„Vékony léc” a határ? – Beszélgetés Robert Yugovichcsal

A Litera.hu irodalmi portál közli Bence Erikának a Robert Yugovichtyal készült interjúját.

*

„Vékony léc” a határ? – Beszélgetés Robert Yugovichcsal

Egyesek szemében az egykori vajdasági Keresztapa, aki szervezett bűnözésért kilenc évet töltött fegyházban, regényeit százezrek olvassák. Elismertségről, kánonról, olvasókról, példányszámról; családról, gyerekkorról, bűnözésről; függőségekről és prevencióról, valamint börtönről és új életről Robert Yugovichcsal Bence Erika beszélgetett.

Három éve tűnt fel. Úgy szólt bele (főleg, de nem kizárólagosan) a vajdasági magyar irodalmi és kulturális közéletbe, hogy volt már négy-öt-hat könyve: regények, novellák, naplószerű feljegyzések, esszék, tárcák. Írói nevén: Robert Yugovich. Roncsgyár című regényében elmondja nevének keletkezéstörténetét: könyveit börtönben írta, egy időszakban tanúvédelmi programban szerepelt, nem engedték meg, hogy művei az eredeti neve alatt lássanak napvilágot. Származását jelölő becenevét – úgy tudni – különböző underground csoportokban viselte.

Sok legenda övezi alakját. Egyesek szemében ő a (volt) vajdasági magyar Keresztapa. Ezzel nem ért egyet. Azt viszont sehol sem tagadja, hogy szervezett bűnözésért állt bíróság előtt, ítélték el, és töltött kilenc évet fegyházban. Nemrégiben saját bárjában, a Jailben, Narkománia címmel vitaműsort szervezett. A függőségről és a drogokról szóló beszélgetés egy tervezett rendezvénysorozat első eseménye volt. Amikor azt kérdezi, mit szeretnék kihozni a vele készülő interjúból, mi lesz a „kimenete”, egy (talán!) Mészöly-szöveg jut eszembe, a címére már nem emlékszem, csak az írás folyamatát megjelenítő metaforára. Azt mondom, épp azt szeretném bemutatni, mennyire „vékony léc”-et jelent az a határ – ha van –, amely a kanonizált és a triviális, bestseller vagy underground irodalom között húzódik.

„Persona non grata” százezer eladott példánnyal

– Úgy tudni, egy alkalommal személyesen is találkoztál Esterházy Péter, ismert magyar íróval, aki valami olyasmit mondott neked: „Öregem, kurva rossz író vagy, de nem lehet letenni a könyveidet!” Ha igaz, te milyen konzekvenciákat vontál le ebből a véleményből?

– Esterházy Péterrel sajnos nem volt módom személyesen találkozni. Viszont a történet annyiban igaz, hogy írt egy rövid levelet, miután egyik barátjától megkapta, és kérésére elolvasta az Olját. Minden porcikája tiltakozott ellene, de a végén valahogy mégis elolvasta. A levélben, amely sajnos elveszett a börtönben, valahogy így fogalmazott: „[…] azt nem mondanám, hogy tud írni, sőt…, de a könyve letehetetlen. Gratulálok!” Őszintén megvallva előbb hallott ő rólam, mint én róla, amit azóta is szégyellek, de ezt követően több könyvét is elolvastam, és a gondolataival, ahogy képviselte a szabadelvűséget, maximálisan azonosultam. Talán, elmondhatom, hogy Hollandia és a börtön után ő hatott rám a legerősebben, és formálta belőlem azt az embert, aki ma vagyok. Sajnálom, hogy elment, és személyesen soha nem találkozhattunk.

– Az olvasóközönség elkapkodja a könyveidet. Sok idő után te hoztad vissza a szó szoros értelmében vett bestseller fogalmát és jelenségét a (vajdasági) magyar irodalomba. A szakma, illetve a hivatásos kritika véleménye azonban lesújtó. Kevés kivétellel szóba sem állnak veled. Mi erről a véleményed?

– Nagyképűen hangzana, ha azt mondanám, nem érdekel túlságosan a szakma véleménye, de tényleg majdnem így van. Soha nem érdekeltek a díjak. Számomra sokkal többet jelent az, hogy 9 év után megjelent az első könyvem, a Narkománia reprintje: még mindig évente körülbelül ezer példány fogy belőle, ahogyan a többi öt megjelent kötetemből is. Felénk a szakma különben is eléggé magának való, és sokan valami kiemelkedő titulusnak tekintik, hogy írók. Rosszul érinti őket, hogy jött egy „tanulatlan”, börtönviselt alak, és több könyvet ad el, mint a szakmailag is elismert írók többsége együttvéve. Megértem őket teljesen.

– Rendszeresen hivatkozol a könyveid népszerűségére, az elfogyott példányszámokra, illetve olvasóid rajongására. Nem gondolod, ha megjelentetnél egy képes albumot, ahol boxeralsóban, domborodó idomokkal lennél látható, ötször több példány fogyna? Nem gúnyolódni szeretnék, ne értsd félre, csak a befogadói értékítéletek labilis mivoltára mutatnék rá!

– Ahogyan az imént említetted, a szakma „persona non grata”-ja vagyok. Sokan támadnak, és sokan próbálják elvitatni azt az érdemet, hogy a mai átlagíróknál lényegesen több olvasóm van, és ezzel nem csupán engem minősítenek, hanem az olvasóimat is. Egy-egy bírálat sokszor az olvasókat jobban bántja, mint engem. Azt az érzést keltik bennük, hogy amit olvasnak, az rossz, minősíthetetlen, megalázó. Amikor az eladott példányszámokkal „dicsekszem”, valójában ezeket a cikkeket cáfolom, valamint az olvasóimat védem, hiszen ennyien nem lehetnek rossz ízléssel megáldva. Érdekes módon arról a kritikusok soha nem beszélnek, hogy akik Robert Yugovichot olvasnak, mit olvasnak még. Félnek, hogy olyan írók könyvei is felbukkannának, amelyekről nem volna ildomos, legalábbis szakmailag, rosszat írni. A periférián mindig nehezebb az embernek megvédenie magát, mint a centrumban. Sokszor olyan eszközökhöz kell nyúlnia, amelyekhez, ha nem rekesztenék ki, soha nem folyamodna. Aki ismer, tudja rólam, hogy nem vagyok hivalkodó. De ez nem jelenti azt, hogy nincs mire büszkének lennem!

– Gondolom, tudod, hogy sok ilyen író volt már ideig-óráig színen a magyar irodalmi közéletben, majd a zajos siker után eltűntek a süllyesztőben. Nem Rejtő Jenőre gondolok, mert – az idő igazolta – ő már a megszólalása pillanatában klasszikus, zseniális volt. Számodra mi a fontos, melyik példa a követendő?

– Már az is csoda, hogy egyáltalán ott lehetek azok között, akiket úgy tartanak számon, mint írókat! Nem tudom, meddig leszek köztük, de az biztos, csak azért nem fogok más valamit, másképpen írni, hogy ki ne hulljak közülük. Számomra nem fontos a hírnév, ezért nem is vállalok sok tévés felkérést különféle bulvárműsorokban. Holott biztos jól jönne az ismertségem kiterjesztéséhez, de nem szoktam, úgymond, szembe köpni magamat. Az idő eldönti, maradandó-e, amit alkottam, vagy csak adott egy kicsike ízelítőt abból, milyen ismertnek lenni.

– Ismerem, elolvastam, minősítettem is a könyveidet. Van közöttük (pl. a Narkománia), amelyet azonnali hatállyal bezúzatnék, és újraíratnék veled. Ha ilyen jó élményanyagod van, megélt, hiteles történeteid, miért nem veszed igénybe kéziratgondozók, szerkesztők, lektorok segítségét? Alapvető szerkesztési és nyelvi hibákat küszöbölnének ki.

– Nem te vagy az egyetlen, aki észreveszi ezeket a hiányosságokat. Erre valahol a válasz az előző kérdésekben már ott volt. A szakma nem igazán akar velem szóba állni, még ma sem, amikor már túl vagyok több mint százezer eladott példányon. Hát képzeld el, mi volt, amikor még „nobody” voltam! Mikor meghallották, börtönben ül a szerző, minden szakmai kapu bezárult előttem. Mint maximalista, elhiheted, hogy a maximumot hoztam ki minden könyvemből. Ma már kicsit más a helyzet, kiadók keresnek meg, hogy írjak nekik, szerződjünk le pár könyvre, lektorok segítenének szívesen, de a könyvek nem ma íródtak. Ettől függetlenül, lehet, szakmai szemmel nagyon „kritikusan” néznek ki a könyveim, de az olvasókat, úgy látszik, ez egyáltalán nem zavarja.

– Miért szeretik ennyire az olvasók a könyveidet?

– Nagyon sokan azt írjak, mert minden szavát értik, nincsenek tele „pihentető”, unalmas oldalakkal. Azt is sokan mondják, hogy kevesen írnak ennyire „naturálisan”, tabuk figyelembevétele nélkül. A titkot viszont én sem tudom, de néha én is rácsodálkozom, hogy még mindig mennyien vásárolják a könyveimet.

– Azért ellenségeid vannak a „köz” körében is. Néhányan (pl. B. Mihály, Sz. Ferenc) minden Facebook-bejegyzésed alá odaírják, hogy közönséges bűnöző vagy, el kellene hallgattatni, szeparálni téged a közélettől! Mi a bajuk veled?

– Minél sikeresebb egy ember, annál több az ellensége is. Különösen, ha van saját véleménye a politikáról, mint ahogyan nekem is. Egy ismert embert az egyik oldalon kedvelnek, a másikon kimondottan utálnak. Ezzel tisztában kell lennie mindenkinek, aki konkrétan véleményt formál politikai vagy társadalmi témákban. Nyugaton létezik kifinomult, kulturált politikai/társadalmi vita. Felénk a „kurvaanyád”-dal kezdődnek és fejeződnek be ezek. Ha nincsenek érveik, elkezdenek személyeskedni. Esetemben mindenkinek kapóra jön bűnözői múltam. De amikor ezzel jönnek, már tudom, alul maradtak a vitában.

Családtól a „család”-ig

– Megírtad a könyveidben, több interjút adtál, amelyben elmeséled rovott, bűnözői előéleted, letartóztatásod, pered, elítélésed, börtönéveid, íróvá válásod és új neved történetét. Ha jól értelmezem, a jugoszláv sorkatonaság soraiból dezertáltál, kerültél magyarországi menekülttáborba, amit megaláztatásként éltél meg, hiszen nemzettársaid, az anyaországod nem akart egyenrangúként befogadni. Ezért és innen vezetett az utad a holland drogmaffia köreibe?

– Röviden és sarkítva így is összefoglalhatnánk, de ettől azért sokkal többről van szó. Például hazudnék, ha azt mondanám, csak ez volt az oka, hogy bűnözővé váltam. Mindig is volt bennem egy előrehaladási, fejlődési kényszer. Több és más akarok és akartam mindig is lenni, mint az átlag. Talán, ha anno egy jó kőművescsapatba kerülök, és nem drogkereskedők közé, ma kiváló építész lennék, sok-sok saját tervezésű épülettel. Van bennem valami, amitől mindegy, mibe kezdek, a maximumot akarom, és ezért képes vagyok rengeteget dolgozni. Ha csak megnézzük a Jailt, 3 év alatt hova jutott! Vagy itt vannak a könyveim. A bűnszervezetben is a csúcsig mentem. Vagy nagyon csinálok valamit, vagy semennyire. Ott, akkor, egy olyan helyzet volt, hogy a törvényen kívüliség tűnt a legjobb választásnak. Nem volt türelmem arra várni, hogy majd egyszer az anyaország befogad. Se nekem, se a szüleimnek, testvéreimnek nem volt biztos megélhetése. Milošević idején nem lehetett kivárásra játszani, hiszen naponta változtak a dolgok, a hiperinflációról nem is beszélve. Mivel dezertőr voltam, nem állt előttem az a lehetőség sem, mint egyeseknek, hogy minden veszély ellenére esetleg a fronton kötnek ki, mégis hazamennek, hiszen még az is jobb lett volna, mint itt, az anyaországban kivert kutyaként élni. A sors keményen bánt velem, én pedig nem adtam olcsón a bőröm.

– Van egy „informátor”-om, aki jól ismer téged. Azt mondja, a történeteidnek (például a Hontalan hazafi című regényedben leírtaknak) öt százaléka sem igaz. Épp a Rejtő-példára hivatkozva mondtam neki: ő sem volt soha idegenlégiós katona, mégsem tartjuk légiós regényeit hiteltelennek. Te mit tartasz a hitelesség szempontjából saját írói opusodban a legfontosabbnak?

– Ó, hát ilyen emberekkel néha én is találkozom. Egyszer egy bukott rendőrből lett író, majd szakértő azt nyilatkozta az egyik tévében, hogy a könyveim mindegyike egy nagy hazugság, úgy, ahogy van. Majd hónapokkal később ugyanez a riporter egy másik műsorban beszélt az akkori országos főügyésszel egy teljesen más ügyben, de szóba hozott engem is, és azt mondta: Robert Yugovich nemhogy nem hazudott a könyvében, hanem a teljes igazság egy nagyon apró részét mesélte csak el. Természetesen minden könyvben van olyan rész, amely nem azonos a valósággal. Esetemben ez legtöbbször akkor fordul elő, amikor az igazság túl durva, valakit óvni akarok tőle, illetve jogi szempontból kerülni szeretném a vitát. De ettől a történet még igaz. Vannak olyanok, akik meg vannak győződve, hogy nem is én írtam a könyveimet, hanem írattam valakikkel. Egy kis időnek el kellett múlni, mire megtanultam, hogy ezek a dolgok ne legyenek lesújtóak számomra, hanem a siker velejáróinak fogjam fel.

– A drogproblémákkal kapcsolatban hangsúlyoztad nemrég az általad szervezett Narkománia című beszélgetős program keretében Topolyán, hogy mindennél fontosabbnak tartod a család, a szülők felelősségét a fiatalok mentális problémái, többek között a függőségek (például a drogozás) kialakulásában. Nem szeretném persze a családod belső ügyeit firtatni, de az említett „informátor” szerint te magad is problematikus gyerek voltál, annak ellenére, hogy szerető családi környezetben nevelkedtél. Mi volt a baj?

– Eléggé hiányosak az információi. Anyám 16 évesen szült, miután egy crnogorac [montenegrói származású férfi – B. E.] megerőszakolta. Sokáig el sem merte mondani otthon, hiszen nagyapám egy igen szigorú, régi vágású magyar parasztember volt. Aztán amikor már a testi jelei is láthatóvá váltak, már nem volt mit tenni. Anyám alig hét hónapra szült meg. Öregapám volt az, aki szinte végig ott volt az inkubátor mellett, és imádkozott értem, hogy mint koraszülött életben maradjak. Aztán anyámnak volt egy-két zűrös kapcsolata, majd egymásra találtak a nevelőapámmal. Egy szobában laktunk öregapámnál, négyen. Anyám nem igazán foglalkozott velem, gondolom, ha rám nézett, rossz emlékek elevenedtek fel benne, így még beszélni sem tudtam, amikor már nagyapámmal hajnalban, a lovas kocsi bakján ülve jártam a határt egész nap, amíg nem kezdett sötétedni. Az általános iskola alsó osztályaiban kitűnő tanuló voltam. Ötödik osztályban viszont valami történt. Nem érdekelt többé a suli, jöttek a rossz jegyek, és rengeteget verekedtem. Viszont eszem volt, így nem buktam meg, pedig minden tanár utált. A nyolcadik osztály befejezése után szakács szerettem volna lenni. El is mentünk anyámmal Szabadkára, mert ott volt legközelebb ilyen iskola, beadni a felvételi jelentkezésemet, ami soha nem jött meg, mert anyám visszament és visszakérte. Azt mondta, máshova fogok jelentkezni. Persze erről semmilyen tudomásom nem volt. Csak annyi, hogy nem hívtak felvételizni. Topolyán elkezdtem valami öntödei szakot, de már az első héten tudtam, ez nem fog érdekelni soha. Hamarosan ott is hagytam, és elkezdtem dolgozni. Aztán pár évre rá jött a háború. Soha nem éltem szerető családban. Inkább úgy, mint ahogyan egy vajdasági magyar élt anno az anyaországban. Megtűrtként.

– Akár „üss fejbe” érte, de megkérdezem: mi vezet oda, hogy egy szociális értelemben rendezett körülmények között élő gyerek tárgyakat tulajdonít el az áruházból?

– Mivel az „informátorod” nem hiteles információkkal lát el, ezért a kérdéseid is pontatlanok. Nem igaz, hogy rendezett családban éltem gyerekként. Főképp nem, miután meghalt öregapám. 11 éves voltam, nem éreztem, hogy valaki is törődne velem. A legfontosabbak persze megvoltak: kaja, meleg szoba, évente 1–2 pár cipő. De ha például osztálykirándulásra mentünk, zsebpénzem már nem volt. És sok ilyen apróság. Úgyhogy amikor anyám elküldött a boltba kávét venni, megtörtént, hogy azt loptam, a pénzt pedig elköltöttem édességre. Később, amikor elkezdtem dolgozni, láttam, hogy szinte mindenki lop. Hollandiába kiérve az első, amit megtanultam a már kint élő jugóktól, hogy mindent el lehet lopni. Később, amikor lett elegendő pénzem, nagy megkönnyebbülés volt, hogy meg tudom nyugodtan vásárolni mindazt, amire vágyom.

– Annak, hogy már kiskorúként rendőrkézre kerültél, esetleg problematikusnak, deviánsnak minősítettek – annak minősítettek? –, volt köze későbbi sorsod alakulásához?

– A rendőrökkel fiatalként két dolog miatt volt problémám. Az egyik a verekedések, a másik pedig az akkori „punk” magatartásom. Már 16 évesen koncerteket szerveztem, polgárpukkasztó plakátokat ragasztgattam ki, és be nem jelentett külföldi együttesek, ami akkoriban nemzetellenes cselekvésnek számított, léptek fel az általam szervezett összejöveteleken.

– Azt mondtad, hogy először magad is fogyasztó voltál, később kerültél át a másik oldalra, a drogterjesztők hálózatába, majd egy bizonyos idő után azonnali hatállyal lemondtál minden függőségi szer használatáról: a kávétól a cigarettán át a fűig mindentől maradéktalanul megszabadultál. Nem lehet, hogy nem is voltál igazi függő? Már ha ez ilyen könnyen ment.

– Véleményem szerint mindenki annyira lehet függő, amennyire gyenge. Mivel mindenkinél más a fájdalomküszöb, a pszichikai tolerancia, így a függőség is másképpen jelenik meg mindenkinél. Van, aki soha nem tud szabadulni többet a függőségtől, és van, akinél pedig csak elhatározás kérdése – mint nálam is.

A börtön után – új élet

– Mennyire befolyásolta „megtérésed”, szemléletváltásod (a drogterjesztői hálózatból a drogprevenció hirdetőinek sorába álltál!), hogy sok, több mint kilenc évre rács mögé kerültél?

– A börtön sok mindenben hatással volt rám és formált, de a drogok terén semmi ilyesmiben nem volt szerepe. Egyszerűen annyi történt, hogy azt gondolom, senki sem tudja olyan hitelesen képviselni a fiatalok érdekeit, mint egy olyan szülő, aki maga is nyakig benne volt. Látom, mik azok az igazi veszélyek, amelyek a fiatalokra leselkednek, és az állam vagy tehetetlen vagy érdektelen. Nem kényszerítem magamat senkire, és nem is próbálok ebben a szerepben tündökölni, de ha kíváncsiak a véleményemre, szívesen elmondom, és ha tudok. próbálok a legmegfelelőbb tanácsot adni.

– Ezekről az élményeidről írtál az Őszinteség jutalma és a Roncsgyár című regényeidben. Mind a magatartásodban, mind a hangvételedben van egyfajta „Keresztapa-manír”, noha a műveidben írsz arról, hogy a Keresztapa-filmek és a valóság nagyban eltér egymástól. Szinte egyetlen pillanatban sem határozod meg önmagadat bűnözőként a történeteidben. Pontosabban a regényeid elbeszélőjének nincs bűnöző-tudata, -énképe. Hol van az igazság?

– Szerintem rosszul látja az, aki szerint valamiféle Keresztapa-manírom lenne. Sőt, a média volt az, és az ügyészség, akik megpróbáltak belőlem olyasvalakit formálni, aki dicsekszik a múltjával. Nekem a bűnözés a hivatásom volt évekig. Úgy éltem meg, mint más. aki például bemegy a bankba, a parlamentbe, az iskolába, a gyárba dolgozni. Életvitelszerűen bűnöztem. Se nem dicsekszem vele, se nem titkolom. Ahhoz, hogy abban a világban életben maradj, ki kell alakulnia az emberben egy bizonyos határozottságnak, karizmatikusságnak. Lehet, egyesek ezért gondolják azt rólam, hogy van ilyen keresztapa-manírom. Különben is, a valóság sokkal izgalmasabb és veszélyesebb, mint bármelyik film. Itt, aki „szerepkedik”, annak gyorsan befejeződik a szerepe.

– Az említett Narkománia-esten elhangzott többek szájából, hogy a különböző stimuláló szerek vonzereje abban rejlik, hogy „jók”. El tudja-e valaki, mondjuk, te is, mondani, érzékeltetni, hogy mitől és miért annyira jó a szer használata? És ha tényleg az, akkor mégis, hogy lehet meggyőzni az embereket, hogy ne forduljanak hozzá?

– Ez reklám lenne, én viszont nem szeretném reklámozni a szereket!

– Narkománia című könyveddel szerintem az a baj, hogy nem egyéni, csak a meglévő tudások, ismeretek összegzése: lehet, hogy van személyes megéltséged, de nem a saját kutatásaid képezik az alapját. Szerintem ezt az ismeretterjesztő könyvet úgy lehetett volna sajáttá tenni, hogy esettanulmányokkal, kóresetekkel, példákkal, személyes tapasztalatokkal tetted volna élményszerűvé. Miért van az, hogy a színpadon gátlás nélkül beszélsz ezekről, de a könyvedben (legalábbis a Narkomániában) nem?

– A Narkománia eleve sem könyvnek készült. Az egyik pesti egyetemről kértek meg, hogy írjak nekik a drogokról, a drogok és a fiatalok kapcsolatáról, a szerek használatáról. Mivel sokat olvastam abban az időben, igen sok információm volt más szakemberektől, akikkel egyetértettem, így született a tanulmány, amelyben részben saját, részben mások véleményét, tapasztalatait olvasztottam egybe. Nincs olyan vastag könyv, amelyben mindent úgy le lehetne írni ebben a témában, hogy az olyan érdekes legyen, hogy akár a fiatalok, akár a szülők végigolvassák. Ezért sokkal jobbnak tartom a közvetlen beszélgetést, mint a könyvet.

– Azt mondtad, egy vitaműsor-sorozatot tervezel saját bárodban, a Jailben. A regényírásod jövőjéről is van elképzelésed?

– Az írás nagyon fontos része az életemnek. Főleg, hogy neki köszönhetek nagyon sok mindent az új életemben. Sokak esetében látom, hogy van 20–30, vagy ennél is több könyvük. Többségük a hírnevével él vissza. Én nem szeretném az olvasóimat oly módon becsapni, hogy csak azért, mert eddig írtam pár sikeres könyvet, írok még, hogy azt is megvegyék. Van egy regényem készülőben, de nem tudom, mikor készül el, vagy egyáltalán el fog-e készülni.

Bence Erika

(Litera.hu, 2020. január 23.)