Az első bomba

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Az első bomba címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Az első bomba

Újvidéken építkeztünk családommal 1999-ben. Ahogy akkoriban szinte mindig, március 24-én, aznap, amikor a NATO Kis-Jugoszlávia elleni légicsapásai megkezdődtek, a lakásnál dolgoztunk, épp a szigetelést raktuk fel a manzárdszobára. Feleségem vidéken volt, és én délután, munkából hazafelé menet beugrottam az óvodába lányomért, majd együtt mentünk el az építkezéshez. Koraestig dolgoztunk, amíg mesterséges fény nélkül látni lehetett, lányom pedig időközben ott téblábolt körülöttünk, vagy, ha megunta, a szomszédban lakó nagynénit szórakoztatta.

Mivel ilyen félkész állapotban a ház még nem volt beköltözhető, lakást béreltünk a város Szatellit nevű lakótelepén. Ahogy a neve is nagyon találóan mutatja, csak úgy kapcsolódik a városhoz, mint egy műhold. Lepukkant környék, az élet iskolája, amelyben az utcakölykök nagyon hamar megszerzik a legmagasabb fokú diplomát, ott várja a járókelőt minden utcasarkon, a lakótelep egyik végében a városi tömegközlekedési vállalat, a helyi BKV megfelelője, a GSP buszgarázsa, nem messze tőle pedig egy másik oktatási intézmény, ezúttal hivatalos, egy általános iskola. Valamivel fél nyolc után értünk haza akkoriban még négyéves lányommal, s neki ez már javában az esti készülődés ideje volt, fürdés, mese, alvás, a szokásos esti szertartások. Hűvös március volt, még nagykabátban jártunk, s ahogy beléptünk első emeleti kis bérelt lakásunk előszobájába – a szamárfészekbe, ahogyan akkoriban hívtuk –, mondtam a gyereknek, hogy vetkőzzön le gyorsan, aztán siessen fürdeni. Máig előttem van a kép, ahogy szegény kicsi kihúzza a fél karját a nagykabátból, majd ahogy mozdulna tovább vetkőzni, megremegnek a falak, megremeg a talaj a lábunk alatt, mintha földrengés lenne és minden menten összedőlne. De akkor tudtuk már jól, hogy nem földrengés ez, mert néhány másodperccel később meghallottuk a közeli kaszárnyába becsapódott NATO-bomba robaját. A közeli, heréskerti kaszárnya, amelyik a légicsapások hetvennyolc napja alatt a kiemelt célpontok közé tartozott, és a későbbiekben is rendszeresen bombázták, légvonalban nagyjából két kilométerre lehetett tőlünk. Összenéztünk lányommal, mindketten teljesen tanácstalanok voltunk, nem is igazán értettük, mi történik velünk. De a gyerek előtt, aki ott állt dermedten a kimerevített mozdulatban, és a fél vállán lógó nagykabátban, fegyelmezettséget kellett mutatnom, nehogy megrémüljön, nem akartam megijeszteni, mondtam hát neki, hogy dugja vissza szépen a fél karját a kabátba, és mi most lemegyünk. De hova is?

Semmi nem jelezte előre a bombatámadást. Nem szóltak a szirénák, nem figyelmeztettek hangosbemondók, nem történt semmi. Tudtuk, már hetek óta tudtuk, hogy elhangzottak a fenyegetések, a NATO valóban komolyan gondolja, amit mond, Slobodan Milošević pedig továbbra sem hallgatott az érvekre, csak mondta a magáét, mintha értelme is lenne. De nem gondoltam volna, hogy megteszik, hogy tényleg megteszik…

Lementünk. Albérlőként, aki nemrég költözött ide, fogalmam sem volt, hol lehet óvóhely a közelben. A számítógépen A4-es papírlapokra nyomtatott tájékoztatások, hogy minden épületben a pincében alakítottak ki óvóhelyeket, csak napokkal később jelentek meg a bejárati ajtókon. Az utcán, az épület előtt ekkor már a tetőfokra hágott az őrület, elkeseredett asszonyok sírtak és üvöltöztek pánikhangulatban föl s alá rohangálva, tehetetlen rettegésükben, és marcona férfiak rázták káromkodva az öklüket, ezzel leplezve félelmüket. Tanácstalan arcú, a szomszédságból ismerősnek vélt emberek álltak a fal mellett, a fák alatt, a közeli parkolóban kisebb csoportokban. Nem tudja ilyenkor eldönteni az ember, hogy mi a jobb, mi a biztonságosabb, a fal mellé állni, vagy a lehető legtávolabb húzódni tőle.

Ahogy körülnéztem, láttam, hogy itt aztán nem leszünk nagyobb biztonságban, mint odafönt a lakásban. És felmértem azt is, hogy a gyerek, akit ekkor már a karomban tartottam, ettől az őrülettől a legjobb esetben is csak még nagyobb pánikba eshet. De nem sírt, nem hisztériázott, csak azt kérdezte folyamatosan, hogy mi történt. Bombáznak bennünket – mondtam. Hülyeség lett volna elhallgatni előle az igazságot.

Felmentünk hát vissza a lakásba, megfürdettem, és gyorsan lefektettem aludni. Várható volt, hogy hamarosan elmegy az áram, nem lesz víz, intézzünk el mindent, amíg lehet. Óvóhelyre mindezek után a későbbiekben sem mentünk. Talán nem is lett volna értelme.

(Magyar Hírlap, 2009. március 24.)