A Sziget múltját idézi fel a nulladik nap programja

 A Szabad Magyar Szó közli Szabó Palócz Attila tudósítását a Sziget Fesztivál sajtótájékoztatójáról.

*

A Sziget múltját idézi fel a nulladik nap programja
A tavaly októbertől visszatért régi-új tulajdonos és a korábbi csapat még nagyobb hangsúlyt helyez a Sziget egyediségére, kulturális sokszínűségére és a szolgáltatások minőségére

Az idén augusztus 11. és 15. között rendezik meg Budapesten Közép-Európa legnagyobb szabadtéri fesztiválját, a Szigetet, amelynek a programjába az idén visszatér a korábban nagyon sikeres és népszerű nulladik nap, vagyis már a hivatalos programkezdés előtt is lesznek koncertek és más rendezvények a helyszínen – hangzott el a szervezőiroda szerdai sajtótájékoztatóján. A nulladik napon ezúttal egyfajta sajátos visszatekintésre invitálják a közönséget: olyan nemzetközi sztárok lépnek fel, akik az elmúlt harminc évben a legnagyobb bulikat hozták össze a Szigeten. Augusztus 10-én tehát itt lesz a Faithless, a Morcheeba, valamint Goran Bregović és az ő elmaradhatatlan esküvői és temetési zenekara: Goran Bregović with his Wedding & Funeral Orchestra.
Az augusztus 10-i nulladik nap programjában fellépő brit Faithless elektronikus zenei formáció a Szigeten 1999-ben lépett fel először, a 2001-es koncertjük napján először került ki a „megtelt” tábla a bejárat elé, 2010-ig összesen ötször tértek vissza a fesztiválra, őrült koncertekkel minden alkalommal, amelyek nézőszámukat tekintve rekordokat döntögettek a fesztivál történetében. A Morcheeba az angol triphop forradalom egyik zászlóvivője. A csapat a Szigeten 2001-ben lépett fel először egy emlékezetes koncerttel, majd többször is visszatért, feledhetetlen emlékeket szerezve a közönségnek. Goran Bregović és zenekara 2006. augusztus 10-én lépett fel először a Szigeten, majd számos alkalommal táncoltatta meg a fesztivál közönségét hatalmas érdeklődés közepette. Az idén tehát napra pontosan a huszadik évfordulóját is megünnepelhetjük az első fellépésüknek.
Tavaly októbertől újra magyar kézbe került a Sziget Szervezőiroda és a három hónapos kényszerszünet után új lendülettel vágtak neki az idei fesztivál szervezésének. A régi-új tulajdonos és a korábbi csapat azzal az alapvetéssel kezdett a Sziget megreformálásának, hogy egyszerre erősítse meg a régi jól bevált értékeket, az új kor kihívásainak is maximálisan megfelelve. Ennek érdekében még nagyobb hangsúlyt helyeznek a Sziget egyediségére, kulturális sokszínűségére, a szolgáltatások minőségére, és igyekeznek Budapest és a Sziget szinergiáját is még jobban kihasználni.
„Nem szeretném, hogy a Sziget egy korosztályos kalitkába záródjon, s bár természetesen a legerősebb célcsoportunk továbbra is a mai fiatalok maradnak itthon és külföldön egyaránt, a régebbi látogatókat is meg kell tudnunk újra szólítani. Célunk, egy mindenki számára vonzó és szerethető, unikális fesztivál, ami a világon mindenütt egyértelműen bakancslistás eseménynek számít. Szerencsére a Szabadság Szigetét még mindig a top tíz nemzetközi fesztivál között jegyzik, de ez már nem feltétlenül elég a stabil működéshez, arra kell törekednünk, hogy amiben csak tudunk, a legjobbak legyünk és ne csak egy a legjobbak között” – mondta Gerendai Károly, a Sziget régi-új tulajdonosa. Kitért arra is, hogy első lépésként a Sziget gazdasági hátterét kellett biztosítani. A hónapok óta tartó folyamat a napokban – konkrétan: a holnap esedékes szerződés-aláírásokkal – lezárul.
„A stabil tulajdonosi háttér kialakításánál elsősorban nem üzleti befektetőket kerestünk, bár októberben meglepően sok ilyen felajánlás is érkezett. Az volt a célom, hogy elsősorban a rendezvény nagyobb alvállalkozóit és partnereit vonjam be a szervező cég anyagi stabilizálásába, mivel nekik a régi jó kapcsolaton túl, üzleti érdekük is a Sziget fennmaradása, hisz jelentős bevételük származik a fesztiválból” – mesélte a sajtótájékoztatón Gerendai.
Az alapító elmondta, hogy komoly kihívást jelentett a Sziget programstruktúrájának és víziójának újratervezése, mivel úgy látta, hogy az utóbbi években a rendezvény a hazai közönség fejében egy, „a hazai viszonyok között ugyan komoly sztárokat felvonultató, de főleg a külföldiekre célzó, nemzetközi fesztiválként” lett elkönyvelve, ezért már nem érezték eléggé a sajátjuknak, viszont a külföldiek a mindenhol máshol is látható előadók miatt már nem feltétlen utaztak ide. „Most viszont azt szeretnénk, hogy ismét egy nemzetközileg is egyedi, de közben magyar fesztivál legyen, ami csak itt, Budapesten elérhető és nem egy a sok hasonló kínálatú nemzetközi esemény közül. Fontosnak tartom, hogy a Sziget újra a hazai kulturális élet szerves, kikerülhetetlen és meghatározó eseménye legyen, ami ugyanolyan meghatározó generációs élmény lesz a magyar fiatalok számára, mint a szüleiknek volt. A külföldi vendégeknek pedig az az ajánlatunk, hogy – az amúgy más fesztiválokon is látható – nemzetközi sztárokat egy olyan fantasztikus környezetben élvezhetik, ami még számos más izgalmas, de csak itt megtalálható felfedezni valót tartogat a számukra, mindezt olyan minőségi szolgáltatásokkal megtámogatva, ami így egyszerre ígér egy komplex budapesti nyaralást és egy egyedi élményekben gazdag fesztivált” – tette hozzá Gerendai.
A Sziget Nagyszínpad fellépői már ismertek, közülük most álljanak itt a legnagyobb nevek: Skrillex, Bring Me The Horizon, Florence + The Machine, Twenty One Pilots, SOMBR, Zara Larsson, Tash Sultana, Lewis Capaldi, Skepta és Jorja Smith.

Szabó Palócz Attila

(Szabad Magyar Szó, 2026. április 29.)

A lemezlovasból lett kecskepásztor

 A Szabad Magyar Szó közli Szabó Palócz Attila írását A lemezlovasból lett kecskepásztor címmel.

*

A lemezlovasból lett kecskepásztor

„Szeretném visszakapni a magyar nyelvet. A felelősségre vonás nem megtorlás. Az elszámoltatás nem bosszú. A propagandista nem újságíró. A tény nem vélemény. A tudás nem hit. A háború nem béke. A szabadság nem szolgaság. A tudatlanság nem erő” – fogalmazott a minap Unger Anna politológus, az ELTE Társadalomtudományi Karának oktatója a Partizán műsorában, az Elemzőben, George Orwell örök érvényű klasszikusát, az 1984-et megidéző mondatában.

Itt ül ugyanis a nyakunkon még mindig ez a NER-ből visszamaradt újbeszél, ami megmásítja a fogalmakat, átalakítja a viszonyrendszereket, finomít dolgokat, elhallgat tényeket, és lényegében a mellébeszélés táptalaja.

Ha külön-külön próbáljuk meg elemezni az egyes fogalmakat, akkor el kell mondanom, hogy jómagam sem szeretem a „propagandista” kifejezést. Nem szeretem, mert a „propaganda” és az abból képzett „propagandista” alapjáraton, eredeti jelentésében akár még pozitív és hasznos is lehet. Márpedig, aki manapság a propagandista kifejezést használja, annak semmi jó érzés sincs az érzelemvilágában azokkal szemben, akikre ezt mondja.
Gondoljunk csak a tévéreklámok régi szerb megnevezésére: ekonomsko propagandni program. Tehát a reklámtevékenységet nevezték egykor még propagandának, gazdasági propagandának, ami a maga módján helytálló is. Másfelől azonban a magyar nyelvben a reklámtevékenység megnevezésére – afféle gyűjtőfogalomként – az elmúlt húsz-harminc évben meghonosodott a „kreatív” meghatározás. Vagyis a reklámszakemberek lettek a „kreatívok”. Ennek sem örültem, mert a kreativitás fogalma sokkal szélesebb, mint egy átlagos tévéreklám, de akárhogy zúgolódjak is, nem én leszek a meghatározója vagy a megmondhatója annak, hogy egy-egy szakma hogyan nevezi, definiálja önmagát. Abban, hogy ez a megnevezés ragadt rájuk, én a leginkább valamiféle tanácstalanságot látok, mintha nem tudták volna eldönteni, hogyan nevezzék magukat, s végül kényszermegoldásként ez maradt. A lényeg, hogy ez a terminológia a rendszerváltoztatás utáni piacnyitással és a nagy nemzetközi reklámügynökségek (mint a Young & Rubicam, a Saatchi & Saatchi, vagy éppenséggel a McCann Erickson) magyarországi megjelenésével párhuzamosan honosodott meg.
De az eddig elmondottakból is szépen látszik, hogy a propaganda nem feltétlenül alantas és gyűlöletes dolog, mondhatni, nem ördögtől való, hiszen egyik-másik kedves, aranyos reklámfilm is a propaganda része, elmosolyodunk rajta, némelyek talán meg is könnyezik, vagy egyszerűen csak jókedvünk lesz tőle.
Sőt, az egészségügyi ismeretterjesztés is propaganda. Ha pedig egy szakszerűen, ügyesen elkészített, az iskolákban levetített propagandafilm megtanítja a nebulókat a szívmasszás és az újraélesztés apró fogásaira, akkor különösen hasznos. Hívjuk ezek még oktatófilmeknek is. Ugyanakkor pedig egy történelmi oktatóanyag vagy irodalomtörténeti tévéműsor is propaganda. És lehet azt szépen, okosan, szakszerűen, megbecsülésre méltóan is csinálni.
A propagandát nem ezért nézik le.

Amit lenéznek és megvetnek manapság az emberek, az a pártpolitikai propaganda, magyarán az uszítás, hazudozás, lejáratás, karaktergyilkosság, dezinformáció.

Ebben pedig az idei magyarországi választási kampányban semmiféle kreativitást nem láthattunk. Nagyon messze esett hát mindez a kreatívok szakterületétől.
A friss hírekben olvashatjuk, hogy a Fidesz választási vereségével kapcsolatban a jobboldali publicista, Jeszenszky Zsolt egy egészen más megközelítést alkalmazott. Azt mondta, a bukás egyik oka az volt, hogy

„Orbán Viktor, amikor Indiában járt, áldozati ajándékot vitt egy hindu templomba, akkor ő ott egyfajta bálványimádást követett el akaratán kívül, és kaput nyitott a szellemvilág felé, a gonosz szellemek felé, ezáltal beengedte őket az életébe, és hiába volt ő Isten kiválasztottja Magyarország irányítására, és kapott egy óriási lehetőséget, és Isten tényleg a tenyerén hordozta…”

Hát igen, mindebből láthatjuk, hogy Jeszenszky Zsolt – Jeszenszky Géza, az első rendszerváltoztatás magyar külügyminiszterének a fia – távolról sem jobboldali publicista, hanem csak egy gyakorló elmebeteg. Ezt ki kell mondani, mielőtt komolyan vennénk szavait és megnyilvánulásait.
Én nagyon sajnálom, hogy Jeszenszky Zsoltnak nem jött össze az olyannyira áhított lemezlovas karrierje, hiszen DJ Jeszyként még csak megmosolyogtató volt, de amit azóta művel, hogy újságírónak képzeli magát, az eleve minősíthetetlen. A szélsőségesen gusztustalan pártpolitikai propaganda legmélyebb bugyrának tekinthető, szerencsére már megszűnt Pesti TV-n tűnt fel a Politikai hobbista című műsora, ami valami furcsa módon olyan nézettséget ért el, hogy Huth Gergely, a csatornát korábban működtető Pesti Srácok főszerkesztője sem győzött dicsekedni vele. Persze, attól, hogy sokan megnézték, vagy sok megtekintést generáltak neki az algoritmusok a statisztikában, szakmai szempontból a nulla alsó hajlatát sem sikerült tisztára súrolnia. Értékelhetetlen és minősíthetetlen adások voltak ezek, amelyeket jó ízlésű ember akkor is letagadná, hogy látott, ha csak véletlenül kapcsolt oda.
A Politikai hobbista 2020-as decemberi adásában például azt tárgyalták ki vendégeivel, hogy egy polgármesterasszony (akit szándékosan nem nevezünk meg itt és most), „se nem okos, se nem túl szép”, ezért „inkább egy kecskét dugnának meg, mert azt utána meg lehet enni”.

Lehet ilyen mélyre süllyedni?

Sajnos, videodokumentáció van róla, hogy megtörtént, tehát lehetséges. Emberi lényében, nőiségében így sértegetni bárkit a televízió nyilvánossága előtt, az magát a sértegetőt minősíti. S bár a legdurvább mondatok a kérdéses adásban nem Jeszenszky szájából hangzottak el, hanem állandó vendége, Ambrózy Áron fogalmazta meg azokat, a műsorvezető később hozzátette: „nem tudnék vitába szállni vele”. Ezzel pedig lényegében magára vette, felvállalta Ambrózy mondatait, kijelentve, hogy messzemenően egyért és azonosulni tud azokkal. De nem is ez az érdekes, nem szeretnék elveszni a részletekben.
Hanem az, hogy amikor 2022 novemberében DJ Jeszy kvázi bocsánatot kért az érintett polgármestertől, akkor kijelentette, hogy ő is elvárja a bocsánatkérést a politikustól, a Pesti Srácok több munkatársa nevében, mert a polgármester propagandistáknak nevezte őket, ami legalább ugyanolyan sértő, mint amit ők elkövettek. Jeszenszky szerint egyébként a Politikai hobbista egy „szókimondó, szatirikus politikai talk show”. Hát nem!
A Politikai hobbista – ami a Pesti TV bezárása után platformot váltott és 2022 nyara óta a HírTV-n folytatódik – közelről sem, távolról sem talk show. Ez leginkább egy dilettáns valóságshow, amelynek párbeszédei és politikai véleményei nagyjából azon a szinten mozognak, mintha a hetvenes években a falusi diszkó málló vakolatú férfi vizeldéjében szereltek volna fel kamerákat, és élő egyenesben közvetítenék, hogy mi hangzik el két csuklás és három böfögés között a vályú mellett, amikor az ittas fiatalok felsorakoznak. Szakmailag ez akkora nulla, hogy még a Holdról is látszik.

A magyar televíziózás mélypontja és örök érvényű szégyene. Se méltóság, se minőség. S a profizmust már felesleges is volna számon kérni rajta.

Azzal én sem értek egyet, hogy Jeszenszky Zsolt, Ambrózy Áron, Szalai Szilárd propagandista volna: ők legfeljebb a falusi diszkó málló vakolatú férfi vizeldéjének törzsgárdájában számíthatnak bármiféle elismerésre két csuklás és három böfögés közepette. Nekik még egy valódi, igazi propagandistához is fel kellene nőniük.
És akkor hol vagyunk még attól, hogy a propagandista nem újságíró…
Tegyük hozzá: DJ-ből nem lesz szalonna! Jeszenszky Zsolt nem propagandista, nem újságíró, nem publicista, csak egy dilettáns akarnok, önjelölt, amit az angol wannabe vagy wannabee kifejezés jelöl a legjobban. Egy tőről metszett trashceleb, egy tősgyökeres lúzer, akit egy valódi, igazán szakmai szempontok alapján működő sajtóterméknél – legyen bár nyomtatott vagy elektronikus – még slapajnak sem vennék fel a teljesítménye alapján.
Nem tudom, ki tisztelte meg őt a valódi újságírók közül a publicista jelzővel, amikor a Fidesz választási vereségéről a Mandiner YouTube-csatornáján futó Frizbi című műsornak adott nyilatkozatát ismertette az ATV híradójában, de nem kellene ilyen túlzásokba esni. Tartsuk inkább szem előtt, hogy a tény nem vélemény, a tudás nem hit, a háború nem béke, a szabadság nem szolgaság, a tudatlanság pedig nem erő, és legfőképp nem nyerő.
Ennek fényében használjuk magyar szavainkat a megfelelő értelmükben.

Szabó Palócz Attila

(Szabad Magyar Szó, 2026. április 26.)

A dezinformációs ügynökség vége

A Szabad Magyar Szó közli Szabó Palócz Attila írását A dezinformációs ügynökség vége címmel.

* 

A dezinformációs ügynökség vége

Ha létezett valaha is értelmetlen és szükségtelen, felesleges szervezet Magyarországon, hát az a Szuverenitásvédelmi Hivatal, amelyik két évvel ezelőtt, 2024. február 1-én kezdte meg működését. A működés megkezdése persze a levitézlés megkezdésével is egybeesett. Kétségtelenül ugyanarra az időpontra datálható. Már csak azért is, mert azon kívül, hogy elvesztett néhány pert, semmiféle érdemi munkát – vagy annak eredményét – nem tudott letenni az asztalra. Tegyük hozzá: a hivatal létrehozásának nem is ez volt a célja. Ez csak a magyarázat volt, afféle igazolás, hogy miért ölnek ebbe az intézménybe közpénz-milliárdokat.
S bár hivatalosan „a nemzeti szuverenitás ellen irányuló támadásokkal szembeni fellépés érdekében” jött létre (ugye, milyen nemesen hangzik?…), a hivatal tevékenységi köre tulajdonképpen mindössze arra terjedt ki, hogy afféle „jelentésekben” tegye közzé, hogy mindenki Magyarország vesztére tör, aki mást merészel gondolni, mint a kormány. Különösen akkor, ha nyilvánosan ki is mondja, ne adj’ Isten, publikálja is ezt a véleményét. Ez így elég egyszerű, hiszen csak annyit kellett tenni, hogy a kormányzati propaganda épp aktuális paneljei közé behelyettesítsék az épp aktuális ellenségek, ellenfelek, megbélyegezni kívánt személyek nevét. És már készen is volt a „jelentés”. Ami ugyan nem jelentett az égvilágon semmit, viszont sok pénzt hozott a folyószámlára, hiszen – amennyiben hihetünk a kiszivárgott sajtóinformációknak – havi kétmillió forint felett kerestek a munkatársak, akik összelapátolták azt a néhány fércművet, förmedvényt, amit „jelentésként” közreadtak.
Az Átlátszó.hu volt az első, amelyik beperelte a hivatalt, még annak indulása évében, 2024 novemberében, mert – természetesen: valótlanul – az egyik ilyen „jelentésben” azt állították, hogy külföldi finanszírozásból befolyásolja a választásokat. A Fővárosi Törvényszék kimondta, hogy a hivatal megsértette az oknyomozó portál jó hírnevét, és eltiltotta a hivatalt a további jogsértéstől, helyreigazításra és bocsánatkérésre kötelezte, valamint több milliós sérelemdíj megfizetésére ítélte. Az indoklás szerint a Lánczi Tamás vezette intézmény nem bizonyította az állításait, és a hivatalnak nincs véleménynyilvánításhoz fűződő joga, amivel a jogsértő állításokat igazolhatta volna. De igazából nem is ez az érdekes, nem szeretnék most elveszni ezekben a részletekben… Fogalmazzunk inkább úgy, hogy Lánczi Tamás, a Szuverenitásvédelmi Hivatal elnöke egy tipikus gyáva szájhős, aki addig hőzöng részegen a kocsmában, amíg nem sikerül egy nagyobba, erősebbe belekötnie, akkor viszont gyorsan elszalad. Ha még futó lenne… Akkor legalább beszélhetnénk sportteljesítményről. De nem! Lánczinál és a Szuverenitásvédelmi Hivatalnál ugyanis az volt a gyakorlat, hogy közzétették a fent említett „jelentéseiket”, amelyek hemzsegtek a szemenszedett hazugságoktól és az értelmetlen politikai lózungoktól, torzításoktól, csúsztatásoktól, úgy terjesztettek dezinformációs megbélyegzéseket és gyalázkodásokat, ahogy más a forró levest fújja. Aztán pedig, amikor valamelyik érintett – mondjuk ki nyugodtan: sértett – beperelte őket ezért, akkor a bíróságon azzal védekeztek, hogy azok a „jelentések” véleménycikkek voltak. Érveik, bizonyítékaik nem voltak semmire, csak véleményük mindenről, de az messzire elért.
Komolytalan volt az egész, egy sorukat sem lehetett komolyan venni, mégis viselték ezt a felettébb otromba nevet, amelyik egy fikarcnyival sem hangzik jobban, mint a csúf emlékű Államvédelmi Hatóság.
S akkor még tegyük hozzá, hogy állami hivatalok nem működnek azért, hogy véleménycikkeket tegyenek közzé a honlapjukon, sőt, azért sem, hogy podcastokat készítsenek, merthogy Lánczi Tamás ebben a műfajban is kipróbálta magát. Állami hivatalokat azért tartanak fenn, hogy felügyeljenek egy-egy adott szakterületet, különböző témákban alapos vizsgálatokat folytassanak, elemzéseket készítsenek és szükség esetén a hatáskörüknek megfelelően intézkedjenek. Ha pedig egy állami hivatal kiad egy megalapozott jelentést, akkor amögött tények, bizonyítékok, táblázatok, pontos és hetvenháromezerszer ellenőrzött számadatok állnak. Ellenőrizhetően és áttekinthetően. Egy állami hivatal csak úgy tehet közzé bármiféle jelentést, hogy azért az első betűtől az utolsóig nemcsak morális vagy erkölcsi, de büntetőjogi felelősséget is vállal. S persze, egy állami hivatal is tévedhet, hibázhat, de éppen ezért nemcsak holmi jelentésekkel, de az egy-két fokkal komolyabb érvényű végzésekkel és határozatokkal szemben is létezik jogorvoslat. Bíróságon, sőt azon kívül is, sokszor akár már az állami hivatal ügyrendjén belül is. A Szuverenitásvédelmi Hivatal azonban nem volt semmi más, mint egy dezinformációs ügynökség, álhírterjesztő sóhivatal, trollfarm, a nagyipari hazugsággyár egyik – állandóan csikorgó – fogaskereke. Nem is bizonyítja ezt semmi jobban, mint Lánczi Tamásnak a bíróság előtti védekezése, amelyben azt állította, hogy az általa vezetett hivatal által közzétett „jelentés” csak egy véleménycikk volt.
S akkor itt most hadd pontosítsak: én folyamatosan múlt időben beszélek a Szuverenitásvédelmi Hivatalról, annak ellenére is, hogy ez még nagyon is létezik, és még nagyon is nyeli – vagy talán épp most tünteti el – a közpénzt, s munkaidőben darálja le a terhelő dokumentumokat. Azért beszélek róla máris múlt időben, mert Magyar Péter megválasztott magyar miniszterelnök választási ígéretei közé tartozott, hogy a Tisza-kormány megalakulása után az első intézkedéseik közé tartozik majd a Szuverenitásvédelmi Hivatal megszüntetése, felszámolása. Beszántása. De persze nemcsak beszántani kell majd mihamarabb ezt a trollfarmot, hanem a helyét sóval behinteni, sőt, még az emlékét is töröltetni.
A legnagyobb szégyen – vagyis hát azok egyike – az elmúlt rendszerben az volt, hogy ez a hivatal, ez a dezinformációs ügynökség egyáltalán létrejöhetett, Lánczi Tamás pedig éveken át közpénzből hazudhatott. Márpedig a rendszer úgy működött, hogy amikor a Szuverenitásvédelmi Hivatal közzétette újabb förmedvényét, akkor azt a Magyar Távirati Iroda kritika nélkül ismertette (jó kifogás volt erre, hogy egy állami hivatal jelentéséről volt szó…), a kormányzati sajtó pedig immár MTI-hírként hivatkozva vette át és terjesztette ezeket az irdatlan baromságokat, hazugságokat, gyalázkodásokat, szándékos torzításokat.
S bár még működik, április 12. óta nagyon hallgatag ez a hivatal. A korábban hetente jelentkező SzuverenitásFigyelő című hírlevelük sem jelent meg a választások óta. Legutóbbi száma április 10-én került a potenciális olvasók elé, vagyis két nappal a választások előtt. Akkor például arról írtak: „Külföldi hátterű csoportok és nyomásgyakorló szervezetek próbálják megrendíteni a magyar társadalom választásba vetett bizalmát. A Szuverenitásvédelmi Hivatal által azonosított dezinformációs kampány legaktívabb szereplője a frissen alapított De! Akcióközösség Egyesület. A szervezet – amelynek vezetői egyértelműen a Tisza Párthoz kapcsolódnak – influenszerekkel és tartalomgyártókkal együttműködve terjeszt egy filmet, amely azt a látszatot kelti, hogy a kormánypártok választási csalást készülnek elkövetni.” Itt A szavazat ára című filmről van szó, amelynek március 26. óta 2,3 millió megtekintése gyűlt össze a YouTube-on, és olyan pletykák, szóbeszédek, hallomások mögé sorakoztatott fel bizonyítékokat, személyes vallomásokat, hiteles történeteket, dokumentumokat – ahogyan egy állami hivatalnak kellene eljárnia –, amelyekről már évek óta beszélt mindenki Magyarországon, de ilyen alapossággal még soha senki nem járt utána. Valódi tényfeltáró munkát végeztek a dokumentumfilm alkotói, amiért minden elismerés megilleti őket. Néhány részletet ismerhettünk már korábban is, de ennyire teljes képet még soha nem kaptunk mindezekről a nyomásgyakorlási és szavazatvásárlási, szavazatkikényszerítési módszerekről, amelyek az aljasság legmélyebb fokáig jutnak el céltudatosságukban. „Annyira vagy gazdája a szavazatodnak, mint amennyire ura vagy az életednek” – hangzik el a film legelején, s ezt talán összefüggésbe is hozhatnának itt, Vajdaságban akár a Prosperitati Alapítvánnyal, akár a Szekeres László Alapítvány működésével, akár a már megszűnt VM4K-val, vagy a Magyar Nemzeti Tanáccsal, illetve a Vajdasági Magyar Szövetséggel. Sőt, talán majd még meg is tesszük…
Visszakanyarodva azonban a SzuverenitásFigyelő című hírlevél április 10-i kiadásához, itt jelent meg egy anyag Rengeteg szál vezet Ukrajnából Magyar Péterékhez címmel: „Aki a Tisza Pártra akar szavazni, az lehetséges, hogy egy ukrán fedett műveletre szavaz – fogalmazott Lánczi Tamás, a Szuverenitásvédelmi Hivatal elnöke a Mandiner Reakció című podcastjében.” Hát, izé… Ha egy állami hivatal vezetője csak erre a következtetésre tudott jutni egy alapos vizsgálat nyomán, akkor valóban jobban teszi, ha visszamegy a 2C-be, mert ott is felkészültebb nebulók tanulnak.
Azt hiszem, ez az ótvar, beteges, öncélú ukránozás volt a Fidesz 2026-os kampányának egyik legelhibázottabb pontja, az ezzel járó háborús fenyegetettségérzés-keltéssel és a rettegtetéssel együtt. S ez igazolja azt is, hogy valóban egyáltalán nincs szükség sem a SzuverenitásFigyelő hírlevél újabb kiadására, sem a Szuverenitásvédelmi Hivatalra. A történelem süllyesztője egy elég mély kút ahhoz, hogy mindkettőt végérvényesen elnyelje…

Szabó Palócz Attila

(Szabad Magyar Szó, 2026. április 22.)

Az önreflexió kudarca

A Szabad Magyar Szó közli Szabó Palócz Attila írását Az önreflexió kudarca címmel.

*

Az önreflexió kudarca

Magyarország egy olyan hely ezen a Föld nevű bolygón, ahol az önreflexiót olyan kevesen gyakorolták történelmünk folyamán, hogy gyakorlatilag szinte semmiféle hagyománya nincsen, nem létezik, ismeretlen. Ne volt, nem akadt, aki példát mutasson. Ide valahogy nem jutott belőle, amikor elszórták az élet különféle, a szivárvány összes színében ragyogó magvait… Kifogyott! Márpedig az április 12-i választási eredmények fényében egyre többen ismerik fel, hogy olyan helyzetbe kerültek, amelyben ez lenne, vagy legalábbis lehetne egyfajta kiút a zsákutcából, amelybe büszkén és vállvetve belelavírozták magukat.
Kezdem egy konkrét példával: a Mandinert az utóbbi néhány évben teljesen felesleges volt olvasni. Egyrészt senki nem mondott, nem publikált semmi olyasmit, amit ne lehetett volna elolvasni még harminc kormánypárti újságban, honlapon, portálon. A szóra sem érdemes kategória legaljára küzdötte le magát az egykor még izgalmasként és értelmesként megismert portál. Tavaly szerveztek közönségszavazást az év publicistájára, akkor kétszer-háromszor is megnyitottam a honlapjukat – így generálva nekik látogatottságot –, hogy poénból végigszavazzam a legrosszabbakat. Bayer Zsolt és Hont András közül lehetett választani, meg volt ott még néhány név a listában, futottak még alapon, akikkel senki sem számolt komolyan. Meg egyébként is, ha a kormányoldali sajtóban tavaly még beleírtad akármilyen listába Bayer Zsolt nevét, és egy olyan díjról volt szó, amit addig még nem kapott meg, akkor úgyis csak ő lehetett a nyertes, akármit mondott is a közönségszavazás valódi eredménye. És igen, a Mandiner-díjat is megkapta.
Ezúton is gratulálok hozzá!
Az április 12-i választások utáni önreflexióhullám egyik szellemlovasa volt Szalai Zoltán, a Mathias Corvinus Collegium főigazgatója, a Mandiner lapigazgató-főszerkesztője. Hosszan hadovált a semmiről, nincs jelentősége. Ahogy magának a szerzőnek sem.
„A lap minden munkatársa nevében szeretném szívből megköszönni az elmúlt hónapok felfokozott közpolitikai időszakában azt az aktív figyelmet, amelyet olvasóinktól kaptunk”, és hasonló jókat kíván mindenkinek… Miután még a választások reggelén is olyan anyagokkal nyomultak, amelyekben leleplezték, hogy „ukrán titkosszolgálatok avatkoztak a magyarországi választásokba”. Csudijó!
Megszólalt viszont a Facebookon Szalai ifjú padavanja – vagy táskahordozója –, egy bizonyos Kohán Mátyás, a Mandiner rovatvezető-helyettese, aki külpolitikai újságírónak vallja önmagát. Rövid bejegyzésében hitet tett mestere mellett:
„Szerencsés vagyok, mert a Mandinernél mindig olyan főnökeim voltak, akikre felnézek, és akikben bízom. Például Szalai Zoltán. Ő az egyik oka annak, hogy én tűzön-vízen át kitartok emellett a lap mellett, mondjanak épp a jobboldali médiára akármit is. […] …leírja, mi lesz a Mandinerrel: komoly önreflexió után az új kormány éber, elvi alapú ellenzéki sajtója leszünk. Nem méltánytalanok, nem szőrszálhasogatók: elvi alapúak. Zoli alatt a Mandiner mindig olyan hely lesz, ahol lehet igényesen és szabadon írni. Felnézek rá és bízom benne, változatlanul.”
Azt hiszem, ezekkel a sorokkal méltán kiérdemelte, hogy neki is gratuláljunk… Nem szervilis, á nem, csak hülye. Az pedig, hogy a bejegyzés alatt az itt idézett sorok végeláthatatlan kommentcunamit indítottak el, csak egy mellékzöngéje a történetnek, a kommentszekcióban ugyanis akkor sem érdemes elmélyedni, ha azok a vélemények vannak túlsúlyban, amelyekkel más fórumokon akár még egyet is érthetnénk.
Kohán bejegyzése azonban megszólalásra indította Tóta W. Árpádot is, a HVG munkatársát, a Kispolgár szerkesztőjét, a Szabadsajtó Klub csapatának állandó tagját, aki így szólította meg az ifjú padavant:
„Sok sikert az önreflexív átalakuláshoz. De ez nehezebb lesz, mint leállni a sistergős pofonokból meg lehulló leplekből eszkábált clickbaittel. Az egyik gond, hogy a kollégáid jelentős része pont erre képes, és egy vonással se többre. Kontraszelektált, alkalmatlan, jó esetben iskolás színvonalon író amatőrök, akik csak azért lehettek ott, mert végtelen pénzből palotapincsit is lehet etetni, akkor is, ha haszontalan és idegesítő.
Nagyobb gond, hogy a szerkesztők se valakik, hanem senkik. Nem várom, hogy elismerd, de ezek mögött nincs semmilyen teljesítmény, egyszerűen felrakták őket a polcra, és felcímkézték lekvárnak. A hírszerkesztéshez nemcsak hírérzékenység, arányérzék és tájékozottság kell, hanem jellem. A Mandiner nem a clickbait ganédomb miatt veszített a legtöbbet, hanem az ormótlan elhallgatások miatt. Öt napig egy szót se szóltatok Borkairól. Bese Gergőről talán másnap közöltetek annyit, hogy visszavonult.
Ugyanez Szabó Bencével, Pálinkással, az ellenzéki tömegrendezvényekkel. A Mandiner alkalmatlan a tájékozódásra, egyszerűen rákényszerítette a fideszes közönséget, hogy Telexet, HVG-t, 444-et olvassanak.”
Tóta W. itt minősítette a Mandinert, én azonban óvakodnék ettől, mert egyszerűen csak nem érdekel. És ezért évek óta nem is követem sem naprakészen, sem szórványosan, legfeljebb időként csak belefutok egy-egy cikkükbe, és akkor már a cím alapján is legyintek, de ennyi a legtöbb… És ilyenkor sem nyitom meg, hogy ne generáljam nekik a látogatottságot üresben, mert hát komoly harc megy a kattintásszámokért…
„És ez a mai napig így megy. A közösségetek első számú témája ma az, hogy mi lesz a Fidesszel. De az erről megnyitott vitákat kénytelenek a liberális sajtóban követni. A Mandineren ugyanis Bencsik Gábor nem létezik, így a Bayer-probléma sem. Junghausz Rajmundnak Fidesz-tisztviselőként volt kurázsija felvetni, hogy alkalmatlan emberekkel van tele a bejutó lista. Erről sincs egy hang se. Mert a szerkesztőid gyáva kukacok. És hát az sem egészséges, hogy valójában a Fidesz kampányfőnöke a főszerkesztő, vagy hogy az egyik leggátlástalanabb hazudozó, Kovács András mellett kellene evezned. Szóval a legjobb szándékkal azt javaslom, ne zárd ki, hogy mégis máshol folytatod. Állami csöcs nélkül nehezebb, viszont ilyen nullák nélkül sokkal kellemesebb” – írta bejegyzésében Tóta W. Árpád. És itt álljunk meg egy szóra, mégpedig az „az sem egészséges, hogy valójában a Fidesz kampányfőnöke a főszerkesztő” mondatrésznél.
Ez a megjegyzés ugyanis Orbán Balázsra – akinek már az óvodában is fehér zászló volt a jele –, a Fidesz kampányfőnökére, Orbán Viktor miniszterelnök politikai igazgatójára, a Mathias Corvinus Collegium Alapítvány kuratóriumának elnökére vonatkozik. Orbán Balázs kuratóriumi elnök, Szalai Zoltán főigazgató – és máris összeállt a csapat az állami pénzekkel jócskán kitömött „cégnél”. Így például a Mathias Corvinus Collegium rendelkezik a MOL Nyrt. részvényeinek tíz százalékával, mert ügyesen átjátszották a kezére. A részesedést 2020-ban adta át az állam az alapítványnak, ami azt jelenti, hogy az MCC jogosult a részvények után járó osztalék felvételére is. No persze! Ez a részesedés jelentős osztalékjövedelmet biztosít a szervezetnek – kvázi működési költségekre –, ami tavaly például huszonkétmilliárd forintot tett ki. Annyiból azért már lehet ilyenkor tavasszal nyaralást tervezni. Te lefoglaltad már júliusra a tengerparti szállásod?
Felételezem, hogy Kohán Matyi már igen a sajátját…
Emlékezhetünk még rá, hiszen alig két éve, 2024 szeptemberében történt, hogy Orbán Balázs Kohán Mátyás vendége volt a Mandiner Stratégiai Részleg című adásában. Akkor hangzottak el ezek az emlékezetes mondatok:
„Pont ötvenhatból kiindulva mi valószínűleg nem csináltuk volna azt, amit Zelenszkij elnök csinált két és fél évvel ezelőtt, mert felelőtlenség, mert látszik, hogy belevitte egy háborús védekezésbe az országát, ennyi ember halt meg, ennyi területet vesztett, mondom még egyszer, az ő joguk, szuverén döntésük, megtehették, de ha minket megkérdeztek volna, akkor mi nem tanácsoltuk volna, azért, mert ötvenhatban az lett, ami lett. Mert megtanultuk, hogy itt óvatosnak kell lenni, és óvatosan kell bánni a nagyon értékes magyar életekkel. Azokat nem lehet csak úgy odadobni mások elé.”
Nem kérdezek vissza mindezzel összefüggésben, hogy jó, de akkor mégis mi a francot kellett volna csinálniuk a megtámadott ukránoknak, nem kérdezek vissza, mert az egy másik irányba vezetne most bennünket, de nyilvánvaló, hogy Orbán Balázs itt arról hadovált a nagyközönség előtt, hogy megadást jelezve fel kellett volna tenniük a kezüket, vagy fehér zászlót lobogtatni a szélben… Nyilvánvaló, hogy a szervilizmus mondatta vele ezeket a szavakat, mondatokat, hiszen mindenáron meg akart felelni az elhibázott, akkor már nagyon rossz irányba fordult kormányzati politika irányvonalának. A megfelelési kényszer mondatta vele ezeket a szavakat.
Megfelelési kényszerből, szervilizmusból beszélt arról, hogy az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc egyetlen tanulsága, hogy fehér zászlót lengetve meg kellett volna adniuk magukat mindazoknak, akikről manapság már hősökként tanulnak a magyar kisgyermekek az iskolákban. Ez már önmagában is egy szörnyű gondolatmenet, ami egy beteges gondolkodásmódot tükröz, de ez Orbán Balázs sajátja, ne piszkáljunk bele, hagyjuk meg neki, fulladjon bele. Orbán Viktor másnap megvédte, Balázska maradt a posztján, és ment minden tovább, mintha mise történt volna…
Mert úgy jött ki a miniszterelnök a templomból.
Közben pedig mindvégig, amíg Orbán Balázs ilyen sületlenségeket beszélt, Kohán Matyi élő adásban egyetértően bólogatott, vihogott, szavakat adott a szájába – „az lett, ami lett” –, adta alá a lovat, egyre inkább lovallta bele interjúalanyát a butaság minél részletesebb kifejtésébe, anélkül, hogy figyelmeztetően felemelte volna a mutatóujját, vagy belekérdezett volna álljunk meg egy szóra alapon. Nem helyesbített, nem korrigált, nem pontosított, nem határolódott el, hanem vihogva és bólogatva egyetértett. Elhiszem én, hogy az adott szituációban, a főnökével szemközt ülve nem is tehetett mást, de hát ez nem menti fel az alól, hogy pancser volt.
Kohán Matyi egyébként arról ismert, hogy a 2026-os választási kampányban rendszeresen feltűnt különböző tévéműsorokban, ahol rendre felmondta a kormányzati propaganda épp aktuális szlogenjeit, paneljeit, téziseit, és – ezt az egyet el kell ismerni neki – nagyon ügyesen mindig megtalálta azokat a kapaszkodókat, amelyekkel szinte bármilyen témához hozzákötötte ezeket. Bármilyen témába képes volt beleszőni az ukránokat, a háborút, a külföldi titkosszolgálatokat, bármilyen témában tudott rosszat mondani a Tisza pártról vagy Magyar Péterről, Ruszin-Szendi Romuluszról vagy Tarr Zoltánról, s igazából mindenről ugyanaz jutott eszébe. Ugyanaz, amit az adott pillanatban épp sulykolni kellett…
Kezdetben felháborodtam, később pedig már csak röhögtem azon, ahogy szőtte-fonta gondolatmeneteit a semmiről a semmire jutva. A legszebb pillanat talán épp az volt, amikor heves tiltakozására reagálva az egyik beszélgetőtársa rákérdezett:
– No jó, és akkor mi a spin?
Nem létezhet értékelhető önreflexió addig, amíg a hibáit képtelen beismerni az ember. A mandineres önreflexióban én ennek még a nyomát sem látom. Nem akarnak ők beismerni semmit, s tulajdonképpen fel sem fogták, mekkorát hibáztak, azt meg végképp nem, hogy soha életükben fel sem léptek a valódi újságírás sakktáblájára. Ezért hát nem is akarnak semmi mást, csak úgy tenni, mintha képesek lennének felismerni valamit, aminek a lényegét még a felszínen sem kapirgálják. Az önreflexió legnagyobb kudarca pedig éppen az, amikor ebben a tagadásban úgy ígérik meg, hogy kitartanak a megkezdett úton, az eddig képviselt irányvonal mellett, hogy közben észre sem veszik, miféle zsákutcába lavírozták bele magukat, vagy mennyire mély szakadékba zuhantak ezen az úton. Egy olyan szakadékba, amelyből kimászni is képtelenek, nemhogy továbbhaladni bármiféle úton… Bármilyen irányba.
Talán tolatni kellene… Éljen a rükverc!
Ha Orbán Balázs jele volt az óvodában a fehér zászló, akkor Kohán Matyié sem lehetett más. Viszont, mert valahogy csak meg kellett különböztetniük a kettejükét egymástól, feltételezem, hogy utóbbi egy lyukat vágott a sajátja közepébe… Mert így forradalmibb a megadás. Meg hát úgy gondolhatta talán, hogy így autentikusabb, még ha nem is volt az.
De legalább szellősebb.

Szabó Palócz Attila

(Szabad Magyar Szó, 2026. április 19.)