A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila színházi kritikáját a szolnoki Szigligeti Színház Sztárcsinálók-előadásáról.
*
Sok dicsőség és tengernyi szenny
Mindenki gyanús mindenkinek, avagy Sztárcsinálók a szolnoki Szigligeti Színház színpadán
Juvenalis tulajdonképpen a mesélője, illetve narrátora Várkonyi Mátyás és Miklós Tibor rockoperájának, a Sztárcsinálóknak, néha azonban ő maga is belekeveredik abba a cselekménybe, amelyet éppen elővezet, így tehát egyszerre külső szemlélője és (el)szenvedője is a történetnek.
Annak pedig, hogy személyes érintettsége ellenére külső szemlélőként sem veszti el hitelességét, legfőbb alapja Dósa Mátyás nagyszerű játéka, aki ügyesen különíti el két szerepkörét. Az ismert rockopera Kosztolányi Dezső regényének, a Nero, a véres költőnek a cselekményét követi – némi hivatkozással az ugyanazt a történelmi kor feldolgozó Henryk Sienkiewicz-regényre, a Quo vadisra – , még ha esetenként igencsak szabadon is kezeli irodalmi alapját, így tehát időnként messze eltávolodik tőle. Nem háziolvasmányi szinten adja hát elő annak történetét sem.
Jelenet az előadásból – Fotó: Sámson Réka
A szolnoki Szigligeti Színház nemrég bemutatott változatában emlékezetes alakítást nyújt Kovács Lotti a kitagadott Ulrika szerepében. Ő talán egyike azon kevés szereplőknek ebben a darabban, akinek a legtöbb átalakuláson, átváltozáson kell átmennie attól kezdve, hogy Agrippina (Molnár Gyöngyi, illetve Tunyogi Bernadett tolmácsolásában) elüldözi fia, Néró (Schwartz Dávid) mellől a császári udvarból, majd pedig a Rómában éledező keresztény szervezethez csatlakozik, hogy megtérése után végül – szó szerint – az első fáklyavivő legyen, amikor a várost felgyújtják. Kovács Lotti játéka mindvégig kiegyensúlyozott és energikus, nagyszerűen éli meg az alig néhány dalszövegbe sűrített átmeneteket. A cselekmény jó lehetőséget ad neki szerepformálásában a jellemfejlődés bemutatására, és kiváló színésznőként él is ezzel. Lecsapja, mint a magas labdát...
György Rózsa Sándor alakítása Kiprios szerepében ugyancsak sokszínű és izgalmas. Juvenalis akkor avatkozik be a cselekménybe – s lép elő mesélőből szereplővé –, amikor Senecához (Barabás Botond) fordulva kegyelmet kér a Néró által halálra ítélt barátjának. Így válik, a filozófus-költő ármánykodása révén, Kipriosból ál-Jézus, aki a keresztény szervezet élére kerülve azon munkálkodik, hogy zavart keltsen Rómában. Seneca ettől reméli ugyanis, hogy sikerül majd megbuktatnia Nérót... Vagyis: eltávolítania a sztárt, akit ő maga kreált. S a következő kiszemeltje az ál-Jézus. „Bábszínház az élet, s a játék megy tovább!”, majd pedig „Showbusiness az élet, s a műsor megy tovább. / Ha nem kell már a régi, itt van már az újabb sztár!” – énekli, s tulajdonképpen így vall színt az ármánykodásairól a játékmester. Kiprios így kettős szerepben, jelenetről jelentre változóan, hol álcájában, hol saját szerepében tűnik fel a darabban, György Rózsa Sándor pedig szépen építi fel a csaló jellemét. Péter (Zelei Gábor) és Pál (Kósa Zsolt) apostol – ugyancsak dicséretes mindkettőjük alakítása – ugyan felismeri, hogy természetesen ő „csak” egy ál-Jézus, és a Megváltó még véletlenül sem tért vissza, de leleplezni nem tudja, nem meri, mert attól tart, hogy a népharag akkor nemcsak ellene fordulna, hanem a teljes római keresztény közösséget fenyegtné.
Számtalan apró kis izgalmas színt rejt még a Sztárcsinálók szolnoki változata. Nagy Viktor már sokadszor állította színre ezt a rockoperát (rosszmájúan akár úgy is mondhatnánk, hogy az elmúlt évtizedekben végighaknizta vele az országot), így volt alkalma eljátszadozni a különböző karakterek más-más felfogású megrendezésével. A darab első változatát 1981. július 25-én mutatta be a Rock Színház. Láthattunk azóta már kemény, rocksztár Nérót, akivel szemben Schwartz Dávid szolnoki császára egy szerény kis teddy, ő sokkal inkább egy operett-Néró, ami egyáltalán nem biztos, hogy illik egy rockopera atmoszférájához, de mivel ez a rendezői koncepcióból adódik – amivel lehet egyetérteni vagy vitatkozni, de akkor is – ilyennek kell elfogadnunk, ezt nem vethetjük az őt ezúttal ilyen felfogásban alakító színész szemére. Már csak azért sem, mert ha nem is a darab egészében, de egyes jelentekben még így is mindenképp sikerült valódi, megborzongató feszültséget teremtenie, és kellékek, partnerek nélkül is betöltenie a színpadot – mint például Róma égésének jelenetében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése