Agónia

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Agónia címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Agónia

Hetek, illetve most már hónapok óta nyilvánvalóan, teljes mellszélességgel felvállaltan, büszkén és tántoríthatatlanul agonizál a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ), a délvidéki magyarság mindeddig legerősebb pártja. Ha pedig egy politikai szervezetben gondok adódnak, akkor bizony a felszínre kerül több olyan kérdés is, amelyikről korábban – tapintatból-e, avagy félelemből, meghunyászkodásból, szolgalelkűségből, de – korábban mindenki hallgatott.

Most, hogy tavaly decemberben a VMSZ a köztársasági parlamentben szembefordult koalíciós partnerével, a Boris Tadić államfő vezette Demokrata Párttal, és nem szavazta meg az ország költségvetését – amivel kis híján a kormányt is sikerült megbuktatnia –, majd válaszlépésként a sértett demokraták sorra szorítják ki a VMSZ-t a vajdasági magyarság szempontjából kulcsfontosságú önkormányzatokból, a pozícióvesztés tehát egyre fájóbb pontjain érinti a pártot; most végre megnyíltak a szájak, és kimondják végre azokat a dolgokat is, amelyekről korábban mélyen hallgattak. Így például azt is, hogy a VMSZ-ben már rég nem úgy mennek a dolgok, ahogyan menniük kellene.

Ma már szóvá teszik azt is, hogy Pásztor István pártelnök parlamenti frakcióvezetőt csinált a saját fiából, Pásztor Bálintból, így alakítva családi vállalkozássá a pártot. És kimondják végre (az ellenlábas) VMSZ-es politikusok ma már azt is, hogy ők ketten döntenek sok kérdésben, lényegében mások megkérdezése nélkül, atyai-fiúi vonalon, bensőséges relációban. Így pedig ők ketten döntöttek arról is, hogy ki kell zárni a pártból az elégedetlenkedőket, mindazokat, akik esetlegesen kritikát mertek volna megfogalmazni a legmagasabb pártvezetés működésével és döntéseivel kapcsolatban. Az pedig már egyenesen a bohózat kategóriájába tartozik, hogy mindeközben Kasza Józsefet, a párt korábbi elnökét, a minap még tiszteletbeli elnökét is kizárták a pártból. Mert mindenki hülye, csak a csúcsvezetés született eleve zseninek.

„Nem látom annak jeleit, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség mindebbe belerokkant, vagy beleremegett volna” – mondta Pásztor István, a VMSZ elnöke, a vajdasági magyarság egyetlen napilapja, az Újvidéken megjelenő Magyar Szó most hétvégi számának adott nyilatkozatában. Kár, hogy a pártelnök sem veszi észre, hogy ez bizony már az agónia. Pedig igencsak érdekes a lapnak ugyanebben a számában, az egyik érintett település magyar lakossága körében készült körkérdése is, amelyikben az emberek örömmel fogadják a változásokat. Valaminek történnie kellett végre – mondták egybehangzóan a megkérdezettek, utalva ezzel arra, hogy rosszul működtek a településen Pásztorék helyi pártkatonáinak vezetése mellett a dolgok.

A VMSZ nem attól gyengült meg, hogy itt-ott elveszítette önkormányzati pozícióit, hanem attól, hogy az emberek csalódtak benne, a vajdasági magyarok kiábrándultak belőle.

(Magyar Hírlap, 2010. február 25.)

Lakat az országra

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Lakat az országra címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Lakat az országra

Olvasom a szombati hírek között, hogy a szokásosnál intenzívebb lesz az idei hurrikánszezon a karibi térségben, és fennáll a veszélye annak is, hogy a január 12-i, pusztító erejű földrengésben gyakorlatilag megsemmisült Haiti helyzetét egy erősebb esőzés még tovább rontsa. Magyarán mondva: nagyjából egymillió hontalanná vált embert moshat ki sátrából a monszun. Tudom, a karibi térség, Haiti messze van tőlünk, a magyarok többsége – akárcsak jómagam is – legfeljebb a mozivászonról, A Karib-tenger kalózai című filmből ismerheti a környéket. Ennek a hátulütője azonban, hogy a hollywoodi szuperprodukcióban látott karibi térség kulissza csupán, a valósághoz és az eredeti, autentikus helyszínekhez nem sok köze van. Legfeljebb majd megkérdezném Veres János bukott pénzügyminisztert – nem is értem, hogyan is válhatott belőle keleti kapcsolatokért felelős kormánybiztos –, és jelenlegi titkárságvezetőjét, Dobolyi Alexandrát, nem kevésbé bukott egykori európai parlamenti képviselőt, hogy – Makaó után és Mongólián kívül – esetleg nem bóklásztak, csatangoltak, kóboroltak, kalandoztak-e Hispaniola szigetének környékén is… Megkérném, mesélnének már a karibi tapasztalataikról. Nekünk, egyszerű földi halandóknak, lenézett parasztoknak, akik adóforintjainkból kifizetjük az ő repülőjegyüket, all inclusive szállodájukat, miegyebüket, talán még a családnak hazahozott csecsebecséket, turistabolondító giccses emléktárgyakat, bazári bizsukat, kinek, mire az ízléséből, illetve az ízlésficamából telik.

Mintha haveri alapon történne minden: összedobjuk mi néhányan, akár tíz millióan is, Veres és Dobolyi utazásának árát.

A földrengés után tehát most a hurrikánszezon fenyegeti az amúgy is romos Haitit. „Az esők jönnek, és nem hiszem, hogy képesek leszünk megvédeni ezeket az embereket időben” – idézték a szombati tudósítások az ENSZ misszióvezetője, Edmond Molet szavait. Olvasom a Haitiről érkező jelentéseket, és arra gondolok, ezt a rengeteg embert valahogy ki kellene menekíteni onnan.

Olvasom a Haitiről érkező jelentéseket és arra gondolok, hogy lakatot kellene tenni erre a karibi országra. Elhozni onnan mindenkit – biztonságba helyezni –, és lezárni a határokat. Nem is tudom meddig, de nem is érdekes. Ha majd biztonságosnak tűnik a helyzet, aki akar, visszatérhet.

Ha valamire gyűjteni, adakozni, haveri alapon pénzt összedobni kell, akkor már inkább ezeknek a sorsüldözött embereknek a megsegítésére menjenek a segélyek, mint Veres és Dobolyi repülőjegyére és szállodai számlájára…

All inclusive…

(Magyar Hírlap, 2010. február 22.)

A hit fontosságáról

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását A hit fontosságáról címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

A hit fontosságáról

„Ha ezeknek az embereknek, akik elvesztették mindenüket, van hitük, meg tudnak bocsátani, akkor ők hősök. És a hősöket be kell mutatni a világnak” – mondta egy interjúban Laura Waters Hinson filmrendező, aki a ruandai népirtás utóéletéről, tehát a vérengzés utáni helyzetről, a konszolidáció időszakáról készített dokumentumfilmet. Alkotásáért hétfőn vehette át a berlini filmfesztivál Cinema for Peace (Mozi a békéért) díját. Szörnyű dolgok történtek Ruandában, ebben a tőlünk igencsak távoli, a mai Magyarország területénél mintegy három és félszer kisebb közép-afrikai országban, 1994 áprilisa és júniusa között. Az egykori belga gyarmat népessége mintegy másfél millióval csökkent néhány hónap alatt, nyolcszázezer volt a halálos áldozatok száma, a többiek pedig elmenekültek az országból. A függetlenségét alig néhány évtizeddel korábban, csak 1962-ben elnyert államban szinte nincs is olyan család, amelyik ne veszített volna el valakit a kegyetlen mészárlásban. Amelyik családban pedig nem áldozatok voltak, abban elkövetők, gyilkosok. És akárhogy legyen is, épp csak azt nem tehette meg senki sem, hogy kívülálló legyen, objektív, pártatlan, külső szemlélő maradjon.

A rendező a megbocsátást a hittel hozza összefüggésbe. Mert ott, ahol ilyen méretű pusztítás, ekkora aljasság történt, csak az tud megbocsátani, akinek hite van. És az tud új életet kezdeni. Együtt azokkal, akik a bűnösökhöz tartoztak/tartoznak, még ha maguk nem is vétkeztek. A népirtás utáni konszolidációról szól lényegében a Berlinben díjazott dokumentumfilm, amelynek már a címe is a fentiekre utal: As We Forgive – Ahogyan mi megbocsátunk. Ahogy a konszolidációnak, a megbocsátásnak is több módja van. Laura Waters Hinson filmje ma, tizenhat évvel a szörnyű események után mesél valamiről, s ha nem is igaz minden esetben és minden tekintetben a régi szállóige, miszerint az idő minden sebet begyógyít, igen megnyerő, hogy megfigyelésében a rendező a megoldást a hitre vezeti vissza.

Ruanda és az említett film azonban csak egy kézenfekvő, aktuális példa. Egy szörnyű, tragikus példa. De egyáltalán nem kell a tőlünk igencsak távoli, közép-afrikai országig mennünk ahhoz, hogy a rendező alapvetésének igazát megtapasztaljuk, illetve felismerjük. Gondoljunk csak arra, hányszor és hányszor kerülünk olyan helyzetbe, amikor hétköznapi kis átverésekkel, pitiáner gonoszságokkal kell szembesülnünk, hogy nehezünkre esik a megbocsátás. Mert sokkal könnyebb lenne tombolni és dühöngeni, vagy tudom is én… És hányszor merítünk erőt a hitünkből, hogy tovább tudjunk lépni.

(Magyar Hírlap, 2010. február 18.)

Az ásítozó sáska

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Az ásítozó sáska címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Az ásítozó sáska

Nagyot ásított perének minapi tárgyalásán Zuschlag János, az ország népszerű Cusija, celebek legszebbike, a börtönszocialisták élharcos előfutára, aki sajátos életmód- és öltözködési divatot teremtett a párt és a koalíciós partnerek soraiban. Csíkos ruha, rácsos ablak... És a kaja is csak egy fokkal jobb, mint a Norbi Apdéjt, de ezzel ellentétben a börtönkoszt legalább tényleg nem hizlal, s egy fokkal talán még egészségesebb is. Valószínűleg nagyon unja már a témát szegény Cusi, és a bíró is csak folyton faggatja. Mindig olyasmiről, amiről nem szívesen beszél. Mert vannak intim, személyes dolgok az életben, amelyekről nehéz sok ember előtt beszélni. A tárgyalóteremben pedig ott a sajtó, vakuk villognak, bárki zavarba jönne a kamerák erdejében. Miért nem tartják tiszteletben az ember intim szféráját, miért hozakodnak elő mindig valami újjal?

De Cusi csak az egyik mellékszereplője ennek a történetnek – a legnagyobb pitiáner –, még ha átmenetileg talán meg is ugrott a celebindexe. S mint mellékszereplő, nyugodtan ásítozhat. Vélhetően unja már a rizsát – vagy a banánt, vagy a börtönkosztot, ahogy Budaházy György is, aki nemrégiben épp arra panaszkodott, hogy ó, be szívesen hazamenne már...

Cusi talán aludni sem bírt rendesen, elég elgyötörtnek tűnik ezen az ásítozós felvételen (lásd tegnapi számunk címlapján). Ennek pedig – nem, nem a lelkiismeret-furdalás, nem, nem a per és a tárgyalás – csakis és kizárólag a nemzetközi gazdasági válság lehet az oka. Nincs ezzel egyedül, szegény, hiszen Németországban például mintegy négymillió embert érint az alvászavar problémája, pedig az ő lelkiismeretüket nem is terhelik hasonló ügyek, nem ők töltötték fel közpénzekből a pártkasszákat, mint disznóvágáskor parasztember a bélbe a hurkát.

Az egyik német betegbiztosító társaság megbízásából összesen háromezer, harmincöt és hatvanöt év közötti munkavállalót faggattak ki a témáról, de az elkészült tanulmányhoz a cég két és fél millió ügyfelének adatait is felhasználták. Az érintettek elmondták: hetente legalább háromszor rosszul alszanak, és fáradtan kínlódják végig munkanapjukat. A szakemberek mindebből arra következtetnek, hogy a gazdasági válság – az ezzel járó stressz és leterheltség – okozza a német munkások alvászavarait.

Ásítozhat hát nyugodtan a mi kis Cusink, nincs ezzel egyedül, nemzetközi jelenség ez ma már. Ha pedig kitartóan folytatja – az imádkozó sáska (Mantis religiosa) mintájára –, a per végére lesz belőle végül majd ásítozó sáska (talán Mantis oscitans lehetne). Az ítélethirdetéskor ez is jegyzőkönyvezhető. S mint olyan, ebből is lehet még hungarikum.

Akárcsak abból, hogy a ciklus végén a hatalmon lévő pártvezetők csatlakoznak az épp tomboló divatőrülethez: csíkos ruha, rácsos ablak...

(Magyar Hírlap, 2010. február 11.)

Maradj otthon!

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Maradj otthon! címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Maradj otthon!

Jó hír, hogy aláírásgyűjtést kezdeményezett a Civil Mozgalom a parkolási díjak eltörléséért. Végül is egy régi, de rendszeresen visszatérő téma ez, mégis érdekes, és örülök is az ötletnek, mert kevés ennél értelmetlenebb sarc létezik, amivel hatóság a földi halandó zsebébe nyúl. Vannak persze magasztos érvek és átlátszó magyarázatok arról, hogy az autósforgalom visszaszorítása, a légszennyezés csökkentése meg miegymás teszi ezt indokolttá. Ha azonban elfogadjuk és komolyan vesszük ezt az érvelést, akkor azt látjuk, hogy vérszegény pótcselekvésnél nem több egy ilyen intézkedés. No jó, persze, jelentős hagyománya van már annak is, hogy hatóságok mindenféle értelmetlen pótcselekvéssel álcázzák a semmittevést és a tehetetlenséget. És még pénzt is kérnek érte. Teljesen mellékes, hogy parkolás vagy bármi más címén.

De mint látjuk, az őrültségek tárháza kimeríthetetlen, így hát ez a történet is zavartalanul folytatódik, vidáman hömpölyög a maga szerény kis medrében. Ahogy Albert Einstein is megmondta rég: „Két dolog végtelen: a világűr és az emberi hülyeség, bár az elsőben nem vagyok biztos!”

Hiszen az úgynevezett parkolási társaság gyakorlatilag semmilyen szolgáltatást nem nyújt, a „gondjaira bízott” autókat nem őrzi, a járműveken keletkező esetleges károkért, lopásokért semmiféle felelősséget nem vállal. Ő csak a pénzt akarja… Egy célja és egyetlen egy tevékenysége van: a pénz behajtása. A semmiért cserében. Mindenáron. Ha valaki nem teszi ki a parkolócédulát, nem dobja be az aprót, borsosan megbüntetik, ha pedig nem fizet, perlik, vagy rosszabbik esetben, behajtó – tartozáskezelő – cégnek adják el a követelést. Tehát lényegében úgy vesznek ki pénzt a zsebünkből, hogy semmit nem adnak érte.

Néhány évvel ezelőtt Montenegróban nyaraltam. Nagy divatja volt akkoriban a mindenféle humoros, vicces képeslapoknak. A turistaidényre kirakodóvásárrá alakult rakparti sétányon az egyik standnál egy olyan nyomtatványon akadt meg a szemem, amelyik azt részletezte, milyennek képzeli el az átlagos apartmanház-tulajdonos az ideális turistát. Volt ott minden a felsorolásban, attól kezdve, hogy csendes, nem szemetel, lábujjhegyen jár, kitakarít maga után, ilyenek… A képeslapszöveg slusszpoénja pedig a vendéget megszólítva summázta a lényegi mondanivalót: „legjobb lesz, ha otthon maradsz, és elküldöd nekem a pénzed!”

Amíg azonban ez a képeslapszöveg csak egy vicc volt, a parkolási díjak nagyon is valósak. Akárcsak az emberi hülyeség. Legjobb lenne talán, ha az ideális turista példáját követve, mi sem kelnénk útra autóval – fontos a légszennyezés visszaszorítása, nemde? –, és nem állnánk meg parkolni sem, csak egy laza mozdulattal átutalnánk pénzünket a parkolási társaságoknak.

(Magyar Hírlap, 2010. február 4.)