A hit fontosságáról

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását A hit fontosságáról címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

A hit fontosságáról

„Ha ezeknek az embereknek, akik elvesztették mindenüket, van hitük, meg tudnak bocsátani, akkor ők hősök. És a hősöket be kell mutatni a világnak” – mondta egy interjúban Laura Waters Hinson filmrendező, aki a ruandai népirtás utóéletéről, tehát a vérengzés utáni helyzetről, a konszolidáció időszakáról készített dokumentumfilmet. Alkotásáért hétfőn vehette át a berlini filmfesztivál Cinema for Peace (Mozi a békéért) díját. Szörnyű dolgok történtek Ruandában, ebben a tőlünk igencsak távoli, a mai Magyarország területénél mintegy három és félszer kisebb közép-afrikai országban, 1994 áprilisa és júniusa között. Az egykori belga gyarmat népessége mintegy másfél millióval csökkent néhány hónap alatt, nyolcszázezer volt a halálos áldozatok száma, a többiek pedig elmenekültek az országból. A függetlenségét alig néhány évtizeddel korábban, csak 1962-ben elnyert államban szinte nincs is olyan család, amelyik ne veszített volna el valakit a kegyetlen mészárlásban. Amelyik családban pedig nem áldozatok voltak, abban elkövetők, gyilkosok. És akárhogy legyen is, épp csak azt nem tehette meg senki sem, hogy kívülálló legyen, objektív, pártatlan, külső szemlélő maradjon.

A rendező a megbocsátást a hittel hozza összefüggésbe. Mert ott, ahol ilyen méretű pusztítás, ekkora aljasság történt, csak az tud megbocsátani, akinek hite van. És az tud új életet kezdeni. Együtt azokkal, akik a bűnösökhöz tartoztak/tartoznak, még ha maguk nem is vétkeztek. A népirtás utáni konszolidációról szól lényegében a Berlinben díjazott dokumentumfilm, amelynek már a címe is a fentiekre utal: As We Forgive – Ahogyan mi megbocsátunk. Ahogy a konszolidációnak, a megbocsátásnak is több módja van. Laura Waters Hinson filmje ma, tizenhat évvel a szörnyű események után mesél valamiről, s ha nem is igaz minden esetben és minden tekintetben a régi szállóige, miszerint az idő minden sebet begyógyít, igen megnyerő, hogy megfigyelésében a rendező a megoldást a hitre vezeti vissza.

Ruanda és az említett film azonban csak egy kézenfekvő, aktuális példa. Egy szörnyű, tragikus példa. De egyáltalán nem kell a tőlünk igencsak távoli, közép-afrikai országig mennünk ahhoz, hogy a rendező alapvetésének igazát megtapasztaljuk, illetve felismerjük. Gondoljunk csak arra, hányszor és hányszor kerülünk olyan helyzetbe, amikor hétköznapi kis átverésekkel, pitiáner gonoszságokkal kell szembesülnünk, hogy nehezünkre esik a megbocsátás. Mert sokkal könnyebb lenne tombolni és dühöngeni, vagy tudom is én… És hányszor merítünk erőt a hitünkből, hogy tovább tudjunk lépni.

(Magyar Hírlap, 2010. február 18.)