Hatvanöt

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Hatvanöt címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Hatvanöt

Trágyával megrakott kocsik fordultak ki a csúrogi községháza udvaráról 1944 őszén. A szekerek aljából vér csordogált.

Szomorú jubileum ez a Délvidéken, így az év végén, s minden napra jut olyan esemény, amelyről méltó lenne megemlékezni. A tények, adatok, pontos információk, részletek, legfőképp a bűnösök és az elkövetők, a megrendelők, a jóváhagyók és a segítőik névsora, a parancsnoki lánc felépítése továbbra is ismeretlen. Csak részleteket ismerünk, fontos részleteket ugyan, de nem az egészet. A teljes eseménysort, a történet egészét és miértjét – nem. Hatvanöt évvel ezelőtt, 1944 őszén kezdődtek a délvidéki vérengzések, Tito partizánjainak kegyetlenkedései a mai Vajdaság területén.

Így történt, hogy a csúrogi községháza udvaráról 1944 őszén trágyával megrakott kocsik fordultak ki, amelyek aljából vér csordogált. Ahogy haladtak az úton, a csepegő vér kijelölte az útvonalat, hosszan lehetett volna követni. Az akkor még alig tizennégy éves kislány, aki figyelte a kocsik útját, az események vétlen szemtanúja lett, és aki azért érkezett aznap (is) a községházára, mert a faluban korábban válogatás nélkül összeterelt magyar férfiakat, köztük az édesapját is, ott tartották fogva a szomszédos gabonaraktárban. Neki vitt élelmet. A nők egy részét kényszermunkára fogták, édesanyja ezért nem tudott a községházára menni. A bejáratnál azonban azt mondták a kislánynak, az édesapja már nincs ott, elvitték, nem tudják hová, ne is keresse már itt. Az udvar felől még akkor is heves fegyverszólamokat, puskalövéseket hallott. Csak nézett a távolodó kocsik után, s habár valószínűleg értette az összefüggést a csordogáló vér, a hangzavar és a kapott válasz között, talán maga sem akarta elhinni, hogy ez megtörténhetett.

„Fél kilenckor kezdtek lövöldözni, ez fél egyig tartott” – mesélte el öt évtizeddel később a helybeli Pataki Katalin, aki húsz-egynéhány évesen maradt özvegyen két kicsi gyermekével. A visszaemlékezések egy részét Teleki Júlia, a téma jeles és elismert kutatója tette közzé Visszatekintés a múltba című kötetében (Napló, Újvidék, 1996), az első tényfeltáró, összefoglaló jellegű kutatómunkák, gyűjteményes publikációk egyike volt ez a délvidéki vérengzésekkel kapcsolatban. De akkor, fél évszázad távlatából, még mindig nehezen nyíltak, nehezen szólaltak meg az emberek. Féltek. Sokan csak név nélkül vállalták a szereplést, az adatközlést. Sokan még úgy sem.

„Láttam, hogy a nadrágszíjak és a cipőfűzők egy kupacba voltak dobálva, az ajtóhoz pedig egy géppuskát támasztottak […] mindjárt tudtam, hogy innen senki nem fog élve távozni” – mesélte Pataki Katalin, aki hatvanöt esztendővel ezelőtt a férjét veszítette el ugyanazon a napon, amikor a fiatal lány élelmet vitt édesapjának.

Mindhiába.

(Magyar Hírlap, 2009. december 17.)