A Közös (s)íróasztalunk című blog átveszi a Magyar Szóban egy nappal korábban megjelent, Tolnai Szabolccsal készült interjút.
A romlás virágai
A Magyar Szó tegnapi számában jelent meg egy érdekes interjú Tolnai Szabolccsal:
„Csak a tett, a személyes bátorság számít”
Pénzügyi támogatások nélkül, baráti társaság segítségével készítette el A romlás virágait Tolnai Szabolcs rendező
Nemrég díjazott lett Tolnai Szabolcs A romlás virágai című rövidfilmje a belgrádi dokumentum- és rövidfilmek 62. fesztiválján. A romlás virágait tavaly a palicsi filmfesztivál látogatói is megtekinthették. A rendező az alábbiakban részletesen boncolja a kisfilm létrejöttének körülményeit és kiváltó okait.
● Nagyszabású nemzetközi fesztiválról van szó, mit jelent számodra ez a szakmai elismerés, egyáltalán a részvétel egy ilyen nemzetközi rangú versenyfesztiválon fővárosunkban?
– A Belgrádi Nemzetközi Rövidfilm és Dokumentumfesztivál nagy múlttal rendelkező több mint hatvanéves fesztivál. Eddig nem nagyon készítettem rövidfilmeket, ezért először vehettem részt rajta. A Romlás virágai című film a szerbiai rövidfilmek kategóriájában elnyerte a tavalyi év legjobb szerb kisjátékfilmjéért a FIPRESCI (Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége) zsűri fődíját, és a rövidfilmek összesített versenyében egy szakmai díjat, a legjobb produceri teljesítmény díját. Számomra azért olyan kedves mindkettő, mert olyan filmről van szó, amely minden támogatás nélkül, saját erőből, valamint barátaim, munkatársaim segítségével készült, mondhatni az alkotás, az együttdolgozás öröméért. A társaim miatt is örültem a díjnak. A produceri díjat pedig valószínűleg pont ezért kaphattam meg, mert, ahogy Antal Géza barátom enyhe iróniával megfogalmazta: „hát lehet, hogy nem a legjobb produceri munka, de a szerbiai valóságunkkal a legkompatilisabb”.
● A tavalyi palicsi filmfesztiválon két új filmedet láthattuk: Az erdőt és A romlás virágait. Különböző műfajú filmekről beszélhetünk, már csak annyiban is, hogy Az erdő nagyjátékfilm, míg A romlás virágai kisfilm. Az eddigi rendezéseidhez és Az erdőhöz képest, tapasztalatokban mi újat hozott számodra A romlás virágai? Miben volt más ezt a filmet rendezni?
– Az egész úgy kezdődött, hogy Döbrei Dénes felhívott, hogy bontják a Zorka műtrágyagyárat, jó lenne ha bemehetnénk a bontásra, és valahogyan meg tudnánk örökíteni. Én ezt még az este elmeséltem az édesapámnak, akivel rögtön összedobtunk egy egyoldalas szinopszist, kis történetvázat. Másnap kezdtük is volna a forgatást, ha beengedtek volna bennünket, csakhogy a gyárat egy politikusokból és hozzátartozóikból álló cég vette meg, és persze az ilyenek nem szeretik, ha a viselt dolgaikat piszkálják. Ezért felhívtam néhány barátomat, akiknek egy időszakban volt közük a politikához. Ezeknek az embereknek legalább telefonkapcsolatuk van az Olümposzon lakó istenekkel, a politikusokkal, akik „fizetéseikből” éppen az ország népe által vérrel-verítékkel felépített, egykor tízezreket foglalkoztató, csődbe hajszolt gyárakat magánosítják aprópénzért. Sikerült elintéznem, hogy bejussunk. Bent egészen elképesztő, Tarkovszkij Zónájára emlékeztető állapotokra bukkantunk. Világító türkizzöld tavacska, radioaktív hulladék, óriási, félig lerombolt csarnokok, sötét vérszínű sár stb. Itt kezdtünk el improvizálni a megadott témára. Az előző filmjeimhez képest még szabadabban, szinte forgatókönyv nélkül dolgoztunk – a helyszínek, a tér adta az ihletet. Annyira gyorsan történt mindez, hogy csak egy kis amatőr videokamerát kértem kölcsön egy barátomtól, és amikor elkezdtünk forgatni akkor jutott eszembe, hogy mikrofont nem szereztem – de nem is tudtam volna abban a pillanatban megfizetni. Így azt mondtam, OK, ha ez van, némafilmet, burleszket fogunk csinálni. Tulajdonképpen megörültem, hogy a kedvenc a műfajomhoz – a legfilmszerűbbnek tartotthoz – nyúlhatok. Mondhatjuk, hogy kényszer szülte a film műfaját, de nem baj, így még jobb.
● Miért tartottad fontosnak, hogy szólj erről a témáról (privatizáció és politika) és miért választottad, hogy ezt egyfajta feketehumorként mutasd meg?
– Hát ez nagyon egyszerű. A saját és a környező szocialista országok rablóprivatizációjának és az emberek félelmeire a politikát tudatosan építő kiskirályok, valamint az őket kiszolgáló réteg nagyravágyásának sztereotip története ez. Hívhatják magukat jobb-, vagy baloldalnak, nemzetinek vagy liberálisnak, teljesen mindegy. Ez a forgatókönyv, mindig vagy az emberek egzisztenciális zsarolhatóságán alapul, ahogy a mi kis szűkebb magyar közösségünkben éppen zajlik, vagy a nemzeti veszélyeztetettség maszlagán, esetleg a „ha nem engem választatok, akkor majd sokkal rosszabb jön utánam” című változaton. Végtelenül unalmas és szánalmas ez az egész cirkusz. Ha az emberek kicsit képesek lennének kinézni a saját kisvárosaikon, falujukon, utcájukon túlra, látnák, hogy az összes nemzet áldozatnak tekinti magát. Sajnos a politikának sikerült elég előítéletet és gyűlöletet beletáplálni a fiatal generációkba is, a szavazóbázisok biztosítva vannak, úgyhogy nem sok jóra számíthatunk az elkövetkező időkben, ugyanakkor minden alap megvan ahhoz, hogy sikeresen el lehessen lehetetleníteni mindenféle normális együttélés, bármiféle közös jelen- és jövőépítést. Ami pedig Vajdaságban nem a többségi nemzetre nézve lesz végzetes, hanem ránk, kisebbségiekre. Végül is, ha belegondolok, erről a szűnni nem akaró, generációkon átívelő átokról, a mesterségesen szított gyűlöletről szól a Fövenyóra című filmem is.
● Fontos-e számodra a barátaid támogatása, hogy barátokkal legyél körülvéve akkor is, amikor filmet készítesz?
– Jelzésértékűnek tartom, hogy a filmet csak a barátaimmal, mindenféle támogatás nélkül készítettük el. Amikor beengedtek minket a gyárba és belekezdtünk, összehívtam az összes általam ismert szabadkai munkanélküli művészt, hogy a film mellett akciókat, happeninget, performanszt is létre lehessen hozni. Csak olyan embereket hívtam, akiket egyenes derekúaknak tartok, többnyire nem a különféle pártok kegyeltjei ők, ezért is munkanélküliek. Arra gondoltam, hogy több értelme van dolgozni, akárhogyan is, mint a sorson keseregni. Készültek is különféle alkotások, az egyik művész performanszának része bele is került a filmembe, ahogyan ő is felhasználta az általam készített felvételeket. Andrej Boka is bejött, ő is forgatott az azóta sokszorosan díjazott kisjátékfilmjéhez egy részt. És, hogy a szürreál teljes legyen, egy japán butoh táncos is megjelent. Persze kapva kaptam az alkalmon, őt is beleírtam a film történetébe.
A munkások először gyanakodva tekintettek ránk, erre a finoman szólva furcsa társaságra, majd amikor látták, hogy egész nap a hideg sárban bukdácsolunk, átfagyva, átázva is megszállottan dolgozunk, miközben egy teát sem tudunk sehol meginni, megértették, hogy még tőlük is nyomorultabbak vagyunk. Megsajnáltak minket és behívtak magukhoz. Az óriás gyárudvar sárrengetegének közepén lévő egyetlen megmaradt házikóban együtt ebédeltünk, melegedtünk napokon keresztül és összebarátkoztunk. Ebbe a házikóba ők tiszteletből összegyűjtötték az összes lebontott iroda Tito-képeit, tele voltak velük a falak, a ház előtt pedig a volt Jugoszlávia zászlóit. Itt készítettük a munkásokkal közösen a szimbolikus utolsó vacsora jelenetet.
Ezzel az akcióval, habár egy újságírót se hívtam, mert nem az önreklámozás volt a cél, azt akartam bebizonyítani, hogy itt már csak a tett, a személyes bátorság, a civil kurázsi számít. Személyesen is felelősek vagyunk a mi és a gyerekeink jövőjéért. Azért, hogy milyen társadalomban fogunk élni. Ha hallgatunk, pl. amikor egy kollégánk a párt által dirigált akció következtében elveszti a munkahelyét, akkor a következő körben ugyanez a sors vár ránk is. Urbán András barátom mondta a Pannon tévés interjújában, hogy „azok a társadalmak és intézmények, ahol nem lehet szabadon véleményt alkotni és nyilvánítani, hamarosan életképtelenné válnak.” Hát, OK, én ezt személyes felhívásnak tekintem, hogy igenis elmondjam a véleményem. Mert igen, ha hagyjuk, akkor ez meg is fog történni. Nézzük csak meg, a Napló-körösök, vagyis néhány értelmiségi esetét. Amiért van merszük néhány havonta összeülni és elmondani a véleményüket, amelyre talán joguk van (vagy talán nem?), hihetetlen milyen boszorkányüldözésnek tették ki őket. Legszívesebben az országból is kiűznék őket, ha tehetnék. A Vajdasági Skaccok című internetes kézi vezérlésű szennylapban egy szokásosan álnéven írogató értelmiségi kolosszus, a Kossuth- és József Attila-díjas írókat tehetségtelennek (sic!) kiáltotta ki. Majd amikor rájöttek, hogy ezzel magukat tették ki közröhejnek, egy szintén álnéven írogató képviselő és sokszoros igazgató, finoman megpendítette a bíboldózó-zsidózó témát… Nem véletlen, hisz ezzel nagyon sok embert meg lehet etetni, ezt beveszik, gondolta ő. És sikerült is precedenst teremtenie, behoznia a vajdasági közéletbe a legszégyenteljesebb hangnemet. Úgy hallom, előléptetés vár rá. És azt is hallottam, hogy az említett portálra álnéven írogatók kb. akkora fizetést kapnak, mint egy rendes Magyar Szó-s újságíró (ha nem többet), bár ezt nem tudom bizonyítani. Hát ez szerintem több mint szomorú.
Engem személyesen nem érdekel a hatalom, ebben a tekintetben komolytalannak, még nem felnőttnek, inkább gyereknek tartom magam. De nem vagyok politikaellenes. Azt gondolom, hogy a politikai felelősséget és funkciót vállaló emberek között – a sok haszonleső között – akad értelmes és értékes ember is, akik a közösség számára fontos munkát végeznek, és csak azt tudom kívánni a legnagyobb vajdasági magyar pártnak és az MNT-nek, hogy legyen ereje megtisztítani a saját sorait. Mert ha most nem fognak össze, holnap a saját gyávaságuknak az lesz a jutalma, hogy őket is két lábbal repítik ki, a legkisebb önálló gondolatért az utcára, a sárba. Ahogy ez történt sokukkal az utóbbi időben.
Gondoljunk csak bele mekkora volt a támogatottsága az MNT-nek megalakulásakor. Az emberek azt hitték, vége a zsarolási rendszernek, végre szakértők, nem pedig hozzá nem értő pártemberek fognak dönteni a legfontosabb, közösségünket érintő kérdésekről. És egy ideig ez működött is! És az elért komoly eredmények bizonyították, hogy az ilyen lehetséges. Sajnos azonban a Magyar Szó főszerkesztőjének a leváltásával kiszabadult a palackba zárt szellem: onnantól kezdve bárki önkényesen, a párt vezetőinek kedve szerint leváltható lett, a „nemzeti” érdekre hivatkozva. Ezzel a párt által szorgalmazott döntés támogatásával az MNT elnöke hibát követett el, hisz a saját politikai értelemben vett kilövését is aláírta, onnantól kezdve neki se lehetett saját gondolata, saját önálló akciója.
A probléma ott van, hogy azzal, hogy megengedték, hogy egy párt kényére kedvére uralkodjék a Nemzeti Tanácson, most ott tartunk, hogy gyakorlatilag minden pályázat az országban, bármilyen szakterületen, az MNT-hez kerül vissza (miért is?), ahol nem egy szakértői bizottság dönti el, hogy a munkád, terved alkalmas-e a támogatásra, hanem a párt vezetőjének bizalmasa. Tehát, ezért, hogy én ezt az interjút adom, gyakorlatilag megtörténhet, hogy a jövőben nem kaphatok támogatást a munkámra, egzisztenciális veszélybe kerülhetek. És a családtagjaim is. Eddig tudtam, hogy ha jó tervvel jelentkeztem, képes vagyok megnyerni a pályázatot. Innentől kezdve, nem az számít, hogy tehetséges vagyok-e, vagy, hogy fontos-e amit csinálok, hanem csak az, hogy az uralkodó pártembereknek haszna-e van belőlem, vagy nincs, vagy esetleg ellentmondok-e nekik, vagy nem. Ez a demokrácia megcsúfolása, közönséges zsarolás. Akik ezt támogatják, jól gondolják meg, hogy a politikai funkció is max. csak néhány évig tarthat, és utána?
Félreértés ne essék, én senkit személyesen nem akarok bántani, akikről beszélek, többen személyes barátaim voltak. Fáj, hogy ide jutottunk. De azt gondolom, hogy a rendszer, amit kialakítottak, káros a közösségre nézve.
● A filmben megjelenik a legendás Tikvicki bácsi, miért tartottad fontosnak, hogy ő is szerepeljen az alkotásban?
– Igen, ebből az egész díszes társaságból elfelejtettem megemlíteni az akkor 95 éves Tikvicki bácsit is. Ő is kijött velünk, boldogan, mint mindig, amikor valami mozgás, valami akció van, és azt kell, hogy mondjam, hogy jókedve, finomsága, régi időket idéző manírjai mindnyájunkat lenyűgöztek, néha az ő sugárzó energiája tartotta bennünk a lelket. A film jórészt neki és az ő elpusztíthatatlan fiatalos életenergiájának van szentelve. Az idén nyáron, a palicsi fesztiválon a film bemutatója után a közönség ünneplése közepette átadtam neki a Szabadkai Oscar-díjat, amelyet egy pesti régiségkereskedésben vettem. Tikvicki bácsi nagyon megörült, annyira, hogy a film utáni buliban kicsit be is csiccsentett, és a díjat – már hajnalban hazafelé tartva – Molnár Edvárd autójában felejtette. Persze Edvárd másnap megtalálta az Oscart az autóban és újra elvitte neki. Ha neki sikerült pár jó napot szereznem, azt mondom, már megérte.
● Mi a következő dobásod, milyen új filmmel készülsz?
– Jelen pillanatban a Buharov fivérekkel közösen dolgozunk Domonkos István A kitömött madár című regényéből írt forgatókönyvünkön, és van még egy nagyjából kész forgatókönyvem, amely a szabadkai ködlovagokról szól, azokról az emberekről, akik a valamikori nagyvilági történésekkel lépést tartó, a mai valósághoz képest túlságosan nagy kulturális igényű családok leszármazottaiként tengődnek immáron a peremvidéken, alkalmazkodni képtelenül az új világhoz. Ezen kívül van még néhány kisebb félkész projektum és terv, de ezekről még nem szeretnék beszélni.
*
A romlás virágai
A Magyar Szó tegnapi számában jelent meg egy érdekes interjú Tolnai Szabolccsal:
„Csak a tett, a személyes bátorság számít”
Pénzügyi támogatások nélkül, baráti társaság segítségével készítette el A romlás virágait Tolnai Szabolcs rendező
Nemrég díjazott lett Tolnai Szabolcs A romlás virágai című rövidfilmje a belgrádi dokumentum- és rövidfilmek 62. fesztiválján. A romlás virágait tavaly a palicsi filmfesztivál látogatói is megtekinthették. A rendező az alábbiakban részletesen boncolja a kisfilm létrejöttének körülményeit és kiváltó okait.
● Nagyszabású nemzetközi fesztiválról van szó, mit jelent számodra ez a szakmai elismerés, egyáltalán a részvétel egy ilyen nemzetközi rangú versenyfesztiválon fővárosunkban?
– A Belgrádi Nemzetközi Rövidfilm és Dokumentumfesztivál nagy múlttal rendelkező több mint hatvanéves fesztivál. Eddig nem nagyon készítettem rövidfilmeket, ezért először vehettem részt rajta. A Romlás virágai című film a szerbiai rövidfilmek kategóriájában elnyerte a tavalyi év legjobb szerb kisjátékfilmjéért a FIPRESCI (Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége) zsűri fődíját, és a rövidfilmek összesített versenyében egy szakmai díjat, a legjobb produceri teljesítmény díját. Számomra azért olyan kedves mindkettő, mert olyan filmről van szó, amely minden támogatás nélkül, saját erőből, valamint barátaim, munkatársaim segítségével készült, mondhatni az alkotás, az együttdolgozás öröméért. A társaim miatt is örültem a díjnak. A produceri díjat pedig valószínűleg pont ezért kaphattam meg, mert, ahogy Antal Géza barátom enyhe iróniával megfogalmazta: „hát lehet, hogy nem a legjobb produceri munka, de a szerbiai valóságunkkal a legkompatilisabb”.
● A tavalyi palicsi filmfesztiválon két új filmedet láthattuk: Az erdőt és A romlás virágait. Különböző műfajú filmekről beszélhetünk, már csak annyiban is, hogy Az erdő nagyjátékfilm, míg A romlás virágai kisfilm. Az eddigi rendezéseidhez és Az erdőhöz képest, tapasztalatokban mi újat hozott számodra A romlás virágai? Miben volt más ezt a filmet rendezni?
– Az egész úgy kezdődött, hogy Döbrei Dénes felhívott, hogy bontják a Zorka műtrágyagyárat, jó lenne ha bemehetnénk a bontásra, és valahogyan meg tudnánk örökíteni. Én ezt még az este elmeséltem az édesapámnak, akivel rögtön összedobtunk egy egyoldalas szinopszist, kis történetvázat. Másnap kezdtük is volna a forgatást, ha beengedtek volna bennünket, csakhogy a gyárat egy politikusokból és hozzátartozóikból álló cég vette meg, és persze az ilyenek nem szeretik, ha a viselt dolgaikat piszkálják. Ezért felhívtam néhány barátomat, akiknek egy időszakban volt közük a politikához. Ezeknek az embereknek legalább telefonkapcsolatuk van az Olümposzon lakó istenekkel, a politikusokkal, akik „fizetéseikből” éppen az ország népe által vérrel-verítékkel felépített, egykor tízezreket foglalkoztató, csődbe hajszolt gyárakat magánosítják aprópénzért. Sikerült elintéznem, hogy bejussunk. Bent egészen elképesztő, Tarkovszkij Zónájára emlékeztető állapotokra bukkantunk. Világító türkizzöld tavacska, radioaktív hulladék, óriási, félig lerombolt csarnokok, sötét vérszínű sár stb. Itt kezdtünk el improvizálni a megadott témára. Az előző filmjeimhez képest még szabadabban, szinte forgatókönyv nélkül dolgoztunk – a helyszínek, a tér adta az ihletet. Annyira gyorsan történt mindez, hogy csak egy kis amatőr videokamerát kértem kölcsön egy barátomtól, és amikor elkezdtünk forgatni akkor jutott eszembe, hogy mikrofont nem szereztem – de nem is tudtam volna abban a pillanatban megfizetni. Így azt mondtam, OK, ha ez van, némafilmet, burleszket fogunk csinálni. Tulajdonképpen megörültem, hogy a kedvenc a műfajomhoz – a legfilmszerűbbnek tartotthoz – nyúlhatok. Mondhatjuk, hogy kényszer szülte a film műfaját, de nem baj, így még jobb.
● Miért tartottad fontosnak, hogy szólj erről a témáról (privatizáció és politika) és miért választottad, hogy ezt egyfajta feketehumorként mutasd meg?
– Hát ez nagyon egyszerű. A saját és a környező szocialista országok rablóprivatizációjának és az emberek félelmeire a politikát tudatosan építő kiskirályok, valamint az őket kiszolgáló réteg nagyravágyásának sztereotip története ez. Hívhatják magukat jobb-, vagy baloldalnak, nemzetinek vagy liberálisnak, teljesen mindegy. Ez a forgatókönyv, mindig vagy az emberek egzisztenciális zsarolhatóságán alapul, ahogy a mi kis szűkebb magyar közösségünkben éppen zajlik, vagy a nemzeti veszélyeztetettség maszlagán, esetleg a „ha nem engem választatok, akkor majd sokkal rosszabb jön utánam” című változaton. Végtelenül unalmas és szánalmas ez az egész cirkusz. Ha az emberek kicsit képesek lennének kinézni a saját kisvárosaikon, falujukon, utcájukon túlra, látnák, hogy az összes nemzet áldozatnak tekinti magát. Sajnos a politikának sikerült elég előítéletet és gyűlöletet beletáplálni a fiatal generációkba is, a szavazóbázisok biztosítva vannak, úgyhogy nem sok jóra számíthatunk az elkövetkező időkben, ugyanakkor minden alap megvan ahhoz, hogy sikeresen el lehessen lehetetleníteni mindenféle normális együttélés, bármiféle közös jelen- és jövőépítést. Ami pedig Vajdaságban nem a többségi nemzetre nézve lesz végzetes, hanem ránk, kisebbségiekre. Végül is, ha belegondolok, erről a szűnni nem akaró, generációkon átívelő átokról, a mesterségesen szított gyűlöletről szól a Fövenyóra című filmem is.
● Fontos-e számodra a barátaid támogatása, hogy barátokkal legyél körülvéve akkor is, amikor filmet készítesz?
– Jelzésértékűnek tartom, hogy a filmet csak a barátaimmal, mindenféle támogatás nélkül készítettük el. Amikor beengedtek minket a gyárba és belekezdtünk, összehívtam az összes általam ismert szabadkai munkanélküli művészt, hogy a film mellett akciókat, happeninget, performanszt is létre lehessen hozni. Csak olyan embereket hívtam, akiket egyenes derekúaknak tartok, többnyire nem a különféle pártok kegyeltjei ők, ezért is munkanélküliek. Arra gondoltam, hogy több értelme van dolgozni, akárhogyan is, mint a sorson keseregni. Készültek is különféle alkotások, az egyik művész performanszának része bele is került a filmembe, ahogyan ő is felhasználta az általam készített felvételeket. Andrej Boka is bejött, ő is forgatott az azóta sokszorosan díjazott kisjátékfilmjéhez egy részt. És, hogy a szürreál teljes legyen, egy japán butoh táncos is megjelent. Persze kapva kaptam az alkalmon, őt is beleírtam a film történetébe.
A munkások először gyanakodva tekintettek ránk, erre a finoman szólva furcsa társaságra, majd amikor látták, hogy egész nap a hideg sárban bukdácsolunk, átfagyva, átázva is megszállottan dolgozunk, miközben egy teát sem tudunk sehol meginni, megértették, hogy még tőlük is nyomorultabbak vagyunk. Megsajnáltak minket és behívtak magukhoz. Az óriás gyárudvar sárrengetegének közepén lévő egyetlen megmaradt házikóban együtt ebédeltünk, melegedtünk napokon keresztül és összebarátkoztunk. Ebbe a házikóba ők tiszteletből összegyűjtötték az összes lebontott iroda Tito-képeit, tele voltak velük a falak, a ház előtt pedig a volt Jugoszlávia zászlóit. Itt készítettük a munkásokkal közösen a szimbolikus utolsó vacsora jelenetet.
Ezzel az akcióval, habár egy újságírót se hívtam, mert nem az önreklámozás volt a cél, azt akartam bebizonyítani, hogy itt már csak a tett, a személyes bátorság, a civil kurázsi számít. Személyesen is felelősek vagyunk a mi és a gyerekeink jövőjéért. Azért, hogy milyen társadalomban fogunk élni. Ha hallgatunk, pl. amikor egy kollégánk a párt által dirigált akció következtében elveszti a munkahelyét, akkor a következő körben ugyanez a sors vár ránk is. Urbán András barátom mondta a Pannon tévés interjújában, hogy „azok a társadalmak és intézmények, ahol nem lehet szabadon véleményt alkotni és nyilvánítani, hamarosan életképtelenné válnak.” Hát, OK, én ezt személyes felhívásnak tekintem, hogy igenis elmondjam a véleményem. Mert igen, ha hagyjuk, akkor ez meg is fog történni. Nézzük csak meg, a Napló-körösök, vagyis néhány értelmiségi esetét. Amiért van merszük néhány havonta összeülni és elmondani a véleményüket, amelyre talán joguk van (vagy talán nem?), hihetetlen milyen boszorkányüldözésnek tették ki őket. Legszívesebben az országból is kiűznék őket, ha tehetnék. A Vajdasági Skaccok című internetes kézi vezérlésű szennylapban egy szokásosan álnéven írogató értelmiségi kolosszus, a Kossuth- és József Attila-díjas írókat tehetségtelennek (sic!) kiáltotta ki. Majd amikor rájöttek, hogy ezzel magukat tették ki közröhejnek, egy szintén álnéven írogató képviselő és sokszoros igazgató, finoman megpendítette a bíboldózó-zsidózó témát… Nem véletlen, hisz ezzel nagyon sok embert meg lehet etetni, ezt beveszik, gondolta ő. És sikerült is precedenst teremtenie, behoznia a vajdasági közéletbe a legszégyenteljesebb hangnemet. Úgy hallom, előléptetés vár rá. És azt is hallottam, hogy az említett portálra álnéven írogatók kb. akkora fizetést kapnak, mint egy rendes Magyar Szó-s újságíró (ha nem többet), bár ezt nem tudom bizonyítani. Hát ez szerintem több mint szomorú.
Engem személyesen nem érdekel a hatalom, ebben a tekintetben komolytalannak, még nem felnőttnek, inkább gyereknek tartom magam. De nem vagyok politikaellenes. Azt gondolom, hogy a politikai felelősséget és funkciót vállaló emberek között – a sok haszonleső között – akad értelmes és értékes ember is, akik a közösség számára fontos munkát végeznek, és csak azt tudom kívánni a legnagyobb vajdasági magyar pártnak és az MNT-nek, hogy legyen ereje megtisztítani a saját sorait. Mert ha most nem fognak össze, holnap a saját gyávaságuknak az lesz a jutalma, hogy őket is két lábbal repítik ki, a legkisebb önálló gondolatért az utcára, a sárba. Ahogy ez történt sokukkal az utóbbi időben.
Gondoljunk csak bele mekkora volt a támogatottsága az MNT-nek megalakulásakor. Az emberek azt hitték, vége a zsarolási rendszernek, végre szakértők, nem pedig hozzá nem értő pártemberek fognak dönteni a legfontosabb, közösségünket érintő kérdésekről. És egy ideig ez működött is! És az elért komoly eredmények bizonyították, hogy az ilyen lehetséges. Sajnos azonban a Magyar Szó főszerkesztőjének a leváltásával kiszabadult a palackba zárt szellem: onnantól kezdve bárki önkényesen, a párt vezetőinek kedve szerint leváltható lett, a „nemzeti” érdekre hivatkozva. Ezzel a párt által szorgalmazott döntés támogatásával az MNT elnöke hibát követett el, hisz a saját politikai értelemben vett kilövését is aláírta, onnantól kezdve neki se lehetett saját gondolata, saját önálló akciója.
A probléma ott van, hogy azzal, hogy megengedték, hogy egy párt kényére kedvére uralkodjék a Nemzeti Tanácson, most ott tartunk, hogy gyakorlatilag minden pályázat az országban, bármilyen szakterületen, az MNT-hez kerül vissza (miért is?), ahol nem egy szakértői bizottság dönti el, hogy a munkád, terved alkalmas-e a támogatásra, hanem a párt vezetőjének bizalmasa. Tehát, ezért, hogy én ezt az interjút adom, gyakorlatilag megtörténhet, hogy a jövőben nem kaphatok támogatást a munkámra, egzisztenciális veszélybe kerülhetek. És a családtagjaim is. Eddig tudtam, hogy ha jó tervvel jelentkeztem, képes vagyok megnyerni a pályázatot. Innentől kezdve, nem az számít, hogy tehetséges vagyok-e, vagy, hogy fontos-e amit csinálok, hanem csak az, hogy az uralkodó pártembereknek haszna-e van belőlem, vagy nincs, vagy esetleg ellentmondok-e nekik, vagy nem. Ez a demokrácia megcsúfolása, közönséges zsarolás. Akik ezt támogatják, jól gondolják meg, hogy a politikai funkció is max. csak néhány évig tarthat, és utána?
Félreértés ne essék, én senkit személyesen nem akarok bántani, akikről beszélek, többen személyes barátaim voltak. Fáj, hogy ide jutottunk. De azt gondolom, hogy a rendszer, amit kialakítottak, káros a közösségre nézve.
● A filmben megjelenik a legendás Tikvicki bácsi, miért tartottad fontosnak, hogy ő is szerepeljen az alkotásban?
– Igen, ebből az egész díszes társaságból elfelejtettem megemlíteni az akkor 95 éves Tikvicki bácsit is. Ő is kijött velünk, boldogan, mint mindig, amikor valami mozgás, valami akció van, és azt kell, hogy mondjam, hogy jókedve, finomsága, régi időket idéző manírjai mindnyájunkat lenyűgöztek, néha az ő sugárzó energiája tartotta bennünk a lelket. A film jórészt neki és az ő elpusztíthatatlan fiatalos életenergiájának van szentelve. Az idén nyáron, a palicsi fesztiválon a film bemutatója után a közönség ünneplése közepette átadtam neki a Szabadkai Oscar-díjat, amelyet egy pesti régiségkereskedésben vettem. Tikvicki bácsi nagyon megörült, annyira, hogy a film utáni buliban kicsit be is csiccsentett, és a díjat – már hajnalban hazafelé tartva – Molnár Edvárd autójában felejtette. Persze Edvárd másnap megtalálta az Oscart az autóban és újra elvitte neki. Ha neki sikerült pár jó napot szereznem, azt mondom, már megérte.
● Mi a következő dobásod, milyen új filmmel készülsz?
– Jelen pillanatban a Buharov fivérekkel közösen dolgozunk Domonkos István A kitömött madár című regényéből írt forgatókönyvünkön, és van még egy nagyjából kész forgatókönyvem, amely a szabadkai ködlovagokról szól, azokról az emberekről, akik a valamikori nagyvilági történésekkel lépést tartó, a mai valósághoz képest túlságosan nagy kulturális igényű családok leszármazottaiként tengődnek immáron a peremvidéken, alkalmazkodni képtelenül az új világhoz. Ezen kívül van még néhány kisebb félkész projektum és terv, de ezekről még nem szeretnék beszélni.
Lukács Melinda
(Magyar Szó, 2015. április 28.)
(Közös (s)íróasztalunk, 2015. április 29.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése