[40 évvel ezelőtt, 1980 januárjában Lendván, Gálits István műtermében...]

Dormán László egy régi fotót tesz közzé Facebook-profilján.

*

40 évvel ezelőtt, 1980 januárjában Lendván, Gálits István műtermében. Mintha nem lett volna befűtve, úgy föl vagyunk öltözve: Gálits István, Szunyogh Sándor és jómagam. Isten nyugosztalja őket, engem meg, jobb híján, éltessen még egy darab ideig.

(Facebook, 2020. január 31.)

Traumából gyermekirodalmat – interjú Szabó Palócz Attilával

A Kortárs című folyóirat online kiadásában interjút közöl Szabó Palócz Attilával.

*

Traumából gyermekirodalmat – interjú Szabó Palócz Attilával

Hamarosan megjelenik a vajdasági származású Szabó Palócz Attila új kötete, amely a sokoldalú alkotó két gyerekverskönyvének átdolgozott kiadása lesz. A színészként, színházi rendezőként és újságíróként is jelentős teljesítményeket magáénak tudó szerző a meseírás rejtelmeiről is mesélt, és arról, hogy mit jelentett számára az írás a háborúban.

– Első versesköteted, az 1993-ban megjelent Résnyire nyitva lapjain az antik, időmértékes versformákra fogékony, a görög–római mondavilág iránt érdeklődő szerzőként mutatkoztál be. Hogyan váltottál ebből az attitűdből alig néhány évvel később a gyermekirodalomra, amely azóta is fontos eleme a pályaképednek?

– Egyáltalán nem volt tervezett, hogy én egyszer gyerekeknek kezdek el írni verseket, meséket. Korábban tulajdonképpen csak egy mesejátékot írtam az Újvidéki Rádió hangjátékműsorainak, s azt is az intézmény akkori dramaturgjának személyes, baráti kérésére. Így visszagondolva és a gyermekek szempontjából nézve, az a szöveg hemzsegett a horrorisztikus elemektől. Kutyákról szólt a mese, akiket elfognak a sintérek, majd reggel az iskolába tartó gyerekek szabadítják ki őket a sintértelepről. Ezt még az egyetemi éveim legelején írtam. Színművészetire jártam, s nekem akkor hatalmas élmény volt, hogy ismert színházi személyiségek dolgoztak a darabomon, népszerű vajdasági magyar színészek játszották a szerepeket. Bennük pedig volt annyi kollegialitás, hogy ötleteket, tippeket, tanácsokat adtak. Bakota Árpád színművész például arról beszélt, hogy nem érti annak a szerepnek a funkcióját a darabban, amit ő játszott, s ebből én nagyon sokat tanultam azzal kapcsolatban, hogyan kell mozgatni az alakokat egy hangjátékban. Kovács Frigyes azt dicsérte, hogy milyen jól tudok párbeszédben gondolkodni, s nem írok döcögős, szögletes, erőltetett dialógusokat. Azon a szövegen akkor persze már nem változtathattam, hiszen felvették, a rádió bemutatta, de a későbbiekben az újabb műveimben nagy hasznát vettem ezeknek a hozzászólásoknak.

– De ezzel még nem érkeztél el a gyermekversekig…

– Néhány évvel később, 1994-ben megszületett a lányom, de én akkor még mindig nem gondoltam arra, hogy gyermekverseket írjak. Csak később, a közösen eltöltött időből, a lányommal való játszadozásból születtek az első ilyen művek. Játszottunk, ökörködtünk, marhultunk, s közben szinte spontán módon, véletlenszerűen keletkeztek olyan szövegek, amelyeket utóbb érdekesnek, méltónak találtam arra, hogy lejegyezzem. Ezek lettek az első gyermekverseim, amik rögtön meg is jelentek. S ahogy folytattuk a játszadozást, egy idő után azt vettem észre, hogy csak úgy dőlnek a kezem alól a gyermekversek. Ezekből 1996-ban állt össze egy kötet, Fityisz címmel jelent meg a Forum Könyvkiadónál. Nekem pedig külön öröm volt, hogy a gyerekek, a szülők, az óvónők nagyon megszerették ezt a kiadványt. Manapság is előfordul, hogy megismerkedek emberekkel, akik fejből mondják a Fityisz verseit, s amikor rájuk kérdezek, hogy honnan ismerik ezeket a szövegeket, nevetve válaszolják: „Nekem három gyerekem van… Tudod te, hányszor kellett felolvasnom nekik?”

Tegyük hozzá, hogy ez a Fityisz nem azt jelenti, amit Magyarországon. Én zentai vagyok, Újvidéken jártam egyetemre, s amikor a lányom megszületett, mi még mindig Újvidéken éltünk.

A „fityisz” kifejezést – az ujjal való, nemzetközileg is értelmezhető jelbeszéd megnevezéseként, „bemutatás” értelmében –, bevallom, én soha nem hallottam korábban.

Mi ezt sem Zentán, sem Újvidéken nem használtuk. A lányomnak viszont egészen kicsi korában dús, erős haja volt, amit sehogyan nem tudtunk lefésülni, mindig felállt egy nagy kupacban a feje közepén, pont úgy, mint egy punktaraj. Úgy is hívtuk őt abban az időszakban, hogy „a legkisebb punk a világon”. A taraj amolyan fickós külsőt kölcsönzött neki. Ezért kezdtünk hát úgy hívni, fickó, fitykó, fityisz és így tovább. E szót tehát én a lányom megnevezéseként írtam fel címként a kéziratra, amikor leadtam a kiadóban. Nem is gondoltam a szónak erre a másik értelmére.

– Hogyan váltottál a prózai szövegekre, vagyis a mesékre?

– Meséink is voltak már a kezdet kezdetén, ugyanis a lányom sokkal jobban szerette, ha olyan meséket mondtunk neki elalvás előtt, amiket mi találtunk ki. Csak az volt néha kicsit kínos, amikor azt kérte, mondjuk el ugyanazt, mint tegnap, mert annyira tetszett neki. Hát igen, csak addigra már nem emlékeztünk az előző napi rögtönzésünkre… Így keletkezett például A juhász című mese, amelynek időközben számtalan változata, variánsa lett, mire végül egyszer leírtam. A mesék azonban néhány évvel később kerültek igazán „funkcióba”, ugyanis valódi stresszként éltük meg, hogy az addigra már több háborút viselt országban engem 1997 őszén elvittek kötelező katonai szolgálatra. Megjegyzem, az akkori, miloševići törvények szerint is teljesen jogtalanul. Ugyanis minden törvényes előírás szerint meg kellett volna kapnom a további halasztást harminckét éves koromig. De ez a legkevésbé sem érdekelte a zentai katonai ügyosztály akkori munkatársát: ő akkor a fejébe vette, hogy engem bezzeg elküld katonának, és hiába hordtam be neki a legkülönfélébb papírokat, igazolásokat, mindent kapásból, olvasás nélkül lesöpört az asztalról.

Lányom három és fél éves volt, amikor erőszakkal szétszakították a családunkat, én pedig ott találtam magam Koszovóban, mert persze nem is küldhettek volna máshova, mint az akkor még megmaradt ország, a Kis-Jugoszlávia legtávolabbi csücskére, az albán határra – határőrnek. Oda, ahol békeidőben is teljesen megszokottak voltak a lövöldözések.

Ekkor kerültek előtérbe a mesék, a katonaságnál ugyanis gyerekeknek, vagyis a lányomnak szóló prózai szövegeket kezdtem írni – levélként –, amelyekben azt magyaráztam el neki ezeken a történeteken keresztül, hogy miért nem lehetünk együtt. Ő is lelki traumaként élte meg ezt a szituációt, az apja eltűnését. Nem képletesen mondom, hanem szó szerint belebetegedett. Mindenféle betegségek jöttek ki rajta egyik napról a másikra, a feleségem rohangált vele az orvosokhoz, akik nem találták az okát. Az egyik doktor aztán a sokadik látogatás alkalmával már nem bírta tovább, és rákérdezett a feleségemre: „Nem érte ezt a gyereket mostanában valami megrázkódtatás?” Ja, hogy ez a baja… De igen, nagyon is érte!

– Hogyan lehet mesében megfogalmazni ilyen traumatikus dolgokat?

– Igazából magam sem tudom, és nem tudtam akkor sem a módját. Csak mesélni akartam a lányomnak az érzéseimről. Azt akartam elérni, hogy a maga gyermeteg értelmével felfogja, mi történik. Az apja nem azért hagyta el, mert már nem szereti… Az apja nem jószántából nincs vele… És mi egyszer csak azt vettük észre, hogy a dolog működik: a lányom értette és élvezte ezeket a meséket, én pedig a távolból, több száz kilométerről csak így tudtam, csak ezen az egyetlenegy módon voltam képes törődni, foglalkozni vele. És nem is csak ő élvezte ezeket a meséket: feleségem ugyanis legépelt néhányat a történetek közül, ezek bekerültek a Mézeskalács című gyermeklapba, sőt az egyiket még egy olvasókönyvbe is beszerkesztették az újvidéki Tankönyvkiadónál. Remek visszajelzéseket kaptam később ezekre is szülőktől, óvónőktől. A katonaságból, később már a frontról hazaküldözgetett mesékből pedig hamarosan egyfajta családi biznisz alakult ki: lányom elmondta feleségemnek, hogy miről szeretne mesét hallani, kik legyenek a szereplői, majd feleségem ezt afféle rendelésként megírta nekem levélben, és a megkapott paraméterek alapján írtam az újabb meséket. Rendelésre. Ez nem volt egy lírai korszak, ebben az időben szinte alig írtam verseket, így gyermekverseket sem.

– Mennyire ideális élethelyzet a frontszolgálat a meseírásra?

– Távolról sem az. Amikor 1997-ben elvittek katonának, akkor épp nyugalom volt az országban, a horvátországi és a boszniai háborúk már véget értek, a koszovói pedig még nem kezdődött el. Csak hát egy év volt a katonai szolgálat, és 1998 tavaszán feltűnt az albán Koszovói Felszabadítási Hadsereg, s ott is elkezdődött – engem tehát helyben ért – a háború. Helyben és egyenruhában. De én a civilségemet egy pillanatra sem adtam fel, máig állítom, hogy engem csak egyenruhába bújtattak, elvittek, elszakítottak a családomtól, de én soha senkinek a katonája nem voltam.

Az esküt is úgy tettem le – mert az kötelező volt –, hogy amikor a nevemet kellett volna mondanom a szövegben, akkor magyarul szidalmaztam a tisztjeim felmenőit, válogatott trágár szavakkal.

Abban a tömegben magyarul úgysem értette senki sem, hogy mit mondok, de legalább megvolt az az elégtételem, hogy én ugyan nem tettem le az esküt az elvárt módon. Abban a kaszárnyában én egy civil rab voltam, akit egyenruhába öltöztettek. Egyetemet végzett ember, huszonhét éves, a sok-sok tizennyolc-húsz éves srác között, és ennek is megvoltak a maga előnyei. Az egység legképzettebb tagjaként természetesen én lettem az írnok, így a feladataim közé tartozott az ügyeleti beosztás elkészítése is. Természetesen mindig éjszakai ügyeletre osztottam be magam. Ezt mások egyébként sem szerették, mert ha alváson kapták őket, komoly büntetésre számíthattak. Én viszont nem is akartam aludni az éjszakai ügyeletben: bár én sem figyeltem oda arra, hogy épp jön-e fegyvercsörtetve az ellenség – az albánok, ha akartak volna, úgyis megölhettek volna bennünket, tehát semmi jelentősége nem volt annak, hogy mi mennyire vagyunk résen –, de olyankor mindig írtam.

Egy ilyen éjszakai ügyeletben írtam meg például a Zöldleveli Kótyonfitty, a kalandor béka legnagyobb szerelme című mesejátékomat az Újvidéki Színház diákszínpada számára Ábrahám Irén színművésznő felkérésére valahol a koszovói hegyekben, egy erdő szélén, a frontvonalban. Ezt a szöveget aztán még egy pontban elkísérte a háború: leszerelésem után, amikor már ismét Újvidéken voltam, ugyancsak Ábrahám Irén javasolta azt is, hogy rendezzem meg én a darabot a diákszínpad tagjaival. El is kezdtük a próbákat: kislányként, az azóta már ismert színésznő, Béres Márta játszotta az egyik főszerepet. A próbafolyamat akkor szakadt meg, amikor 1999-ben elkezdődtek a NATO Kis-Jugoszlávia elleni légicsapásai. Újvidéket naponta lőtték, nem folytathattuk a munkát.

– Civil, azaz nem író pályád sem áll távol a meseírástól: újságíróként keresed a kenyered. Én látok ebben azért egy kis fordítottságot: általában az emberek a deszkákra vágynak, te meg kiléptél a rivaldafényből. Miért történt? Van-e köze az íróvá válásodhoz?

– Újságíróként – a manapság a szakmára jellemző tendenciák ellenére – nem szeretnék meséket, fikciós történeteket írni. Ha megfigyeljük a nagy általánosságban ható tendenciákat, amelyek immár Vajdaságot is elérték, azt kell látnunk, hogy egyre kevesebb újságíró dolgozik a sajtóban. A lapokat sokszor úgy töltik meg tartalmakkal, hogy abban az újságírói hivatás egyáltalán nincs jelen. Színházi szempontból azonban mindenképp egyfajta pályaelhagyó vagyok, ezt felesleges is volna tagadnom, én mégsem így élem meg. Az én fejemben a kettő, az irodalom és a színház tulajdonképpen a kezdetektől összetartozott. Még középiskolás srácokként, amikor az első drámai műveinket megírtuk, azokat mi játszottuk el, és mi rendeztük meg az előadásokat. Mi hordtuk össze a kellékeket, a díszletelemeket, a kosztümöket, sőt egyszer még hangjegyeket is rajzolgattam a kottafüzetbe – tehát még a zenét is én írtam meg hozzá, amit aztán egy harmonikás lány játszott el. De persze soha nem képzeltem magam zeneszerzőnek, ahogy képzőművésznek sem, pedig foglalkoztam mail arttal is, és az elmúlt három évtizedben összegyűlt egy kötetre való képversem, vizuális költeményem. Akkor sem hagytam fel az írással és publikálással, amikor színészként dolgoztam, akkor is jelentek meg könyveim, sőt egy időszakban még rovatvezető is voltam az egyik lapnál a színházi főállásom mellett. És megfordítva: akkor is készítettünk előadásokat, akkor is felléptem színházakban, amikor újságíróként dolgoztam. Soha nem tudtam, nem is akartam szétválasztani a kettőt. A mi nemzedékünk pályakezdésekor Vajdaságban ennek már szép hagyományai voltak, gondoljunk csak Ladik Katalinra. Tanárom volt az egyetemen Pataki László, az ismert színművész és rendező, aki ugyancsak rendszeresen publikált verseket, és neki is könyvei jelentek meg. Ő határozta meg az egyik óránkon ennek az élethelyzetnek a kettősségét: „A színészek szerint jó író, az írók szerint jó színész.”

Annak, hogy én egyszerre több pályán is mozogtam, a hétköznapi életemben azt a hasznát vettem, hogy sokkal könnyebben tudtam meghozni fontos döntéseket, mint a kollégáim, pályatársaim.

Amikor például politikai okok miatt elhagytam a szabadkai Népszínházat, aznap délután már újságíróként kezdtem dolgozni az Újvidéki Rádióban, ahol akkor Gion Nándor volt a főszerkesztő. Amikor pedig a Magyar Szó, a vajdasági magyarság egyetlen napilapjának munkatársaiként a feleségemmel olyan nyomorultul kevés volt a fizetésünk a NATO-bombázások idején, hogy a kettőnk bére együtt sem volt elég a havi lakbérünkre, akkor is egyből tudtam váltani, és hamarosan már a szabadkai Gyermekszínház társulatának tagja voltam.

Bence Erika

(Kortárs Online, 2020. január 28.)

Hazánk kiváló példát mutat Európának

Tuzson Bence államtitkár nyilatkozik a Dunakanyar Régió című lapnak.

*

Hazánk kiváló példát mutat Európának

Tuzson Bence: Célunk, hogy minden vágyott gyermek megszülessen Magyarországon

A kormány célja, hogy a legkorszerűbb ellátásban részesüljenek az 1-es típusú diabétesszel élő gyermekek – mondta el a lapunknak adott nyilatkozatában Tuzson Bence, térségünk országgyűlési képviselője. A politikus hangsúlyozta, hogy ez azonban csak az egyike a januártól elérhető, most bevezetett újabb kedvezményeknek, amelyekről még tavaly határozott a kormány, illetve szavazott a parlament. Mint mondta, nem kevésbé jelentős az sem, hogy a családvédelmi akcióterv részeként a négy vagy többgyermekes anyáknak már nem kell személyi jövedelemadót fizetniük, és ugyancsak január elsejétől elérhető a nagyszülői gyed is. A fiatal házasok továbbra is igényelhetik a Babaváró támogatást.

Emelkedik két, az 1-es típusú diabétesszel élőket segítő eszköz támogatása, valamint a jövőben az ilyen gyermekeket nevelő szülők indokolt esetben igénybe vehetik a gyermekek otthongondozási díját és az ápolási díjat is – fogalmazott lapunknak adott nyilatkozatában Tuzson Bence, a Pest megyei 5-ös számú választókerület országgyűlési képviselője, aki felhívta a figyelmet azokra a kormányzati támogatásokra is, amelyek a családok további megerősítését szolgálják. A családvédelmi akcióterv tavaly július elsején indult és olyan kedvezményes lehetőségeket kínál a fiatal házasoknak, mint a Babaváró hitel vagy az autóvásárlási támogatás, de népszerűek a különböző otthonteremtési kedvezmények is. „Biztosra veszem, hogy itt helyben, a mi térségünkben is, Csomádon, Csömörön, Dunakeszin, Erdőkertesen, Fóton, Gödön és Veresegyházon egyaránt nagyon sokan vannak, akik kihasználva a kedvezményes lehetőségek előnyeit, sokkal könnyebben válthatják valóra az álmaikat, illetve vállalhatnak annyi gyermeket, amennyit csak szeretnének” – fogalmazott a képviselő.

Kérdésünkre válaszolva Tuzson Bence elmondta azt is, hogy az 1-es típusú diabétesszel élőket segítő intézkedések elsődleges célja az volt, hogy minden érintett család – függetlenül az anyagi és a szociális helyzetétől – hozzájuthasson a betegség kontrollálásához szükséges modern eszközökhöz. A kormány 1,7 milliárd forintot biztosít erre a célra. A két eszköz – az inzulinpumpa és a szöveti cukor mérésére szolgáló szenzor – beszerzéséhez január elsejétől a gyermekeknek és a nappali tagozatos tanulóknak kilencvenszázalékos, a felnőtteknek nyolcvanszázalékos támogatást biztosít a kabinet. „Hosszú távú kormányzati feladatnak tekintjük, hogy az 1-es típusú diabétesszel élő gyermekek teljes értékűen tudjanak részt venni a köznevelésben és a közétkeztetésben. Szeretnék elérni, hogy minden közoktatási intézményben lehetőség nyíljon – a szülő segítsége nélkül is – az 1-es típusú diabéteszes gyerekek ellátására, és a kiemelt céljaink közé tartozik, hogy az gyerekek a diétájuk megtartása mellett is részt vehessenek a közétkeztetésben” – tette hozzá a politikus.

Célunk, hogy minden vágyott gyermek megszülessen Magyarországon – folytatta a lapunknak adott nyilatkozatát térségünk országgyűlési képviselője, aki úgy értékelte, hogy a nagyszülői gyed és a négy- vagy többgyermekes anyák személyijövedelemadó-mentessége is sok embert, kiterjedt családokat érint. Vannak azonban olyan házaspárok is, akik egyelőre még csak vágynak erre a lehetőségre, de egészségügyi okok nehezítik a gyermekvállalásukat. Számukra jelent majd igen nagy kedvezményt, hogy a meddőségi kezelések a jövőben olcsóbbak, gyorsabbak és mindenki számára hozzáférhetőek lesznek. Február elsejétől ennek érdekében ingyenesé tesszük a meddőség kezelésében használt gyógyszereket és a teljes körű meddőségi kivizsgálásokat – folytatta a politikus. Mostantól kivizsgálási csomagok és a kezelésben használt gyógyszerek is százszázalékos támogatással lesznek elérhetők. Ez érvényes azokra a gyógyszerekre is, amelyekért eddig valamennyi önrészt fizetniük kellett az érintetteknek – tette hozzá.

Hazánk egy kiváló példát mutatott fel az elmúlt években Európának – nemcsak az uniónak, hanem az egész kontinensnek – abban, hogy megfordíthatók a jelenleg szinte minden országot érintő negatív demográfiai folyamatok – mondta a képviselő. Európában még mindig ritkaságszámba megy a házasságkötések számának növekedése, mi pedig ebben is egyedülállóak vagyunk – folytatta a politikus, aki szerint nagyban hozzájárult ehhez a családvédelmi akcióterv is, ami a 2019-es év egyik legnagyobb és legfontosabb hozadéka volt. Mint mondta, olyan lehetőségek nyíltak meg ezáltal a magyar fiatalok előtt, amilyenekre nemcsak Magyarországon nem volt korábban példa, de nemzetközileg is ritkaság. Július óta már százezer családnak tudtunk segíteni valamilyen támogatással – fogalmazott a lapunknak adott nyilatkozatában Tuzson Bence.

(Dunakanyar Régió, 2020. január 23.)

Tuzson Bence

     

     

     

„Vékony léc” a határ? – Beszélgetés Robert Yugovichcsal

A Litera.hu irodalmi portál közli Bence Erikának a Robert Yugovichtyal készült interjúját.

*

„Vékony léc” a határ? – Beszélgetés Robert Yugovichcsal

Egyesek szemében az egykori vajdasági Keresztapa, aki szervezett bűnözésért kilenc évet töltött fegyházban, regényeit százezrek olvassák. Elismertségről, kánonról, olvasókról, példányszámról; családról, gyerekkorról, bűnözésről; függőségekről és prevencióról, valamint börtönről és új életről Robert Yugovichcsal Bence Erika beszélgetett.

Három éve tűnt fel. Úgy szólt bele (főleg, de nem kizárólagosan) a vajdasági magyar irodalmi és kulturális közéletbe, hogy volt már négy-öt-hat könyve: regények, novellák, naplószerű feljegyzések, esszék, tárcák. Írói nevén: Robert Yugovich. Roncsgyár című regényében elmondja nevének keletkezéstörténetét: könyveit börtönben írta, egy időszakban tanúvédelmi programban szerepelt, nem engedték meg, hogy művei az eredeti neve alatt lássanak napvilágot. Származását jelölő becenevét – úgy tudni – különböző underground csoportokban viselte.

Sok legenda övezi alakját. Egyesek szemében ő a (volt) vajdasági magyar Keresztapa. Ezzel nem ért egyet. Azt viszont sehol sem tagadja, hogy szervezett bűnözésért állt bíróság előtt, ítélték el, és töltött kilenc évet fegyházban. Nemrégiben saját bárjában, a Jailben, Narkománia címmel vitaműsort szervezett. A függőségről és a drogokról szóló beszélgetés egy tervezett rendezvénysorozat első eseménye volt. Amikor azt kérdezi, mit szeretnék kihozni a vele készülő interjúból, mi lesz a „kimenete”, egy (talán!) Mészöly-szöveg jut eszembe, a címére már nem emlékszem, csak az írás folyamatát megjelenítő metaforára. Azt mondom, épp azt szeretném bemutatni, mennyire „vékony léc”-et jelent az a határ – ha van –, amely a kanonizált és a triviális, bestseller vagy underground irodalom között húzódik.

„Persona non grata” százezer eladott példánnyal

– Úgy tudni, egy alkalommal személyesen is találkoztál Esterházy Péter, ismert magyar íróval, aki valami olyasmit mondott neked: „Öregem, kurva rossz író vagy, de nem lehet letenni a könyveidet!” Ha igaz, te milyen konzekvenciákat vontál le ebből a véleményből?

– Esterházy Péterrel sajnos nem volt módom személyesen találkozni. Viszont a történet annyiban igaz, hogy írt egy rövid levelet, miután egyik barátjától megkapta, és kérésére elolvasta az Olját. Minden porcikája tiltakozott ellene, de a végén valahogy mégis elolvasta. A levélben, amely sajnos elveszett a börtönben, valahogy így fogalmazott: „[…] azt nem mondanám, hogy tud írni, sőt…, de a könyve letehetetlen. Gratulálok!” Őszintén megvallva előbb hallott ő rólam, mint én róla, amit azóta is szégyellek, de ezt követően több könyvét is elolvastam, és a gondolataival, ahogy képviselte a szabadelvűséget, maximálisan azonosultam. Talán, elmondhatom, hogy Hollandia és a börtön után ő hatott rám a legerősebben, és formálta belőlem azt az embert, aki ma vagyok. Sajnálom, hogy elment, és személyesen soha nem találkozhattunk.

– Az olvasóközönség elkapkodja a könyveidet. Sok idő után te hoztad vissza a szó szoros értelmében vett bestseller fogalmát és jelenségét a (vajdasági) magyar irodalomba. A szakma, illetve a hivatásos kritika véleménye azonban lesújtó. Kevés kivétellel szóba sem állnak veled. Mi erről a véleményed?

– Nagyképűen hangzana, ha azt mondanám, nem érdekel túlságosan a szakma véleménye, de tényleg majdnem így van. Soha nem érdekeltek a díjak. Számomra sokkal többet jelent az, hogy 9 év után megjelent az első könyvem, a Narkománia reprintje: még mindig évente körülbelül ezer példány fogy belőle, ahogyan a többi öt megjelent kötetemből is. Felénk a szakma különben is eléggé magának való, és sokan valami kiemelkedő titulusnak tekintik, hogy írók. Rosszul érinti őket, hogy jött egy „tanulatlan”, börtönviselt alak, és több könyvet ad el, mint a szakmailag is elismert írók többsége együttvéve. Megértem őket teljesen.

– Rendszeresen hivatkozol a könyveid népszerűségére, az elfogyott példányszámokra, illetve olvasóid rajongására. Nem gondolod, ha megjelentetnél egy képes albumot, ahol boxeralsóban, domborodó idomokkal lennél látható, ötször több példány fogyna? Nem gúnyolódni szeretnék, ne értsd félre, csak a befogadói értékítéletek labilis mivoltára mutatnék rá!

– Ahogyan az imént említetted, a szakma „persona non grata”-ja vagyok. Sokan támadnak, és sokan próbálják elvitatni azt az érdemet, hogy a mai átlagíróknál lényegesen több olvasóm van, és ezzel nem csupán engem minősítenek, hanem az olvasóimat is. Egy-egy bírálat sokszor az olvasókat jobban bántja, mint engem. Azt az érzést keltik bennük, hogy amit olvasnak, az rossz, minősíthetetlen, megalázó. Amikor az eladott példányszámokkal „dicsekszem”, valójában ezeket a cikkeket cáfolom, valamint az olvasóimat védem, hiszen ennyien nem lehetnek rossz ízléssel megáldva. Érdekes módon arról a kritikusok soha nem beszélnek, hogy akik Robert Yugovichot olvasnak, mit olvasnak még. Félnek, hogy olyan írók könyvei is felbukkannának, amelyekről nem volna ildomos, legalábbis szakmailag, rosszat írni. A periférián mindig nehezebb az embernek megvédenie magát, mint a centrumban. Sokszor olyan eszközökhöz kell nyúlnia, amelyekhez, ha nem rekesztenék ki, soha nem folyamodna. Aki ismer, tudja rólam, hogy nem vagyok hivalkodó. De ez nem jelenti azt, hogy nincs mire büszkének lennem!

– Gondolom, tudod, hogy sok ilyen író volt már ideig-óráig színen a magyar irodalmi közéletben, majd a zajos siker után eltűntek a süllyesztőben. Nem Rejtő Jenőre gondolok, mert – az idő igazolta – ő már a megszólalása pillanatában klasszikus, zseniális volt. Számodra mi a fontos, melyik példa a követendő?

– Már az is csoda, hogy egyáltalán ott lehetek azok között, akiket úgy tartanak számon, mint írókat! Nem tudom, meddig leszek köztük, de az biztos, csak azért nem fogok más valamit, másképpen írni, hogy ki ne hulljak közülük. Számomra nem fontos a hírnév, ezért nem is vállalok sok tévés felkérést különféle bulvárműsorokban. Holott biztos jól jönne az ismertségem kiterjesztéséhez, de nem szoktam, úgymond, szembe köpni magamat. Az idő eldönti, maradandó-e, amit alkottam, vagy csak adott egy kicsike ízelítőt abból, milyen ismertnek lenni.

– Ismerem, elolvastam, minősítettem is a könyveidet. Van közöttük (pl. a Narkománia), amelyet azonnali hatállyal bezúzatnék, és újraíratnék veled. Ha ilyen jó élményanyagod van, megélt, hiteles történeteid, miért nem veszed igénybe kéziratgondozók, szerkesztők, lektorok segítségét? Alapvető szerkesztési és nyelvi hibákat küszöbölnének ki.

– Nem te vagy az egyetlen, aki észreveszi ezeket a hiányosságokat. Erre valahol a válasz az előző kérdésekben már ott volt. A szakma nem igazán akar velem szóba állni, még ma sem, amikor már túl vagyok több mint százezer eladott példányon. Hát képzeld el, mi volt, amikor még „nobody” voltam! Mikor meghallották, börtönben ül a szerző, minden szakmai kapu bezárult előttem. Mint maximalista, elhiheted, hogy a maximumot hoztam ki minden könyvemből. Ma már kicsit más a helyzet, kiadók keresnek meg, hogy írjak nekik, szerződjünk le pár könyvre, lektorok segítenének szívesen, de a könyvek nem ma íródtak. Ettől függetlenül, lehet, szakmai szemmel nagyon „kritikusan” néznek ki a könyveim, de az olvasókat, úgy látszik, ez egyáltalán nem zavarja.

– Miért szeretik ennyire az olvasók a könyveidet?

– Nagyon sokan azt írjak, mert minden szavát értik, nincsenek tele „pihentető”, unalmas oldalakkal. Azt is sokan mondják, hogy kevesen írnak ennyire „naturálisan”, tabuk figyelembevétele nélkül. A titkot viszont én sem tudom, de néha én is rácsodálkozom, hogy még mindig mennyien vásárolják a könyveimet.

– Azért ellenségeid vannak a „köz” körében is. Néhányan (pl. B. Mihály, Sz. Ferenc) minden Facebook-bejegyzésed alá odaírják, hogy közönséges bűnöző vagy, el kellene hallgattatni, szeparálni téged a közélettől! Mi a bajuk veled?

– Minél sikeresebb egy ember, annál több az ellensége is. Különösen, ha van saját véleménye a politikáról, mint ahogyan nekem is. Egy ismert embert az egyik oldalon kedvelnek, a másikon kimondottan utálnak. Ezzel tisztában kell lennie mindenkinek, aki konkrétan véleményt formál politikai vagy társadalmi témákban. Nyugaton létezik kifinomult, kulturált politikai/társadalmi vita. Felénk a „kurvaanyád”-dal kezdődnek és fejeződnek be ezek. Ha nincsenek érveik, elkezdenek személyeskedni. Esetemben mindenkinek kapóra jön bűnözői múltam. De amikor ezzel jönnek, már tudom, alul maradtak a vitában.

Családtól a „család”-ig

– Megírtad a könyveidben, több interjút adtál, amelyben elmeséled rovott, bűnözői előéleted, letartóztatásod, pered, elítélésed, börtönéveid, íróvá válásod és új neved történetét. Ha jól értelmezem, a jugoszláv sorkatonaság soraiból dezertáltál, kerültél magyarországi menekülttáborba, amit megaláztatásként éltél meg, hiszen nemzettársaid, az anyaországod nem akart egyenrangúként befogadni. Ezért és innen vezetett az utad a holland drogmaffia köreibe?

– Röviden és sarkítva így is összefoglalhatnánk, de ettől azért sokkal többről van szó. Például hazudnék, ha azt mondanám, csak ez volt az oka, hogy bűnözővé váltam. Mindig is volt bennem egy előrehaladási, fejlődési kényszer. Több és más akarok és akartam mindig is lenni, mint az átlag. Talán, ha anno egy jó kőművescsapatba kerülök, és nem drogkereskedők közé, ma kiváló építész lennék, sok-sok saját tervezésű épülettel. Van bennem valami, amitől mindegy, mibe kezdek, a maximumot akarom, és ezért képes vagyok rengeteget dolgozni. Ha csak megnézzük a Jailt, 3 év alatt hova jutott! Vagy itt vannak a könyveim. A bűnszervezetben is a csúcsig mentem. Vagy nagyon csinálok valamit, vagy semennyire. Ott, akkor, egy olyan helyzet volt, hogy a törvényen kívüliség tűnt a legjobb választásnak. Nem volt türelmem arra várni, hogy majd egyszer az anyaország befogad. Se nekem, se a szüleimnek, testvéreimnek nem volt biztos megélhetése. Milošević idején nem lehetett kivárásra játszani, hiszen naponta változtak a dolgok, a hiperinflációról nem is beszélve. Mivel dezertőr voltam, nem állt előttem az a lehetőség sem, mint egyeseknek, hogy minden veszély ellenére esetleg a fronton kötnek ki, mégis hazamennek, hiszen még az is jobb lett volna, mint itt, az anyaországban kivert kutyaként élni. A sors keményen bánt velem, én pedig nem adtam olcsón a bőröm.

– Van egy „informátor”-om, aki jól ismer téged. Azt mondja, a történeteidnek (például a Hontalan hazafi című regényedben leírtaknak) öt százaléka sem igaz. Épp a Rejtő-példára hivatkozva mondtam neki: ő sem volt soha idegenlégiós katona, mégsem tartjuk légiós regényeit hiteltelennek. Te mit tartasz a hitelesség szempontjából saját írói opusodban a legfontosabbnak?

– Ó, hát ilyen emberekkel néha én is találkozom. Egyszer egy bukott rendőrből lett író, majd szakértő azt nyilatkozta az egyik tévében, hogy a könyveim mindegyike egy nagy hazugság, úgy, ahogy van. Majd hónapokkal később ugyanez a riporter egy másik műsorban beszélt az akkori országos főügyésszel egy teljesen más ügyben, de szóba hozott engem is, és azt mondta: Robert Yugovich nemhogy nem hazudott a könyvében, hanem a teljes igazság egy nagyon apró részét mesélte csak el. Természetesen minden könyvben van olyan rész, amely nem azonos a valósággal. Esetemben ez legtöbbször akkor fordul elő, amikor az igazság túl durva, valakit óvni akarok tőle, illetve jogi szempontból kerülni szeretném a vitát. De ettől a történet még igaz. Vannak olyanok, akik meg vannak győződve, hogy nem is én írtam a könyveimet, hanem írattam valakikkel. Egy kis időnek el kellett múlni, mire megtanultam, hogy ezek a dolgok ne legyenek lesújtóak számomra, hanem a siker velejáróinak fogjam fel.

– A drogproblémákkal kapcsolatban hangsúlyoztad nemrég az általad szervezett Narkománia című beszélgetős program keretében Topolyán, hogy mindennél fontosabbnak tartod a család, a szülők felelősségét a fiatalok mentális problémái, többek között a függőségek (például a drogozás) kialakulásában. Nem szeretném persze a családod belső ügyeit firtatni, de az említett „informátor” szerint te magad is problematikus gyerek voltál, annak ellenére, hogy szerető családi környezetben nevelkedtél. Mi volt a baj?

– Eléggé hiányosak az információi. Anyám 16 évesen szült, miután egy crnogorac [montenegrói származású férfi – B. E.] megerőszakolta. Sokáig el sem merte mondani otthon, hiszen nagyapám egy igen szigorú, régi vágású magyar parasztember volt. Aztán amikor már a testi jelei is láthatóvá váltak, már nem volt mit tenni. Anyám alig hét hónapra szült meg. Öregapám volt az, aki szinte végig ott volt az inkubátor mellett, és imádkozott értem, hogy mint koraszülött életben maradjak. Aztán anyámnak volt egy-két zűrös kapcsolata, majd egymásra találtak a nevelőapámmal. Egy szobában laktunk öregapámnál, négyen. Anyám nem igazán foglalkozott velem, gondolom, ha rám nézett, rossz emlékek elevenedtek fel benne, így még beszélni sem tudtam, amikor már nagyapámmal hajnalban, a lovas kocsi bakján ülve jártam a határt egész nap, amíg nem kezdett sötétedni. Az általános iskola alsó osztályaiban kitűnő tanuló voltam. Ötödik osztályban viszont valami történt. Nem érdekelt többé a suli, jöttek a rossz jegyek, és rengeteget verekedtem. Viszont eszem volt, így nem buktam meg, pedig minden tanár utált. A nyolcadik osztály befejezése után szakács szerettem volna lenni. El is mentünk anyámmal Szabadkára, mert ott volt legközelebb ilyen iskola, beadni a felvételi jelentkezésemet, ami soha nem jött meg, mert anyám visszament és visszakérte. Azt mondta, máshova fogok jelentkezni. Persze erről semmilyen tudomásom nem volt. Csak annyi, hogy nem hívtak felvételizni. Topolyán elkezdtem valami öntödei szakot, de már az első héten tudtam, ez nem fog érdekelni soha. Hamarosan ott is hagytam, és elkezdtem dolgozni. Aztán pár évre rá jött a háború. Soha nem éltem szerető családban. Inkább úgy, mint ahogyan egy vajdasági magyar élt anno az anyaországban. Megtűrtként.

– Akár „üss fejbe” érte, de megkérdezem: mi vezet oda, hogy egy szociális értelemben rendezett körülmények között élő gyerek tárgyakat tulajdonít el az áruházból?

– Mivel az „informátorod” nem hiteles információkkal lát el, ezért a kérdéseid is pontatlanok. Nem igaz, hogy rendezett családban éltem gyerekként. Főképp nem, miután meghalt öregapám. 11 éves voltam, nem éreztem, hogy valaki is törődne velem. A legfontosabbak persze megvoltak: kaja, meleg szoba, évente 1–2 pár cipő. De ha például osztálykirándulásra mentünk, zsebpénzem már nem volt. És sok ilyen apróság. Úgyhogy amikor anyám elküldött a boltba kávét venni, megtörtént, hogy azt loptam, a pénzt pedig elköltöttem édességre. Később, amikor elkezdtem dolgozni, láttam, hogy szinte mindenki lop. Hollandiába kiérve az első, amit megtanultam a már kint élő jugóktól, hogy mindent el lehet lopni. Később, amikor lett elegendő pénzem, nagy megkönnyebbülés volt, hogy meg tudom nyugodtan vásárolni mindazt, amire vágyom.

– Annak, hogy már kiskorúként rendőrkézre kerültél, esetleg problematikusnak, deviánsnak minősítettek – annak minősítettek? –, volt köze későbbi sorsod alakulásához?

– A rendőrökkel fiatalként két dolog miatt volt problémám. Az egyik a verekedések, a másik pedig az akkori „punk” magatartásom. Már 16 évesen koncerteket szerveztem, polgárpukkasztó plakátokat ragasztgattam ki, és be nem jelentett külföldi együttesek, ami akkoriban nemzetellenes cselekvésnek számított, léptek fel az általam szervezett összejöveteleken.

– Azt mondtad, hogy először magad is fogyasztó voltál, később kerültél át a másik oldalra, a drogterjesztők hálózatába, majd egy bizonyos idő után azonnali hatállyal lemondtál minden függőségi szer használatáról: a kávétól a cigarettán át a fűig mindentől maradéktalanul megszabadultál. Nem lehet, hogy nem is voltál igazi függő? Már ha ez ilyen könnyen ment.

– Véleményem szerint mindenki annyira lehet függő, amennyire gyenge. Mivel mindenkinél más a fájdalomküszöb, a pszichikai tolerancia, így a függőség is másképpen jelenik meg mindenkinél. Van, aki soha nem tud szabadulni többet a függőségtől, és van, akinél pedig csak elhatározás kérdése – mint nálam is.

A börtön után – új élet

– Mennyire befolyásolta „megtérésed”, szemléletváltásod (a drogterjesztői hálózatból a drogprevenció hirdetőinek sorába álltál!), hogy sok, több mint kilenc évre rács mögé kerültél?

– A börtön sok mindenben hatással volt rám és formált, de a drogok terén semmi ilyesmiben nem volt szerepe. Egyszerűen annyi történt, hogy azt gondolom, senki sem tudja olyan hitelesen képviselni a fiatalok érdekeit, mint egy olyan szülő, aki maga is nyakig benne volt. Látom, mik azok az igazi veszélyek, amelyek a fiatalokra leselkednek, és az állam vagy tehetetlen vagy érdektelen. Nem kényszerítem magamat senkire, és nem is próbálok ebben a szerepben tündökölni, de ha kíváncsiak a véleményemre, szívesen elmondom, és ha tudok. próbálok a legmegfelelőbb tanácsot adni.

– Ezekről az élményeidről írtál az Őszinteség jutalma és a Roncsgyár című regényeidben. Mind a magatartásodban, mind a hangvételedben van egyfajta „Keresztapa-manír”, noha a műveidben írsz arról, hogy a Keresztapa-filmek és a valóság nagyban eltér egymástól. Szinte egyetlen pillanatban sem határozod meg önmagadat bűnözőként a történeteidben. Pontosabban a regényeid elbeszélőjének nincs bűnöző-tudata, -énképe. Hol van az igazság?

– Szerintem rosszul látja az, aki szerint valamiféle Keresztapa-manírom lenne. Sőt, a média volt az, és az ügyészség, akik megpróbáltak belőlem olyasvalakit formálni, aki dicsekszik a múltjával. Nekem a bűnözés a hivatásom volt évekig. Úgy éltem meg, mint más. aki például bemegy a bankba, a parlamentbe, az iskolába, a gyárba dolgozni. Életvitelszerűen bűnöztem. Se nem dicsekszem vele, se nem titkolom. Ahhoz, hogy abban a világban életben maradj, ki kell alakulnia az emberben egy bizonyos határozottságnak, karizmatikusságnak. Lehet, egyesek ezért gondolják azt rólam, hogy van ilyen keresztapa-manírom. Különben is, a valóság sokkal izgalmasabb és veszélyesebb, mint bármelyik film. Itt, aki „szerepkedik”, annak gyorsan befejeződik a szerepe.

– Az említett Narkománia-esten elhangzott többek szájából, hogy a különböző stimuláló szerek vonzereje abban rejlik, hogy „jók”. El tudja-e valaki, mondjuk, te is, mondani, érzékeltetni, hogy mitől és miért annyira jó a szer használata? És ha tényleg az, akkor mégis, hogy lehet meggyőzni az embereket, hogy ne forduljanak hozzá?

– Ez reklám lenne, én viszont nem szeretném reklámozni a szereket!

– Narkománia című könyveddel szerintem az a baj, hogy nem egyéni, csak a meglévő tudások, ismeretek összegzése: lehet, hogy van személyes megéltséged, de nem a saját kutatásaid képezik az alapját. Szerintem ezt az ismeretterjesztő könyvet úgy lehetett volna sajáttá tenni, hogy esettanulmányokkal, kóresetekkel, példákkal, személyes tapasztalatokkal tetted volna élményszerűvé. Miért van az, hogy a színpadon gátlás nélkül beszélsz ezekről, de a könyvedben (legalábbis a Narkomániában) nem?

– A Narkománia eleve sem könyvnek készült. Az egyik pesti egyetemről kértek meg, hogy írjak nekik a drogokról, a drogok és a fiatalok kapcsolatáról, a szerek használatáról. Mivel sokat olvastam abban az időben, igen sok információm volt más szakemberektől, akikkel egyetértettem, így született a tanulmány, amelyben részben saját, részben mások véleményét, tapasztalatait olvasztottam egybe. Nincs olyan vastag könyv, amelyben mindent úgy le lehetne írni ebben a témában, hogy az olyan érdekes legyen, hogy akár a fiatalok, akár a szülők végigolvassák. Ezért sokkal jobbnak tartom a közvetlen beszélgetést, mint a könyvet.

– Azt mondtad, egy vitaműsor-sorozatot tervezel saját bárodban, a Jailben. A regényírásod jövőjéről is van elképzelésed?

– Az írás nagyon fontos része az életemnek. Főleg, hogy neki köszönhetek nagyon sok mindent az új életemben. Sokak esetében látom, hogy van 20–30, vagy ennél is több könyvük. Többségük a hírnevével él vissza. Én nem szeretném az olvasóimat oly módon becsapni, hogy csak azért, mert eddig írtam pár sikeres könyvet, írok még, hogy azt is megvegyék. Van egy regényem készülőben, de nem tudom, mikor készül el, vagy egyáltalán el fog-e készülni.

Bence Erika

(Litera.hu, 2020. január 23.)

     

Az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordultak a srebrenicai mészárlás áldozatainak családtagjai

A Magyar Távirati Iroda jelentést tesz közzé a srebrenicai mészárlással kapcsolatban.

*

EJEB-Srebrenica-Hollandia

Az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordultak a srebrenicai mészárlás áldozatainak családtagjai

Hága/Brüsszel, 2020. január 20., hétfő (MTI) – Panaszt nyújtott be hétfőn a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságánál a holland állam ellen az 1995-ös srebrenicai mészárlás több mint hatezer áldozatának hozzátartozóit képviselő szervezet, a Srebrenicai Anyák.

A csoportot képviselő ügyvédek a panasz okaként azt nevezték meg, hogy az 1992 és 1995 közötti boszniai háborúban az ENSZ által védett, túlnyomó részt muszlimok lakta Srebrenicát őrző holland ENSZ-békefenntartók nem tettek megfelelő intézkedéseket a hozzávetőleg nyolcezer muzulmán férfi és fiú lemészárlásának megakadályozására. A szervezet szeretné elérni, hogy kimondják a holland állam felelősségét ebben.

A Srebrenicai Anyák 2007 óta folytat jogi küzdelmet ezért Hollandiában – ahol mind a mai napig érzékeny téma a holland kéksisakosok szerepe a srebrenicai népirtásban –, de csak részleges sikerrel járt.

A hágai székhelyű holland legfelsőbb bíróság 2019 júliusában megállapította, hogy Hollandia részben felelőssé tehető hozzávetőleg háromszáz boszniai muszlim haláláért, akiket szerb katonák a srebrenicai mészárlás során meggyilkoltak, miután elhurcolták őket a holland ENSZ-békefenntartók bázisáról. Azt is kimondta ugyanakkor, hogy ez a felelősség csak egészen kis mértékű.

„A legfelsőbb bíróság úgy érvelt, hogy ezeket a férfiakat valószínűleg akkor is megölték volna, ha az enklávéban maradhatnak. Mindazonáltal nem volt tényszerű vita a túlélésük esélyeiről” – hangoztatták hétfőn az ügyvédek, teljesen önkényesnek nevezve a tavalyi ítéletet. Véleményük szerint mindez sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményének 6-os cikkelyét, azaz a tisztességes tárgyaláshoz való jogot.

A Bosznia-Hercegovina keleti részén lévő Srebrenica 1993-tól az ENSZ védelme alatt állt, ezért a környék muszlim lakossága ott keresett menedéket. A boszniai szerb erők 1995 júliusában elfoglalták a várost, a csupán kézifegyverekkel felszerelt békefenntartók pedig gyakorlatilag semmi ellenállást nem tanúsítottak. Ezután a szerb erők pár nap alatt mintegy nyolcezer bosnyák férfit és fiút lemészároltak. A vérontást, amelyet a hágai Nemzetközi Törvényszék népirtásnak minősített, a második világháborút követő időszak legszörnyűbb európai tömeggyilkosságaként tartják számon.

ban \ kpt \ kvs

MTI 2020. január 20., hétfő 20:29

(Magyar Távirati Iroda, 2020. január 20.)

Venezuelai szlovének telepedtek haza Szlovéniába

A Magyar Távirati Iroda közli Kriják Krisztina tudósítását.

*

Szlovénia-Venezuela-jog-repatriáció

Venezuelai szlovének telepedtek haza Szlovéniába

Kriják Krisztina, az MTI tudósítója jelenti:

Zágráb, 2020. január 20., hétfő (MTI) - Huszonegy szlovén származású ember térhetett haza a súlyos belpolitikai és gazdasági válság sújtotta Venezuelából Szlovéniába az elmúlt két hónapban, és a repatriáció folytatódik - közölte hétfőn Olga Belec, a Diaszpórában Élő Szlovének Kormányhivatalának államtitkára.

Elmondta: hatan decemberben, 15-en januárban érkeztek.

Többen nem beszélnek szlovénül, de már tanulják a nyelvet, és jól érzik magukat, örülnek, hogy békében és szabadságban élhetnek – hangsúlyozta.

Mint mondta, eddig ötvenen kérték hazatelepítésüket, és 29-en kapták meg az engedélyt, a többiek kérelmének vizsgálata folyamatban van.

Az államtitkár kiemelte: többségében fiatal családok tértek haza, és továbbra is be lehet nyújtani a kérelmet mindaddig, amíg a kormány másképpen nem dönt.

A hazatelepültek kétharmada rokonoknál lakik, míg a többieknek az állam segített a lakhatási problémák megoldásában. A hazatérők közül sokan felsőfokú végzettséggel is rendelkeznek, és különböző korúak, a legfiatalabb 5 éves – mondta Belec.

A hivatal becslései szerint közel ezer szlovén élhet Venezuelában, elvileg valamennyien jogosultak a hazatelepülésre. Ehhez különböző feltételeknek kell azonban megfelelniük, egyebek között bizonyítaniuk kell szlovén származásukat, nem lehetnek büntetett előéletűek, és „aktív kapcsolatokat kell ápolniuk Szlovéniával”.

Venezuela évek óta súlyos gazdasági és politikai válsággal küzd. A hatalmas olajkészlettel rendelkező ország gazdasága gyakorlatilag összeomlott.

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) jelentése szerint az elmúlt években a mintegy 29,3 milliós lakosú Venezuelából körülbelül 4 és fél millióan távoztak, és ez a szám 2020-ban 6 és fél millióra nőhet. A legtöbben a környező országokban telepednek le.

kkk \ kkp \ kvs

MTI 2020. január 20., hétfő 20:14

(Magyar Távirati Iroda, 2020. január 20.)

Áder János államtitkári kinevezéseket adott át

A Magyar Távirati Iroda három fényképet tesz közzé az államtitkári kinevezésekről.

*

Áder János államtitkári kinevezéseket adott át

Budapest, 2020. január 13. Tuzson Bence, a Miniszterelnöki Kabinetiroda újonnan kinevezett államtitkára a kinevezési okmány átadásán a Sándor-palotában 2020. január 13-án.

MTI/Koszticsák Szilárd

Áder János államtitkári kinevezéseket adott át

Budapest, 2020. január 13. Tuzson Bence, a Miniszterelnöki Kabinetiroda államtitkára (b3) átveszi kinevezési okmányát Áder János köztársasági elnöktől a Sándor-palota Tükörtermében 2020. január 13-án. Balról Rogán Antal, a Miniszterelnöki Kabinetirodát vezető miniszter (b2) és Palkovics László innovációs és technológiai miniszter (b).

MTI/Koszticsák Szilárd

Áder János államtitkári kinevezéseket adott át

Budapest, 2020. január 13. Áder János köztársasági elnök (j2) Tuzson Bencét a Miniszterelnöki Kabinetiroda államtitkárává (b2) és Bodó Sándort az Innovációs és Technológiai Minisztérium államtitkárává (b4) nevezi ki a Sándor-palota Tükörtermében 2020. január 13-án. Jobbról Rogán Antal, a Miniszterelnöki Kabinetirodát vezető miniszter (j), Palkovics László innovációs és technológiai miniszter (j2), Haszonicsné Ádám Mária, a Köztársasági Elnöki Hivatal (KEH) főigazgatója (j3), Szőke László, a KEH külügyi igazgatója (j4) és Kőrösi Csaba, a KEH Környezeti Fenntarthatósági igazgatóságának vezetője (j5).

MTI/Koszticsák Szilárd

Megtisztelő felkérést kapott Tuzson Bence

Tuzson Bence államtitkár nyilatkozik a Dunakanyar Régió című lapnak.

*

Megtisztelő felkérést kapott Tuzson Bence

Új feladatairól, valamint a kormány családvédelmi akciótervének bővítéséről nyilatkozott lapunknak az országgyűlési képviselője

A kormányzati munka politikai koordinációját erősíti mostantól Tuzson Bence államtitkár, térségünk országgyűlési képviselője. Erre a feladatra Orbán Viktor miniszterelnök kérte fel. Az új megbízatásához tartozó feladatokat a politikus a lapunknak adott nyilatkozatában úgy értékelte, hogy egyfajta koordinációs, összehangoló szerepkört tölt majd be a továbbiakban: egy kormányzaton belül többféle ilyen tevékenységre van szükség. Példaként említette, hogy a szervezési koordináció alapvetően a Miniszterelnökséget vezető miniszter feladata, „én pedig mostantól kormányzati államtitkárként az ágazatokat összehangoló politikai koordinációs tevékenységbe kapcsolódok be annak érdekében, hogy – úgymond – az aprómunka is jobban menjen. A lényeg, hogy az adott döntéseknél alaposabban vizsgáljuk meg, hogy azok összhangban vannak-e a kormányzati célkitűzésekkel. Ennek érdekében leginkább az egyes államtitkárokkal fogok együtt dolgozni.”

Amikor megjelenik egy miniszteri rendelettervezet, és annak nyomán elindul egy jogszabály-alkotási folyamat, akkor részletesen, alaposan meg kell vizsgálni, hogy a formálódó intézkedés megegyezik-e a központi irányvonallal – folytatta a képviselő, aki hozzátette még azt is, hogy ilyen beosztás eddig nem volt a kormányban: „A kormányzás tökéletesítése folyamatos feladat. A miniszterelnök pedig azért kért fel engem erre, mert úgy látja, hogy ezen a területen is van még mit erősíteni. A feladatot nagyon megtisztelőnek tartom és örömmel fogadtam el a felkérést.”

Tuzson Bence lapunknak elmondta, hogy a kormányzás fő irányai nem változnak, tehát a gazdaság és a családpolitika megerősítése marad továbbra is előtérben, mert ezt tekintik a legfontosabb feladatnak.

A korábbi megbízatási területén eddig elvégzett munkáját úgy összegezte, hogy a közigazgatásban sikerült lerakni az egyszerűsítés alapjait, komoly folyamatok indultak el, most a törvényi változások végrehajtásán a sor.

Térségünk országgyűlési képviselője új feladatai mellett kitért azokra a kormányzati támogatásokra is, amelyek a családok további megerősítését szolgálják. A családvédelmi akcióterv tavaly július elsején indult és olyan kedvezményes lehetőségeket kínál a fiatal házasoknak, mint a Babaváró hitel vagy az autóvásárlási támogatás, de népszerűek a különböző otthonteremtési kedvezmények is. Országos szinten igen nagy segítséget jelentenek a magyar családoknak a családvédelmi akcióterv januártól életbe lépett újabb intézkedései is – folytatta a lapunknak adott nyilatkozatában a képviselő, aki úgy értékelte, hogy a nagyszülői gyed és a négy- vagy többgyermekes anyák személyijövedelemadó-mentessége is sok embert, kiterjedt családokat érint. Fontos hangsúlyoznunk, hogy a visszajelzések szerint nagyon sokan örülnek annak, hogy 2010 óta – tehát immár tizedik esztendeje – számos olyan intézkedést vezettünk be, amely a családok megerősítését szolgálja – fogalmazott a politikus.

A négy- vagy többgyermekes édesanyák személyijövedelemadó-mentességének köszönhetően minden olyan anya, aki legalább négy gyermeket nevel, vagy korábban a saját háztartásában már felnevelt, mostantól mentesül a személyijövedelemadó-fizetési kötelezettség alól – ismertette az intézkedés részleteit Tuzson Bence. Mint mondta, az adómentesség – amely hazánkban csaknem negyvenezer anyát érinthet évente – párhuzamosan érvényesíthető a családi adókedvezménnyel.

A nagyszülői gyed bevezetése révén a még nem nyugdíjas nagyszülők is jogosulttá válhatnak a gyermekgondozási díjra, ha vállalják, hogy részt vesznek unokájuk gondozásában, nevelésében, amíg a szülők dolgoznak – fogalmazott a politikus, aki hozzátette még, hogy a nagyszülői gyed havi összege legfeljebb a mindenkori minimálbér kétszeresének hetven százaléka lehet. Ez az idén 225 288 forintot jelent, de ha több unokára vigyáz a nagyszülő, akkor ennek az összegnek a többszörösét is megkaphatja – nyilatkozta lapunknak Tuzson Bence, térségünk országgyűlési képviselője.

(Dunakanyar Régió, 2020. január 9.)

Tuzson Bence

     

     

     

[Nemrég egy a szellemi értékeinket irtó, bizonyára az irodalmat is gyűlölő hekker...]

Dupka György bejegyzést tesz közzé Szabó Palócz Attila facebookos üzenőfalán.

*

Nemrég egy a szellemi értékeinket irtó, bizonyára az irodalmat is gyűlölő hekker a honlapunkról letörölte többek között a vajdasági Szabó Pálócz Attila barátunk (Szabó Palócz Attila) verseskötetét, most kiváló csapatmunkával azt visszaállítottuk: Szabó Palócz Attila: Varratszedés. Versek. Kárpátaljai Magyar Könyvek 284. Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2018. ISSN 1022-0283, ISBN 978-615-5757-03-4. könyvalakban még itt kapható: Budapest, Rákóczi u. 14 Líra Könyv Zrt.-Fókusz Könyváruház (fokusz.budapest@lira.hu , www,.fo.hu)

http://kmmi.org.ua/uploads/attachments/books/books-pdf/2020/SZPA-varratszedes.pdf?fbclid=IwAR2sLkV0EFRCpopcOYHA5C3wyQ-diPqFgVhyVTeakoIOWxoC4QEVaRavJE8

(Facebook, 2020. január 6.)