Az év értéke

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Az év értéke címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Az év értéke

December végén, a két ünnep közötti időszakban – ebben a sajátos uborkaszezonban –, sorozatban készülnek a legkülönfélébb éves összegzések, visszatekintések. Az üzleti világban, a tőzsdéken persze ezek elsősorban számtani elszámolások, számvetések, amelyek a nemzetközi gazdasági válságra való tekintettel az idén többségükben negatívak lesznek. Az igazi kérdés azonban mégsem az, hogy ki veszített többet, melyik cég bukott nagyobbat. Hiszen az elmúlt évnek – kevés jól helyezkedő kivétellel – valamilyen szinten mindannyian a vesztesei voltunk. Adókkal és emelésükkel, elvonásokkal, kurtításokkal, költségvetési ügyeskedésekkel nyúltak a zsebünk mélyére. Az élet minden területén.

A legnagyobb veszteséget azok könyvelték el – számtani és emberi szempontból is –, akiket lapátra tettek a multinacionális vállalatok, amelyek leépítették magyarországi üzleti érdekeltségeiket. És persze azok a kisvállalkozók, akik nem tudták fizetni a sokasodó adóterheket, ezért fel kellett adniuk tevékenységüket. Mert úgy van az, kérem tisztelettel, hogy amikor nekünk kell fizetnünk, amikor tőlünk vesznek el, akkor nincs haladék és nincs türelem, szigorúan betartatják velünk azokat a határidőket, amelyeket úgy találtak ki maguknak, hogy meg sem kérdeztek bennünket. És már jön is az inkasszó. Ha azonban mi várunk a pénzünkre, akkor mindig van olyan kifogás, amire hivatkozva még kitolható néhány héttel, olykor akár hónappal is a határidő.

Habár a pozitív történések 2009-ben sem fenyegettek bennünket a bőség zavarával, egy jó hírről mindenképp tudok – aztán, hogy milyen lett a hozadéka Bajnaival az élen, már egészen más kérdés –, hiszen megtörtént végre, amire régóta vártunk: Gyurcsány Ferenc távozott a kormány és a Magyar Szocialista Párt éléről. A pártban ott egye meg a fene, az kevésbé érdekel, ott édesgessék akár a világ végéig is, ha úgy diktálja gusztusuk, de a kormányból való távozásával megszűnt végre egy, nagyjából az őszödi beszéd kiszivárgása óta fennálló igencsak visszás helyzet. Vagy akár korábbról is datálható? „Tévedtem erőnket, lehetőségeinket illetően, fontos pillanatban adós maradtam a világos beszéddel, szavahihetőségem ennek következtében jelentősen sérült” – mondta Gyurcsány Ferenc a párt tisztújító kongresszusán. Sajnálatos módon az esetek többségében éppen a kárunkra tévedett.

Mindezek tükrében az igazi kérdés inkább az volna, hogyan fogunk emlékezni 2009-re. Minden év értékét nagyban meghatározza, hogy mennyi olyan dolog történt velünk, az életünkben, a környezetünkben, amit érdemes megőrizni az emlékezetünkben. Amit emberileg értékelni tudunk. Ez kinek-kinek a sajátja, kedves és szeretettel teli élmények, mint a minapiak is, karácsony ünnepén. Személyesek. Sokkal mélyebbek és fontosabbak a mindennapjainkat beárnyékoló, leginkább felszínes külső hatásoknál.

(Magyar Hírlap, 2009. december 31.)

Napfényes karácsony

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Napfényes karácsony címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Napfényes karácsony

Gyermekkoromban egy idős házaspár lakott az utcánkban, alig néhány háznyira tőlünk. Szűcsék lánya ekkor már évtizedek óta a világ másik végén, Ausztráliában élt, s habár a telefonhálózat – főleg a nemzetközi hívások tekintetében – a nyolcvanas években még nem volt annyira fejlett, mint manapság, a mobiltelefónia kakofón világában, a bejáródott zökkenőkkel, ha döcögősen is, de megtalálta a módját, hogy hetente beszéljen szüleivel.

Heti rendszerességgel megismételt, szertartásos és kellően intim dolog volt ez a telefonhívás Szűcséknél. Emlékszem, édesapámmal kerültük is, hogy olyan időpontban látogassuk meg őket, amikor tudtuk, hogy esedékes egy-egy ilyen interurbán beszélgetés.

Amikor elkezdtek hullani a fákról a falevelek, barnába hajló színek vették át a természetben a zöld helyét, Szűcsék minden évben bezárták a nagykaput, és egy időre a náluk tett látogatásainknak is vége szakadt. Lányuk repülőjegyet küldött nekik, ők pedig minden ősszel összecsomagoltak, és elutaztak a távoli Ausztráliába.

Minden évben ott töltötték a telet, csak tavasszal tértek vissza az utcánkba. Ilyenkor aztán vége s hossza nem volt a történeteknek, az élménybeszámolóknak. Lányuk, aki számomra mindig csak egy arc volt a fényképekről, de személyesen soha nem találkoztam vele, elvitte őket különböző helyekre, hogy – ha már ott vannak – lássák, talán meg is ismerjék valamennyire a távoli kontinenst. Szűcsék pedig elmesélték nekünk, hogy melyik felvétel hol készült, felhívták a figyelmünket, hogy egy-egy fotón mit érdemes megfigyelnünk. Történeteik, és a fényképek alapján álmaim világa volt akkoriban, gyerekfejjel Ausztrália. És természetesen nagyon is irigykedtem rájuk.

A legfurcsább azonban az volt ezeken a felvételeken, hogy a karácsonyi fotókon is nyár volt, hét ágra sütött a nap, strandon napoztak, talán még a tengerben is megfürödtek az emberek. Pedig akkoriban még a maiaknál jóval keményebb telek jártak ezen a vidéken, nagy hóval, jéggel és hideggel. És fehér karácsonnyal. Gyerekfejjel legalábbis olyannak ismertem meg őket. És igen, a nyolcvanas években iskolába mentünk, még kőkemény munkanap volt december 24-e, 25-e, kötelezően külön vállalati programmal, amelyikről nem lehetett távol maradni.

Tudom, sokaknak ideálja a fehér karácsony, mint amilyenek azokban az években is jártak, és senkit sem szeretnék megbántani ebbéli meggyőződésében, de nekem akkoriban, az ausztráliai élménybeszámolókat hallgatva, Szűcsék családi fotóit nézegetve, a napfényes karácsonyok váltak az ideáljaimmá.

Strandidővel, nyárias, lenge öltözékkel, tengerparti látványával, rekordhőmérsékletével, kánikulájával, s talán hőségriadójával is…

És ma már egy kicsit Szűcsék emlékével is, akik immár egy évtizede egy más – talán jobb, talán titokzatos, de a miénktől mindenképp különböző – világban ünneplik napfényes karácsonyaikat.

(Magyar Hírlap, 2009. december 24.)

Ünnepidegen

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Ünnepidegen címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Ünnepidegen

Az amerikai filmiparban már évtizedes hagyományai vannak az alkalmi alkotásoknak: jól kiszámított, precíz üzleti logika alapján jönnek ki a karácsonyi időszakban is az időzített filmek, többségükben könnyed – és igen könnyen felejthető – komédiácskák, amelyek lényegében ugyan semmit nem akarnak, hacsak nem a moziközönség pénztárcájának mélyére nézni. Életcélnak persze az üzleti világban ez már untig elég. Más megközelítésben családi vígjátékoknak is mondják ezeket, számítva arra, hogy ilyenkor több korosztály pénztárcáját is megszólíthatják, a kisgyermekes családokban az apróságoktól a szülőkön át, egészen a nagypapákig-nagymamákig. Úgy centizik hát ki a tartalmát és a cselekményét ezeknek a filmeknek, hogy valamilyen szinten mindenkit megérintsenek, elérzékenyült könnyeket csaljanak a nézők szemébe. De nem kell ám abban a tévhitben áltatnunk magunkat, hogy a filmművészet remekei lennének ezek. Céljuk a szűk másfél órányi idő kitöltése, mélyebb tartalmak érintése nélkül, amiben mindig jó dobás egynéhány világsztárnak mondható húzónév szerepeltetése is. De ezzel együtt is, mire megjelenik a mozivásznon a lejelentő, az imént látott történetet nagyjából már mindenki el is felejtette. Annyira semmitmondó, sokszor annyira bugyuta – tapintatosan szólva: annyira egyszerű – volt a cselekmény.

De ne legyünk túl szigorúak: a giccsnek ebben az áradásában is készülnek olykor jópofa alkotások – főleg a gyermekfilmek kategóriájában –, amelyekre legyintünk ugyan, ha művészi jelentőségükről és értékükről van szó, de legalább nem alpári módon akarnak megnevettetni, és kopottas poénjaikkal mégsem lúgozzák vegytisztára gyermekeink agyát. Ezzel tehát még hagyján is volnánk. Ezek alkalmi filmek, ilyennek készültek, ilyenként kell elfogadnunk ezeket – vagy nem.

Nagyobb baj azonban, hogy az elmúlt hévégén már a magyar kereskedelmi televízióknál is életbe lépett az ünnepi műsorséma. Nem tudom, és már évek óta hiába próbálom megfejteni annak titkát, miért vélik úgy a filmszerkesztők, műsorfelelősök, akárkik, hogy ilyenkor csupa üresfejű tahó ül a tévéképernyők előtt. Talán azért, mert kivétel nélkül annak tartanak bennünket? És azt sem tudom, hol készül, milyen boszorkánykonyhákon kotyvasztják azt a sok ordenáré mocsokságot, amit ilyenkor a kereskedelmi tévék „alkalmi filmként” zúdítanak ránk.

Csürhének nézik a közönségüket, amelyik semmi másra nem kíváncsi, csak a gyakorta alpári és gusztustalan komédiákra, azok közül is csak a legsilányabb, giccses, cseppet sem jópofa, ezerszer elkoptatott darabokra – amelyeknek besorolására talán a „zsgny” lenne legmegfelelőbb kategória. Ha átnézzük az ünnepi napok tévéműsorát, láthatjuk, olyan poénokon kellene nevetnünk, amelyek a vasútállomás talponálló csehójában összeverődött lestrapált alkoholisták körében sem ütik meg az ingerküszöböt.

Hát ezt adják nekünk a kereskedelmi televíziók karácsonyra. Már évek óta. Ami nemcsak azért káros, mert karácsony szellemiségéhez semmi köze sincs, sőt olykor rá is cáfol arra – mondhatni: ünnepidegen –, hanem azért is, mert egyfajta ízlésficamot és torz értékrendet rögzít. Amelyik aztán lassan-lassan az élet minden területén uralkodóvá lép elő...

(Magyar Hírlap, 2009. december 23.)

Hatvanöt

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Hatvanöt címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Hatvanöt

Trágyával megrakott kocsik fordultak ki a csúrogi községháza udvaráról 1944 őszén. A szekerek aljából vér csordogált.

Szomorú jubileum ez a Délvidéken, így az év végén, s minden napra jut olyan esemény, amelyről méltó lenne megemlékezni. A tények, adatok, pontos információk, részletek, legfőképp a bűnösök és az elkövetők, a megrendelők, a jóváhagyók és a segítőik névsora, a parancsnoki lánc felépítése továbbra is ismeretlen. Csak részleteket ismerünk, fontos részleteket ugyan, de nem az egészet. A teljes eseménysort, a történet egészét és miértjét – nem. Hatvanöt évvel ezelőtt, 1944 őszén kezdődtek a délvidéki vérengzések, Tito partizánjainak kegyetlenkedései a mai Vajdaság területén.

Így történt, hogy a csúrogi községháza udvaráról 1944 őszén trágyával megrakott kocsik fordultak ki, amelyek aljából vér csordogált. Ahogy haladtak az úton, a csepegő vér kijelölte az útvonalat, hosszan lehetett volna követni. Az akkor még alig tizennégy éves kislány, aki figyelte a kocsik útját, az események vétlen szemtanúja lett, és aki azért érkezett aznap (is) a községházára, mert a faluban korábban válogatás nélkül összeterelt magyar férfiakat, köztük az édesapját is, ott tartották fogva a szomszédos gabonaraktárban. Neki vitt élelmet. A nők egy részét kényszermunkára fogták, édesanyja ezért nem tudott a községházára menni. A bejáratnál azonban azt mondták a kislánynak, az édesapja már nincs ott, elvitték, nem tudják hová, ne is keresse már itt. Az udvar felől még akkor is heves fegyverszólamokat, puskalövéseket hallott. Csak nézett a távolodó kocsik után, s habár valószínűleg értette az összefüggést a csordogáló vér, a hangzavar és a kapott válasz között, talán maga sem akarta elhinni, hogy ez megtörténhetett.

„Fél kilenckor kezdtek lövöldözni, ez fél egyig tartott” – mesélte el öt évtizeddel később a helybeli Pataki Katalin, aki húsz-egynéhány évesen maradt özvegyen két kicsi gyermekével. A visszaemlékezések egy részét Teleki Júlia, a téma jeles és elismert kutatója tette közzé Visszatekintés a múltba című kötetében (Napló, Újvidék, 1996), az első tényfeltáró, összefoglaló jellegű kutatómunkák, gyűjteményes publikációk egyike volt ez a délvidéki vérengzésekkel kapcsolatban. De akkor, fél évszázad távlatából, még mindig nehezen nyíltak, nehezen szólaltak meg az emberek. Féltek. Sokan csak név nélkül vállalták a szereplést, az adatközlést. Sokan még úgy sem.

„Láttam, hogy a nadrágszíjak és a cipőfűzők egy kupacba voltak dobálva, az ajtóhoz pedig egy géppuskát támasztottak […] mindjárt tudtam, hogy innen senki nem fog élve távozni” – mesélte Pataki Katalin, aki hatvanöt esztendővel ezelőtt a férjét veszítette el ugyanazon a napon, amikor a fiatal lány élelmet vitt édesapjának.

Mindhiába.

(Magyar Hírlap, 2009. december 17.)

A bűz örök

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását A bűz örök címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

A bűz örök

Van abban egyfajta cinizmus, hogy a világ mintegy egyesszáz-kilencvenkét országának, kisebb-nagyobb államának vezetői összegyűlnek Koppenhágában, és ott a luxusautóikkal és a magánrepülőgépeikkel annyi benzint, dízelt és kerozint pöfögtetnek el, amennyivel elérik egy 140 ezres lélekszámú település szén-dioxid kibocsátásának mértékét. Igaz, sehol sincs ez másképp, ahol hirtelen megugrik, vészesen megnövekszik az egy négyzetméterre jutó politikusok száma. Lehet, hogy nem ártana járványveszélyt hirdetni a dán főváros környékén... Az Omninvest pedig jófajta kis védőoltást fejleszthetne ki, amelyik nemcsak a kipufogógázok káros hatásaival szemben teszi – offshore – ellenállóvá az emberi egyedet, de a politikai sületlenségektől is megvédi mindazokat, akik felveszik a vakcinát.

De most már legalább méltán lehet majd hangoztatni a shakespeare-i szállóigét, miszerint: „valami bűzlik Dániában”. Habár nem teljes, és még véletlenül sem töretlen a meggyőződésem, hogy ezt a dán királyfi, nevezett ifjabb Hamlet is hasonló értelemben gondolta volna.

Habár a nagy számok törvénye itt, a klímakonferencián is uralkodó, persze, nem mindig akkora a befolyás, amekkora az állam. Vannak kiváló érdekérvényesítő képességgel megáldott kis országocskák is. Születnek hát a politikai alkuk, paktumok, suba alatt, mint a kártyajátékban a licitek. A kontrák és a rekontrák... Amelyek bűze, ha nem is mindig annyira egyértelműen mérhető, mint a kibocsájtott szén-dioxid mennyisége, de legalább sokkal áthatóbb.

Mégis, kell lennie egyfajta fanatikus szenvedélyességnek is abban, hogy elszánt és eltökélt környezetvédők pontosan kiszámítják, hogy a tanácskozásra érkező politikusok járművei mennyi üzemanyagot pöfögtetnek el. Lényegében persze mindegy is, mellékes és tárgytalan, hiszen ha nem itt, akkor elpöfögtetik máshol, mert a luxusautók és a magánrepülőgépek folyamatosan úton vannak, ha van klímakonferencia, ha nincs. Tegnapi hír, hogy a dán fővárosban kommandósok tartottak házkutatást egy épületben, amelyben közel száz fiatal klímavédelmi aktivista, a Climate Justice Action nevű hálózat tagjai ütöttek tanyát. A rendőrök fellépése erőszakos volt, és kifejezetten keresték a konfliktust – mondta el az eset után a szervezet szóvivője. A szombaton esedékes koppenhágai tüntetésre pedig a világ minden pontjáról összesen 165 szervezet hívta tagjait és szimpatizánsait Dániába, ahol már a hónap elején hatályon kívül helyezték a Európai Unión belüli szabad mozgást biztosító schengeni egyezményt. Szigorú biztonsági ellenőrzések lépten-nyomon, főként a szárazföldi, dán-német határt erősítették meg, de fokozottan ellenőrzik a Svédországból és Norvégiából érkező kompokat is.

De ebből legalább már azt is láthatjuk, hogy nemcsak az egy négyzetméterre eső politikusok, hanem az egy főre jutó biztonsági személyzet száma is jelentősen megugrott Koppenhágában.
Hol van már ez a káosz Helsingőr (vagy, ha úgy tetszik, hát Helsingør…) egykori – még a legtragikusabb pillanatiban is – lírai nyugalmához, a bűzt elsőként panaszoló királyfi szellemiségéhez képest... Ha a forrása változik is, úgy látszik, a bűz örök.

(Magyar Hírlap, 2009. december 10.)

Lemeztelenedés

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Lemeztelenedés címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Lemeztelenedés

Ingyenes napilapban közzétett, színes, látványos újsághirdetésben keres címlaplányokat a nyuszis magazin. Ezzel tulajdonképpen még nincs is különösebb baj, hiszen így vagy úgy, a fényképezőgépnek vetkőző fiatal nőket mindig is megtalálták a szerkesztők, kiadók.

Nekem inkább az szúrt szemet, hogy úgy tesznek a hirdetésben, mintha nem is lenne annál természetesebb emberi magatartás, mint a kukkolás, azaz, hogy minden házban, a napi betevő kenyérfalat mellé járna a nyuszis magazin. Amit aztán a tizenéves leányka, vagy az azonos korú kis suhanc tép ki áporodott apja kezéből, és az anyuka is ezt lapozgatja, miközben a tűzhelyen rotyog a töltött káposzta. Aztán pedig a családi ebéd mellett megbeszélik, kinek melyik fotósorozat volt a legizgalmasabb, kinek melyik nyuszilány tetszett a legjobban az épp aktuális lapszámban. Utóbb pedig, a magazin felgyülemlett régebbi lapszámait gondosan összegyűjtik a fiók mélyén, és a következő látogatás alkalmával elviszik az egészet a nagypapának, nagymamának, hadd lássák ők is, mi az érvényesülés legegyszerűbb, leggyorsabban járható útja. Talán még nekik is kedvük támad majd a fényképész lencséje elé állni.

„Pontosan tudjuk, hogy otthon azonnal kikapod a partnered kezéből a frissen vásárolt Playboyt” – írják a hirdetés szövegében. Majd így folytatják: „Azt is tudjuk, hogy te nézed át először a fotósorozatokat, és ábrándozol róla, mi lenne, ha te is szerepelhetnél a címlapon.” Soha szebb leányálmokat nem látott gyermekkor, mint a nyuszis magazin címlapján szerepelni meztelenül. Ennél szebb életcélokat nem láttak az emlékkönyvek, sem a gyermeki képzelet.

Nem kell persze félreérteni, a szabados irodalmi alkotásoknak, a szexualitással is kacérkodó provokatív művészi akcióknak, elgondolkodtató kreatív túlzásoknak, a művészi aktoknak megvan a maguk művészettörténeti jelentősége szinte az összes művészeti ágban a színháztól a filmen és a költészeten át egészen a festészetig és a fotográfiáig. De komolyan kétségbe ejtő dilettantizmus volna összetéveszteni ezt egy-egy erotikus magazin címlapfotóival, meztelen naptáraival. Ez már egy egészen másik kategória, amelyikben kivénhedt, „elhasznált” pornósztárok a bulvártévék celebműsoraiban legitimálják magukat. És foglalkozásukat! Hivatásukat... Ezzel együtt pedig az ipart, amelyiknek segítségével „felemelkedtek”, „felkapaszkodtak”.

Annak, aki nem fogyasztója, különösebben szemet sem szúr a pornográfia, vagy akár egy-egy erotikus magazin létezése, mindaddig, amíg nem követnek el hülyeségeket – mint például néhány évvel ezelőtt, a Hősök terén, fényes nappal, a járókelők, köztük tizenéves és még annál is fiatalabb gyermekek, a távolban cseverésző egyenruhások „társaságában” forgatott pornófilm –, amíg nem válik tolakodóvá és hivalkodóvá. Ezzel együtt pedig hamissá. Hazuggá. Mint ez a hirdetés is. Amelyik a reggel iskolába igyekvő diáklányok fejébe sulykolja, hogy az az igazi életcél, az az igazi önmegvalósítás, az az igazi vágyálom, ha a nyuszis magazin címlapján mutogathatják meztelen testüket.

(Magyar Hírlap, 2009. december 1.)