A partizándumák kontextusa

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila sajtótörténeti sorozatának folytatását.

*

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

A partizándumák kontextusa

Az olvasók leveleinek tömege borította be a távozó főszerkesztő íróasztalát – Volt egyszer egy Buksi (10. rész)

„Az újvidéki Forum a Buksi fennmaradása érdekében tárgyalásokat indított és folytatott ugyan a belgrádi Borba lapkiadó vállalattal, de mindannak ellenére, hogy az addig Újvidéken szerkesztett és kiadott szórakoztató lap magyar kiadványa a magyarok körében nagy népszerűségnek örvendett, a Borba lapkiadó vállalat sajátos érdekei megakadályozták a további megjelenést magyar nyelven. A Buksi megszűnésekor az olvasók leveleinek tömege borította be a távozó főszerkesztő íróasztalát. Az állam a Buksi helyett inkább a szocialista ifjúságot központosítottan nevelő Jó Pajtás, majd a Képes Ifjúság hetilap kiadását irányozta elő. E két lap, valamint a legkisebbeket megcélzó Mézeskalács lett a magyar ifjúságot »nevelően szórakoztató« magyar nyelvű kiadvány. E kiadványok a mai napig is léteznek, értékelésüket bízzuk az olvasókra” – írta a horgosi Nagygyörgy Zoltán kilenc évvel ezelőtt, a Magyar Szó mellékletében, az Üveggolyóban 2008. szeptember 25-én megjelent Ötvenéves (lenne) a Buksi című, sorozatunk előző részében már idézett cikkében.

Mielőtt továbblépnénk, tisztázzunk gyorsan néhány – egyre fontosabbnak tűnő – apróságot az elmondottakkal kapcsolatban. Jómagam nem vagyok az efféle „szembeállítások embere”, nem szeretem az ilyen viszonyrendszereket. Vagyis – meggyőződésem szerint – nem azért volt jó a Buksi, mert rossz lett volna a Pionírújság, vagy fordítva, dehogyis! A Jó Pajtás elődje egyébként 1947-ben indult, s a Buksi első lapszámának megjelenésekor, vagyis 1957. december 26-án még így került a kisgyermekek kezébe. A Pionírújság nevét viszont már a következő évben Jó Pajtásra változtatta. Hasonló a helyzet az itt említett másik lappal, a Képes Ifjúsággal is: nem azért volt jó a Buksi, mert az Ifjúság rossz lett volna – vagy fordítva… Ez a lap ugyanis a Képes előtagot csak 1967-ben, tehát már jóval a Buksi megszűnése után vette fel nevébe, 1945 és 1951 között pedig az Ifjúság Szava címet viselte a fejlécében. Olyan szempontból pedig végképp nem tehetünk különbségeket, hogy mindegyiknek egyértelműen az adott korszakra jellemző pártirányelveket kellett követnie, különben „egyszerűen csak” nem jelenhetett volna meg. Ideológiailag azokban az évtizedekben, még a keleti, szovjet tömbtől sok tekintetben akár demokratikusan is elkülönülő titói Jugoszláviában egyetlen nyomtatott kiadvány sem függetleníthette magát az ilyesmitől, hiszen itt is volt azért egy Goli otok, ugye…

Így hát erős túlzásnak tartom, hogy két laptársával, a Pionírújsággal és az Ifjúsággal szemben a Buksi képviselte volna a korabeli Vajdaságban a „nyugati” szabad szellemiséget. De ugyanilyen túlzásnak tűnik azonban az is, hogy rátelepedett volna a Harcos Szövetség, s ezért vált dögunalmassá az unalomig ismételt partizándumák miatt…

A partizándumák valóban hangsúlyozottan jelen voltak a lapban, mint azt már láthattuk is sorozatunk korábbi epizódjaiban (épp ezt igazolandó és alátámasztandó teljesen szándékos volt a hosszadalmas, s alkalmasint talán feleslegesnek is tűnő Dobrica Ćosić-idézet, vagyis regényrészlet…), ezektől pedig nem lehetett mentes a korabeli Pionírújság, vagy az Ifjúság című lap sem. Mindezek azonban a kalandtörténetek, a szórakoztató tartalmak kontextusába ágyazódtak. A partizánhősök ugyanis odahelyeződtek Davy Crockett, Vakarcs és Pöttömke, Clifton ezredes, Valiant herceg, Till Ulenspiegel, Csapa és Gru-gru történetei mellé, a jóért küzdöttek a gonosz ellen, s így váltak pozitív, követendő, példaképként állítható ideálokká az ilyesmire fogékony gyermekek szemében. Az adott korban elvárt ideológiai-politikai nevelés elvárt eszköze volt ez, amit tulajdonképpen mai szemmel nézve sem kell egyértelműen elvetnünk, megbélyegeznünk, elítélnünk, még ha az adott politikával és ideológiával semmi szín alatt sem vállalnánk közösséget.

Csak, hogy egy példával illusztráljam, vagyis magyarázzam mindezt: 2017-et írunk, eltelt időközben hat évtized, hatvan esztendő, fiatalabbak már nem leszünk… Mindahányan nézünk (ha akarunk, ha nem…) mindenesti, mindennapi sorozatokat a megszámlálhatatlan tévécsatornák tömkelegében, az NCIS-től kedve a mindenféle Helyszínelőkön és a Gyilkos elméken át nem is tudom tulajdonképpen, hogy meddig. S kevés kivétellel ezek javarészt tengerentúli sorozatok. Belegondolt már bárki is abba, hogy mennyi amerikai hazafias dumát hallunk ezekben a produkciókban? Olykor pedig nagyon zavaró tud lenni… A tengerészgyalogosok a megkérdőjelezhetetlen hősök, akik a jó oldalán szálnak harcba, rettenthetetlenül, az életveszélyt is vállalva a gonosz ellen, legyen az bár iszlamista terrorista vagy sorozatgyilkos, észak-koreai kém vagy öngyilkos merénylő.

Hat évtized alatt tehát csak a dumák kontextusa változott. A dumák maguk nem. De ezek a mai hazafias szövegelések és az ötvenes évek partizándumái között gyakorlatilag semmi különbség sincs, pontosan ugyanazt a célt szolgálják, csak a körülmények változtak meg időközben. Azonban a szólamok, közhelyek és frázisok rugalmasságát és kézenfekvőségét jelzi, hogy csodálatosan képesek idomulni, igazodni mindig az épp adott szükségletekhez. Ha tehát összehasonlítanánk, egymás mellé raknánk a mai amerikai hazafias szövegeléseket és az egykori partizántörténeteket, kísérteties volna a hasonlóság. S csak azért mondom itt mindezt, mert aki mai szemmel nézve ítélkezik a szocializmusban megélt ötvenes évek vajdasági magyar sajtója felett, annak ezt is érdemes figyelembe vennie.

Ezzel azonban elérkezetünk sorozatunk átmeneti felfüggesztéséhez is. Egyelőre… Most ugyanis nem írjuk ki cikkünk végére, hogy:

(Folytatjuk)

De ugyanúgy azt sem biggyesztjük oda, hogy:

(Vége)

…hogy vége volna. Dehogyis!

A Buksi igazi születésnapja december 26-án lesz, ezért 2017. december 28-án, az idei utolsó csütörtökön, az idei utolsó Családi Kör megjelenésének napján – az igazi évfordulóhoz lehető legközelebb eső dátumon – folytatjuk majd sorozatunkat, s a tortán a gyertyákat is akkor gyújtjuk meg. Addig pedig pihentetjük egy kicsit Vakarcs és az összeesküvők történetét is, amely ugyancsak akkor folytatódik majd…

Azonban időközben is érdemes lesz figyelmesen olvasni lapunkat, mert teljesen váratlanul és kiszámíthatatlanul, időről időre bemutatunk majd addig is egy-egy rövidebb, egy-két oldalas képregényt, amely eredetileg a Buksi régi számaiban jelent meg.

(Családi Kör, 2017. szeptember 28.)

Nem ellenségek, hanem testvérlapok voltak: a Pionírújság és a Mézeskalács hirdetése a Buksi 1958. február 6-án megjelent hetedik számában

A Buksi tizedik számában, 1958. február 27-én jelent meg Vakarcs és társai történetének folytatása

Egy kis közvélemény-kutatás

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila sajtótörténeti sorozatának folytatását.

*

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

Egy kis közvélemény-kutatás

„Halvány a remény, de még ÉL…” – Volt egyszer egy Buksi (8. rész)

„A Vadnyugat hőskorából szól ez a mese. Északon és a központi vidéken erdőség borította a hegyeket és völgyeket akkorjában. Keleten, a végtelen síkságokon vörösbőrűek éltek, szabadon, mint a pusztai szelek” – ezzel a szűkszavú kis bevezetővel ajánlotta 1957. december 26-án az olvasók figyelmébe a Buksi című gyermeklap (amely az idén lenne hatvanéves…) első száma A vörös nyíl című folytatásos képregényét, amelynek főhőse Davy Crockett ezredes (1786–1836), az Amerikai Egyesült Államok ünnepelt nemzeti hőse, az ismert katona és politikus volt. Persze, az itt (is…) feldogozott történetei már a valóságtól messze elrugaszkodottak, szinte münchhauseniek, vagyis sokkal inkább legendásak és meseszerűek – semmint reálisak! –, ahogy a népszerű történelmi alakok úgy nagy általánosságban élnek a nép ajkán, no meg persze az alkotók (írók, költők, dalnokok, drámaszerzők, festők és grafikusok, képregényrajzolók, filmesek és miegyebek…), általuk pedig a közönség fantáziájában…

A Buksi szerkesztői tehát Davy Crockett esetében sem – ahogy a múlt héten Till Ulenspiegel történeteivel kapcsolatban is láthattuk már – nem mentek bele olyan aprólékos részletekbe, mint az egyik másik történet, a Csapa és Gru-gru kalandjai című széria esetében. Erről korábban volt szó sorozatunkban…

Ugyancsak a múlt héten írtunk arról is, hogy tulajdonképpen egy kisebbfajta közvélemény-kutatással ért fel, amikor kilenc évvel ezelőtt, akkor épp a Buksi megjelenésének ötvenéves jubileuma ürügyén a horgosi Nagygyörgy Zoltán arról írt a Magyar Szó mellékletében, az Üveggolyó 2008. szeptember 25-i számában, hogy az egyik, „ismerősöket kereső” internetes portálon oldalt nyitott a Buksinak és Raymond Macherot „rajzmesternek”.

Nagygyörgy Zoltán cikkében közreadott egy válogatást „néhány visszajelző lelkes írás”-ából. Az akkor ötvenöt éves, becsei Pekality Rózsa például így fogalmazott: „Emlékszem, hárman voltunk testvérek, amikor anyukámék esténként kiruccantak, akkor mi előhoztuk a Buksikat és nézegettük. Azok a szép idők…!” Az akkor ötvenhét esztendős, zentai Boros Anna pedig így emlékezett: „Sok-sok szép emléket hozott vissza a múltból. Kislányka voltam, amikor a Buksi hetilap megjelent, nagyon sokáig az első számtól az utolsóig megőriztem, de sajnos az évek folyamán elkallódtak. A 70-es, 80-as években a Magyar Szó újvidéki szerkesztőségében dolgoztam és ott módomban volt a Buksi archivált számait átolvasni, de már ez is régen volt. Sajnálom, hogy ma már nincsenek ilyen jó kis lapok.”

A szerző még egy hozzászólást, „visszajelzést” idézett cikkében, amelynek „feladója” az akkor ötvennyolc éves, topolyai Német István volt: „Mondhatom, szívet melengető érzés újra látni a gyermekkori kedvenceket! Halvány a remény, de még ÉL, talán lesz még egyszer BUKSI!”

Nagygyörgy Zoltán akkor a Buksi ötvenéves jubileuma ürügyén emlékezett az egykori gyermeklapra abban az esztendőben, amikor az már az ötvenegyet is betöltötte volna… Nincs azonban ebben semmi meglepő (és főleg nem megvetendő…), s rögtön látni is fogjuk ezt, ha arra gondolunk, hogy az újság december legvégén, karácsony után indult. Így tehát igazából az első évfolyama mindössze egy számból állt, s tulajdonképpen a második (élet)évében kellett újként, indulóként elfogadtatnia magát a célközönségével. Ezt tehát még lapsusnak vagy tévedésnek, „utánlövésnek” sem nevezhetjük a szerző részéről, úgyhogy nyugodtan átlendülhetünk rajta, s a jövő héten innen folytatjuk, innen meséljük tovább történetünket.

(Folytatjuk)

(Családi Kör, 2017. szeptember 14.)

Íme, az első sztrip a világon – a Buksi második számának képregénye, 1958. január 2.

A Buksi nyolcadik számában, 1958. február 13-án jelent meg Vakarcs és társai történetének folytatása

Még néhány szó a sztripekről

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila sajtótörténeti sorozatának folytatását.

*

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

Még néhány szó a sztripekről

„Az emberek szenvedélyesen figyelték az állatok harcát” – Volt egyszer egy Buksi (6. rész)

Az idén lenne hatvanéves a Buksi című gyermeklap, amely már az első, vagyis az 1957. december 26-án megjelent lapszámában öt képregénnyel köszöntötte vajdasági magyar olvasóit: ahogy azt sorozatunk előző részében már szamba is vettük, ekkor jelent meg Csapa és Gru-gru kalandjainak, Till Ulenspiegel történetének, A vörös nyíl című szériának, az Irány a Vénusz című képregénynek, valamint a Vakarcs és az összeesküvők című folytatásos sorozatnak az első része. A második lapszámtól – immár 1958-ban – ugyanezek a történetek folytatódtak, de január 2-án már egy újabb képregény is csatlakozott hozzájuk: A Bagoly-repülőraj. A szakállas című, később ugyancsak állandóvá vált, mindössze egy képsorból álló sorozat a harmadik számban indult, 1958. január 9-én. (A szerb változatban, a Kekecben ugyanez Bradonja néven volt ismert.) S ugyancsak a harmadik számtól az ismeretterjesztés feladatát, legalábbis részben mindenképp, a képregények vették át. Ekkor kezdődött ugyanis a kisebb, általában egyrészes (de néha több…), hol tudományos, hol történelmi jellegű rajzolt történetek ciklusa. Az ember meghódítja a teret – ez volt a harmadik számban megjelent ilyen képregény címe; s ezt követte a negyedikben, 1958. január 16-án, és az ötödikben, január 23-án Az ember a világűrben, két részben.

Itt azonban álljunk meg egy pillanatra. A felsoroltak közül Az irány a Vénusz című történet rövidebb volt, ez már a Buksi 1958. január 9-i számában véget ért. Három lapszám, három A4-es oldalnyi terjedelem. A Davy Crockett kalandjait feldolgozó A vörös nyíl című történet pedig ekkor már két színes oldalra terjeszkedett szét.

Amennyiben a Buksi arculatának utólagos politikai-ideológiai megítélésére is szeretnénk rávilágítani, akkor a képregények mellett az írott tartalmakat is át kell tekintenünk. Ezekbe részben már sorozatunk legelején belepillantottunk, ezért most tulajdonképpen csak ki kell egészítenünk az akkor elmondottakat: túlsúlyban voltak természetesen a szórakoztató tartalmak, illetve a nem szórakoztató, esetlegesen más célzatú írásokat is szórakoztatónak álcázták; tehát akár már ez is megtévesztő lehet(ett). Így például a lapban Csoszics Dobricaként aposztrofált Dobrica Ćosić (1921–2014) Majd megvirrad már című regényéből közreadott részlet – Herceg János fordításában – is tulajdonképpen egy izgalmas, szórakoztató olvasmány. Ha olyan szemmel nézzük… Hát most az pedig már egy egészen más kérdés, hogy a főhősei a gonosz német fasiszta megszállók ellen harcoló partizánok. Ahogy az alábbi részletből láthatjuk is:

„– Villám! – szólította Nikola fogcsikorgatva a kutyát. A kutyák egymásnak ugrottak és megkezdték harcukat. Mindannyian megkönnyebbültek. Pávle most már Villám sorsáért aggódott, mert ebben a pillanatban úgy érezte, hogy minden tőle függ.

A kutyák mintha megvesztek volna, marták, fojtogatták, szaggatták egymást, körbe rohantak, gyorsan változtatták a helyüket, hol közelebb jöttek, hol eltávolodtak a partizánoktól. S közben világosan megkülönböztették Villám dühös ugatását.

– Ne félj, te boldogtalan! Ne hagyd magad a németektől! – súgta Nikola büszkén is, meg szomorúan is a kutyája viselkedése miatt, amelynek hangján érezni lehetett a német rendőrkutyák harapásainak fájdalmát, pedig ezeket a kutyákat arra tanították, hogy emberekre támadjanak.

– Villám felénk menekül!

– Felfedeznek bennünket! Készen vagyunk!

– Hű, az istenit neki…

– Én lövök!

– Nem! Megőrültél?

Pávle, Nikola és Malisa izgatottan suttogtak egymásnak.

Aztán a kutyák egyszerre úgy elhallgattak, mintha nem lenne bennük élet. A csöndben német parancsszó hallatszott, csikorgott a hó bakancsuk alatt és tompán zörögtek a fegyverek.

– Közel vannak! Legyetek készenlétben! – suttogta szigorúan Pávle.

Most már senki sem gondolt magára. Az emberek szenvedélyesen figyelték az állatok harcát és jelen pillanatban nem érdekelte őket más, csak ennek a harcnak a kimenetele. Nikola újra kísértésbe esett, hogy lelövi azt a kutyát, amelyet németnek hitt. De amikor már alig néhány méterre voltak az állásuktól, s a partizánok kezdtek felugrani, mert maguk sem tudták, hogy mit cselekszenek, Villám egyszerre oldalra fordult és lerohant a patak felé. A német kutyák sebes vágtatással, elkeseredett üvöltő ugatással utána vetették magukat.

– Nem vettek észre bennünket… – sóhajtott fel megkönnyebbülten Pávle.

– Villám tévútra vezette őket! Csak majd a fejével ne fizessen érte, szegény! – mondta elégedetten, de egyúttal szomorúan is Nikola.

A verekedő kutyák hangos és dühös gomolyaga mind jobban távolodott, s végül már a patak felől visszhangzott halálra menő küzdelmük panaszos szava.

A harc tovább folyt közöttük, ha távolodott is, el nem csendesedett.

A hegyoldalban azonban a csend volt az úr. A távoli erdőből a mókusok egymást hívogató hangja hallatszott. Mintegy tíz percig tartott a csend. Mind a két katonaság a kutyák harcát figyelte és hallgatott, hogy megtudja küzdelmük kimenetelét. Úgy látszott, hogy a németek meglepődtek. Nem tudták, hogy partizánkutya került az útjukba és az ő rendőrkutyáikkal verekedve megmentette a partizánok leshelyét. Amikor valószínűleg lemondtak róla, hogy kutyáik visszatérnek, hiszen ugatásuk most már egészen messziről és mind panaszosabban hangzott, a német alakulat felől vezényszavak röpködtek a levegőben. Megint hallhatóvá lett a fegyverek csörgése, a hadoszlop menetelésének lármája, a mély, úttalan havon, amely fagyni kezdett. A németek egyenesen a partizánok leshelye felé tartottak.

– Pszt! Parancs nélkül ne lőj! – súgta Pávle, s hangja, mint a szél zizegése futott végig a partizánok vonalán.

Kezük erősen szorult a puskák vasára. A német oszlop közeledett. Egyre határozottabban fel lehetett ismerni a német alpesi katonák nehéz bakancsainak dobogását és a partizánok keze mind erősebben szorította a fegyvert, s még mélyebbre merültek a hóba.” Az idén, az év végén lesz hatvan éve, hogy ez a szép emlékű hetilap megjelent. Élt: 1957. december 26-tól 1962. október 1-ig, tehát az ötödik születésnapját már nem ünnepelhette meg. A Buksi negyedik számában, 1958. január 16-án debütált egy Disney-rajzfilm képregényváltozata, a Csibi és Csibész, amelyet évtizedekkel később, immár magyarországi kiadásban (és új fordításban…) Susi és Tekergő címen ismerhettek meg a gyerekek és szüleik.

(Folytatjuk)

(Családi Kör, 2017. augusztus 31.)

A Buksi hatodik számában, 1958. január 30-án jelent meg Vakarcs és társai történetének folytatása

A szakállas debütálása a Buksi 1958. január 9-i számában

„Néhány szó a sztripekről”

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila sajtótörténeti sorozatának folytatását.

*

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

„Néhány szó a sztripekről”

Hogy mondják a dakota indiánok nyelvén a hódot? – Volt egyszer egy Buksi (5. rész)

Odáig jutottunk a legutóbb sorozatunkban, hogy Kovács József, a Buksi egykori szerkesztője és fordítója a 2008-ban publikált visszaemlékezéseiben megemlékezett egykori kollégáiról is. Bogdánfi Sándor mellett említette még Harmath Konrád – „akit a rajzolók Buksi Konrádnak neveztek” –, valamint azokat a grafikusokat, akik a képregénybuborékokba „írták különleges tollal a szöveget”, majd így folytatta: „Főnökük Aladics Sándor volt, ő irányította a nyomdaipari tanulókat, akiknek ezt is meg kellett tanulniuk. Szoros kapcsolatban voltunk a nyomdai előkészítő csoporttal, amelyből ma már csak Rácz Edmund – Mundi van életben. Vele egyeztettük a neveket, hogy ki ne maradjon valaki: Boldizsár Iván, Osznovics Oszkár, Vál András, Sábli Mihály. […] Kár a Buksiért, mert érdekes volt és olvasmányos, lekötötte az olvasók figyelmét, és szórakoztatva fejlesztette, bővítette a szókincsüket” – írta a Magyar Szó mellékletében, az Üveggolyóban megjelent visszaemlékezéseiben Még egyszer a Buksiról címmel Kovács József, a lap egykori munkatársa 2008. december 1-én.

Egy bekezdéssel lejjebb, egy gyors témaváltással a Buksi egykori képregényeiről kezdett mesélni: „Végül néhány szó a sztripekről. Ezt az angol eredetű szót a magyarországi Idegen szavak szótárában nem találjuk, de a szerbhorvát-magyar szótárban igen. Eszerint strip: szalag, csík, sáv; roman u stripovima = képregény. Gyakran megkérdezték, hogyan születtek azok az elnevezések, amelyek a Gru-gru, Antracit, Rusty Ryley, Valiant herceg stb.-től eltérően fordítással jelentek meg. Nos, a Hápi, a Vakarcs közös szülemény volt Bogdánfival, Borzasztó Bojtorjánt magam ötlöttem ki (az eredetiben is ilyen alliteráció szerepelt a kis »hős« nevében). De megtörtént, hogy kívülállók is besegítettek a névadásba, mint például Gál László.”

Kovács József anekdotaszerűen folytatta feljegyzéseit: „Laci bácsi közismerten korán kelő volt, nagy hajnali sétákat tett a városban, és reggel felé bement a Forum-klubba kávézni és a sakkpartnert keresni. Ilyenkor össze is találkoztunk, és ő azt mondta: »Te már megint Buksizol, ahelyett, hogy megtanulnál sakkozni, hogy nekem csinálj társaságot.« Néha kisegített egy-egy érdekes ötlettel. Egy ilyen alkalommal megkérdezte: »Na, kell-e segítség?« Mire én: »Gondom van, Laci bátyám! Új képregény kezdődik, egy kislány és egy kisfiú a főszereplője, az angol és a szerb eredetiben is rövid frappáns nevük van, egy betűben különbözik egymástól. Nekem magyarul kellene két érdekes, szép név, de úgy, hogy lehetőleg azok is csak egy betűben különbözzenek egymástól.« Rövid gondolkodás után már mondta is: »A fiúnak az én nevemet add, annál szebb név nincs. Szóval, Laci legyen!« De a lányt hogy hívjam? »Luci! Luci és Laci! Megfelel?« És mosolyogva hozzátette: »Aztán, ha majd egyszer megírod a Buksi történetét, ígérd meg, hogy engem nem hagysz ki belőle!«

Megígértem, és ígéretemet ezúttal teljesítem” – így zárta visszaemlékezéseit a Buksi egykori munkatársa. Cikkéhez tartozott még egy keretes, kiemelt feljegyzés is: „Ötven évvel ezelőtt nem sokat tudtunk a képregények szerzőiről. Mindössze annyit, hogy egy fiatal belga rajzoló csak úgy ontja az újabbnál újabb ötleteket, továbbá, hogy a Kekec és a Buksi révén ezek az alkotások a világon elsőként jutnak el az olvasóhoz szerb illetve magyar nyelven.” Ennek az igencsak termékeny, s akkoriban még valóban nagyon fiatal belga alkotónak a neve Raymond Macherot (1924–2008) volt. Nyugodjék békében!

Lapozzuk át most a régi lapszámokat, és lássuk hát, milyen képregényekkel szórakoztatta – és kápráztatta el – olvasóit a Buksi 1957 decemberétől. A legelső lapszám negyedik és ötödik oldalán jelent meg Csapa és Gru-gru kalandjainak első része, azzal, hogy éppen ehhez a történethez mellékeltek egy kis bevezetőt, amolyan magyarázatot is arról, hogy kik a cselekmény szereplői, illetve hogyan keletkezett ez a képregény: „Monzon, az ismert rajzművész, aki Csapát, a kis indiánfiút és kísérőjét, Gru-grut megalkotta, röviden elmondja most, hogyan »születtek« hősei.” Mivel ez is egy kisebbfajta képes történet – talán az eredeti, a valódi képregénynél valamivel kidolgozatlanabb, de épp ez adja meg a különleges, mintegy beavatásszerű ízét, mintha a műhelytitkokba engedné olvasóját belepillantani a szerző –, most egy buborékból idézem Monzon vallomását: „Egyszer cél nélkül rajzolgattam, és egy kis indián alakját sikerült elővarázsolnom. »Tetszel nekem« – szóltam hozzá. »Csapa lesz a neved. A dakota indiánok nyelvén ez hódot jelent. Izgalmas kalandokban lesz részed. Akarod?«”

Végül pedig, a képregény legvégén ezt olvashatjuk: „Így született meg Csapa, az indián fiúcska és társa, a fura külsejű, fura nevű Gru-gru. Így indult közös sorsuk.

Viharos sors lesz ez, sok eseménnyel, bajjal és örömmel. Reméljük, hogy Csapa, a bátor indián és pajtása, Gru-gru elég ügyesek lesznek és szerencsésen átvészelik a kalandos viszontagságságokat.

A kalandok már megkezdődtek. Szükségesnek tartottuk azonban, hogy magyarázatot adjunk Gru-gru szokatlan külsejéről és első találkozásáról Csapával.” A többi képregényhez nem tartozott ennyire részletes magyarázat; vagy egyáltalán nem, vagy csak jóval szűkszavúbban mutatták be a szereplőket, illetve vezették fel a történeteket. Az első lapszám nyolcadik oldalán jelent meg Till Ulenspiegel története, a szemközti oldalon pedig A vörös nyíl című, az amerikai Davy Crockett ezredes (1786–1836) csak igen kis részben valós, nagyobbrészt hamis, illetve legendás és fiktív elemekben bővelkedő életútját feldolgozó kalandos alkotás. A képregény A4-es formátumú lapját félbevágva, a Buksi 1957. december 26-i számának tizedik és tizenegyedik oldalán, a lap aljára szorítva látott napvilágot az Irány a Vénusz című történet első része. (A második számtól „helyreállt a rend”, és ez a képregény is visszanyerte eredeti alakját, formáját, s egész oldalasan jelent meg a továbbiakban.) A hátlapot pedig a kezdetek kezdetén a Vakarcs és az összeesküvők című történet foglalta le; ennek néhány részletét láthatják, és élhetik át újra olvasóink is a sorozatunkkal párhuzamosan megjelenő szemközti színes oldalakon.

Elmondhatjuk tehát, hogy összességében ezzel az öt képregénnyel köszöntötte a Buksi olvasóit 1957 karácsonyán.

(Folytatjuk)

(Családi Kör, 2017. augusztus 24.)

A Buksi ötödik számában, 1958. január 23-án jelent meg Vakarcs és társai történetének folytatása

Gru-gru (balra) és a Csapa első találkozása a Buksi 1957. december 26-i számában

Volt egyszer egy Buksi

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attilának a Buksi című gyermeklap történetét feldolgozó sorozatának első részét.

*

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

Volt egyszer egy Buksi

Az idén lenne hatvanéves a Buksi című legendás jugoszláviai magyar gyermeklap, amelynek régi, bekötött példányait ma már aranyáron adják-veszik a fanatikus gyűjtők, rajongók, az egykori olvasók, akik az ötvenes években voltak gyerekek. Jugoszláviainak kell mondanunk a Buksit, mert legalábbis társkiadóként egyik „gazdája” a belgrádi Borba volt, ezért nem tekinthetjük egyértelműen „csakcsupán” vajdaságinak. Egy nagyobb központból szórtak tehát el nekünk, vajdasági magyaroknak, némi alamizsnát…

Nagyszerű alamizsnát!

Olyat, amit ma is nagy élvezettel olvasunk, és nem sajnáljuk érte a pénzt, ha a régi, és főleg ha a gyűjteményünkből még hiányzó példányokhoz hozzájuthatunk. A Buksi története azonban jóval rövidebb volt ennél a hatvan évnél: 1957-től mindössze nagyjából négy éven át jelent meg. Hetente. Az én nemzedékemnek tehát – akik a múlt század hetvenes éveinek elején születtünk – a Buksi már valójában „csak” egy legendaként jelent meg a gondolkodásmódjában, a világképében – s tulajdonképpen ez vezetett a lap felmagasztalódásához, „apoteózisához” is –, hiszen mi csak elvétve beszerzett régi, szakadozott, agyonolvasott példányait forgathattuk olykor, véletlenszerűen, s a szüleink, az „öregek” elbeszéléséből szerezhettünk a lapról információkat. Úgy csipegettük fel a morzsákat a földről, mint madarak a szabadban terített nyári asztal mellől… Édesapám is, aki 1957-ben, a Buksi indulásának évében még csak tizennégy esztendős kisfiúcska volt, többször mesélt arról, hogy gyermekkorában járatták a lapot, izgulva várták, hogy csütörtökönként megérkezzen.

Tavaly novemberben így emlékezett a Buksira a Facebook internetes közösségi portálon publikált bejegyzésében Lennert Géza fotóművész, aki több évtizeden át volt a Jó Pajtás című gyermeklap munkatársa, szerkesztője, főszerkesztője, igazgatója – mindenese; mindig épp abban a funkcióban, amiben kellett, amiben szükség volt rá, s amiben segíthetett: „Én is Buksi-olvasó voltam, meg is van bekötve az egész. A Buksi (vagyis az »anyalap«, a Kekec) pont azon bukott meg, hogy túlságosan is »vonalas« lett, rátelepedett a Harcos Szövetség. A képregények viszont valóban megelőzték a szocYU-kort, de ez nem zavarta az olvasót (mást sem). Azért »halt meg« fiatalon a Buksi, mert kezdett dögunalmas lenni a fárasztó partizándumákkal, és az olvasók elpártoltak tőle. Egyébként egy téves gyermeklap-készítési koncepció mintapéldája volt: leereszkedni az olvasó szintjére vagy még az alá, nem pedig oktatva nevelni. Ilyen magyar nyelven kiadott, de nem magyar, hanem fordításlap volt a bukaresti Jóbarát (Cutezatori) is, csak ott nem a szerb Kekecet fordították Buksivá, hanem a román Cutezatorit Jóbaráttá. De ez már egy hosszú mese: a Buksi (sajnos) nincs, élt kb. 4 évet, a Jó Pajtás pedig most készül megünnepelni a 70. születésnapját.” Tegyük hozzá gyorsan: Lennert Géza 1952-ben született, tehát édesapámnál kilenc esztendővel fiatalabb, így hát a Buksi indulásának évében alig ötéves volt.

Nagyon fontos azonban Lennert Gézának ez a fél kézzel – vagy inkább csak visszakézből – elejtett, „odakent” hozzászólása. Ugyanis a Buksi legfontosabb képregényeit – mint a szemközti oldalon látható Vakarcs és társait is – a mi nemzedékünk már a Jó Pajtásban olvashatta. Én már abból a lapból téptem ki a képregényoldalakat és rendeztem katonás sorba egy mappában. Amikor pedig végül összeállt egy-egy szériából a teljes gyűjtemény, akkor a nagyanyámtól – aki mielőtt rokkantnyugdíjassá vált volna, egy zentai nyomdában dolgozott ólomszedőként – tanult módszerrel könyvvé kötöttem. Én sem lehettem idősebb akkoriban, mint édesapám, amikor ő a Buksi olvasója volt.

Sajnos, ezek a régi, saját kötésű képregénygyűjtemények időközben elvesztek, elkótyavetyélődtek, kidobódtak, megsemmisültek. Pedig mit nem adnék, ha egyszer még a padlás porából előkerülnének…

Van a vajdasági magyar sajtónak egy olyan hagyománya, hogy ha új lap indításában gondolkodnak az emberek, akkor az első évfolyam első számát igyekeznek az év végére, karácsony környékére időzíteni. Így volt ez a Magyar Szóval, és így történt évtizedekkel később a Családi Kör esetében is. Ennek jegyében a Buksi első száma is 1957. december 26-án jelent meg. Mi a jelentősége ennek? Mindig úgy képzeltem, hogy van ebben némi turpisság, hiszen – főleg egy hetilap esetében – így már a második lapszámra is azt lehet (mellesleg teljes joggal…) kiírni, hogy második évfolyam…

Így történt ez a Buksival is 1958. január 2-án.

Impresszuma szerint az 1957-es évfolyam egyetlen lapszámának fő- és felelős szerkesztője Novica Gyukics volt. Már a név írásmódjának is van egyfajta érdekessége, hiszen ez még az az időszak volt, amikor a vajdasági magyar sajtóban muszáj volt Noviszádot írni Újvidék helyett, ellenben a délszláv – és elsősorban a szerb – neveket magyaros fonetikus átírásban használták. Így lett Novica Đukićból is Novica Gyukics. A magyar szövegért Bogdánfi Sándor felelt. „Kiadja a Borba lapkiadó vállalat és a Magyar Szó lapkiadó vállalat”. A szerkesztőség székhelyeként is két cím volt megadva: egy belgrádi („Beográd, Mosa Pijade 31.”) és egy újvidéki („Noviszád, Vojvode Misicsa 1.”). Egy érdekesség: „Nyomatott a Magyar Szó lapkiadó vállalat nyomdájában”. Valamint egy kötelező elem: „Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza”.

Igazi, műfaji szempontból is elfogadható, értékelhető vezércikkről nem beszélhetünk, az első évfolyam első számában csak Kicsodák ezek? címmel egy kis jegyzet jelent meg a harmadik oldalon, aláírás, illetve szerző megjelölése nélkül, amely beharangozta, hogy milyen elvek és célkitűzések mentén szerkesztődik majd a továbbiakban a lap: „EZEK ITT LAPUNK HŐSEI: Csapa, az indián fiúcska, és kísérője Gru-gru. Érdekes, furcsa alak mindkettő. Kalandjaikat éber figyelemmel kísérjük lapunkban.

Azután jobb- és baloldalon, lapunk színes oldalain:

egy leleményes vitéz, a csetlő-botló Till Ulenspiegel;

egy valódi hős, Davy Crockett, aki két indiántörzs háborújának központi alakja;

egy szép mese a csodahegedűről, hazai rajzfilm alapján;

még egy izgalmas, fantasztikus sztrip a Vénusz bolygóról;

és még sok érdekes olvasmány jobb- és balodalon, lent és fent, az olvasó kíváncsiságának, képzelőerejének kielégítésére, szórakoztatására, pihenésére, mivel csakugyan azt szeretnénk, hogy az olvasó jól szórakozzon és pihenjen a BUKSI-t olvasva.”

(Folytatjuk)

(Családi Kör, 2017. július 27.)

A Buksi első számnak címoldala

A Buksi első számának képregénye