A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását A
paradicsomtól a tojásig címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.
*
A paradicsomtól a tojásig
Több kosárnyi paradicsomot osztanak szét a szabadkai
Kosztolányi Dezső Színház Turbo Paradiso című előadásának végén a közönség
között. Béres Márta fiatal színésznő megáll a színpad elején, és arra kéri a
nézőket, hogy dobálják meg őket, a színészeket a kiosztott „felszereléssel”.
Mert, mint mondja, az előadás szereplőit ekkorra már annyira megalázták, hogy
ezt már csak úgy lehet tovább fokozni, ha a nézők így fejezik ki véleményüket.
Gyors átállás, a színpadon nejlont feszítenek ki, megszólal valami vidám zene,
és máris kezdődhet a nagy paradicsomcsata.
A srebrenicai mészárlás évfordulóján most nagyon is aktuális
kérdéseket feszeget, hogy az előadásban – meztelenre vetkőzött – nők mesélnek
arról, hogyan erőszakolták meg őket a múlt század kilencvenes éveinek délszláv
háborúi során a mindig és mindenhová „felszabadítóként” érkező katonák; férfiak
alázzák meg egymást kegyetlen, embertelen, állati módon – olyan dolgoknak lehet
szemtanúja a közönség, amelyekről nem szívesen beszélnek a túlélők, s amelyek így
utólag a sajtóban, a dokumentumkötetekben, de még a hágai nemzetközi
törvényszék eljárásaiban is elsősorban statisztikaként jelennek meg. Sztálin
igazsága szerint ugyanis – tudjuk jól – „egy ember halála tragédia, millióké
statisztika”.
A színház a fikció világa, így az itt elhangzó történetek is
rendre mind fiktív esetek. És mégis... A háborúk óta már több, mint tíz
esztendő eltelt, az egykori Jugoszlávia utódállamai között ma már többségükben
egész jó az együttműködés, a határok átjárhatóak. Több kötetben dolgozták fel
szakértők az elkövetett kegyetlenkedéseket is, több kiadvány jelent meg a
háborúkban megerőszakolt nők visszaemlékezéseivel, amelyek közül néhányat magam
is olvastam. Gyomorforgató olvasmányok ezek, elképesztő tud lenni, mi mindent
képes elkövetni a másik ellen az elállatiasult emberi ösztön. Urbán András
rendező azonban nem ezek a visszaemlékezések alapján dolgozott, a szövegek,
amelyeket később szereplői szájába adott, hosszú és alapos műhelymunka során
alakultak ki, és nyerték el azt a gyomorforgató formájukat, amelyikben a
színpadon elhangzanak.
Jogosan merül fel a nézőben a kérdés: kell ezt még tovább
fokozni azzal, hogy paradicsommal dobáljuk meg a színészeket? Mindenkinek a
saját belátására lehet bízni az ilyesmit, döntse el, késztetést érez-e arra,
hogy ilyen formán bekapcsolódjon a játékba. Nem könnyed kis szórakoztató
színház Urbán Andrásé, nem afféle mikrokabaré, nem a felhőtlen szórakozás
terepe, hanem nagyon is szembesítő. Szüksége van hát nézőjének a végén arra a
feloldozásra, amit a felszabadult hangulat adhat meg neki, még ha
paradicsomdobálással is van egybekötve. Mert ne feledjük, a színház csak játék,
de a valóságban a hitehagyott szónokok már a tojásoktól is megriadnak...
(Magyar Hírlap, 2009. július 13.)
