„Néhány szó a sztripekről”

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila sajtótörténeti sorozatának folytatását.

*

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

„Néhány szó a sztripekről”

Hogy mondják a dakota indiánok nyelvén a hódot? – Volt egyszer egy Buksi (5. rész)

Odáig jutottunk a legutóbb sorozatunkban, hogy Kovács József, a Buksi egykori szerkesztője és fordítója a 2008-ban publikált visszaemlékezéseiben megemlékezett egykori kollégáiról is. Bogdánfi Sándor mellett említette még Harmath Konrád – „akit a rajzolók Buksi Konrádnak neveztek” –, valamint azokat a grafikusokat, akik a képregénybuborékokba „írták különleges tollal a szöveget”, majd így folytatta: „Főnökük Aladics Sándor volt, ő irányította a nyomdaipari tanulókat, akiknek ezt is meg kellett tanulniuk. Szoros kapcsolatban voltunk a nyomdai előkészítő csoporttal, amelyből ma már csak Rácz Edmund – Mundi van életben. Vele egyeztettük a neveket, hogy ki ne maradjon valaki: Boldizsár Iván, Osznovics Oszkár, Vál András, Sábli Mihály. […] Kár a Buksiért, mert érdekes volt és olvasmányos, lekötötte az olvasók figyelmét, és szórakoztatva fejlesztette, bővítette a szókincsüket” – írta a Magyar Szó mellékletében, az Üveggolyóban megjelent visszaemlékezéseiben Még egyszer a Buksiról címmel Kovács József, a lap egykori munkatársa 2008. december 1-én.

Egy bekezdéssel lejjebb, egy gyors témaváltással a Buksi egykori képregényeiről kezdett mesélni: „Végül néhány szó a sztripekről. Ezt az angol eredetű szót a magyarországi Idegen szavak szótárában nem találjuk, de a szerbhorvát-magyar szótárban igen. Eszerint strip: szalag, csík, sáv; roman u stripovima = képregény. Gyakran megkérdezték, hogyan születtek azok az elnevezések, amelyek a Gru-gru, Antracit, Rusty Ryley, Valiant herceg stb.-től eltérően fordítással jelentek meg. Nos, a Hápi, a Vakarcs közös szülemény volt Bogdánfival, Borzasztó Bojtorjánt magam ötlöttem ki (az eredetiben is ilyen alliteráció szerepelt a kis »hős« nevében). De megtörtént, hogy kívülállók is besegítettek a névadásba, mint például Gál László.”

Kovács József anekdotaszerűen folytatta feljegyzéseit: „Laci bácsi közismerten korán kelő volt, nagy hajnali sétákat tett a városban, és reggel felé bement a Forum-klubba kávézni és a sakkpartnert keresni. Ilyenkor össze is találkoztunk, és ő azt mondta: »Te már megint Buksizol, ahelyett, hogy megtanulnál sakkozni, hogy nekem csinálj társaságot.« Néha kisegített egy-egy érdekes ötlettel. Egy ilyen alkalommal megkérdezte: »Na, kell-e segítség?« Mire én: »Gondom van, Laci bátyám! Új képregény kezdődik, egy kislány és egy kisfiú a főszereplője, az angol és a szerb eredetiben is rövid frappáns nevük van, egy betűben különbözik egymástól. Nekem magyarul kellene két érdekes, szép név, de úgy, hogy lehetőleg azok is csak egy betűben különbözzenek egymástól.« Rövid gondolkodás után már mondta is: »A fiúnak az én nevemet add, annál szebb név nincs. Szóval, Laci legyen!« De a lányt hogy hívjam? »Luci! Luci és Laci! Megfelel?« És mosolyogva hozzátette: »Aztán, ha majd egyszer megírod a Buksi történetét, ígérd meg, hogy engem nem hagysz ki belőle!«

Megígértem, és ígéretemet ezúttal teljesítem” – így zárta visszaemlékezéseit a Buksi egykori munkatársa. Cikkéhez tartozott még egy keretes, kiemelt feljegyzés is: „Ötven évvel ezelőtt nem sokat tudtunk a képregények szerzőiről. Mindössze annyit, hogy egy fiatal belga rajzoló csak úgy ontja az újabbnál újabb ötleteket, továbbá, hogy a Kekec és a Buksi révén ezek az alkotások a világon elsőként jutnak el az olvasóhoz szerb illetve magyar nyelven.” Ennek az igencsak termékeny, s akkoriban még valóban nagyon fiatal belga alkotónak a neve Raymond Macherot (1924–2008) volt. Nyugodjék békében!

Lapozzuk át most a régi lapszámokat, és lássuk hát, milyen képregényekkel szórakoztatta – és kápráztatta el – olvasóit a Buksi 1957 decemberétől. A legelső lapszám negyedik és ötödik oldalán jelent meg Csapa és Gru-gru kalandjainak első része, azzal, hogy éppen ehhez a történethez mellékeltek egy kis bevezetőt, amolyan magyarázatot is arról, hogy kik a cselekmény szereplői, illetve hogyan keletkezett ez a képregény: „Monzon, az ismert rajzművész, aki Csapát, a kis indiánfiút és kísérőjét, Gru-grut megalkotta, röviden elmondja most, hogyan »születtek« hősei.” Mivel ez is egy kisebbfajta képes történet – talán az eredeti, a valódi képregénynél valamivel kidolgozatlanabb, de épp ez adja meg a különleges, mintegy beavatásszerű ízét, mintha a műhelytitkokba engedné olvasóját belepillantani a szerző –, most egy buborékból idézem Monzon vallomását: „Egyszer cél nélkül rajzolgattam, és egy kis indián alakját sikerült elővarázsolnom. »Tetszel nekem« – szóltam hozzá. »Csapa lesz a neved. A dakota indiánok nyelvén ez hódot jelent. Izgalmas kalandokban lesz részed. Akarod?«”

Végül pedig, a képregény legvégén ezt olvashatjuk: „Így született meg Csapa, az indián fiúcska és társa, a fura külsejű, fura nevű Gru-gru. Így indult közös sorsuk.

Viharos sors lesz ez, sok eseménnyel, bajjal és örömmel. Reméljük, hogy Csapa, a bátor indián és pajtása, Gru-gru elég ügyesek lesznek és szerencsésen átvészelik a kalandos viszontagságságokat.

A kalandok már megkezdődtek. Szükségesnek tartottuk azonban, hogy magyarázatot adjunk Gru-gru szokatlan külsejéről és első találkozásáról Csapával.” A többi képregényhez nem tartozott ennyire részletes magyarázat; vagy egyáltalán nem, vagy csak jóval szűkszavúbban mutatták be a szereplőket, illetve vezették fel a történeteket. Az első lapszám nyolcadik oldalán jelent meg Till Ulenspiegel története, a szemközti oldalon pedig A vörös nyíl című, az amerikai Davy Crockett ezredes (1786–1836) csak igen kis részben valós, nagyobbrészt hamis, illetve legendás és fiktív elemekben bővelkedő életútját feldolgozó kalandos alkotás. A képregény A4-es formátumú lapját félbevágva, a Buksi 1957. december 26-i számának tizedik és tizenegyedik oldalán, a lap aljára szorítva látott napvilágot az Irány a Vénusz című történet első része. (A második számtól „helyreállt a rend”, és ez a képregény is visszanyerte eredeti alakját, formáját, s egész oldalasan jelent meg a továbbiakban.) A hátlapot pedig a kezdetek kezdetén a Vakarcs és az összeesküvők című történet foglalta le; ennek néhány részletét láthatják, és élhetik át újra olvasóink is a sorozatunkkal párhuzamosan megjelenő szemközti színes oldalakon.

Elmondhatjuk tehát, hogy összességében ezzel az öt képregénnyel köszöntötte a Buksi olvasóit 1957 karácsonyán.

(Folytatjuk)

(Családi Kör, 2017. augusztus 24.)

A Buksi ötödik számában, 1958. január 23-án jelent meg Vakarcs és társai történetének folytatása

Gru-gru (balra) és a Csapa első találkozása a Buksi 1957. december 26-i számában

Miért szűnt meg a Buksi?

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila sajtótörténeti sorozatának folytatását.

*

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

Miért szűnt meg a Buksi?

A buborékok titkai, avagy: Volt egyszer egy Buksi (4. rész)

A Buksi, az egykori gyermeklap, amely az idén lenne hatvanéves, elsősorban azért fontos egykori olvasóinak, mert amikor erre a kiadványra emlékeznek, akkor közvetett módon a gyermekkorukra, az ifjúságukra is emlékeznek. Ez persze cseppet sem változtat azon, hogy a maga korában egy különleges, haladó és egyedülálló újság volt a mindenféle – potenciális és esetleges – politikai beleszólások ellenére is. Ellenkező esetben ugyanis nem válhatott volna kultikus kiadvánnyá azok szemében is, akik jóval később születtek, s mégis ugyanúgy megszerették a Buksit, mintha lapszámait olvasgatva nevelkedtek, s nőttek volna fel a vajdasági tájban…

„A képregényeket és a többi szerb nyelvű szöveget Belgrádból kaptuk” – írta Még egyszer a Buksiról címmel Kovács József, az egykori gyermeklap akkor már egyetlen még élő egykori munkatársa, a Magyar Szó 2008. december 1-i számában, az Üveggolyó című mellékletben megjelent visszaemlékezésében. A szerző így folytatta: „Tehát a Buksi valójában nem Újvidéken született, a belgrádi Kekec szerb változata volt. […] …több utalás olvasható arról, hogy az »államkassza« pénzelte, illetve támogatta a Buksit és cserébe beleszólt a szerkesztési politikába. A Buksi igazából önfenntartó lap volt és nem tudok arról, hogy beleszóltak volna a szerkesztésébe. Ha ilyesvalami megtörtént, az Belgrádban lehetett. A váratlan megszűnés oka nem volt politikai – egyszerűen az történt, hogy a belgrádi Borba kiadó 1962-ben szert tett egy többszínnyomásra alkalmas gépre, és a felmondási határidő szigorú betartásával felmondta a szerződést a Forummal.

Valóban történtek próbálkozások a Buksi fenntartására. A belgrádiak felajánlották, hogy folytatják a magyar nyelvű változat kiadását, de azzal a feltétellel, hogy a szerkesztő, a fordító, a korrektor és legalább két rajzoló menjen át Belgrádba. (Velem is tárgyaltak, hogy felvesznek a Borba kiadó állományába, havi fizetéssel, de erről szó sem lehetett, hiszen lakást nem kínáltak.) Hogy ezek után a Kekec sorsa hogyan alakult, nem tudom, mert nem kísértem figyelemmel, csak annyit hallottam, hogy idővel megszűnt” – emlékezett vissza a Buksi végzetére, megszűnésére Kovács József szerkesztő-újságíró, a gyermeklap képregényeinek és rövidebb írásainak egykori fordítója.

Mint sorozatunk legelején, már a nyitó részben is jeleztük, sok mindenben lehet vitatkozni akár az ő értékítéletével is (akárcsak a Buksi megítéléséről is…) – ami alkalmasint teljesen jogos is lehet –, főleg hat évtized távlatából, a megváltozott társadalmi-politikai viszonyok közepette visszatekintve egy letűnt kor ugyancsak letűnt, s ma már szinte minden tekintetben megbélyegzett rezsimjére, berendezkedésére. Amelynek óhatatlanul is a része volt – óhatatlanul is a része kellett, hogy legyen – minden kiadvány, amely akkoriban, abban az időszakban megjelent. (Mert ha nem lett volna a része, akkor nem jelenhetett volna meg…) Így a Buksi sem vonhatta ki magát a „korszellem” hatásai alól. Ez nem kérdéses. Egy valami azonban teljesen bizonyos és semmi szín alatt sem vitatható: mindannyiunk közül Kovács József volt a legközelebb a „tűzhöz”, nálánál jobban a Buksi egyik mai méltatója – a lap bírálója vagy rajongója, nosztalgikus olvasója – sem ismerheti az akkori belső viszonyokat, a lapkészítés menetét, technikai részleteit. Amibe tehát ő beavat bennünket, az javarészt első kézből szerzett tapasztalás, visszaemlékezés, részben talán nosztalgia is, másfelől pedig minden bizonnyal a leghitelesebb forrásunk is. Így hát nem is nagyon érdemes, még kevésbé illendő hosszadalmas vitákba bocsátkoznunk vele…

Most, amikor sajtótörténeti megközelítésben igyekszem feldolgozni a Buksi históriáját – illetve felvillantani annak néhány érdekes momentumát, izgalmas részletét –, a társadalmi-politikai közeg kevésbé foglalkoztat. Hiszen ha a hatvanéves jubileum jegyében azt szeretnénk feltárni, hogy milyen volt apáink és nagyapáink – és sokak nevében mondhatom ma már: dédapáink – kedvenc gyermeklapja, akkor számunkra most még véletlenül sem az utólagos politikai megítélés a lényeges. Néhány mondatban persze adhatunk (és adunk is…) teret ennek is, de sokkal fontosabb, hogy átlapozzuk a régi lapszámokat, újraolvassuk a korabeli szövegeket, és feltárjuk, megmutassuk a mai olvasónak, hogy milyen is volt ez az egykori újság: milyen szövegeket, milyen képregényeket – vagyis összességében milyen tartalmakat publikált. Ennek alapján pedig úgyis mindenki leszűrheti majd magának a benyomásait, és kialakítja, talán még korrigálhatja is a már kialakult, vagy csak kialakultnak vélt véleményét.

Éppen ezért a magam részéről én csak egy ponton korrigálnám most Kovács József sorait, és azt sem a vita, a véleményformálás szándékával. Csak egy olyan helyen pontosítanék – és ezt már elsősorban a mai olvasó tájékoztatása érdekében –, ami nyilvánvalóan elírás a fent idézett soraiban. De az idézetbe, ugye, nem illik belenyúlni, legfeljebb lábjegyzetet, vagy kommentárt szoktunk fűzni hozzá szükség esetén. Amikor azt mondja ugyanis, hogy „a Buksi valójában nem Újvidéken született, a belgrádi Kekec szerb változata volt”, akkor nyilvánvalóan arra gondol, hogy a Buksi a belgrádi Kekec magyar változata volt. Testvérlapok. Amelyek más-más nyelven íródtak. Csak ennyi volt köztük a különbség. Ezen felül az utolsó betűig, az utolsó képkockáig, talán még az utolsó nyomdahibáig is egymás tükörképeiként kerültek a trafikokba. De olyan tükörképek voltak, amelyek közül a szerb nyelvű volt az elsődleges, s annak fordításban készült változata (másolata…) volt a magyar kiadás. S nagyon jól tudta ezt Kovács József is, amikor visszaemlékezéseit megírta, senki fel nem róná neki a bagatell tévedést, elírást, s most is csak a pontosítás szándékával emelem ki.

Sokkal fontosabb azonban, hogy a szerző 2008-ban néhány mondatban az egykori munkatársakról, régi kollégáitól is megemlékezett, ami már csak azért is fontos most számunkra, mert ennek nyomán áttekinthetjük, hogy az évek során kik vettek részt az újság elkészítésében: „A Buksi kis munkaközösségéhez tartozott még a korrektor – a rendkívül lelkiismeretes Harmath Konrád (főállásban a Magyar Szó egyik korrektora, akit a rajzolók Buksi Konrádnak neveztek), és természetesen a rajzolók, akik a már említett »buborékokba« írták különleges tollal a szöveget” – írta visszaemlékezéseiben Kovács József.

(Folytatjuk)

(Családi Kör, 2017. augusztus 17.)

A Buksi negyedik számában, 1958. január 16-án jelent meg Vakarcs és társai történetének folytatása

A Buksi második számának címoldala, 1958. január 2.