Az év értéke

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Az év értéke címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Az év értéke

December végén, a két ünnep közötti időszakban – ebben a sajátos uborkaszezonban –, sorozatban készülnek a legkülönfélébb éves összegzések, visszatekintések. Az üzleti világban, a tőzsdéken persze ezek elsősorban számtani elszámolások, számvetések, amelyek a nemzetközi gazdasági válságra való tekintettel az idén többségükben negatívak lesznek. Az igazi kérdés azonban mégsem az, hogy ki veszített többet, melyik cég bukott nagyobbat. Hiszen az elmúlt évnek – kevés jól helyezkedő kivétellel – valamilyen szinten mindannyian a vesztesei voltunk. Adókkal és emelésükkel, elvonásokkal, kurtításokkal, költségvetési ügyeskedésekkel nyúltak a zsebünk mélyére. Az élet minden területén.

A legnagyobb veszteséget azok könyvelték el – számtani és emberi szempontból is –, akiket lapátra tettek a multinacionális vállalatok, amelyek leépítették magyarországi üzleti érdekeltségeiket. És persze azok a kisvállalkozók, akik nem tudták fizetni a sokasodó adóterheket, ezért fel kellett adniuk tevékenységüket. Mert úgy van az, kérem tisztelettel, hogy amikor nekünk kell fizetnünk, amikor tőlünk vesznek el, akkor nincs haladék és nincs türelem, szigorúan betartatják velünk azokat a határidőket, amelyeket úgy találtak ki maguknak, hogy meg sem kérdeztek bennünket. És már jön is az inkasszó. Ha azonban mi várunk a pénzünkre, akkor mindig van olyan kifogás, amire hivatkozva még kitolható néhány héttel, olykor akár hónappal is a határidő.

Habár a pozitív történések 2009-ben sem fenyegettek bennünket a bőség zavarával, egy jó hírről mindenképp tudok – aztán, hogy milyen lett a hozadéka Bajnaival az élen, már egészen más kérdés –, hiszen megtörtént végre, amire régóta vártunk: Gyurcsány Ferenc távozott a kormány és a Magyar Szocialista Párt éléről. A pártban ott egye meg a fene, az kevésbé érdekel, ott édesgessék akár a világ végéig is, ha úgy diktálja gusztusuk, de a kormányból való távozásával megszűnt végre egy, nagyjából az őszödi beszéd kiszivárgása óta fennálló igencsak visszás helyzet. Vagy akár korábbról is datálható? „Tévedtem erőnket, lehetőségeinket illetően, fontos pillanatban adós maradtam a világos beszéddel, szavahihetőségem ennek következtében jelentősen sérült” – mondta Gyurcsány Ferenc a párt tisztújító kongresszusán. Sajnálatos módon az esetek többségében éppen a kárunkra tévedett.

Mindezek tükrében az igazi kérdés inkább az volna, hogyan fogunk emlékezni 2009-re. Minden év értékét nagyban meghatározza, hogy mennyi olyan dolog történt velünk, az életünkben, a környezetünkben, amit érdemes megőrizni az emlékezetünkben. Amit emberileg értékelni tudunk. Ez kinek-kinek a sajátja, kedves és szeretettel teli élmények, mint a minapiak is, karácsony ünnepén. Személyesek. Sokkal mélyebbek és fontosabbak a mindennapjainkat beárnyékoló, leginkább felszínes külső hatásoknál.

(Magyar Hírlap, 2009. december 31.)

Napfényes karácsony

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Napfényes karácsony címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Napfényes karácsony

Gyermekkoromban egy idős házaspár lakott az utcánkban, alig néhány háznyira tőlünk. Szűcsék lánya ekkor már évtizedek óta a világ másik végén, Ausztráliában élt, s habár a telefonhálózat – főleg a nemzetközi hívások tekintetében – a nyolcvanas években még nem volt annyira fejlett, mint manapság, a mobiltelefónia kakofón világában, a bejáródott zökkenőkkel, ha döcögősen is, de megtalálta a módját, hogy hetente beszéljen szüleivel.

Heti rendszerességgel megismételt, szertartásos és kellően intim dolog volt ez a telefonhívás Szűcséknél. Emlékszem, édesapámmal kerültük is, hogy olyan időpontban látogassuk meg őket, amikor tudtuk, hogy esedékes egy-egy ilyen interurbán beszélgetés.

Amikor elkezdtek hullani a fákról a falevelek, barnába hajló színek vették át a természetben a zöld helyét, Szűcsék minden évben bezárták a nagykaput, és egy időre a náluk tett látogatásainknak is vége szakadt. Lányuk repülőjegyet küldött nekik, ők pedig minden ősszel összecsomagoltak, és elutaztak a távoli Ausztráliába.

Minden évben ott töltötték a telet, csak tavasszal tértek vissza az utcánkba. Ilyenkor aztán vége s hossza nem volt a történeteknek, az élménybeszámolóknak. Lányuk, aki számomra mindig csak egy arc volt a fényképekről, de személyesen soha nem találkoztam vele, elvitte őket különböző helyekre, hogy – ha már ott vannak – lássák, talán meg is ismerjék valamennyire a távoli kontinenst. Szűcsék pedig elmesélték nekünk, hogy melyik felvétel hol készült, felhívták a figyelmünket, hogy egy-egy fotón mit érdemes megfigyelnünk. Történeteik, és a fényképek alapján álmaim világa volt akkoriban, gyerekfejjel Ausztrália. És természetesen nagyon is irigykedtem rájuk.

A legfurcsább azonban az volt ezeken a felvételeken, hogy a karácsonyi fotókon is nyár volt, hét ágra sütött a nap, strandon napoztak, talán még a tengerben is megfürödtek az emberek. Pedig akkoriban még a maiaknál jóval keményebb telek jártak ezen a vidéken, nagy hóval, jéggel és hideggel. És fehér karácsonnyal. Gyerekfejjel legalábbis olyannak ismertem meg őket. És igen, a nyolcvanas években iskolába mentünk, még kőkemény munkanap volt december 24-e, 25-e, kötelezően külön vállalati programmal, amelyikről nem lehetett távol maradni.

Tudom, sokaknak ideálja a fehér karácsony, mint amilyenek azokban az években is jártak, és senkit sem szeretnék megbántani ebbéli meggyőződésében, de nekem akkoriban, az ausztráliai élménybeszámolókat hallgatva, Szűcsék családi fotóit nézegetve, a napfényes karácsonyok váltak az ideáljaimmá.

Strandidővel, nyárias, lenge öltözékkel, tengerparti látványával, rekordhőmérsékletével, kánikulájával, s talán hőségriadójával is…

És ma már egy kicsit Szűcsék emlékével is, akik immár egy évtizede egy más – talán jobb, talán titokzatos, de a miénktől mindenképp különböző – világban ünneplik napfényes karácsonyaikat.

(Magyar Hírlap, 2009. december 24.)

Ünnepidegen

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Ünnepidegen címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Ünnepidegen

Az amerikai filmiparban már évtizedes hagyományai vannak az alkalmi alkotásoknak: jól kiszámított, precíz üzleti logika alapján jönnek ki a karácsonyi időszakban is az időzített filmek, többségükben könnyed – és igen könnyen felejthető – komédiácskák, amelyek lényegében ugyan semmit nem akarnak, hacsak nem a moziközönség pénztárcájának mélyére nézni. Életcélnak persze az üzleti világban ez már untig elég. Más megközelítésben családi vígjátékoknak is mondják ezeket, számítva arra, hogy ilyenkor több korosztály pénztárcáját is megszólíthatják, a kisgyermekes családokban az apróságoktól a szülőkön át, egészen a nagypapákig-nagymamákig. Úgy centizik hát ki a tartalmát és a cselekményét ezeknek a filmeknek, hogy valamilyen szinten mindenkit megérintsenek, elérzékenyült könnyeket csaljanak a nézők szemébe. De nem kell ám abban a tévhitben áltatnunk magunkat, hogy a filmművészet remekei lennének ezek. Céljuk a szűk másfél órányi idő kitöltése, mélyebb tartalmak érintése nélkül, amiben mindig jó dobás egynéhány világsztárnak mondható húzónév szerepeltetése is. De ezzel együtt is, mire megjelenik a mozivásznon a lejelentő, az imént látott történetet nagyjából már mindenki el is felejtette. Annyira semmitmondó, sokszor annyira bugyuta – tapintatosan szólva: annyira egyszerű – volt a cselekmény.

De ne legyünk túl szigorúak: a giccsnek ebben az áradásában is készülnek olykor jópofa alkotások – főleg a gyermekfilmek kategóriájában –, amelyekre legyintünk ugyan, ha művészi jelentőségükről és értékükről van szó, de legalább nem alpári módon akarnak megnevettetni, és kopottas poénjaikkal mégsem lúgozzák vegytisztára gyermekeink agyát. Ezzel tehát még hagyján is volnánk. Ezek alkalmi filmek, ilyennek készültek, ilyenként kell elfogadnunk ezeket – vagy nem.

Nagyobb baj azonban, hogy az elmúlt hévégén már a magyar kereskedelmi televízióknál is életbe lépett az ünnepi műsorséma. Nem tudom, és már évek óta hiába próbálom megfejteni annak titkát, miért vélik úgy a filmszerkesztők, műsorfelelősök, akárkik, hogy ilyenkor csupa üresfejű tahó ül a tévéképernyők előtt. Talán azért, mert kivétel nélkül annak tartanak bennünket? És azt sem tudom, hol készül, milyen boszorkánykonyhákon kotyvasztják azt a sok ordenáré mocsokságot, amit ilyenkor a kereskedelmi tévék „alkalmi filmként” zúdítanak ránk.

Csürhének nézik a közönségüket, amelyik semmi másra nem kíváncsi, csak a gyakorta alpári és gusztustalan komédiákra, azok közül is csak a legsilányabb, giccses, cseppet sem jópofa, ezerszer elkoptatott darabokra – amelyeknek besorolására talán a „zsgny” lenne legmegfelelőbb kategória. Ha átnézzük az ünnepi napok tévéműsorát, láthatjuk, olyan poénokon kellene nevetnünk, amelyek a vasútállomás talponálló csehójában összeverődött lestrapált alkoholisták körében sem ütik meg az ingerküszöböt.

Hát ezt adják nekünk a kereskedelmi televíziók karácsonyra. Már évek óta. Ami nemcsak azért káros, mert karácsony szellemiségéhez semmi köze sincs, sőt olykor rá is cáfol arra – mondhatni: ünnepidegen –, hanem azért is, mert egyfajta ízlésficamot és torz értékrendet rögzít. Amelyik aztán lassan-lassan az élet minden területén uralkodóvá lép elő...

(Magyar Hírlap, 2009. december 23.)

Hatvanöt

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Hatvanöt címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Hatvanöt

Trágyával megrakott kocsik fordultak ki a csúrogi községháza udvaráról 1944 őszén. A szekerek aljából vér csordogált.

Szomorú jubileum ez a Délvidéken, így az év végén, s minden napra jut olyan esemény, amelyről méltó lenne megemlékezni. A tények, adatok, pontos információk, részletek, legfőképp a bűnösök és az elkövetők, a megrendelők, a jóváhagyók és a segítőik névsora, a parancsnoki lánc felépítése továbbra is ismeretlen. Csak részleteket ismerünk, fontos részleteket ugyan, de nem az egészet. A teljes eseménysort, a történet egészét és miértjét – nem. Hatvanöt évvel ezelőtt, 1944 őszén kezdődtek a délvidéki vérengzések, Tito partizánjainak kegyetlenkedései a mai Vajdaság területén.

Így történt, hogy a csúrogi községháza udvaráról 1944 őszén trágyával megrakott kocsik fordultak ki, amelyek aljából vér csordogált. Ahogy haladtak az úton, a csepegő vér kijelölte az útvonalat, hosszan lehetett volna követni. Az akkor még alig tizennégy éves kislány, aki figyelte a kocsik útját, az események vétlen szemtanúja lett, és aki azért érkezett aznap (is) a községházára, mert a faluban korábban válogatás nélkül összeterelt magyar férfiakat, köztük az édesapját is, ott tartották fogva a szomszédos gabonaraktárban. Neki vitt élelmet. A nők egy részét kényszermunkára fogták, édesanyja ezért nem tudott a községházára menni. A bejáratnál azonban azt mondták a kislánynak, az édesapja már nincs ott, elvitték, nem tudják hová, ne is keresse már itt. Az udvar felől még akkor is heves fegyverszólamokat, puskalövéseket hallott. Csak nézett a távolodó kocsik után, s habár valószínűleg értette az összefüggést a csordogáló vér, a hangzavar és a kapott válasz között, talán maga sem akarta elhinni, hogy ez megtörténhetett.

„Fél kilenckor kezdtek lövöldözni, ez fél egyig tartott” – mesélte el öt évtizeddel később a helybeli Pataki Katalin, aki húsz-egynéhány évesen maradt özvegyen két kicsi gyermekével. A visszaemlékezések egy részét Teleki Júlia, a téma jeles és elismert kutatója tette közzé Visszatekintés a múltba című kötetében (Napló, Újvidék, 1996), az első tényfeltáró, összefoglaló jellegű kutatómunkák, gyűjteményes publikációk egyike volt ez a délvidéki vérengzésekkel kapcsolatban. De akkor, fél évszázad távlatából, még mindig nehezen nyíltak, nehezen szólaltak meg az emberek. Féltek. Sokan csak név nélkül vállalták a szereplést, az adatközlést. Sokan még úgy sem.

„Láttam, hogy a nadrágszíjak és a cipőfűzők egy kupacba voltak dobálva, az ajtóhoz pedig egy géppuskát támasztottak […] mindjárt tudtam, hogy innen senki nem fog élve távozni” – mesélte Pataki Katalin, aki hatvanöt esztendővel ezelőtt a férjét veszítette el ugyanazon a napon, amikor a fiatal lány élelmet vitt édesapjának.

Mindhiába.

(Magyar Hírlap, 2009. december 17.)

A bűz örök

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását A bűz örök címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

A bűz örök

Van abban egyfajta cinizmus, hogy a világ mintegy egyesszáz-kilencvenkét országának, kisebb-nagyobb államának vezetői összegyűlnek Koppenhágában, és ott a luxusautóikkal és a magánrepülőgépeikkel annyi benzint, dízelt és kerozint pöfögtetnek el, amennyivel elérik egy 140 ezres lélekszámú település szén-dioxid kibocsátásának mértékét. Igaz, sehol sincs ez másképp, ahol hirtelen megugrik, vészesen megnövekszik az egy négyzetméterre jutó politikusok száma. Lehet, hogy nem ártana járványveszélyt hirdetni a dán főváros környékén... Az Omninvest pedig jófajta kis védőoltást fejleszthetne ki, amelyik nemcsak a kipufogógázok káros hatásaival szemben teszi – offshore – ellenállóvá az emberi egyedet, de a politikai sületlenségektől is megvédi mindazokat, akik felveszik a vakcinát.

De most már legalább méltán lehet majd hangoztatni a shakespeare-i szállóigét, miszerint: „valami bűzlik Dániában”. Habár nem teljes, és még véletlenül sem töretlen a meggyőződésem, hogy ezt a dán királyfi, nevezett ifjabb Hamlet is hasonló értelemben gondolta volna.

Habár a nagy számok törvénye itt, a klímakonferencián is uralkodó, persze, nem mindig akkora a befolyás, amekkora az állam. Vannak kiváló érdekérvényesítő képességgel megáldott kis országocskák is. Születnek hát a politikai alkuk, paktumok, suba alatt, mint a kártyajátékban a licitek. A kontrák és a rekontrák... Amelyek bűze, ha nem is mindig annyira egyértelműen mérhető, mint a kibocsájtott szén-dioxid mennyisége, de legalább sokkal áthatóbb.

Mégis, kell lennie egyfajta fanatikus szenvedélyességnek is abban, hogy elszánt és eltökélt környezetvédők pontosan kiszámítják, hogy a tanácskozásra érkező politikusok járművei mennyi üzemanyagot pöfögtetnek el. Lényegében persze mindegy is, mellékes és tárgytalan, hiszen ha nem itt, akkor elpöfögtetik máshol, mert a luxusautók és a magánrepülőgépek folyamatosan úton vannak, ha van klímakonferencia, ha nincs. Tegnapi hír, hogy a dán fővárosban kommandósok tartottak házkutatást egy épületben, amelyben közel száz fiatal klímavédelmi aktivista, a Climate Justice Action nevű hálózat tagjai ütöttek tanyát. A rendőrök fellépése erőszakos volt, és kifejezetten keresték a konfliktust – mondta el az eset után a szervezet szóvivője. A szombaton esedékes koppenhágai tüntetésre pedig a világ minden pontjáról összesen 165 szervezet hívta tagjait és szimpatizánsait Dániába, ahol már a hónap elején hatályon kívül helyezték a Európai Unión belüli szabad mozgást biztosító schengeni egyezményt. Szigorú biztonsági ellenőrzések lépten-nyomon, főként a szárazföldi, dán-német határt erősítették meg, de fokozottan ellenőrzik a Svédországból és Norvégiából érkező kompokat is.

De ebből legalább már azt is láthatjuk, hogy nemcsak az egy négyzetméterre eső politikusok, hanem az egy főre jutó biztonsági személyzet száma is jelentősen megugrott Koppenhágában.
Hol van már ez a káosz Helsingőr (vagy, ha úgy tetszik, hát Helsingør…) egykori – még a legtragikusabb pillanatiban is – lírai nyugalmához, a bűzt elsőként panaszoló királyfi szellemiségéhez képest... Ha a forrása változik is, úgy látszik, a bűz örök.

(Magyar Hírlap, 2009. december 10.)

Lemeztelenedés

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Lemeztelenedés címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Lemeztelenedés

Ingyenes napilapban közzétett, színes, látványos újsághirdetésben keres címlaplányokat a nyuszis magazin. Ezzel tulajdonképpen még nincs is különösebb baj, hiszen így vagy úgy, a fényképezőgépnek vetkőző fiatal nőket mindig is megtalálták a szerkesztők, kiadók.

Nekem inkább az szúrt szemet, hogy úgy tesznek a hirdetésben, mintha nem is lenne annál természetesebb emberi magatartás, mint a kukkolás, azaz, hogy minden házban, a napi betevő kenyérfalat mellé járna a nyuszis magazin. Amit aztán a tizenéves leányka, vagy az azonos korú kis suhanc tép ki áporodott apja kezéből, és az anyuka is ezt lapozgatja, miközben a tűzhelyen rotyog a töltött káposzta. Aztán pedig a családi ebéd mellett megbeszélik, kinek melyik fotósorozat volt a legizgalmasabb, kinek melyik nyuszilány tetszett a legjobban az épp aktuális lapszámban. Utóbb pedig, a magazin felgyülemlett régebbi lapszámait gondosan összegyűjtik a fiók mélyén, és a következő látogatás alkalmával elviszik az egészet a nagypapának, nagymamának, hadd lássák ők is, mi az érvényesülés legegyszerűbb, leggyorsabban járható útja. Talán még nekik is kedvük támad majd a fényképész lencséje elé állni.

„Pontosan tudjuk, hogy otthon azonnal kikapod a partnered kezéből a frissen vásárolt Playboyt” – írják a hirdetés szövegében. Majd így folytatják: „Azt is tudjuk, hogy te nézed át először a fotósorozatokat, és ábrándozol róla, mi lenne, ha te is szerepelhetnél a címlapon.” Soha szebb leányálmokat nem látott gyermekkor, mint a nyuszis magazin címlapján szerepelni meztelenül. Ennél szebb életcélokat nem láttak az emlékkönyvek, sem a gyermeki képzelet.

Nem kell persze félreérteni, a szabados irodalmi alkotásoknak, a szexualitással is kacérkodó provokatív művészi akcióknak, elgondolkodtató kreatív túlzásoknak, a művészi aktoknak megvan a maguk művészettörténeti jelentősége szinte az összes művészeti ágban a színháztól a filmen és a költészeten át egészen a festészetig és a fotográfiáig. De komolyan kétségbe ejtő dilettantizmus volna összetéveszteni ezt egy-egy erotikus magazin címlapfotóival, meztelen naptáraival. Ez már egy egészen másik kategória, amelyikben kivénhedt, „elhasznált” pornósztárok a bulvártévék celebműsoraiban legitimálják magukat. És foglalkozásukat! Hivatásukat... Ezzel együtt pedig az ipart, amelyiknek segítségével „felemelkedtek”, „felkapaszkodtak”.

Annak, aki nem fogyasztója, különösebben szemet sem szúr a pornográfia, vagy akár egy-egy erotikus magazin létezése, mindaddig, amíg nem követnek el hülyeségeket – mint például néhány évvel ezelőtt, a Hősök terén, fényes nappal, a járókelők, köztük tizenéves és még annál is fiatalabb gyermekek, a távolban cseverésző egyenruhások „társaságában” forgatott pornófilm –, amíg nem válik tolakodóvá és hivalkodóvá. Ezzel együtt pedig hamissá. Hazuggá. Mint ez a hirdetés is. Amelyik a reggel iskolába igyekvő diáklányok fejébe sulykolja, hogy az az igazi életcél, az az igazi önmegvalósítás, az az igazi vágyálom, ha a nyuszis magazin címlapján mutogathatják meztelen testüket.

(Magyar Hírlap, 2009. december 1.)

Bekötött szemmel

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Bekötött szemmel címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Bekötött szemmel

Szörnyű, ködös idő volt a múlt héten pénteken. A baleseti statisztika igencsak megélénkült, versenyt futottak egymással a számok, karambolok, árokba borult kamionok, könnyű és súlyos sérülések országszerte. Sajnos, úgy alakult az életünk, hogy pont aznap mentünk a családdal hosszabb útra, amit elhalasztani nem lehetett, és ráadásul csak este tudtunk elindulni. Ködben, sötétben végig az M5-ösön. Meg aztán még néhány kilométer az unió határain túl… Mondtam is feleségemnek, amikor megérkeztünk, hogy ha legközelebb itt lesz dolgunk, megpróbálom ugyanezt az utat végigvezetni bekötött szemmel. Kevesebbet látni – mint most – akkor sem fogok.

Talleyrand-nak, a 18. századi francia államférfinak, a mesteri köpönyegforgatásáról elhíresült politikusnak – Bonaparte Napóleon főkamarása és XVIII. Lajos külügyminisztere is volt – tulajdonítják a mondást, miszerint a diplomáciában addig kell állni a másik lábán, amíg az bocsánatot nem kér. Ma már minden bizonnyal azt mondanák erre az elkötelezett ítészek, hogy politikailag nem korrekt magatartás, de jó, ezt talán hagyhatjuk is, hiszen mindenre és mindenkire ezt mondják – és manapság már sokkal durvább dolgokat is –, amit és akit meg akarnak bélyegezni, vagy egyszerűen csak félreállítani azzal, hogy hiteltelenítik. A legnagyobb baj azonban éppen az, hogy lényegében azok játszották el a leginkább a hitelüket az elmúlt években, akik most az ilyesféle, legalább annyira megalapozatlan, mint amennyire megbélyegző hívószavakat a nagyvilágba kiáltják. Maradtak a jól hangzó szólamok, tartalmatlan hívószavak, amelyeket bármikor előhúzhatnak a mellényzsebből, akármi történjék is az országban. Akárha bekötött szemmel ülnének a volán mellett… Vannak politikusok, akiket már nem is nagyon érdemes megkérdezni semmiről, mert mindenre ugyanazt válaszolják, előre borítékolható, hogy mit fognak mondani. „Határolódjon el…”

Vélemény nélküli, kiszámítható emberek alakítják a közéletet. És amilyenek ők magukban, ugyanolyan silány ez a közélet is. A különbség csak annyi, hogy nem autót vezetnek, hanem egy országot, de ugyanolyan bekötött szemmel, ugyanolyan ködben és sötétben. „Semmilyen szél nem jó annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart” – fogalmazta meg igen bölcsen, évszázadokkal Talleyrand előtt, a politikában és az állam ügyeiben ugyancsak vétkes, Seneca nevű férfiú. Adott egy ország, adott egy vezetés, és adott két választási ciklus, amelynek ideje alatt egy kikötőt sem sikerült definiálni. Csak a bekötött szem az állandó. Meg a lábunkba taposó cipősarok, amelyik bocsánatkérésre szeretni sarkallni bennünket.

(Magyar Hírlap, 2009. november 23.)

Örök élet

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Örök élet címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Örök élet

Bocsák Rudolf csúrogi napszámos kilencvenhét, özvegy Pálfi Erzsébet hetvenegy éves volt, amikor – 1945-ben – elhunyt a járéki haláltáborban. Makra Júlia mindössze két hónapot élt, Barna Erzsébet még nálánál is kevesebbet, egyhónapos volt, amikor meghalt. Ugyanott. Ugyanakkor. Csikós Rozália huszonkét napot élt. És egyhónapos volt Tamás József, kéthónapos Gálik Juliska, öthónapos Baranyi Ilona, héthónapos Móra Katalin... Valamint a tizenöt éves Berta Mihály cipésztanonc is osztozott a sorsukban. És még sok százan mások.

A második világháború végén a Délvidékre, Bácskába, Vajdaságba bevonuló partizánok („Tito rezsimjének pribék bandája” – ahogyan Teleki Júlia, a téma egyik jeles kutatója nevezi őket) magyarellenes véres dühöngése, kegyetlen mészárlásai három dél-bácskai faluban, Csúrogon, Zsablyán és Mozsoron kulminálódtak, ezeket a településéket szinte teljesen megtisztították a magyar lakosságtól. A legfiatalabbakat, az alig néhány hónapos csecsemőket sem kímélték, és a legidősebbeket, a kis híján százesztendős aggastyánokat is haláltáborokba hurcolták.

Csúrog egy délvidéki falu, nem is a legkisebbek közül való, már 1910-ben 10180 lakosa volt, ebből az összeírás szerint 2730 magyar, 7211 szerb. A településen 1944-ig folyamatosan emelkedett a magyar lakosság aránya, de erről nincsenek pontos adataink, mert nem maradtak fenn összeírások, illetve népszámlálási adatok. Vagy, ha maradtak is, nem hozzáférhetőek, történelmi levéltárak gondosan elzárt polcain porosodnak.

Tény azonban, hogy a háború és az utána következő véres események után, 1948-ban már mindössze 193 magyar élt a településen, miközben a szerb lakosság létszáma enyhe emelkedés mellett szinte változatlan maradt – 7293 fő. Hova tűnt időközben mintegy két és félezer magyar ember Csúrogról? Összesen 2537 fővel nem tudnak elszámolni azóta sem a halotti anyakönyvi kivonatok, a jegyzőkönyvek, az okiratok. Sem a hatóságok.

Az anyakönyvekből az a tévképzet alakulhat ki, hogy ezek az emberek megszülettek, de soha nem haláloztak el... Az örök életről alkotott csalóka elképzelésekre azonban rácáfolnak az adatok, többek között azok is, amelyeket Teleki Júlia kutatott fel, amikor édesapja sorsáról szeretett volna pontos, megbízható információkat szerezni. Az akkor harminchét esztendős Szabó Ferenc – nős, négy gyermek apja – is azok a csúrogi ártatlan áldozatok között volt, akiket 1944-ben kivégeztek a partizánok. Válogatás, ítélet és gondolkodás nélkül. Kiket ott helyben, kiket kicsivel később, a gyűjtőközpontokban, haláltáborokban. Ezek az emberek elvesztek a hatóságok számára, sokuk haláláról semmilyen feljegyzés nem készült, csak a túlélők emlékezete – és ma már Teleki Júliának a témában megjelent néhány könyve – őrizete meg, éltette, és élteti tovább őket azóta is.

(Magyar Hírlap, 2009. november 16.)

Kártyajáték

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Kártyajáték címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Kártyajáték

Arra panaszkodnak egy nemrég elkészült hazai felmérés elemzésében, hogy Magyarországon még mindig sokkal elterjedtebb és népszerűbb a készpénzes fizetés, mint például a bankkártyás pénzforgalom vagy a mobiltelefonos, SMS-ben történő számlarendezés. Nem is tudom, kicsit mintha pótcselekvésnek tűnne most nekem az adott helyzetben egy ilyen felmérés, illetve elemzés. Szép dolog, hogy a képünkbe dörgölik, mennyire maradiak, ellaposodottak vagyunk, pedig Európában ma már az elektronikus pénzforgalom meghaladja a négymilliárd eurót is. Nagyon szép, csakhogy ahhoz, hogy valaki internetes átutalással vagy bankkártyával fizessen, ha nem is készpénznek, de legalább virtuális fedezetnek kell lennie a számláján. Ezzel a kis előfeltétellel pedig szinte már meg is cáfoltuk az elemzőnek a készpénz népszerűségére vonatkozó állítását. Arról ugyan nem készült felmérés, de a mindennapok tapasztalata azt mutatja, hogy – látható, meggyőző – többségben vannak azok, akik nagyon szívesen egyenlítenék ki számláikat kártyával, SMS-ben, az elektronikus fizetési módok bármelyikével, könnyedén, egyszerűen és gördülékenyen – ha lenne miből.

Persze ha kimegyünk a piacra, betérünk egy boltba, megvesszük a napi zsemlénket, tejfölt a gyereknek meg ami kell, automatikusan készpénzzel fizetünk, több helyen ma még el sem fogadják a bankkártyát, nemhogy SMS-ben rendezhetnénk a számlát. Azért pedig, hogy az elektronikus fizetési mód nem vált a magyar emberek hétköznapjainak természetes részévé, elsősorban nem ugyanezeknek az embereknek a maradiságát kellene kárhoztatnia az elemzőnek. A szegénység az, ami elérhetetlenné teszi számukra, hogy rendszeresen kártyával vagy SMS-ben fizessenek. És akkor még a mindezzel járó banki jutalékokat nem is vettük számításba. Amit ugyancsak fedezni kellene valamiből. Amikor a kis vagyonkájukat úgy kapargatják össze az emberek a zsebükben meglapuló, kósza fémpénzből, érmékből, akkor nem a legalkalmasabb a képükbe dörgölni a maradiságukat. A lakosság elszegényedése pedig nem történelmi hozadék.

Nagyon pontosan körülhatárolható azoknak a kormányzati intézkedéseknek a sora, amelyek ide vezettek. Elhiszem, hogy Bajnai Gordon vagy Gyurcsány Ferenc, sőt talán még Lendvai Ildikó is rászokott már a készpénzt mellőző fizetési módszerekre, de kérdezzék már meg azt a vasalóasszonyt, vagy a hétköznapi kétkezi munkást, akinek a gyárát vagy bezárják, vagy nem, aki naponta azért kénytelen aggódni, hogy meddig lesz állása, vagy azt a pedagógust, aki tanítási idő után másodállásban takarítást vállal – szép perspektíva ez is: délelőtt tanárnő, délután takarítónő –, hogy eltarthassa két gyermekét. Kérdezzék már meg tőlük a tisztelt elemzők, hogy miért nem fizetnek SMS-ben.

(Magyar Hírlap, 2009. november 6.)

Vonatozni kell

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Vonatozni kell címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Vonatozni kell

Hajózni muszáj, élni nem – tartja a régi rómaiaktól ránk maradt mondás. Ha hihetünk Plutarkhosznak, akkor Pompeius mondta ezt, amikor azzal bízták meg, hogy szervezze meg Róma élelmiszer-ellátását, de a hajóskapitányok nem akartak tengerre szállni. A mondást aztán sokféleképp értelmezték, különböző jelentéstartalmakkal ruházták fel. Navigare necesse est, vivere non est necesse – tanultuk az iskolában latinból, eredeti változatában.

Ismerősöm Ljubljanába, Szlovéniába készült tegnap. Vasárnap este beszélgettünk, nem tudom, hogy vállalkozott-e az utazásra, hiszen minden annyira bizonytalannak tűnt, hogy a legelszántabb utazót is könnyűszerrel eltántoríthatta. Ismerősöm ugyanis úgy tervezte, vonaton utazik, és vasárnap este már azt fontolgatta, hogy elhalasztja szlovéniai kis kalandját.

Aztán pedig, aki későn ébredt tegnap, átaludta a vasutassztrájkot: reggel kilenckor már le is fújták. Volt némi káosz a pályaudvarokon, dugók a fővárosban és környékén a reggeli órákban, a menetrend szerinti közlekedés csak valamikor a délutáni órákban állt helyre. De ennél több nemigen történt.

Kicsit kínos ez így, hogy éjféltől kilencig tartson egy „gördülő” munkabeszüntetés, amellyel a közösségi közlekedés átalakításával kapcsolatos kormányzati tervek és az ezekkel járó elbocsátások ellen kívánt tiltakozni a szakszervezet. És egy kicsit furcsa is, mert a tiltakozás, a követelés alapvetően pozitív és támogatható. Főleg akkor, amikor a kormányzati spórolás minden tekintetben arra szorítkozik, hogy megszünteti és leépíti mindazt, amire nem akar költeni. Így a szárnyvonalakat is, ami már évek óta húzódó téma. Néhány évvel ezelőtt még a Kóka János vezette gazdasági és közlekedési minisztérium vetette fel ezt az elképzelést. Aztán miniszterek jöttek és mentek, szinte nagyobb tempóban, mint amilyen iramban a vonatok döcögnek egyes szakaszokon – például Somogyban, ahol a pályák elhasználtsága miatt sokszor a biciklisek is lehagyják a szerelvényeket.

Igen, navigare necesse est… a szárnyvonalakon is. A néhány órás munkabeszüntetés azonban alig több egy könnyed kis üzemzavarnál, legfeljebb a külföldre készülő utasok bosszantására elég. Ahhoz, hogy valóban a terveik felülbírálására késztessék a döntéshozókat, ennél határozottabb fellépésekre van szükség. A kormánynak a mai tárgyalásig adott haladékot a szakszervezet, hogy visszavonja a közösségi közlekedés átalakítására tett javaslatait. Ellenkező esetben mérlegeli a munkabeszüntetés folytatásának lehetőségét.

Ismerve a kormány rugalmasságát, ha utazást tervezünk, akkor továbbra sem elsősorban vonatban kell gondolkodnunk.

(Magyar Hírlap, 2009. október 20.)

A krajcáros tik

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását A krajcáros tik címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

A krajcáros tik

Százötven éve született Benedek Elek. Nemcsak Magyarországon, de szülőföldjén, Erdélyben is készülnek a holnapi évfordulóra: a magyar gyermekirodalom egyik megteremtője, a nagy székely mesemondó 1859. szeptember 30-án született. Az erdélyi Kisbaconban látta meg a napvilágot, és már gyermekként megismerkedhetett a székely népmesék és mondák gazdag világával – részletezik a hírügynökségi jelentések Benedek Elek életútját.

A népmesék világa, a népmesekincs általában a népi tapasztalásban gyökerezik. A megélt, látott és hallott dolgokat, a hétköznapi életből vett tapasztalatokat ötvözi egy meseszerű, mágikus lényekkel benépesített csodálatos világban. A mesék nem elsősorban a gyerekeknek szóltak, hanem az adott korban a közösségi szórakozás egyik, mindenki számára elérhető, népszerű formáját jelentették. Ha mesemondó érkezett a faluba, összeszaladt a település apraja-nagyja, hogy meghallgassa ezeket a különleges történeteket, amelyekben rendre magára ismerhet, azonosulhat mágikus képességekkel felruházott hőseivel, és mintha hétköznapi apró-cseprő gondjaira jelentenének gyógyírt a történetek, úgy talált magának fogódzókat, kapaszkodókat a valós életben gyötrő gondjaira.

Ezért van például az is, hogy szép számban találunk népmesekincsünkben a gyerekeknek – a felnőttek pironkodása nélkül – nehezen felolvasható, pajzán, erotikus történeteket is. A mesemondó a felnőttek előtt adta elő történeteit, a felnőttek életéről regélt, hiszen őket szórakoztatta, és olykor okította is. A mágikus lények, a mesehősök, a háromszabólegények és a legkisebbkirályfiak pedig a csodálatos környezetükben, amelyikkel a fantázia felruházta életterüket, megvalósították azokat az álmokat, amelyeket a hallgatóság némán dédelgetett magában. Talán ezért is lehetett, hogy a mesemondó előadásának hallgatói azonosulni tudtak a történek főhőseivel. A mesék ezeknek az embereknek a hétköznapjaiból táplálkoztak. A krajcár, a tik, az égig érő paszuj... Mind-mind olyan népmesei elem, amelyik a hallgatóság valós életének elemeit jelenítette meg a történetekben.

Nézem most, egy nappal Benedek Elek születésének százötvenedik évfordulója előtt a hírügynökségi jelentéseket, és azon gondolkodom, ha holnap tévedne be közénk egy régi vágású mesemondó, történeteiben melyek lennének azok a motívumok, amelyeket a valós életünkből merít. Megszorítások, elvonások, egészségügyi leépítések, UD Zrt., IMF, kamatvágás, ingatlanpanamák és széttalicskázott milliárdok... Mind-mind annyira kiábrándító, elkeserítő, alantas dolog, hogy egyáltalán nem a népmesék, csak a folytonos panasz hangja hallatszik ki belőle, és megkeserednének tőlük még a háromszabólegények és a legkisebbkirályfiak is sorra mind, ahányan csak vannak.

És senkit sem hibáztathatunk. Csak mi magunk – a modern kor emberei – tehetünk arról, hogy mesemotívumaink mind ilyen sekélyesekké, elsilányítottakká váltak. Akárcsak hétköznapjaink.

(Magyar Hírlap, 2009. szeptember 29.)

Költségvetési Airbus A380-as

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Költségvetési Airbus A380-as címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Költségvetési Airbus A380-as

Másodpercenként közel kétmillió forintnyi államadósságot termel a brit kormány – összegezte hétvégi számában a The Times című lap. Az újság az idén augusztusban felvett teljes havi hitelösszeg alapján állapította meg ezt a summát. Bele sem merek gondolni, hogy ez naponta hozzávetőleg hány millió forintot jelenthet. Percenként százhúszmillió, és így tovább… Meg a borravaló. A történet vicces részéhez tartozik, hogy kiszámították azt is: mindössze kilenc óra és 24 percnyi állami hitelfelvételből már egy Airbus A380-ast is megvehetnének. Csak úgy mellékesen mondom, de ez jelenleg a világ legnagyobb utasszállító repülőgépe. Ja igen, és nem egész négy óra (egészen pontosan: három óra 42 perc) alatt vesz fel az Egyesült Királyság kormánya annyi hitelt, amennyiből a világ jelenleg legdrágább labdarúgóját, Cristiano Ronaldót is megvásárolhatná. A magyar válogatott Portugália és Svédország elleni hazai fiaskója után talán nem ártana elgondolkodni ezen a lehetőségen. Végül is, szerintem minden vérmesebb focidrukker beáldozna közadakozásban négyórányi ingyenmunkát annak érdekében, hogy ilyen sztárokat szerződtessenek a nemzeti tizenegybe. Még ha – akárcsak a britek – mi is hitelből fizetnénk meg az árát.

Manapság szinte bármit rá lehet fogni a nemzetközi gazdasági válságra. Olyan helyzet alakult ki, mint a régi viccben, amikor a férj in flagranti, az ágyban hancúrozva tetten éri feleségét egy másik férfival, az asszony mégis mindent tagad, végül pedig dühösen, szemrehányóan megkérdezi: drágám, te most nekem hiszel, vagy a szemednek?

A szemének már rég nem hisz az ember. Hiszen látja, hogy lopnak, látja, hogy politikai polgárjogot nyert a markecolás, látja, hogy omlik, dől, roskad össze minden körülötte, és mégis, amikor kiáll a kormányszóvivő az újságírók elé, beül egyik-másik miniszter valamelyik tévéstúdióba, nyilatkozik a kormányfő, csak azt hallja, hogy minden tökéletes, minden nagyszerű. Nehezen tudja eldönteni ilyenkor a kiszolgáltatott, hétköznapi halandó, hogy kinek higgyen. Látja ugyan, hogyan röppennek szét a költségvetésből a milliók és milliárdok mindenféle végkielégítésekre, sikerdíjakra, és még számtalan más ürüggyel, mindenféle csatornákon, mégis azt sulykolják a fejébe, hogy minden törvényes és rendjén való. Amikor pedig megpróbálja összerakosgatni kis sárga számlácskáit, nem tud velük zöld ágra vergődni. A maga módján ez is egyfajta in flagranti. És nem tudja eldönteni az ember, hogy most a szemének higgyen, vagy a politikusnak. Azt tudja csak, hogy akik lopnak, nem azért lopnak minden szinten szinte mindent, mert a nemzetközi gazdasági válság begyűrűzött hozzánk. Nem. Azért lopnak, mert megtehetik. Büntetlenül

Elkészült a jövő évi költségvetés, s máris látszik, hogy elvonnak, megszorítanak, megkurtítanak már megint minden szinten szinte mindent. És mégis harsog az optimista sikerpropaganda. Csak még azt nem tudjuk, hogy hány darab Airbus A380-ast vehetnénk az így keletkező hiányból…

(Magyar Hírlap, 2009. szeptember 21.)

Térképészeti együttható

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Térképészeti együttható címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Térképészeti együttható

Azt mondja a sokéves tapasztalat, hogy ritkán lesz jó vége annak, ha politikusok kezdenek el térképeket rajzolgatni. Abból véres háborúk kerekednek, szorgos egyenruhás kezek ássák meg a tömegsírokat, és hosszasan lehetne még folytatni a következmények sorolását. Láthattuk ezt a kilencvenes években, a délszláv háborúk elején is, amikor például Tuđman horvát és Milošević szerb elnök az asztal mellett ülve, vacsora közben egyezett meg, és egy papírszalvétára rajzolta fel, hogyan osztja fel egymás közt az akkor még szabad prédának vélt Boszniát. Ma pedig már nagyon jól tudjuk, hogy mi lett az egészből, hadd ne részletezzem. A papírszalvéta „illetéktelen” kezekbe került, megjelent a sajtóban, néhány napig hangos volt a botrány, amelynek hangját azonban nagyon hamar elnyomta a fegyverropogás.

Nem akarok itt most persze véres leszámolásokat vizionálni. Csak eszembe jutott, hogy nem jó az, ha politikusok kezdenek el térképeket rajzolgatni. És az sem jó, ha nem is ők maguk, de az általuk megbízott „szakértők” politikai okokból rajzolják át a térképeket. Ilyet is többször láthattuk már, például, amikor Csehszlovákia és a Szovjetunió a második világháború után szerződést kötött Kárpátalja átadásáról. Ma már mindez történelem, akármelyik példánkat vesszük is: a régi Jugoszlávia, Csehszlovákia és a Szovjetunió is felbomlott, eltűnt a térképekről. Legalábbis a jelenlegi helyzetet rögzítő kiadványokról. No jó, elhiszem, hogy többeknél is kallódik még otthon néhány régi, agyonhasznált autóstérkép, amelyiken fellelhetőek az elősorolt országnevek, de azért nem árt figyelmeztetni a gyereket, hogy ha ezek alapján tanulja meg a földrajzot, átmenő osztályzatra nemigen számíthat.

Ezek az államok eltűntek a térképekről, illetve a történelmi atlaszokba vonultak vissza. Ott vannak jó helyen, és immár nem a földrajz, hanem a történelem tantárgyának tárgykörében tanulnak róluk a nebulók. Persze, csak ha hagyják. Ha a politikusok hagyják. És az önjelölt „szakértők” sem kontárkodnak bele…

Ahogy azonban a múlt héten kiderült, újabban már a történelmi atlaszokat is át akarják rajzoltatni, mert állítólag túl sok az egyikben a Nagy-Magyarország-térkép. Mert bántja az ítészek szemét ez a sok magyarkodás… Nem akarok itt most azzal érvelni, hogy ha lefelé kerekítünk, Trianonig akkor is mintegy kilencszáz esztendő történelméről beszélünk, van hát bőven mit szemléltetni ezeken a térképeken, egyszerűn csak bődületes, hogy esetenként mi mindenből képesek ellenségképet kreálni maguknak politikusok, közéleti személyiségek, akik bukásuk előszelét megérezve abból igyekeznek tőkét kovácsolni, hogy feszültségeket gerjesztenek. Egy-egy frappánsan megválasztott ellenségkép azonban ma már nem elég a politikai túléléshez, nagyon szépen példázta ezt az SZDSZ csúfos bukása is az európai parlamenti választásokon. Érdekes módon a történelmi atlaszok ezt sem szemléltetik. De azért mi tudjuk! És az éppen elég…

(Magyar Hírlap, 2009. szeptember 3.)

Kis magyar gospel

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Kis magyar gospel címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Kis magyar gospel

Ha ismer a művészettörténet igazán keresztény szellemiségű zenei műfajt, akkor a gospel egyértelműen az. Habár nálunk kevésbé ismert, amerikai filmekben rendszeresen találkozhatunk vele, visszaköszön, mint a jól nevelt gyermek, és megfigyelhetjük: szinte mindig vidám jelenetekben hangzik fel. A mosolygós arcok felszabadultan, színlelt ájtatosságtól mentesen szólítják meg általa Jézust. Sajnos azonban mindebből nagyon kevés jön át a magyar tévénéző, illetve a moziközönség számára. A dalszövegeket ugyanis rendszerint nem fordítják le a forgalmazók, s miközben a szinkronizált filmekben az egész világ népessége – az eszkimótól a bantu bennszülöttön át az amerikai elnökig és a klingon harcosig; mindenki – csakis és kizárólag magyarul szólal meg, addig a dalokat ritka, de annál siralmasabb kivételekkel, az összes szereplő a film eredeti nyelvén énekli, és még csak nem is feliratozzák hozzá a szöveget.

Hadd legyek egy kicsit – elfogultságomat nem is titkolva – szubjektív: kevés dolog tud annyira bosszantani, mint a szinkronizált filmek. Elképesztőnek tartom, hogy vannak emberek, akik például Woody Allen rajongóinak mondják magukat, és időközben soha nem hallották a színész-rendező hangját eredetiben, filmjei csak úgy váltak a kedvenceikké, hogy Kern András mondta alá – és ne áltassuk magunkat, hogy holmi felejthetetlen alakítást nyújtott: egyszerűen csak felolvasta – a szivacsfalú stúdióban a szöveget. De Woody Allen ebben az esetben csak egy példa – akárcsak Kern András is – a számtalan közül, ugyanígy említhetnénk akár az olasz neorealizmus, vagy a francia újhullám jeles képviselőit. Vagy a kortárs Hollywood mai tömegprodukcióit, amelyek számlálhatatlan rajongót vonzanak.

Mert bánom is én, a mindenesti tévésorozatokat – Isaurát és helyszínelő társait – szinkronizálják kedvükre, ezek felejthető kis szösszenetek, színészek, forgatókönyvírók és rendezők elsősorban azért vállalják a közreműködést mindezekben, hogy a megélhetésüket biztosítsák, kevesen akadnak közöttük, akik a művészi kiteljesedésükként élik meg ezt a munkát. De igazán agyrém, amikor teszem azt, Marcello Mastroianni, Anita Ekberg vagy Giulietta Masina szólal meg magyarul. Abszurd. Előre szóltam, hogy szubjektív leszek, de ha csak tehetem, feliratosan nézem a filmeket, az eredeti hanggal, hiszen a némafilmek alkonya óta ez is teljes értékű része egy-egy alkotásnak. A filmszínész ugyanúgy játszik a hangjával, mint arcának rezdüléseivel vagy testbeszédével, nem lehet azt valami mással, aláolvasott fordítással helyettesíteni, kiváltani.

Falssá válhat a gospel, ha nem szívből és felszabadultan éneklik. Akárcsak Marcello Mastroianni játéka, ha a szivacsfalú stúdióban fahangon olvassák olaszos szájmozgása alá a magyarszöveget. Az öröm és az őszinteség ilyenkor ugyanúgy hiányzik belőle, mint a kis magyar gospelből a hit, amelyikkel az égieket megszólítani érdemes. Nagy kár, hogy megfelelő felirat nélkül az eredeti tartalmat gyakran nem is sejtheti az átlagközönség.

(Magyar Hírlap, 2009. augusztus 28.)

Brazíliába kéne menni…

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Brazíliába kéne menni… címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Brazíliába kéne menni…

Kevesen tudják, de Brazíliáig nem kell a tengerentúlra, Dél-Amerikába menni, elég leereszkedni az M5-ös autópályán a határig, a Délvidékre, és a vajdasági Topolya városa mellett letérni az útról, Közép-Bácska faluvilágába. Itt található egy egészen másfajta, másmilyen Brazília, mint amilyennek földrajzi ismereteinkből a tengerentúli országot ismerjük, és amelynek történetét még valamikor gyermekkoromban hallottam. A história igazát azonban sohasem kutattam, nem tudhatom tehát, mennyi belőle a valóság, és mennyi az, amivel a népi romantika jóindulatúan kiegészítette, megtoldotta.

A legenda szerint becsületes délvidéki magyar parasztemberek annak idején, a nagy népvándorlások korában, felkerekedtek, és megindultak, hogy márpedig ők kivándorolnak az újvilágba, a gazdagságáról akkortájt nagyon híres, távoli és titokzatos Brazíliába, a remény földjére. Meg is indultak ők így szépen, a kor közlekedési eszközeihez, lehetőségeihez képest szekéren, kocsikkal, mindenki épp azzal, amije volt, vagy, amire sikerült felkéredzkednie. Néhány napig járták a pusztát, haladtak le szépen Dél felé, hogy a tengert, talán Fiumét s annak kikötőjét elérjék, de aztán a nagy elhatározás, a nagy lendület, a nagy nekibuzdulás valahogy alábbhagyott bennük, elszállt belőlük az útnak indító hév, és előbb csak néhány napig, majd egy álló hétig is ott maradtak, ahol legutóbb letáboroztak. A hétből hónapok lettek, a hónapokból évek – lassan már mindenki kezdett úgy nézni rájuk, mint akik letelepedtek, befogadta őket – a jóságos lelkű vándor őrülteket – a környék lakossága, csak ők meséltek még mindig arról, hogy bezzeg, ők bizony Brazíliába mennek... Nem mentek. A táborhelyen lassan nádfödeles házak nőttek ki a földből, vályogból verve, a szekértábor tanyaközösséggé, faluvá változott. Mivel azonban így szinte véletlenszerűen alakult ki ez a település a semmiből, sokáig még neve sem volt, csak a rövid utat látott világvándorokra ragasztott gúnynevük alapján mondta a köznyelv Brazíliának a falujukat, amit utóbb már viccesen, nagyokat nevetve ők maguk, és az utódaik, leszármazottaik is elfogadtak, és emelt fővel vállaltak. Annyira röghöz kötöttek voltak, még elhagyni sem tudták a földet, amelyikre születtek, nem tudtak, nem sikerült hűtlenekké válniuk hazájukhoz.

Brazília sohasem vált nagy faluvá, kisvárossá, sohasem volt számottevő lakossága, nagyjából mindig is ötven–száz család lakta, akármilyen változásokat hozott is a történelem. Jöttek aztán később mindenféle vidékrendezések, szabályozások, átalakulások, akkortájt kapta a telep a Bárdossyfalva nevet, mert akkor már hivatalosan is tudomást vettek róla, majd a szerb közigazgatás adta neki az akácfára utaló, ugyancsak szép hangzású Bagremovo nevet – aminek Akácfalva lenne a magyar megfelelője.

A történet igazát sohasem kutattam, nem tudhatom tehát, hogy mennyi a valóság belőle, de akkor is szép, ha az egész csak kitaláció, és egy szó nem sok, annyi sem igaz belőle, vagy ha az egész csupán egy nem túl szigorú értelemben vett népmese.

(Magyar Hírlap, 2009. augusztus 7.)

A paradicsomtól a tojásig

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását A paradicsomtól a tojásig címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

A paradicsomtól a tojásig

Több kosárnyi paradicsomot osztanak szét a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Turbo Paradiso című előadásának végén a közönség között. Béres Márta fiatal színésznő megáll a színpad elején, és arra kéri a nézőket, hogy dobálják meg őket, a színészeket a kiosztott „felszereléssel”. Mert, mint mondja, az előadás szereplőit ekkorra már annyira megalázták, hogy ezt már csak úgy lehet tovább fokozni, ha a nézők így fejezik ki véleményüket. Gyors átállás, a színpadon nejlont feszítenek ki, megszólal valami vidám zene, és máris kezdődhet a nagy paradicsomcsata.

A srebrenicai mészárlás évfordulóján most nagyon is aktuális kérdéseket feszeget, hogy az előadásban – meztelenre vetkőzött – nők mesélnek arról, hogyan erőszakolták meg őket a múlt század kilencvenes éveinek délszláv háborúi során a mindig és mindenhová „felszabadítóként” érkező katonák; férfiak alázzák meg egymást kegyetlen, embertelen, állati módon – olyan dolgoknak lehet szemtanúja a közönség, amelyekről nem szívesen beszélnek a túlélők, s amelyek így utólag a sajtóban, a dokumentumkötetekben, de még a hágai nemzetközi törvényszék eljárásaiban is elsősorban statisztikaként jelennek meg. Sztálin igazsága szerint ugyanis – tudjuk jól – „egy ember halála tragédia, millióké statisztika”.

A színház a fikció világa, így az itt elhangzó történetek is rendre mind fiktív esetek. És mégis... A háborúk óta már több, mint tíz esztendő eltelt, az egykori Jugoszlávia utódállamai között ma már többségükben egész jó az együttműködés, a határok átjárhatóak. Több kötetben dolgozták fel szakértők az elkövetett kegyetlenkedéseket is, több kiadvány jelent meg a háborúkban megerőszakolt nők visszaemlékezéseivel, amelyek közül néhányat magam is olvastam. Gyomorforgató olvasmányok ezek, elképesztő tud lenni, mi mindent képes elkövetni a másik ellen az elállatiasult emberi ösztön. Urbán András rendező azonban nem ezek a visszaemlékezések alapján dolgozott, a szövegek, amelyeket később szereplői szájába adott, hosszú és alapos műhelymunka során alakultak ki, és nyerték el azt a gyomorforgató formájukat, amelyikben a színpadon elhangzanak.

Jogosan merül fel a nézőben a kérdés: kell ezt még tovább fokozni azzal, hogy paradicsommal dobáljuk meg a színészeket? Mindenkinek a saját belátására lehet bízni az ilyesmit, döntse el, késztetést érez-e arra, hogy ilyen formán bekapcsolódjon a játékba. Nem könnyed kis szórakoztató színház Urbán Andrásé, nem afféle mikrokabaré, nem a felhőtlen szórakozás terepe, hanem nagyon is szembesítő. Szüksége van hát nézőjének a végén arra a feloldozásra, amit a felszabadult hangulat adhat meg neki, még ha paradicsomdobálással is van egybekötve. Mert ne feledjük, a színház csak játék, de a valóságban a hitehagyott szónokok már a tojásoktól is megriadnak...

(Magyar Hírlap, 2009. július 13.)

Jogos önvédelem

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Jogos önvédelem címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Jogos önvédelem

Aki magyarul beszél, az provokátor – ezt sugallja a szerb rendőrség viselkedése, hiszen a legutóbbi, a múlt héten nyilvánosságra került esetben, amikor két magyar fiút vertek meg Újvidéken egyelőre ismeretlen támadók, csak azért, mert magyarul beszéltek, azt írták a jegyzőkönyvbe: „verbálisan provokáltak”.

Néhány évvel ezelőtt újvidéki magyar barátaim egy kellemesen eltöltött hétvégi este után elindultak hazafelé. A város egykori magyar „gettója” a Telep nevű városrész (a nemzetiségi arányok felbomlása, tehát a múlt század kilencvenes éveinek eleje óta egészen megváltoztak ezek a viszonyok már a Telepen is…), a társaság nagy része oda indult, gondolták, egyiküknél majd egy rögtönzött házibulin folytatják a mindaddig kiválóan alakult estét. Ahogy ballagtak hazafelé, menet közben természetesen magyarul beszélgettek. Épp az egyik sarokhoz értek, ahol le kellett fordulniuk – a Futaki út és a Dušan cár utca sarkán, a ferences rendház közvetlen közelében, a nagy múltú és ezúton is minden arra járónak hőn ajánlott City cukrászdától néhány lépésnyire –, amikor egy szembe jövő szerb társaságból kirontott egy megtermett fickó, és nekiiramodott az elsőnek, akit megtalált, ütötte-vágta és a magyar anyját szidta. „Beszélj szerbül, hogy az egész világ megértsen!”

Vesztére azonban épp Árpi barátomra futott rá, aki fél kézzel lecsapta támadóját, mint a taxiórát, és a hősködő szerb fickó már az ötödik-hatodik pofont kapta a földön fekve, amikor döbbenten széttárva karját, megszólalt: „Nem fogunk tán verekedni egy magyar miatt?!”

Rangos elismerést kapott nemrég a szenttamási Emberi Jogi Központ: június 20-án Becsey Zsolt európai parlamenti képviselő adta át a délvidéki szervezet képviselőinek az Európai Polgár Díjat. Talán fontos lehet itt most egy névsorolvasás: Süge Zsolt, Andróczky Csaba, Nádi Karolina, Hegedűs Csaba és Kiss Rudolf. Ők öten vették át a központ nevében az elismerést, amelyet az Európai Parlament most először ítélt oda egy, az unió területén kívül működő szervezetnek.

Aki követte az elmúlt évek vajdasági híreit, annak nem okoz meglepetést, hogy ezt a szervezetet tüntették ki ezzel az elismeréssel. Az aktív és munkájukat jól végző civilszervezetek ugyanis mindig szálkát jelentenek az épp aktuális, épp regnáló hatalom szemében. Több évvel ezelőtt, még amikor megalakulását követően az első e-mailek ékeztek az Emberi Jogi Központtól, kérdeztem vajdasági újságíróktól, hogy mit kell tudni erről a szervezetről. Akkor mondta egyikük, hogy mindig „nagyon élesen fogalmaznak”, de már többször is ellenőrizte az általuk közölt információkat, és rendre helytállónak bizonyultak. Ez a szenttamási Emberi Jogi Központ egyik legnagyobb erénye.

Elsősorban azzal váltak ismertté, hogy a magyarellenes támadásokról tájékoztatták a nyilvánosságot, szakszerűen és megbízhatóan, mert nem mindenki olyan talpraesett, mint Árpi barátom a fent visszaidézett történetben. Tényfeltáró munkájukkal segítik azokat, akik a magyarverések áldozataivá váltak, ugyanakkor pedig a nyilvánosság erejével gyakorolnak nyomást az ilyen ügyekben általában tétlenkedést mutató hatalomra. Mindenképp jogos tehát az elismerés, amihez ezúton is gratulálunk. Mert meg kell védenünk magunkat, és a jogos önvédelemnek több módja is van: egyik az, ahogyan Árpi viselkedett az adott szituációban, a másik, hosszabb távon hatékonyabb pedig az, ahogy az Emberi Jogi Központ munkatársai teszik.

(Magyar Hírlap, 2009. június 25.)

A gyűlölködés vámszedői

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását A gyűlölködés vámszedői címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

A gyűlölködés vámszedői

Magyarellenes falfirkák jelentek meg a hétvégén a vajdasági Topolyán, azon a településen, amelynek magyar polgármesterét az önkormányzati választásokon nagyobb arányban választották újra, mint amennyi a település magyar lakosságának aránya. Ebből az is látszik: a polgármester a megelőző ciklusban olyan jól végezte a dolgát, hogy még a szerb lakosság egy része is rá szavazott. Az óriásplakátot, amelyiken a gyalázkodó felirat megjelent, a tulajdonos cég munkatársai a rendőrségi helyszínelés után azonnal eltávolították. Tehát az üzenet élt néhány órát, aztán hamvába holt, csak a rossz emléke maradt meg utána. Gyors és hatékony intézkedést követelt az illetékesektől Egeresi Sándor, a vajdasági képviselőház elnöke is, aki szerint a fenyegető, gyűlöletet és a nemzeti kisebbségekkel szembeni türelmetlenséget kifejező iromány nemcsak Topolya többségében magyar lakosai és a magyar nemzeti kisebbség, hanem Vajdaság valamennyi polgára ellen irányult.

Habár Egeresi nyilatkozatában általánosít, lényegében igaza van, hiszen egy olyan békés kisvárosban, mint Topolya, kevéssé valószínű, hogy az ilyen üzeneteket olyan emberek írják fel a falra, óriásplakátra, vagy éppenséggel a kerítésre, a tyúkól oldalára, akik ott élnek helyben, és ott járják naponta a város utcáit. Az ilyen provokáció, mint már többször is beigazolódott, vélhetően ezúttal is kívülről érkezik, és olyan politikai érdekek szolgálatában áll, amelyek szeretnek a zavarosban halászni, amelyeknek a kezére játszik a félelem és a bizonytalanság, rosszabb esetben a nemzeti és etnikai tűrhetetlenség.

Az efféle gyűlölködés azonban nemcsak a szerbekre, nemcsak Vajdaságra jellemző, ez mára már a délszláv háború utáni balkáni állapotok egyik védjegyévé vált. Magam is láttam néhány évvel ezelőtt Boszniában, hogy amíg az egyik helybeli behívja lakásába, és kávéval vendégeli meg a másik nemzethez tartozó átutazót, addig a szomszédja leköpi. Ugyancsak most hétvégén történt Horvátországban, hogy az észak-dalmáciai Benkovac település központjában egyelőre ismeretlen elkövetők megrongáltak két szerbiai autóbuszt. Nem mellékes körülmény persze ebben a történetben az sem, hogy ezekkel a járművekkel a háború idején Horvátországból elüldözött, de szavazati joggal rendelkező szerbek érkeztek Benkovacra, hogy leadják voksaikat az önkormányzati választásokon. Az ügyben illetékes zadari rendőrség közleménye szerint az egyik belgrádi busznak a karosszériáját rongálták meg, a másiknak pedig bezúzták az ablakát. A kár végül is nem nagy, a járművek ellen fordult düh élt néhány órát, aztán hamvába holt. A buszok remélhetőleg biztosítva voltak, majd lesz egy kis dolguk a mestereknek, aztán megy minden tovább a maga útján. Csak a rossz emlékek maradnak meg a történtek után.

Nem valószínű, hogy azok az elkövetők, akik a magyarellenes feliratokat odamázolták a topolyai óriásplakátra, valaha is váltottak egyetlen szót is élő vajdasági magyar emberrel, még kevésbé valószínű, hogy bármilyen személyes okuk lett volna arra, hogy halálos üzeneteket hagyjanak hátra. Amíg azonban a gyűlölködés vámszedői – önmagukat politikusoknak álcázva – egymás ellen uszítják a lakosságot, addig mindig lesznek olyan csekély értelmű, rászedhető egyedek, akik hallgatnak az uszító szóra, sőt rosszabb esetben, cselekednek is – mint az elmúlt hétvégén Topolyán és Benkovacon is.

Igen, Egeresinek igaza van, az elkövetőket, akik a feliratokat az óriásplakátra mázolták, el kell fogni, bíróság elé állítani, megbüntetni. De a valódi társadalmi megtisztulást azok felelősségre vonásával kell kezdeni, akik uszítják és feltüzelik a lakosságot, akiknek politikai érdekük van abban, hogy egymás ellen fordítsák az embereket.

(Magyar Hírlap, 2009. május 19.)

Az Európai Unió csatlakozik a Fokvárosi Egyezményhez

Az Európai Unió Hivatalos Lapja közli a közösségnek a Fokvárosi Egyezményhez való csatlakozásról szól tanácsi határozatot.

     

     

A magyar Országgyűlés dönt a tizenharmadik havi nyugdíj megszüntetéséről

Megszűnik a tizenharmadik havi nyugdíj július 1-től. Az Országgyűlés százkilencvenkilenc igen, százhatvanhárom nem szavazattal és nyolc tartózkodás mellett fogadta el a nyugdíjszabályok módosítását tartalmazó csomagot. A Fidesz és a KDNP kérésére erről a képviselők egyenként, név szerint szavaztak. A tizenharmadik havi nyugdíj megszüntetésére igennel szavaztak az MSZP-s és SZDSZ-es képviselők - két honatya kivételével. A nyugdíjváltoztatásokra nemmel szavaztak a fideszes és a KDNP-s képviselők, valamint a volt MDF-esek közül néhányan.

Az első bomba

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Az első bomba címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Az első bomba

Újvidéken építkeztünk családommal 1999-ben. Ahogy akkoriban szinte mindig, március 24-én, aznap, amikor a NATO Kis-Jugoszlávia elleni légicsapásai megkezdődtek, a lakásnál dolgoztunk, épp a szigetelést raktuk fel a manzárdszobára. Feleségem vidéken volt, és én délután, munkából hazafelé menet beugrottam az óvodába lányomért, majd együtt mentünk el az építkezéshez. Koraestig dolgoztunk, amíg mesterséges fény nélkül látni lehetett, lányom pedig időközben ott téblábolt körülöttünk, vagy, ha megunta, a szomszédban lakó nagynénit szórakoztatta.

Mivel ilyen félkész állapotban a ház még nem volt beköltözhető, lakást béreltünk a város Szatellit nevű lakótelepén. Ahogy a neve is nagyon találóan mutatja, csak úgy kapcsolódik a városhoz, mint egy műhold. Lepukkant környék, az élet iskolája, amelyben az utcakölykök nagyon hamar megszerzik a legmagasabb fokú diplomát, ott várja a járókelőt minden utcasarkon, a lakótelep egyik végében a városi tömegközlekedési vállalat, a helyi BKV megfelelője, a GSP buszgarázsa, nem messze tőle pedig egy másik oktatási intézmény, ezúttal hivatalos, egy általános iskola. Valamivel fél nyolc után értünk haza akkoriban még négyéves lányommal, s neki ez már javában az esti készülődés ideje volt, fürdés, mese, alvás, a szokásos esti szertartások. Hűvös március volt, még nagykabátban jártunk, s ahogy beléptünk első emeleti kis bérelt lakásunk előszobájába – a szamárfészekbe, ahogyan akkoriban hívtuk –, mondtam a gyereknek, hogy vetkőzzön le gyorsan, aztán siessen fürdeni. Máig előttem van a kép, ahogy szegény kicsi kihúzza a fél karját a nagykabátból, majd ahogy mozdulna tovább vetkőzni, megremegnek a falak, megremeg a talaj a lábunk alatt, mintha földrengés lenne és minden menten összedőlne. De akkor tudtuk már jól, hogy nem földrengés ez, mert néhány másodperccel később meghallottuk a közeli kaszárnyába becsapódott NATO-bomba robaját. A közeli, heréskerti kaszárnya, amelyik a légicsapások hetvennyolc napja alatt a kiemelt célpontok közé tartozott, és a későbbiekben is rendszeresen bombázták, légvonalban nagyjából két kilométerre lehetett tőlünk. Összenéztünk lányommal, mindketten teljesen tanácstalanok voltunk, nem is igazán értettük, mi történik velünk. De a gyerek előtt, aki ott állt dermedten a kimerevített mozdulatban, és a fél vállán lógó nagykabátban, fegyelmezettséget kellett mutatnom, nehogy megrémüljön, nem akartam megijeszteni, mondtam hát neki, hogy dugja vissza szépen a fél karját a kabátba, és mi most lemegyünk. De hova is?

Semmi nem jelezte előre a bombatámadást. Nem szóltak a szirénák, nem figyelmeztettek hangosbemondók, nem történt semmi. Tudtuk, már hetek óta tudtuk, hogy elhangzottak a fenyegetések, a NATO valóban komolyan gondolja, amit mond, Slobodan Milošević pedig továbbra sem hallgatott az érvekre, csak mondta a magáét, mintha értelme is lenne. De nem gondoltam volna, hogy megteszik, hogy tényleg megteszik…

Lementünk. Albérlőként, aki nemrég költözött ide, fogalmam sem volt, hol lehet óvóhely a közelben. A számítógépen A4-es papírlapokra nyomtatott tájékoztatások, hogy minden épületben a pincében alakítottak ki óvóhelyeket, csak napokkal később jelentek meg a bejárati ajtókon. Az utcán, az épület előtt ekkor már a tetőfokra hágott az őrület, elkeseredett asszonyok sírtak és üvöltöztek pánikhangulatban föl s alá rohangálva, tehetetlen rettegésükben, és marcona férfiak rázták káromkodva az öklüket, ezzel leplezve félelmüket. Tanácstalan arcú, a szomszédságból ismerősnek vélt emberek álltak a fal mellett, a fák alatt, a közeli parkolóban kisebb csoportokban. Nem tudja ilyenkor eldönteni az ember, hogy mi a jobb, mi a biztonságosabb, a fal mellé állni, vagy a lehető legtávolabb húzódni tőle.

Ahogy körülnéztem, láttam, hogy itt aztán nem leszünk nagyobb biztonságban, mint odafönt a lakásban. És felmértem azt is, hogy a gyerek, akit ekkor már a karomban tartottam, ettől az őrülettől a legjobb esetben is csak még nagyobb pánikba eshet. De nem sírt, nem hisztériázott, csak azt kérdezte folyamatosan, hogy mi történt. Bombáznak bennünket – mondtam. Hülyeség lett volna elhallgatni előle az igazságot.

Felmentünk hát vissza a lakásba, megfürdettem, és gyorsan lefektettem aludni. Várható volt, hogy hamarosan elmegy az áram, nem lesz víz, intézzünk el mindent, amíg lehet. Óvóhelyre mindezek után a későbbiekben sem mentünk. Talán nem is lett volna értelme.

(Magyar Hírlap, 2009. március 24.)

Hivatásos tapsolók

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Hivatásos tapsolók címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Hivatásos tapsolók

Nem jártam még Észak-Koreában, de a főváros kórháza állítólag a mai napig is Rákosi Mátyásról van elnevezve. Persze, lehet, hogy ez csak egy nagyvárosi legenda. És ismerősöm meséli, hogy Phenjannak van egy metróvonala is, alig néhány állomással, amit csak azért építettek, hogy a ritka, de azért időnként mégis előforduló külföldi delegációk előtt dicsekedjenek vele. Egyébként, a szürke hétköznapokon nem közlekedik. Vannak amolyan hivatásszerű, fizetett utasok, akiknek az a munkájuk, hogy utaznak, úgy tesznek, mintha épp dolgozni igyekeznének. A külföldi delegációk örömére és legnagyobb döbbenetére. De lehet, hogy ez is csak egy nagyvárosi legenda.

Arra gondoltam, ha legközelebb egy kétméteres látogató ül elém a színházban, a moziban vagy a cirkuszban, én bizony rendőrt hívok. Ha hihetünk Tóth Gábor budapesti rendőrfőkapitánynak, aki szerint azért igazoltattak a rendőrök két embert a Kossuth téren március 15-én, mert a magasba emeltek egy transzparenst, ami több embert zavart a kilátásban, akkor számtalan olyan üldözendő és igazoltatandó bűnözővel volt már dolgom, akiket érdemes lett volna lekapcsolni. Zavarták már a kilátást előttem színházban, koncerten és moziban egyaránt, de ezentúl résen leszek, előkapom a mobilom és rendőrt hívok, ha egy méter hetven centinél magasabb látogató ül elém. Lesz majd riadalom, amikor Boriska belépője közben bevonulnak az egyenruhások a színház patinás nézőterére, és igazoltatják az előttem ülő marcona fickót, mert persze telefonon pontosan megadom majd, hogy hol találják a bűnözőt. Hetedik sor, tizenkettes szék… Reszkessetek, hórihorgasok!

A rendőri intézkedés pedig teljesen jogszerű volt, a rendőrfőkapitány nem lát benne kivetnivalót, az egyenruhások a hatályos jogszabályokat betartva jártak el. Mint mindig... Ahogy Gergényi is mondta három évvel ezelőtt: képzeljék csak el, mit érez a gyanútlan rendőr, amikor váratlanul szembejön vele egy tank. Egy hórihorgas tank, amelyik zavarja őt a kilátásban, nem tud rendesen célozni, amikor kilövi a gumilövedéket vagy a könnygázgránátot.

Csendnek kell lenni, látszott ez már tavaly október 23-án is, amikor egy idős hölgy randalírozott az egyik állami rendezvényen. Csak addig jutott megkezdett mondatával, hogy „Gyurcsány, taka...”, s máris odaléptek mellé ketten, egyenruhában, előzékenyen, és az iratai felől érdeklődtek. Ők is úgy ítélték meg, hogy a hangerő, amivel az idős nő megszólalt, nem illik a rendezvényhez, ezért intézkedtek. Vélhetően ebben sem volt semmi kivetnivaló.

Mielőtt azonban rendőrt hívnék a nézőtérre, jut eszembe még, hogy ez csak a jelenség, a felszín. Hiszen lassan, de biztosan megtisztítjuk az ünneplőktől az ünnepeket, és hamarosan már fizetett ünneplőket kell majd szerződtetni valamelyik modellügynökség segítségével, hogy legyenek a tévében mutogatható emberek a köztereken állami ünnepeken. Mint utasok a phenjani metrón.

(Magyar Hírlap, 2009. március 19.)

Megjelenik az Eugen című lap második évfolyamának hetedik száma

A lapszám interjút közöl Cselényi Lászlóval, a Duna Televízió elnökével.