Szigeti históriák – 2017

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila Sziget-sorozatának folytatását.

*

SZIGETI HISTÓRIÁK

2017

Ezeregy fesztiváléj legszebb meséi

„1996-ban lettem nagykorú. Ebben az évben utaztam el életemben először Szarajevóból és Boszniából, ahol épp csak, hogy befejeződött a háború. Anyámmal és a tesómmal elindultunk meglátogatni nagynénémet Murakirályon, a Muraközben, Horvátország északi részén, a magyar határ közelében. Jártunk Varasdon és Csáktornyán, martak bennünket a szúnyogok, de mi élveztük a nyári síkvidéki létet, mindez azonban nem is fontos történetünk folytatása szempontjából” – ezekkel a szavakkal vezette fel az idén nyáron a Sziget Fesztiválról készült kis hangulatjelentését Brano Jakubović, a bosnyák Dubioza Kolektiv formáció tagja.

A Facebook internetes közösségi portálon közzétett jegyzetében Brano Jakubović – immár a lényegre térve – így folytatta: „Igazából ugyanis arról akartam mesélni, hogy mi történt akkor, amikor átmentünk bevásárolni egy határmenti kis magyar városba. Kolbászt, vajkrémet, Traubisodát akartunk venni, meg persze minden mást, amit abban az időben, amikor Magyarország még elég olcsó volt, mindig onnan hoztunk. Fiatal rocker voltam, így különösen felkeltette a figyelmem egy óriásplakát, amelyre azt írták fel, hogy SZIGET, alatta pedig néhány akkori és mai kedvencem neve állt: Sonic Youth, Prodigy, Iggy Pop… Az akkori ifjonc énem azt sem tudta, mi az a Sziget, s azt sem, hogy néz ki egy igazán nagy fesztivál, hiszen épp csak, hogy kijutottam a háborús Szarajevóból, ahol a legnagyobb rock esemény egy-egy koncert volt a Sloga klubban.

Ma, huszonegy évvel később, ismét nagykorú lettem, és úgy adódott, hogy most én léphetek fel a Sziget nagyszínpadán. A Dubioza Kolektiv nevét ugyan még nem írják csupa nagy betűkkel, de egyszer talán majd harmadszorra is nagykorúvá válhatok, hogy a mi nevünk is nagybetűkkel szerepeljen a Sziget óriásplakátjain” – osztotta meg a világháló szorgos népével gondolatait Brano Jakubović. S habár így egyértelműen ugyan nem mondtuk ki, az elmúlt hetekben mindenképp utaltunk már rá, hogy az idei Sziget Fesztiválnak (2017. augusztus 9-16.) az úgynevezett mínusz egyedik volt a legfontosabb napja. Persze ez a megítélés így mindenképp szubjektív, annyiban tehát talán nyugodt lélekkel pontosíthatunk is itt most sebtében, hogy minden bizonnyal ez volt az egész hetes programnak az egyik legfontosabb napja, gyakorlatilag még a hivatalos kezdés előtt… No, s ebbe már nem csúszhat be semmiféle tévedés!

A nap fontossága pedig nem is csak a Dubioza Kolektivben, de a Lóci Játszikban, a Billy Talentben és természetesen P!nkben is mérhető… Kinek-kinek ízlése és meggyőződése szerint.

A kerítés szimbolikája

Brano Jakubović rövid kis jegyzetéből még aznap Szekeres W. István készített magyar fordítást, amely valós időben, vagyis gyakorlatilag szinte azonnal megjelent a Facebookon is, s tulajdonképpen ennek köszönhetően terjedt el a magyar internetezők között… Régi ismeretség ez, Szekeres W. ugyanis, akkor még a Figyelő című lap munkatársaként, néhány évvel ezelőtt egy másik – hozzánk, vajdaságiakhoz földrajzilag némileg közelebb is eső – fesztiválon interjút készített Jakubovićtyal. Ebben így fogalmazott: „Rendhagyó módon ért véget a Dubioza Kolektiv augusztus 27-i koncertje a Szegedi Ifjúsági Napokon: a zenekar vezetője, Brano Jakubović arra bíztatta a közönséget, hogy döntsék le a színpad előtti kerítést, sőt, a lefagyott biztonságiak megdöbbenésére maga is leugrott a színpadról, hogy segítsen. Az első sorokból 50-100 rajongó termett a színpadon, hogy a zenekarral közösen »játssza el« a ráadás számot, majd a koncert közös integetéssel és szelfizéssel zárult.

Brano Jakubović: Az egész koncert alatt ezen gondolkodtam, hogy meg kéne csinálni. Szegeden úgy oldották meg a biztosítást, hogy nemcsak a színpadot választották el a közönségtől, de a keverőpulttól a színpadig is húztak egy kerítést, gyakorlatilag kettéválasztva a közönséget. Ez a színpadról nagyon furcsán nézett ki. A kerítés, az elválasztó vonalak szimbolikája igen erős, pláne a jelenlegei helyzetben, itt Szegeden, alig pár kilométerre a magyar határon húzott kerítéstől.

● Ezek szerint követitek a menekültkérdést?

– Nekünk, boszniaiaknak ez egy nagyon élő emlék. Én még szerencsés vagyok, azon kevesek közé tartozom, akinek a háború alatt végül nem kellett költöznie, de szarajevóiként 14-15 évesen azért átéltem a város ostromát. Senkinek sem jó érzés olyan képet látni, amin egy nincstelen menekült a gyerekét a karjában tartva gyalogol, de nekünk, boszniaiaknak ez különösen felkavaró. Mi ismerjük azt az érzést, amikor muszáj menekülni, mert az élet elvesztette az értelmét ott, ahol élsz. Másfelől azt érezzük, hogy a kérdés még mindig nem kap elég figyelmet, az európai társadalmak bezárkóznak a saját problémáikba. A kép, amin a nincstelen menekült a gyerekével a karjában gyalogol, bekerül két Bajnokok Ligája meccsösszefoglaló közé, ahol millió eurókért szerződtetett focisták játszanak. Miközben azt a helyzetet, ami miatt ezek az emberek menekülnek, részben éppen az európaiak kreálták.” (Szekeres W. István: Interjú a menekültekről, a boszniai politikáról és az ingyen zeneletöltésről, Figyelő, 2015. augusztus 31.) Így hát…

Volio bi’ da za Bosnu zaigra Ronaldo

na svadbi da mi pjeva Amadeus Rambo

Volio bi’ da nam djecu ne dijele po vjeri

na TV da se vrate Šilja, Tom i Jerry

…üvöltötte együtt augusztus 9-én a Sziget Fesztivál nagyszínpada elé a szélrózsa minden irányából, a világ szinte minden tájáról összesereglett közönség az őrült bosnyákokkal együtt. Ebben a kórusban pedig jelentős túlsúlyban voltak a vajdasági magyarok…

Azt pedig akár a törvény előtt is bizonyítani tudom, hogy aki aznap objektív okok által akadályoztatva mégsem tudott eljönni Szabadkáról az óbudai Hajógyári-szigetre, az internetes élő közvetítést követhette… „Mintha együtt buliztunk volna” – írtam akkor sebtében én is a Facebookon.

A fej és annak a fogékonysága

Arról regéltem a múlt héten ugyanezeken az oldalakon, hogy a Sziget Fesztivál történetének első negyed évszázada alatt hány és hány más (de talán hasonszőrű…) fesztiváli kezdeményezés indult, élte nagyszerű, csodálatos, máig is emlékezetes, csúcsra járatott napjait, majd tűnt is el a nyári programnaptárakból ugyanez a negyed évszázad alatt, azonos időben, s igen, itt, nálunk, Vajdaságban is. És persze Magyarországon is, de Európában meg aztán főleg… Felemelkedésük nagyszerű volt, és fájdalmasan vettük tudomásul a bukásukat. Amikor pedig ezt mondom, gondolok itt a sorban olyanokra is, amelyeket egy-egy adott közegben/közösségben az adott pillanatban sokkal többre is értékeltek, mint a Sziget Fesztivált. („Nekünk, vajdasági magyaroknak sokkal fontosabb a zentai Nyári Ifjúsági Játékok, mint a Sziget” – emlékszem máig is erre a bölcsnek vélt, bölcsnek és megcáfolhatatlannak szánt gondolatra, „alapigazságra” – valójában: hórihorgas butaságra –, amelyet olyan fellengzősen, oly hangzatosan és persze oly nagyképűen sulykoltak néhány éve még. Megfelelő helyről. Az ilyen gondolatoknak cseppet sem megfelelő fejünkbe. Az ilyen gondolatokra cseppet sem fogékony fejünkbe… Pedig félreértés ne essék, a zentai nyári játékok csődjét én is tragédiaként éltem meg, ha másért nem, hát egyebek mellett azért is, mert a kezdetek kezdeténél is jelen voltam, végignéztem, sőt, kis híján versenyeztem is… s azóta is az a véleményem, hogy sokkal jobban – mint a családi ezüstre!, úgy – kellett volna vigyáznunk erre a rendezvényre, és sokkal jobban meg kellett volna becsülnünk. A Nyári Ifjúsági Játékok megbecsülésével ugyanis saját magunkat becsültük volna meg! S éppen ezért mondom azt is, hogy nem nekünk, egyénenként, személyenként, egyesével, névsor szerint lett volna a dolgunk sokkal jobban vigyázni rá – hanem nekünk, közösségként. Viszont ez is szépen és szemléletesen példázza, hogy ilyen esetekben, ilyen megközelítésben még véletlenül sem szabad semmiféle szembeállításokban sem gondolkodnunk.) A Szigeti históriák sorozata azonban sohasem egyszerű fesztiváli beszámoló, tudósítás vagy összefoglaló volt. Mint ahogy az már a jelen sorokból, az újraindulás óta számított eddig három részből is nyilvánvalóan látható…

Tégy a szembeállítások ellen!

Ahogy huszonöt év, vagyis negyed évszázad már fesztiváltörténelemnek tekinthető, ugyanúgy a vele foglalkozó széria is fesztiváltörténeti, kultúrtörténeti célzattal, vagy legalábbis ilyen elképzelésekkel készült. Eredendően… (No, az meg már nem az én tisztem, dolgom és feladatom, hogy megítéljem, milyen sikerrel, eredményességgel tette ezt…) Sohasem „csak” a Szigettel (lásd még: Diákszigettel, Eurowoodstockkal, Pepsi Szigettel, Sziget Fesztivállal…) foglalkozott, hanem mindig – szándékosan! – hagytunk benne teret magunknak a kitekintésre más fesztiválokra, a kor jellegzetes, időnként sorsfordító és meghatározó eseményeire, rendezvényeire. És a továbbiakban is így teszünk majd…

(Folytatjuk)

(Családi Kör, 2017. szeptember 28.)

Brano Jakubović, szinte még alig nagykorúan, az 1996-os Pepsi Sziget óriásplakátja előtt (bevásárlás közben)

Brano Jakubović második nagykorúságát ünnepelve az idei Sziget Fesztivál backstage-ében: azért rangos névsor, meg kell hagyni, semmi oka sem lehet a panaszra…

Duboiza Kolektiv két évvel ezelőtt a Szegedi Ifjúsági Napokon – Szekeres W. István a koncert után készített interjút Brano Jakubovićtyal

Szédítően röpködnek a kérdések és a válaszok: Brano Jakubović interjú közben

Dubioza Kolektiv, avagy az őrült bosnyákok eljövetele

A partizándumák kontextusa

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila sajtótörténeti sorozatának folytatását.

*

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

A partizándumák kontextusa

Az olvasók leveleinek tömege borította be a távozó főszerkesztő íróasztalát – Volt egyszer egy Buksi (10. rész)

„Az újvidéki Forum a Buksi fennmaradása érdekében tárgyalásokat indított és folytatott ugyan a belgrádi Borba lapkiadó vállalattal, de mindannak ellenére, hogy az addig Újvidéken szerkesztett és kiadott szórakoztató lap magyar kiadványa a magyarok körében nagy népszerűségnek örvendett, a Borba lapkiadó vállalat sajátos érdekei megakadályozták a további megjelenést magyar nyelven. A Buksi megszűnésekor az olvasók leveleinek tömege borította be a távozó főszerkesztő íróasztalát. Az állam a Buksi helyett inkább a szocialista ifjúságot központosítottan nevelő Jó Pajtás, majd a Képes Ifjúság hetilap kiadását irányozta elő. E két lap, valamint a legkisebbeket megcélzó Mézeskalács lett a magyar ifjúságot »nevelően szórakoztató« magyar nyelvű kiadvány. E kiadványok a mai napig is léteznek, értékelésüket bízzuk az olvasókra” – írta a horgosi Nagygyörgy Zoltán kilenc évvel ezelőtt, a Magyar Szó mellékletében, az Üveggolyóban 2008. szeptember 25-én megjelent Ötvenéves (lenne) a Buksi című, sorozatunk előző részében már idézett cikkében.

Mielőtt továbblépnénk, tisztázzunk gyorsan néhány – egyre fontosabbnak tűnő – apróságot az elmondottakkal kapcsolatban. Jómagam nem vagyok az efféle „szembeállítások embere”, nem szeretem az ilyen viszonyrendszereket. Vagyis – meggyőződésem szerint – nem azért volt jó a Buksi, mert rossz lett volna a Pionírújság, vagy fordítva, dehogyis! A Jó Pajtás elődje egyébként 1947-ben indult, s a Buksi első lapszámának megjelenésekor, vagyis 1957. december 26-án még így került a kisgyermekek kezébe. A Pionírújság nevét viszont már a következő évben Jó Pajtásra változtatta. Hasonló a helyzet az itt említett másik lappal, a Képes Ifjúsággal is: nem azért volt jó a Buksi, mert az Ifjúság rossz lett volna – vagy fordítva… Ez a lap ugyanis a Képes előtagot csak 1967-ben, tehát már jóval a Buksi megszűnése után vette fel nevébe, 1945 és 1951 között pedig az Ifjúság Szava címet viselte a fejlécében. Olyan szempontból pedig végképp nem tehetünk különbségeket, hogy mindegyiknek egyértelműen az adott korszakra jellemző pártirányelveket kellett követnie, különben „egyszerűen csak” nem jelenhetett volna meg. Ideológiailag azokban az évtizedekben, még a keleti, szovjet tömbtől sok tekintetben akár demokratikusan is elkülönülő titói Jugoszláviában egyetlen nyomtatott kiadvány sem függetleníthette magát az ilyesmitől, hiszen itt is volt azért egy Goli otok, ugye…

Így hát erős túlzásnak tartom, hogy két laptársával, a Pionírújsággal és az Ifjúsággal szemben a Buksi képviselte volna a korabeli Vajdaságban a „nyugati” szabad szellemiséget. De ugyanilyen túlzásnak tűnik azonban az is, hogy rátelepedett volna a Harcos Szövetség, s ezért vált dögunalmassá az unalomig ismételt partizándumák miatt…

A partizándumák valóban hangsúlyozottan jelen voltak a lapban, mint azt már láthattuk is sorozatunk korábbi epizódjaiban (épp ezt igazolandó és alátámasztandó teljesen szándékos volt a hosszadalmas, s alkalmasint talán feleslegesnek is tűnő Dobrica Ćosić-idézet, vagyis regényrészlet…), ezektől pedig nem lehetett mentes a korabeli Pionírújság, vagy az Ifjúság című lap sem. Mindezek azonban a kalandtörténetek, a szórakoztató tartalmak kontextusába ágyazódtak. A partizánhősök ugyanis odahelyeződtek Davy Crockett, Vakarcs és Pöttömke, Clifton ezredes, Valiant herceg, Till Ulenspiegel, Csapa és Gru-gru történetei mellé, a jóért küzdöttek a gonosz ellen, s így váltak pozitív, követendő, példaképként állítható ideálokká az ilyesmire fogékony gyermekek szemében. Az adott korban elvárt ideológiai-politikai nevelés elvárt eszköze volt ez, amit tulajdonképpen mai szemmel nézve sem kell egyértelműen elvetnünk, megbélyegeznünk, elítélnünk, még ha az adott politikával és ideológiával semmi szín alatt sem vállalnánk közösséget.

Csak, hogy egy példával illusztráljam, vagyis magyarázzam mindezt: 2017-et írunk, eltelt időközben hat évtized, hatvan esztendő, fiatalabbak már nem leszünk… Mindahányan nézünk (ha akarunk, ha nem…) mindenesti, mindennapi sorozatokat a megszámlálhatatlan tévécsatornák tömkelegében, az NCIS-től kedve a mindenféle Helyszínelőkön és a Gyilkos elméken át nem is tudom tulajdonképpen, hogy meddig. S kevés kivétellel ezek javarészt tengerentúli sorozatok. Belegondolt már bárki is abba, hogy mennyi amerikai hazafias dumát hallunk ezekben a produkciókban? Olykor pedig nagyon zavaró tud lenni… A tengerészgyalogosok a megkérdőjelezhetetlen hősök, akik a jó oldalán szálnak harcba, rettenthetetlenül, az életveszélyt is vállalva a gonosz ellen, legyen az bár iszlamista terrorista vagy sorozatgyilkos, észak-koreai kém vagy öngyilkos merénylő.

Hat évtized alatt tehát csak a dumák kontextusa változott. A dumák maguk nem. De ezek a mai hazafias szövegelések és az ötvenes évek partizándumái között gyakorlatilag semmi különbség sincs, pontosan ugyanazt a célt szolgálják, csak a körülmények változtak meg időközben. Azonban a szólamok, közhelyek és frázisok rugalmasságát és kézenfekvőségét jelzi, hogy csodálatosan képesek idomulni, igazodni mindig az épp adott szükségletekhez. Ha tehát összehasonlítanánk, egymás mellé raknánk a mai amerikai hazafias szövegeléseket és az egykori partizántörténeteket, kísérteties volna a hasonlóság. S csak azért mondom itt mindezt, mert aki mai szemmel nézve ítélkezik a szocializmusban megélt ötvenes évek vajdasági magyar sajtója felett, annak ezt is érdemes figyelembe vennie.

Ezzel azonban elérkezetünk sorozatunk átmeneti felfüggesztéséhez is. Egyelőre… Most ugyanis nem írjuk ki cikkünk végére, hogy:

(Folytatjuk)

De ugyanúgy azt sem biggyesztjük oda, hogy:

(Vége)

…hogy vége volna. Dehogyis!

A Buksi igazi születésnapja december 26-án lesz, ezért 2017. december 28-án, az idei utolsó csütörtökön, az idei utolsó Családi Kör megjelenésének napján – az igazi évfordulóhoz lehető legközelebb eső dátumon – folytatjuk majd sorozatunkat, s a tortán a gyertyákat is akkor gyújtjuk meg. Addig pedig pihentetjük egy kicsit Vakarcs és az összeesküvők történetét is, amely ugyancsak akkor folytatódik majd…

Azonban időközben is érdemes lesz figyelmesen olvasni lapunkat, mert teljesen váratlanul és kiszámíthatatlanul, időről időre bemutatunk majd addig is egy-egy rövidebb, egy-két oldalas képregényt, amely eredetileg a Buksi régi számaiban jelent meg.

(Családi Kör, 2017. szeptember 28.)

Nem ellenségek, hanem testvérlapok voltak: a Pionírújság és a Mézeskalács hirdetése a Buksi 1958. február 6-án megjelent hetedik számában

A Buksi tizedik számában, 1958. február 27-én jelent meg Vakarcs és társai történetének folytatása

Hasadnak rendületlenül légy híve, óh magyar!…

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Hasadnak rendületlenül légy híve, óh magyar!…

Vajon ki nyomja rá pecsétjét az Arany-bélyegekre? – A kétszáz éve született magyar költőt az idén márciusban posztumusz díszpolgárrá avatták a walesi Montgomeryben

A walesi bárdok kétszáz éve született költőjének, a mellékelt felvételünkön a bélyegek egyikén látható Arany Jánosnak Eric Fairbrother, a balladában megörökített település polgármestere adományozott posztumusz díszpolgári címet a Budapesten márciusban megtartott ünnepi rendezvényen. A költőt és a javarészt máig is szinte csak magyar nyelvterületen ismert munkásságát az évforduló alkalmából a BBC brit közszolgálati adó is méltatta. Alkalmi összeállításukban hangsúlyozták, hogy A walesi bárdokban megénekelt történetet az ötszáz bárd lemészárlásáról Arany János révén többen ismerik Magyarországon, mint Walesben.

„Ötszáz, bizony, dalolva ment

Lángsírba velszi bárd:

De egy se birta mondani

Hogy: éljen Eduárd.”

Ezt figyelembe véve döntött úgy Montgomery tanácsa, hogy Arany Jánost posztumusz Montgomery Szabad Polgára címében részesíti – jelentette a Magyar Távirati Iroda. A BBC felelevenítette, hogy a rendszerellenes költemény az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc leverése után a zsarnok, elnyomó rendszer ellen szólt: a költő nem volt hajlandó versben dicsőíteni Ferenc József császárt, ahogyan A walesi bárdok főhősei sem zengtek dicső éneket a hazájukat 1277-ben leigázó I. Edward angol királyról.

A Montgomery várában történt esetről Eric Fairbrother, a város polgármestere a márciusi rendezvényen elmondta: míg a magyarok az általános iskolákban tanulnak a történetről, addig a helyiek alig tudnak róla. Szerinte Arany János verse nagyszerű kapocs a két nemzet között. Ezt is figyelembe vették, amikor meghozták a döntésüket.

Annak érdekében pedig, hogy a walesi és a brit fiatalok – no és persze az idősebbek is – mihamarabb megismerjék nemcsak a Montgomery várban történteket, hanem Arany János remekbe szabott költeményét is, a költő díszpolgárrá avatásának tiszteletére angol nyelvi változatban, Peter Zollman fordításában adtuk közre akkor az eseményre reflektálva a Szabad Magyar Szó internetes felületén a magyarul egyébként közismert balladát:

„Five hundred went singing to die,

Five hundred in the blaze,

But none would sing to cheer the king

The loyal toast to raise.”

Az emlékév alkalmából a Magyar Posta által kiadott bélyegeket egyszer már bemutattuk olvasóinknak rovatunkban, s talán nem is térnénk vissza most ehhez a témához (Bruzák Noémi, a Magyar Távirati Iroda munkatársának felvételét visszakeresve…), ha a Tempevölgy című folyóirat az Arany János emlékév alkalmából nem készített volna egy Arany 200 című kvízt a honlapján (www.tempevolgy.hu). A kérdéssorokat helyesen kitöltők között ugyanis havonta tíz könyvjutalmat sorsolnak ki. Érdemes hát próbálkozni! Ezt szeretnénk most olvasóink figyelmébe ajánlani…

A játék havonta frissül, és 2018 márciusának végéig tart.

Ugyancsak a Tempevölgy című folyóirat hirdetett a napokban irodalmi pályázatot tizenhét és huszonöt év közötti fiatalok részére a Magyar Nyelv Napja és az Arany János emlékév alkalmából. S hogy egy kis vajdasági vonatkozása is legyen történetünknek, itt mondjuk el, hogy a Tempevölgynek vajdasági magyar főszerkesztője van a csókai Tóbiás Krisztián személyében…

A szerkesztőség Arany János szabadon választott versének, prózai munkájának átiratát, illetve paródiáját várja. Arany János is nemegyszer élt ezzel az irodalmi játékkal, legismertebb a Szózat átirata („Hasadnak rendületlenűl / Légy híve, óh magyar!”…), akárcsak későbbi íróink, költőink is, mint például Karinthy Frigyes. A beérkező pályaművekből a zsűri által kiválasztott alkotásokat a folyóirat közöli a Magyar Nyelv Napjára megjelenő különszámában, illetve a szerzők meghívást kapnak a Magyar Nyelv Napja balatonfüredi rendezvényére (2017. november 10-12.). A meghívottak részére szállást és ellátást a szervezők biztosítanak!

A pályaművek beérkezési határideje: 2017. október 15.

A pályaműveket levélben vagy e-mailben az alábbi elérhetőségek egyikére várják:

– e-mailben: szerkesztoseg@tempevolgy.hu

– hagyományos postai úton: Tempevölgy szerkesztősége, 8230 Balatonfüred, Szent István tér 1. A levélre mindenképp írják rá: Magyarország/Hungary/Mađarska.

Minden vajdasági pályázónak sok sikert kívánunk!

(Családi Kör, 2017. szeptember 28.)

Elhunyt Vukov, született Sarnyai Mária

Szabó Palócz Attila a Facebookon is megosztja bejegyzését édesanyja halálhírével.

*

Ezúton is értesítek mindenkit, hogy édesanyámat, Vukov (született Sarnyai) Máriát holnap, szombaton, szeptember 23-án délután 4 órakor helyezzük örök nyugalomra a zentai felsővárosi temetőben. Nyugodjék békében!

Szigeti históriák – 2017

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila Sziget-sorozatának folytatását.

*

SZIGETI HISTÓRIÁK

2017

Ezeregy fesztiváléj legszebb meséi

Az idei, sorrendben immár huszonötödik Sziget Fesztivál kevesebb látogatót vonzott ugyan, mint a tavalyi, vagyis a huszonnegyedik, s ezzel elmaradt a 2016-os kimagasló rekordtól, de így is voltak teltházas napok, és az egy hét alatt még így is több mint négyszázötvenezren látogattak ki az óbudai Hajógyári-szigetre. Kádár Tamás, a Sziget cégvezetője, aki Gerendai Károly alapítótól vette át a stafétabotot, úgy értékelte, hogy a látogatók visszaesése abból is adódik, hogy ma már többen „klónozzák” a Szigetet, ami bizony – felettébb sajnálatos módon – innen, a „forrástól” is elszippant vendégeket. „Kétségtelen, hogy a line-up terén sem volt az idén nagy szerencsénk” – mondta, de szerinte ez a nagyságrendű vendégsereg, ami az idén összegyűlt, nagyon kellemes, „élhető” fesztivált eredményezett. Tehát még jó oldala is van annak, hogy nem dőltek meg újabb látogatottsági rekordok – tehetjük hozzá (mondjam úgy?...) akár nyugodt lélekkel is.

Százhárom országból érkeztek látogatók az idei Sziget Fesztiválra, ami valamivel több mint a hasonló tavalyi adat volt. Legtöbben Hollandiából zarándokoltak Budapestre, sorban utánuk pedig az angolokból, a franciákból, a németekből és az olaszokból volt az idén nyáron a legtöbb Óbudán, de a világ távolabbi pontjairól is érkeztek látogatók. Egy hongkongi házaspár például az alig tizenegy hónapos csecsemőjét is elhozta, hogy idejekorán megérezze az igazi Sziget-feelinget, hiszen valóban nem lehet ezt túl korán, elég korán kezdeni.

De Ausztráliából is meglepően sokan váltottak jegyet az idei fesztiválra…

A sztárallűrök bűvöletében

„Egyre több hollywoodi sztárt lehetett felfedezni a közönség soraiban” – közölték rögtön a Sziget Fesztivál idei zárása után kiadott közleményükben a szervezők. Úgy tűnik, hogy amíg az Amerikai Egyesült Államokban a Coachellára járnak szórakozni – no és persze önmagukat a „csillogásban” a kameráknak és fényképezőképeknek megmutogatni – a világhírű és a világhírnév után ácsingózó filmcsillagok, addig Európában a Szigetet választották. Így például a mínusz egyedik napon, a P!nk-koncerten már ott sorakozott a nézőseregben Ashton Kutcher, Mila Kunis, Justin Theroux és Luke Evans is… De aztán meg annyira rákaptak a Sziget ízére/ízeire, hogy több napon is kilátogattak, visszatértek. Ashton Kutcherék eljöttek például Wiz Khalifa és a Chainsmokers koncertjére is, mi több, egy kis előbulit is tartottak a fesztiválon, ugyanis Mila Kunis születésnapja is erre az időre esett. Ashtonék persze nemcsak a koncertet nézték meg, de benéztek a zenészekhez is az öltözőbe.

Engem ugyan soha nem nyűgöztek le a sztárallűrök, de azért van valamiféle diszkrét bája ennek a fajta figyelemnek is…

Isten hozta hát őket is idekint!

A mínusz egyedik napon, a P!nk-koncerten persze már mi is ott sorakoztunk a nézőseregben. Addigra azonban már becsülettel ránk is esteledett szépen, élményszerűen (sőt, Robika is befutott „hová a Mennybeli akarta”…), hiszen mi még fényes nappal kezdtük az idei fesztivált. Igyekeztünk idejében kiérkezni a Hajógyári-szigetre, ugyanis talán egy kicsit előnytelennek is mondható időpontban, délután négykor – még a tűző és perzselő, az összes hőségriadót megszégyenítő napsütésben – kezdődött a vajdasági frontemberrel és egyben névadóval, vagyis Csorba Lócival színpadra lépő Lóci Játszik zenekar koncertje. Utána pedig az összes, a környéken (s még távolabb…) fellelhető délvidéki magyart egy helyre csődítő bosnyák Dubioza Kolektiv programja következett háromnegyed hattól…

„Gizike drága, fogja már meg”

Arról meséltem a múlt héten, hogy korábban szokásommá vált már, hogy az éveken át – különböző helyeken – vezetett Szigeti históriák című sorozatomban minden egyes esztendő eseményeinek feldolgozását Uj Péternek az abban az évben a Pesti Est című műsorújság Sziget-különszámában megjelent vezércikkének idézésével indítottam… Egyfajta sajátos felütésként, intróként. Mert ennek a megírása meg az ő feladata volt! Kényelmes halmazállapot volt ez így! Meg testhelyzet… Mert hát szinte a kezdetektől a Pesti Est említett különszáma(i) volt(ak) a fesztivál hivatalos műsorfüzete(i). Igen ám, de aztán néhány évvel ezelőtt – egészen pontosan 2012-ben – Uj Péter épp egy ilyen vezércikkben mondott egyszerre le is meg fel is, s habár akkor a Perspektívák oldalain (http://perspektivak.blog.hu) azonmód megüzentem ugyan neki, hogy ácsi van, kishaver!, meg hogy ezt semmiképp sem fogadhatjuk el tőle, nem nagyon érdekelte a véleményem, a hozzászólásom, a mihaszna üzengetésem, dünnyögésem, pánikrohamom… Talán el sem jutott hozzá.

„Az izét EZENNEL megizé. Nyitom. Gizike drága, fogja már meg, leszszíves!” – írta akkor nemcsak nekem, de minden visszajáró szigetes léleknek is üzenve.

Így történt hát, hogy nemcsak vezércikk, de Pesti Est nélkül is maradtunk hamarosan, ugyanis a következő esztendőtől már nem ez a műsorújság jelent meg a Sziget Fesztivál hivatalos műsorfüzeteként, hanem a rendezvényt Fesztiválköztársasággá (át)keresztelve a szervezők egy szabályos – mintha csak valamely hivatal állította volna ki! – útlevél formájú kiadványban foglalták össze a hét várható (tervezett…) eseményeit. Húztuk is egy kicsit a szánk szélét emiatt, mint aki citromba vagy vérnarancsba harapott, hiszen sok-sok megszokott tartalom így már elmaradt, ebbe a formátumba már nem fért bele. Meg aztán 21. század van, aki többet akar megtudni, töltse le mobiltelefonjára a Sziget appot… Másfelől viszont örültünk is a változásnak, mert egy nagyon frappáns ötlet volt a műsorfüzet ilyen kivitelezése. Szóval potyogtak a pontok ide is, oda is, húztunk „reckát” a pluszos pozitív és a mínuszos negatív oszlopba is.

A merészség csimborasszója

Azóta egy kicsit bajban is vagyok minden évben – minden esztendő eseményeinek feldolgozásakor – azzal, hogyan is tarthatnám meg a szokásaimat úgy, hogy az ne jelentsen minőségi változást is egyben. Ez persze így megoldhatatlan… Senki sem próbálta meg ugyanis átvenni Uj Péter feladott helyét és szerepét a műsorfüzetben (és sem…). Merész vállalkozás is lett volna, szót se róla. Így hát, mit volt mit tennem, többször idéztem azóta már évindítóként Tarlós „Decibel” István korábbi óbudai polgármester, jelenlegi budapesti főpolgármester beköszöntőjét a Sziget Fesztiválköztársaság hivatalos útleveléből, de hát ezek az írások, ugye, egészen más jellegűek és szellemiségűek, kevés azonosságot vagy legalább csak hasonlóságot mutatnak a megszokott Pesti Est-es vezércikkekkel. Ezért hát most úgy döntöttem, hogy erre a különleges alkalomra valami egészen újszerűt választok, így került tehát előtérbe az idén Bús Balázs, Óbuda-Békásmegyer kerületi polgármesterének beköszöntője, ahogyan azt olvasóink a múlt héten, sorozatunk előző részében már láthatták is…

S akkor itt illenék most szólnom néhány szót arról is, hogy mitől ennyire különleges ez az alkalom. Legalábbis nekem… Szubjektíve. Nem bánom, hát legyen… Lehet, hogy éppen ez lesz a merészség csimborasszója. Nemcsak attól különleges ugyanis, hogy az idén volt huszonöt éves a Sziget Fesztivál, és ez jelentős évforduló, de persze attól is… Mi ez a sorozat? Huszonöt év…

Ez tehát azt jelenti, hogy adott itt egy fesztivál, amelynek a története már évszázadokban mérhető. Még ha egyelőre csak negyed évszázadról beszélünk is!

De ezt már meg lehet így fogalmazni, s ez rettenetesen nagy szó, hiszen gondoljunk csak bele, hány és hány más (de talán hasonszőrű…) fesztiváli kezdeményezés indult, élte nagyszerű, csodálatos, máig is emlékezetes, csúcsra járatott napjait, majd tűnt is el a naptárakból ugyanez a negyed évszázad alatt, azonos időben, s igen, itt, nálunk, Vajdaságban is. És persze Magyarországon is, de Európában meg aztán főleg…

Mindez azonban – szánjuk is, s bánjuk is bűnünket, de – a legkevésbé sem befolyásolta a hangulatunkat (sőt, talán eszünkbe sem jutott…) az idei Sziget Fesztivál mínusz egyedik napján, sem a Lóci Játszik, még kevésbé a Dubioza Kolekitiv koncertjén, hogy P!nk fellépéséről aztán már ne is regéljünk…

S közbeékelődött még a kanadai Billy Talent, a rendezvény egyik, kiemelten nagy érdeklődéssel várt visszatérőjének nagyszínpadi produkciója is.

(Folytatjuk)

(Családi Kör, 2017. szeptember 21.)

A Sziget Fesztiválköztársaság hivatalos útlevelének (vagyis a műsorfüzetének) címlapja, 2017-es kiadás

A koncert látványelemekben is bővelkedett: P!nk valóban itt repült a fejünk felett (Mohai Balázs felvétele)

A Sziget emeletnyi magas betűi már jelképpé váltak, s akármilyen távolról érkezzék is, senki sem hagyhatja ki az előttük való fényképezkedést (Mudra László felvétele)

A karszalag mindig különleges ereklye, sokan a fesztivál után sem veszik le a karjukról, sőt, vannak, akik évek óta gyűjtik… (Mudra László felvétele)

Lajkó Félix az idén a Sziget nulladik napján lépett fel a világzenei nagyszínpadon (Fűrész Zsolt felvétele)

A nosztalgia hangja

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila sajtótörténeti sorozatának folytatását.

*

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

A nosztalgia hangja

A lap a szerb nyelvű Kekec magyar fordításban megjelenő mutációja volt – Volt egyszer egy Buksi (9. rész)

Az idén lenne hatvanéves az egykori Buksi című gyermeklap, amely azonban – felettébb sajnálatos módon – nem érte meg ezt a kort, nem egész öt év után kimúlt, megszűnt. Mint az újság egyik volt munkatársától, a kisebb szövegek fordítójától, Kovács József újságírótól, szerkesztőtől jóval később megtudhattuk (lásd sorozatunk korábbi részeiben…), a Borba társkiadó ekkor vásárolt egy színes nyomtatásra alkalmas nyomdagépet, ezért az addig a szerb nyelvű változatot, a Kekecet is előállító Forummal felbontotta szerződését. Ettől kezdve maga nyomtatta színes lapjait. A Buksi ezek szerint akkor maradhatott volna fenn, ha szerkesztői leköltöznek Belgrádba, s voltak is akkoriban ilyen kezdeményezések, de végül is nem tudtak megegyezni… Ez volt Kovács József szerint a népszerű gyermeklap végzete.

Mint a lap egykori szerkesztőjétől megtudhattuk, a Buksi munkatársainak, akik leköltöztek volna Belgrádba, a Borba kiadóház nem tudott lakást biztosítani a jugoszláv fővárosban, ezért a tárgyalások megrekedtek, zátonyra futottak. Be kell vallanom, az elbeszélésének ezt a részét én jókora fenntartásokkal fogadom… Ugyanis felmerül bennem a kérdés: Valóban egy albérleten múlott volna minden? Tényleg?! Már elnézést, de ez eléggé hihetetlennek tűnik nekem.

Mai szemmel nézve már sajtótörténeti adatként, tényszerűen kell tekintenünk arra, hogy a Buksi utolsó száma 1962. október 1-én jelent meg. Teljesen váratlanul, mindenféle hivatalos bejelentés, előrejelzés nélkül szűnt meg a lap. Nem is beszélve arról, ami minden képregényrajongót a legfájdalmasabban érint: a hétről hétre egyoldalas folytatásokban közölt történetek megszakadtak, a szálak elvarratlanul lógtak a levegőben… Vagy hevertek az ágy alatt a porban… Vagy belegabalyodtak a pókhálóba a szoba sarkában… Vagy a fene sem tudja ma már megmondani, hogy milyen sorscsapások érték őket tulajdonképpen… Menet közben! Amikor pedig úgy tűnt, hogy minden épp a legnagyobb rendben megy a maga kiszámítható, biztosnak és biztonságosnak vélt útján… A rajongók sem értették, hogy mi történt. A horgosi Nagygyörgy Zoltán, aki zsenge kisgyermekként volt a Buksi egyik elragadtatott, rajongással és nyitottsággal teli olvasója, kilenc évvel ezelőtt, a Magyar Szó mellékletében, az Üveggolyóban 2008. szeptember 25-én megjelent Ötvenéves (lenne) a Buksi című írásában így foglalta össze emlékeit: „Ötven évvel ezelőtt az itteni magyarság egy csodálatos hetilappal lett gazdagabb. Ez volt a mai nemzedékek által sajnos már feledésbe merült Buksi, a 7–77 éves fiatalok hetilapja. A ma is élő akkori fiatalok viszont még mindig meleg nosztalgiával emlékeznek erre a remek kiadványra. Abban az időben mindenki alig várta a csütörtököt, hogy az újságárusok kinyissanak, hogy olvashassák kedvenc képregényhőseik történeteit, melyek egyoldalas folytatásokban jelentek meg. Sok gyűjtő, mind hazánkban, mind Magyarországon, ma ezeket az összegyűjtött példányokat féltett kincsként őrzi” – írta a szerző. Hozzáteszem, valóban ez állt a Buksi fejléce alatt: „A 7-77 éves fiatalok lapja”. Én ezt azonban eddig még egyszer sem említettem sorozatunkban, szándékosan!, mert ezt egyfajta (felettébb elkoptatott, elcsépelt…) frázisnak tartom, ami mellesleg épp abból adódik (azért került ide…), hogy a Buksi a szerb nyelvű Kekec hasonmása, tükörlapja, magyar nyelvű fordításban megjelenő mutációja volt. Ilyen megközelítésben tehát tulajdonképpen önálló újságnak sem tekinthetjük, különösképp, hogy „autonóm tartalmat” szinte nem is közölt; főleg a kezdetek kezdetén nem. Délszláv nyelvterületen pedig – akárhány utódállamról beszéljünk is – ez máig is egy igencsak elterjedt, bevett, rendszeresen feltűnő és ismétlődő megjelölés, (ön)meghatározás. S így én nem is tulajdonítanék neki jelentőséget… Még az érdekesség szintjén sem! „Borbin zabavnik za mlade o 7 do 77 godina” – olvashatjuk a korabeli Kekecek címoldalán. A Politikin zabavnik pedig még erre is rátett egy „lapáttal”: „Za sve od 7 do 107!” Vagyis nekik már a hetvenhét esztendős emberek sem elég idősek ahhoz, hogy felnőttszámba vegyék őket, az ifjúság határait ők egészen százhét éves korig szélesítették… A magam negyvenhat esztendős fejével ezt ezúton is köszönöm nekik!

Nagygyörgy Zoltán így folytatta visszaemlékezéseit: „Akkor párhuzamosan, magyarul Buksi, szerbül pedig Kekec néven megjelenő lap színes nyomtatásban látott napvilágot, és elsősorban képregények voltak benne, de tudománnyal, sporttal, filmmel is foglalkozott, érdekességeket és rejtvényeket is közölt. A belgrádi Borba lapkiadó vállalat és az újvidéki Forum lap- és könyvkiadó közös törekvéseként jelent meg. A magyar nyelvű kiadás főszerkesztője Bogdánfi Sándor (1912–1987) volt. Majdnem öt éven át – amíg nem szűnt meg – magyarul 249 szám jelent meg belőle.

A Buksi a vajdasági magyarság körében kedvelt lap volt, nagy olvasótáborra tett szert, amely egyre csak növekedett, és ez az akkori hatalomnak nem biztos, hogy megfelelt. Egy kisebbségi lap pénzelése talán »teherré vált az államkasszának« és az is elképzelhető, hogy a belgrádi Borba számára az újvidékiek által szerkesztett lap tartalma sem »megfelelő ideológiákat« prezentált az olvasók felé. A folytatásokban közölt nyugati képregényekben a belga rajzoló, Macherot Raymond figurái, Vakarcs és Pöttömke mindig az igazságért harcoltak, úgy, mint Clifton ezredes is. Az amerikai Harold Foster képregényhőse, Valiant herceg a demokráciáért küzdött. A szintén belga Fred Funcken figurája, a fehér lovas az elnyomás és a zsarnokság ellen harcolt stb. A tudományos munkák és a szórakoztató rovatok is lehet, hogy szerintük túlságosan olyan »nyugati« nézeteket közvetítettek az olvasóknak, amelyek a II. világháborút követően túlságosan megnyitották a világot a Jugoszláviában »összezárt« nemzetiségek előtt. Így a belgrádi Borba úgy határozott, hogy 1962. október 1-jétől megváltoztatja a lap tartalmát és külalakját” – írta hát Nagygyörgy Zoltán az Üveggolyóban. Mint már sorozatunk nyitóepizódjában is jeleztem, éppen ezek azok a vélemények, amelyekkel a lap arculatának megítélésében az utókorból nézve, vagyis mai szemléletünk szerint már nem mindenki ért egyet. A jövő héten majd ezt is igyekszünk még tisztába rakni…

(Folytatjuk)

(Családi Kör, 2017. szeptember 21.)

Régi Buksik egy kupacban (Nagygyörgy Zoltán illusztrációja)

A Buksi kilencedik számában, 1958. február 20-án jelent meg Vakarcs és társai történetének folytatása

A trójai faszarvas

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Nagy Nándor jegyzetét.

*

A trójai faszarvas

Az idén nyáron az éj leple alatt csempézték be az újvidéki Duna strandra a jól ismert történelmi titkos fegyvert – a trójai falovat –, csak ez már nem ló volt, hanem sokkal inkább szarvas. Pontosabban faszarvas (lehet szótagolni!), hivatalos nevén Jelen pivo. Reggel felnyitották az oldalsó ablakait és ajtóit, majd friss sörrel támadtak a gyanútlan strandolókra, akik hősiesen felvették a harcot, de a nap végén mégis ők lettek a vesztesek (a pénztárcájuk szempontjából), mégis elégedettek voltak.

(Családi Kör, 2017. szeptember 21.)

Csitító morfium a fájdalomra

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Csitító morfium a fájdalomra

Molnár Ferenc a császári és királyi sereg főhadiszállásán írta meg A fehér felhő című mirákulumát

Molnár Ferencről, A Pál utcai fiúk szerzőjéről úgy tudjuk, nem volt egy kimondottan bátor ember, haditudósítóként sem merészkedett a harcok közelébe, leginkább csak a császári és királyi tisztekkel ferblizett a frontvonalaktól tisztes távolságban. Igaziakat tehát nem, csak kártyacsatákat vívott és látott…

A tisztektől gyűjtötte be azokat az információkat, amelyek alapján emlékezetes tudósításait megírta, s amelyek közül – ezt is feljegyezték róla – néhányat még az ellenséges lapok is átvettek. Tavaly volt száz éve, hogy kötetben Egy haditudósító emlékei címmel 1916-ban kiadta harctéri írásait, haditudósítói munkájáért pedig Ferenc József-renddel tüntettek ki.

Időközben az akkor már ismert drámaíró a sereg főhadiszállásán írta meg A fehér felhő című egyfelvonásos mirákulumát. A budapesti Nemzeti Színház 1916 elején mutatta be a darabot Hevesi Sándor rendezésében, a Színházi Élet című lap fotósa, ifj. Alexy pedig az egyik próba után készített a stábról csoportképet, amely aztán az újság 1916. február 20-i számában jelent meg. Balról jobbra: Bartos Gyula, Rózsahegyi Kálmán, Pataki József színművészek, Molnár Ferenc író, Kacsóh Pongrác zeneszerző, Rajnay Gábor, Kürthy József, Tóth Imre, Bajor (akkor még Bayer) Gizi, Szőke Sándor színművészek.

„Csitító morfium a fájdalomra” – írta akkor Kosztolányi Dezső a bemutatóról. Molnár Ferenc A fehér felhőért megkapta a Tudományos Akadémia legrangosabb kitüntetését, a Voinits-díjat. A darabot 2004. szeptember 27-én mutatta be ismét a Nemzeti Színház Béres Ilona főszereplésével, Vidnyánszky Attila rendezésében.

(Családi Kör, 2017. szeptember 21.)

Szigeti históriák – 2017

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila Sziget-sorozatának folytatását.

*

SZIGETI HISTÓRIÁK

2017

Ezeregy fesztiváléj legszebb meséi

Szerda hajnal, augusztus 16-e volt, tehát még csak alig néhány hete történt, hogy a szigetlakóknak az egyhetes bulizás után elcsigázott csoportjai, hátizsákokkal felszerelkezve, összecsomagolt sátraikat a kezükben hordva, még mindig karszalaggal a csuklójukon, mintegy sajátságos menetet alkotva megindultak Budapest utcáin. Véget ért ugyanis a sorrendben immár huszonötödik Sziget Fesztivál, vagyis sikeresen lezártuk egy fesztiváltörténelem negyed évszázadát. Ennyi ideje már ugyanis, hogy évről évre ebben az ismétlődő látványban lehet részük a magyar főváros lakosainak: a hátizsákos menet fáradtan, ásítozva, elcsigázottan araszol a pályaudvarok és a reptér felé, kinek épp milyen tömegközlekedési eszközre sikerült ebben az esztendőben, elővételben jegyet váltania…

Németh Zoltánnak ajánlva

shock szeretettel

Százhárom országból jöttek látogatók, hollywoodi filmsztárok sora érkezett az idei fesztiválra, egy tizenegy hónapos hongkongi csecsemő is itt szórakozott szüleivel, köszöntötték minden idők nyolcmilliomodik Sziget-látogatóját, és két nap is ki kellett tenni a „megtelt” táblát. Röviden ennyit a számokról, amelyeket a zárás másnapján tettek közzé a rendezvény szervezői… A huszonötödik Szigeten négyszázötvenkétezer látogató szórakozott békében, boldogságban, szeretetben.

Újabb negyedszázad kezdődik

„Vízválasztó volt a huszonötödik fesztivál a Sziget életében” – nyilatkozta ekkor Kádár Tamás, a Sziget cégvezetője, aki Gerendai Károly alapítótól vette át a stafétabotot, és ha úgy tetszik, az ő vezetésével fut neki a Sziget a következő huszonöt évnek. „Lezárult egy korszak, amelyben felépítettünk egy egyedi, trendi, multikulturális fesztivált, ami speciális feelingjével, kulturális sokszínűségével, egyedi programjaival, a szolgáltatásainak minőségével és nem utolsó sorban látványos megjelenésével tűnt ki a nemzetközi paletta többi fesztiválja közül. Mára a Sziget olyan példaértékű fesztivál lett, aminek a receptjét sokan átvették, emiatt nekünk is változnunk kell, hogy ne csak egy legyünk a sok hasonló közül” – mondta a cégvezető, aki egyúttal azt is megígérte, hogy jövőre már komoly jelei lesznek a megújulásnak.

Hát, állunk elébe…

A Sziget Fesztivál ugyanis annyit és annyiszor változott már Diáksziget kora óta, hogy csak a szó jó, pozitív értelmében vett izgalommal várjuk és lessük, hogy mit találnak ki nekünk a szervezők jövőre, a folytatásra, az újabb negyed évszázad nyitányaként.

Másik huszonöt év

DE! Nemcsak a Sziget töltötte be azonban az idén a huszonötödik életévét, hanem a soproni VOLT Fesztivál is, amely ugyancsak 1993-ban indult, s habár mi ide jóval később kezdtünk el járni a családdal, mégis nagyon megszerettük ezt is a rendszeres jelenlétünk néhány éve alatt… Mintha már a kezdetek kezdetén is ott lettünk volna! Először – és a sajnálatos körülmények miatt ebben a felállásban mindenképp utoljára – lépet fel Magyarországon az amerikai Linkin Park legénysége a jubileumi VOLT-on. Nem csoda, hogy a napijegyek már jóval a kezdés, vagyis a fesztiválnyitás előtt elővételben mind elkeltek, a szervezők erre a napra negyvenötezer vendéget vártak Sopronba. Azok pedig, akik nem jutottak napijegyhez, az öt napra szóló bérlettel még mindig részesei lehettek az élménynek. A Linkin Park előtt játszott a magyar Subscribe zenekar, amely csak a VOLT-on szerepelt az idén, egyik másik fesztivál programjában sem találhatjuk meg a nevét. Az idén is két nagyszínpad épült egymás mellé a soproni Lővér-kempinben, amelyeken kora délutántól éjszakáig egymást váltották a jobbnál-jobb koncertek, a zenei műfajok tarka kavalkádját halmozva össze a közönség szórakoztatására.

A Linkin Park első és egyben utolsó koncertje is volt ez Magyarországon 2017. június 27-én, alig néhány héttel a Sziget Fesztivál előtt, ugyanis Chester Bennington, az együttes énekese július közepén öngyilkos lett; felakasztotta magát. Holttestét július 20-án reggel találták meg a Los Angeles megyei Palos Verdes Estates nevű településen, egy magánlakásban. A negyvenegy éves énekes egyes sajtóértesülések szerint évek óta drog- és alkoholproblémákkal küszködött, és már korábban is beszélt arról, hogy fontolgatta az öngyilkosságot, mert gyerekkorában egy idősebb férfi molesztálta.

Chester nagyon közeli barátja volt Chris Cornellnek, a Soundgarden zenekar egykori énekesének, aki az idén májusban lett öngyilkos. Cornell pedig épp aznap lett volna ötvenhárom éves. Tehát az öngyilkosságot elhunyt barátja születésnapján követte el…

Szörnyű tragédia, akárhogy vesszük is…

Nyugodjanak békében!

Mindketten…

Azt nem tudom pontosan, hogy valóban Chester Bennington utolsó koncertjét hallhattuk és láthattuk-e a soproni Lővérekben aznap este, de mindenképp az utolsók egyikét. Tény azonban, hogy a szervezők eredetileg a Sziget Fesztiválra akarták szerződtetni a Linkin Parkot, csak időpont-egyeztetési problémák miatt ez nem jött össze, így végül a VOLT-ban egyeztek ki a menedzsmenttel (a soproni rendezvény is a Sziget Szervezőiroda portfóliójába tartozik, szoros együttműködésben állítják hát össze a programot…), mert arra az időpontra volt szabad terminusa a zenekarnak. Így, ma már lehajtott fővel, szomorúan elmondhatjuk, hogy ha összejött volna a szervezők eredeti elképzelése, akkor soha nem láthattuk volna Magyarországon Chester Benningtont. A Linkin Parknak a Sziget Fesztiválra meghirdetett koncertje ugyanis öngyilkosság miatt elmaradt volna…

Hihetetlen, felfoghatatlan tragédia!

Egy sorozat újraindulása

„Kedves Szigetlakó!

Örömmel köszöntelek a Szigeten, Óbuda egyik legkedveltebb pontján. A legtöbb visszatérő fesztiválozó tudja, hogy Budapestnek épp melyik részén jár, azt azonban csak kevesen, hogy a sziget, ahol felütötte a sátrát, ókori emlékekben gazdag, kétezer éves múltra visszatekintő terület. E föld rejti magában a Hadrianus-palotát is, melyet Aquincum egykori helytartója építtetett a II. században, mi pedig épp ebben az évben ünnepeljük Hadrianus császárrá választásának 1900. évfordulóját.

Remélem, hogy lesz időd és kedved ahhoz, hogy körülnézz a »kontinentális« Óbudán, mert további, felfedezésre érdemes ókori épített emlékekkel találkozhatsz. Ha kevésbé izgat a történelem, akkor a múlt század fordulójának hangulatát idéző belső óbudai kisvendéglőket és kerthelyiségeket ajánlom figyelmedbe, hisz kevés olyan turistával találkoztam, akit hidegen hagyott volna a helyi gasztronómia itteni kínálata és a finomságokat kísérő jó pohár bor.

Azt szeretnénk, ha a bulizás előtt, után vagy ide később visszatérve Óbuda csendesebb oldalát is megismerhetnétek. Bízunk ugyanis abban – ahogy városrészünk híres írója, Krúdy Gyula fogalmazta: »Ahol egyszer megkezdődik a vendégjárás, folytatódik is«.

Isten hozott benneteket” – írta Bús Balázs, Óbuda-Békásmegyer polgármestere az idei, huszonötödik Sziget fesztivál műsorfüzetébe, vagyis a Sziget Fesztiválköztársaság útlevelébe. Mint azt sokan tudják, évekig, sőt, évtizedekig a Pesti Est című műsorújság erre az alkalomra megjelent különszáma volt minden évben a Sziget Fesztivál hivatalos műsorfüzete. Ezeknek a kiadványoknak pedig rendszeresen Uj Péter újságíró – aki jelenleg a 444.hu című internetes portál főszerkesztője – írta a sziporkázó vezércikkét, úgymond beköszöntőjét. Remek kis szövegek voltak ezek, meghatározhatatlan műfajúak, amelyeket a térdünket csapkodva és a hasunkat fogva, röhögve, hahotázva olvastunk. Esküszöm, magyar humorista évtizedek óta nem volt képes olyan teljesítményre, mint amit ez a nemhumorista, egy egyszerű „mezei” újságíró produkált ezekben az években. Éppen ezért a szokásommá vált, hogy a Magyar Szó mellékletében, az Üveggolyóban éveken át vezetett Szigeti históriák című sorozatomban minden egyes év eseményeinek feldolgozását az adott esztendőben megjelent vezércikk idézésével indítottam. Mottóként. Kabalaként. Frappáns felütésként… Az alaphang megadásaként. Még akkor is, ha egy közéleti, közszolgálati napilaphoz nem is mindig illett Uj Péter ugyan egyáltalán nem jellemző, csak ritkán előforduló, de helyenként mégiscsak trágárkodásba hajló nyelvezete. Volt kis zúgolódás is akkoriban emiatt (s nem is csak emiatt…), de szerencsére nem nagy.

Nos, hát innen mesélem majd tovább a jövő héten negyedszázados történetünket…

(Folytatjuk)

(Családi Kör, 2017. szeptember 14.)

Évek óta a color party a Sziget egyik legfontosabb látványossága

Chester Benningtont és zenekarát, a Linkin Parkot a szervezőiroda eredetileg a Sziget Fesztiválra akarta szerződtetni

Chris Cornell a 2011-es torontói nemzetközi filmfesztiválon

A Sziget Fesztiválköztársaság idei útlevelében Bús Balázs, Óbuda-Békásmegyer polgármestere köszöntötte a látogatókat

Ha van egy kis fölös szabadidejük: nemcsak a jó zenét és a fesztiválhangulatot kedvelik, de akrobatáknak is kiválóak lennének… (Varga Benedek felvétele)

Egy kis közvélemény-kutatás

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila sajtótörténeti sorozatának folytatását.

*

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

Egy kis közvélemény-kutatás

„Halvány a remény, de még ÉL…” – Volt egyszer egy Buksi (8. rész)

„A Vadnyugat hőskorából szól ez a mese. Északon és a központi vidéken erdőség borította a hegyeket és völgyeket akkorjában. Keleten, a végtelen síkságokon vörösbőrűek éltek, szabadon, mint a pusztai szelek” – ezzel a szűkszavú kis bevezetővel ajánlotta 1957. december 26-án az olvasók figyelmébe a Buksi című gyermeklap (amely az idén lenne hatvanéves…) első száma A vörös nyíl című folytatásos képregényét, amelynek főhőse Davy Crockett ezredes (1786–1836), az Amerikai Egyesült Államok ünnepelt nemzeti hőse, az ismert katona és politikus volt. Persze, az itt (is…) feldogozott történetei már a valóságtól messze elrugaszkodottak, szinte münchhauseniek, vagyis sokkal inkább legendásak és meseszerűek – semmint reálisak! –, ahogy a népszerű történelmi alakok úgy nagy általánosságban élnek a nép ajkán, no meg persze az alkotók (írók, költők, dalnokok, drámaszerzők, festők és grafikusok, képregényrajzolók, filmesek és miegyebek…), általuk pedig a közönség fantáziájában…

A Buksi szerkesztői tehát Davy Crockett esetében sem – ahogy a múlt héten Till Ulenspiegel történeteivel kapcsolatban is láthattuk már – nem mentek bele olyan aprólékos részletekbe, mint az egyik másik történet, a Csapa és Gru-gru kalandjai című széria esetében. Erről korábban volt szó sorozatunkban…

Ugyancsak a múlt héten írtunk arról is, hogy tulajdonképpen egy kisebbfajta közvélemény-kutatással ért fel, amikor kilenc évvel ezelőtt, akkor épp a Buksi megjelenésének ötvenéves jubileuma ürügyén a horgosi Nagygyörgy Zoltán arról írt a Magyar Szó mellékletében, az Üveggolyó 2008. szeptember 25-i számában, hogy az egyik, „ismerősöket kereső” internetes portálon oldalt nyitott a Buksinak és Raymond Macherot „rajzmesternek”.

Nagygyörgy Zoltán cikkében közreadott egy válogatást „néhány visszajelző lelkes írás”-ából. Az akkor ötvenöt éves, becsei Pekality Rózsa például így fogalmazott: „Emlékszem, hárman voltunk testvérek, amikor anyukámék esténként kiruccantak, akkor mi előhoztuk a Buksikat és nézegettük. Azok a szép idők…!” Az akkor ötvenhét esztendős, zentai Boros Anna pedig így emlékezett: „Sok-sok szép emléket hozott vissza a múltból. Kislányka voltam, amikor a Buksi hetilap megjelent, nagyon sokáig az első számtól az utolsóig megőriztem, de sajnos az évek folyamán elkallódtak. A 70-es, 80-as években a Magyar Szó újvidéki szerkesztőségében dolgoztam és ott módomban volt a Buksi archivált számait átolvasni, de már ez is régen volt. Sajnálom, hogy ma már nincsenek ilyen jó kis lapok.”

A szerző még egy hozzászólást, „visszajelzést” idézett cikkében, amelynek „feladója” az akkor ötvennyolc éves, topolyai Német István volt: „Mondhatom, szívet melengető érzés újra látni a gyermekkori kedvenceket! Halvány a remény, de még ÉL, talán lesz még egyszer BUKSI!”

Nagygyörgy Zoltán akkor a Buksi ötvenéves jubileuma ürügyén emlékezett az egykori gyermeklapra abban az esztendőben, amikor az már az ötvenegyet is betöltötte volna… Nincs azonban ebben semmi meglepő (és főleg nem megvetendő…), s rögtön látni is fogjuk ezt, ha arra gondolunk, hogy az újság december legvégén, karácsony után indult. Így tehát igazából az első évfolyama mindössze egy számból állt, s tulajdonképpen a második (élet)évében kellett újként, indulóként elfogadtatnia magát a célközönségével. Ezt tehát még lapsusnak vagy tévedésnek, „utánlövésnek” sem nevezhetjük a szerző részéről, úgyhogy nyugodtan átlendülhetünk rajta, s a jövő héten innen folytatjuk, innen meséljük tovább történetünket.

(Folytatjuk)

(Családi Kör, 2017. szeptember 14.)

Íme, az első sztrip a világon – a Buksi második számának képregénye, 1958. január 2.

A Buksi nyolcadik számában, 1958. február 13-án jelent meg Vakarcs és társai történetének folytatása

A kulcs helye

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

A kulcs helye

Az internetes humor útvesztői kifürkészhetetlenek. Az itt látható képünk egy különleges, tipikusan vajdasági gyöngyszem, amely ugyan nem új (tehát könnyen elképzelhető, hogy olvasóink közül néhány látták is már…), viszont rendszeresen feltűnik a világhálón, az idén nyáron például a Szabad Magyar Szó oldalain jelent meg igen nagy sikerrel, megosztásról megosztásra járva a világháló jellegzetes, kimeríthetetlen közösségi portáljait, amelyeknek manapság már szinte mindenki a regisztrált tagja, felhasználója. Együtt van ebben a viccben gyakorlatilag mindaz, ami tartományunkat jellemzi, jó és rossz értelemben egyaránt. A kicsit talán furcsán, sajátosan lejegyzett üzenetet azonban csak az fogja megérteni, aki magyarul is, szerbül is tud… Tekinthetjük ezt akár egyfajta titkosításnak, titkosírásnak is!

Aki pedig a mellékelt kis leírás alapján valóban megtalálja az „ajtónyitó eszközt”, vagyis a kulcsot, az előtt nemcsak kalpagot emelünk, de könyvjutalomban is részesítjük… A megfejtéseket a szpray@gmail.com címre várjuk.

(Családi Kör, 2017. szeptember 14.)

Mardosó fullánkok

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Mardosó fullánkok

„Azt nem mondom, hogy szeretek olvasni. Mert az túl kevés lenne. Az olvasás az életem.” (Esterházy Péter)

Szeptember 8-án volt az olvasás világnapja. Talán az egyik legfontosabb ünnepünk… Ebből az alkalomból rengeteg remek fotó és festmény, mindenféle képek árasztották el az internet világát, jobbnál jobbak… És persze az olvasással kapcsolatos idézetek sem maradhattak el, mint például ez is itt Franz Kafkától: „Azt hiszem, csak olyan könyveket szabad olvasnunk, amelyek mardosnak és furkálnak. Ha a könyv nem sóz jó nagyot a fejünkre, hogy felébredjünk, minek azt akkor kézbe venni.” A fent látható képeink közül az első (balra) Londonban készült, a brit főváros 1940-es német bombázása idején, a második (jobbra) pedig öt évvel később Budapesten, röviddel a magyar főváros hosszú ostroma után. Közös bennük az olvasás élménye, akármilyen zordak és gonoszak legyenek is az adott történelmi, politikai és társadalmi körülmények.

(Családi Kör, 2017. szeptember 14.)

Szeretne Ön újra Buksit?

A Szabad Magyar Szó közli Szabó Palócz Attila cikkét Szeretne Ön újra Buksit? címmel.

* 

A Családi Kör című hetilap holnapi számában jelenik meg az egykori Buksi című gyermeklap – amely, ha még létezne, az idén lenne hatvan éves, hiszen az első száma a távoli 1957 karácsonyára, december 26-án került a trafikokba – történetét feldolgozó sorozat nyolcadik része. Tehát nagyjából két hónapja olvashatnak rendszeresen a hajdani kedvenc kiadványukról az újság volt rajongói, kedvelői, gyűjtői. Mióta elkezdődött ez a sorozat, több olyan visszajelzés is érkezett szerkesztőségünkbe, miszerint nagyon sokan örülnének annak, ha a Buksi még mindig megjelenne, vagy újraindulna. „Még él a remény...” – írta valaki.
 Ezért most arra vagyunk kíváncsiak, hogy a Szabad Magyar Szó látogatóinak mi a véleményük erről.

Önök szeretnék, hogy legyen ismét Buksi?

Till Ulenspiegel furcsa alakváltozása

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila sajtótörténeti sorozatának folytatását.

*

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

Till Ulenspiegel furcsa alakváltozása

„Kár, hogy minden jelzés nélkül és befejezetlenül vége lett” – Volt egyszer egy Buksi (7. rész)

„A XVI. századból maradt ránk ez a mese. Egy leleményes fenegyerekről és merész harcosról, Till Ulenspiegelről szól, aki saját módján küzdött az idegen hódítók ellen” – ezzel a szűkszavú bevezetővel ajánlotta az olvasók figyelmébe a Buksi című gyermeklap első száma 1957. december 26-án a Till Ulenspiegel című folytatásos képregényét. A szerkesztők tehát nem mentek bele olyan részletekbe, mint a másik történet, a Csapa és Gru-gru kalandjai című széria esetében. Aztán azonban valami furcsa, szokatlan dolog történt: a Buksi 1958. január 16-án megjelent negyedik számában megváltozott az egyik folytatásos képregény címe. Ekkor már azt nyomtatták a történet újabb folytatása fölé, hogy Till, a merész fickó. A főhős nevét egyébként manapság már általában Till Eulenspiegel formában használjuk magyarul, s valóban a 14. század első felében élt: talán 1300-ban született, s talán 1350-ben hunyt el. Nagyjából ötven évet él ugyan, de életrajzi adatai meglehetősen hiányosak, alakját és személyiségét elsősorban a nép ajkán fennmaradt történetekből ismerjük, amelyek általában, ugye, nem éppen a megbízhatóságukról és valósághűségükről híresek. A Till Eulenspiegelről szóló elbeszéléseket nagyjából száz évvel a halála után kezdték összegyűjteni, s addigra ezek már bizony sok-sok izgalmas színt öltöttek magukra… Amelyeken vélhetően a főhős is meglepődött volna.

Hasonló a helyzet A szakállas című szériával is, amelyről sorozatunk előző részében már elmondtuk, hogy képregényként a Buksi harmadik számában debütált 1958. január 9-én. S ez így is van. Azonban egy furcsa, rendhagyó módon a főhős alakja feltűnt már a lap második számában, január 2-án is, akkor még csak illusztrációként, mintegy kitöltve a tizenharmadik oldalon a szöveg alatt fennmaradt űrt, tehát egészen más formában, más elrendezésben, más tördelésben, mint ahogy az egy héttel későbbi megjelenésétől állandósult helye a második oldal aljában.

Kisebbfajta közvélemény-kutatással is felért, amikor kilenc évvel ezelőtt, akkor épp a Buksi megjelenésének ötvenéves jubileuma ürügyén a horgosi Nagygyörgy Zoltán arról írt a Magyar Szó mellékletében, az Üveggolyó 2008. szeptember 25-i számában, hogy az egyik, „ismerősöket kereső” internetes portálon „oldalt nyitottam a Buksinak és Macherot Raymond rajzmesternek”. A szerző cikkében közreadott egy válogatást „néhány visszajelző lelkes írás”-ából. Az akkor ötvenhat esztendős bajsai Laluja Aleksandar például így fogalmazott: „…A Buksik megvannak – bekötve – az első számtól az utolsóig… Kár, hogy minden jelzés nélkül és befejezetlenül vége lett…!!!”

(Folytatjuk)

(Családi Kör, 2017. szeptember 7.)

Háromezer év a tenger alatt – a Buksi első számának képregénye, 1957. december 26-án

A Buksi hetedik számában, 1958. február 6-án jelent meg Vakarcs és társai történetének folytatása

Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes palicsi kirándulása

A Családi Kör a Képhistóriák című rovatában közli Szabó Palócz Attila jegyzetét.

*

Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes palicsi kirándulása

Nyomozzuk ki együtt, hol és mikor készült ez a fotográfia!

Időről-időre, de több-kevesebb rendszerességgel feltűnnek az internet modern világában régi, letűnt korokat időző izgalmas felvételek, amelyek ilyen alkalmakkor megosztásról megosztásra vándorolva, apránként haladva ugyan, de ezrek és százezrek érdeklődését felkeltve végigjárják, bebolyongják, bebarangolják a világháló legrejtettebb zugait is. Így bukkant fel nemrég a legnépszerűbb közösségi portálon ez a felvétel is, amely valamikor a múlt század tízes éveiben készülhetett, 1910 táján, vagy röviddel utána, Palicson, ahová Kosztolányi Dezső hozta el kirándulásra pályatársát, Karinthy Frigyest. A kép készítésének körülményeiről nem sokat tudunk. Vagy még annál is kevesebbet… A képről, amely már az első felületes ránézésre, rápillantásra is olyan életérzéseket sugall (dokumentál…), amelyek miatt minden okunk megvan arra, hogy irigykedjünk a két irodalmi nagyság kortársaira, sok-sok érdekes, talányos kérdés felmerülhet, amelyre egyelőre, a legjobb esetben is csak találgatásokkal válaszolhatunk. Így például, mi tagadás, izgalmas lenne kinyomozni, hogy egyáltalán miért jártak ők ott akkor ketten együtt (talán fellépésre hívták őket, irodalmi estet tartottak, vagy Szabadka szülötte csak úgy, „ingyé”, spontán elhozta barátját a szülőföldjére… vagy mi cél vezérelte őket a Délvidékre…), s Karinthy vajon Kosztolányinál vendégeskedett Szabadkán, vagy kint lakhatott valahol Palicson – Palicsfürdőn, ugye. „Egészen pontosan hol készülhetett a kép? A háttérben üvegházak vannak, és a távolban fölsejlik egy nagyobb villa, talán tornyos, mint a palicsi villák általában” – elmélkedett egy bejegyzésében Dormán László a felvétel ürügyén, mondván, hogy „nagyon szeretem a régi képeket, de ennek különösképpen nagyon, de nagyon megörültem”. Ehhez bizony csatlakozom: én is! S ezért is van most itt…

„Az pedig, amihez Karinthy támaszkodik, valami ácsolt oszlop vagy kapu lehetett? Annak a része az a csonk, amire Kosztolányi rátenyerel? A háború előtt készülhetett a kép vagy már a háborús időkben? Csupa kérdés. Megszállott irodalomtörténész lehet, hogy tudja a válaszokat” – írta Dormán László a Facebookon. Nos, ha bárki is ismeri a választ a felmerült kérdések bármelyikére, kérjük, ne habozzon, írja azt meg nekünk e-mailben a szpray@gmail.com címre. A helyes megfejtéseket nemcsak könyvjutalomban részesítjük, de rovatunkban közre is adjuk. Nyomozzuk hát ki együtt, hogy hol és mikor, milyen körülmények között készülhetett ez a fotográfia!

(Családi Kör, 2017. szeptember 7.)