Napfényes karácsony

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Napfényes karácsony címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Napfényes karácsony

Gyermekkoromban egy idős házaspár lakott az utcánkban, alig néhány háznyira tőlünk. Szűcsék lánya ekkor már évtizedek óta a világ másik végén, Ausztráliában élt, s habár a telefonhálózat – főleg a nemzetközi hívások tekintetében – a nyolcvanas években még nem volt annyira fejlett, mint manapság, a mobiltelefónia kakofón világában, a bejáródott zökkenőkkel, ha döcögősen is, de megtalálta a módját, hogy hetente beszéljen szüleivel.

Heti rendszerességgel megismételt, szertartásos és kellően intim dolog volt ez a telefonhívás Szűcséknél. Emlékszem, édesapámmal kerültük is, hogy olyan időpontban látogassuk meg őket, amikor tudtuk, hogy esedékes egy-egy ilyen interurbán beszélgetés.

Amikor elkezdtek hullani a fákról a falevelek, barnába hajló színek vették át a természetben a zöld helyét, Szűcsék minden évben bezárták a nagykaput, és egy időre a náluk tett látogatásainknak is vége szakadt. Lányuk repülőjegyet küldött nekik, ők pedig minden ősszel összecsomagoltak, és elutaztak a távoli Ausztráliába.

Minden évben ott töltötték a telet, csak tavasszal tértek vissza az utcánkba. Ilyenkor aztán vége s hossza nem volt a történeteknek, az élménybeszámolóknak. Lányuk, aki számomra mindig csak egy arc volt a fényképekről, de személyesen soha nem találkoztam vele, elvitte őket különböző helyekre, hogy – ha már ott vannak – lássák, talán meg is ismerjék valamennyire a távoli kontinenst. Szűcsék pedig elmesélték nekünk, hogy melyik felvétel hol készült, felhívták a figyelmünket, hogy egy-egy fotón mit érdemes megfigyelnünk. Történeteik, és a fényképek alapján álmaim világa volt akkoriban, gyerekfejjel Ausztrália. És természetesen nagyon is irigykedtem rájuk.

A legfurcsább azonban az volt ezeken a felvételeken, hogy a karácsonyi fotókon is nyár volt, hét ágra sütött a nap, strandon napoztak, talán még a tengerben is megfürödtek az emberek. Pedig akkoriban még a maiaknál jóval keményebb telek jártak ezen a vidéken, nagy hóval, jéggel és hideggel. És fehér karácsonnyal. Gyerekfejjel legalábbis olyannak ismertem meg őket. És igen, a nyolcvanas években iskolába mentünk, még kőkemény munkanap volt december 24-e, 25-e, kötelezően külön vállalati programmal, amelyikről nem lehetett távol maradni.

Tudom, sokaknak ideálja a fehér karácsony, mint amilyenek azokban az években is jártak, és senkit sem szeretnék megbántani ebbéli meggyőződésében, de nekem akkoriban, az ausztráliai élménybeszámolókat hallgatva, Szűcsék családi fotóit nézegetve, a napfényes karácsonyok váltak az ideáljaimmá.

Strandidővel, nyárias, lenge öltözékkel, tengerparti látványával, rekordhőmérsékletével, kánikulájával, s talán hőségriadójával is…

És ma már egy kicsit Szűcsék emlékével is, akik immár egy évtizede egy más – talán jobb, talán titokzatos, de a miénktől mindenképp különböző – világban ünneplik napfényes karácsonyaikat.

(Magyar Hírlap, 2009. december 24.)