Ünnepidegen

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Ünnepidegen címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Ünnepidegen

Az amerikai filmiparban már évtizedes hagyományai vannak az alkalmi alkotásoknak: jól kiszámított, precíz üzleti logika alapján jönnek ki a karácsonyi időszakban is az időzített filmek, többségükben könnyed – és igen könnyen felejthető – komédiácskák, amelyek lényegében ugyan semmit nem akarnak, hacsak nem a moziközönség pénztárcájának mélyére nézni. Életcélnak persze az üzleti világban ez már untig elég. Más megközelítésben családi vígjátékoknak is mondják ezeket, számítva arra, hogy ilyenkor több korosztály pénztárcáját is megszólíthatják, a kisgyermekes családokban az apróságoktól a szülőkön át, egészen a nagypapákig-nagymamákig. Úgy centizik hát ki a tartalmát és a cselekményét ezeknek a filmeknek, hogy valamilyen szinten mindenkit megérintsenek, elérzékenyült könnyeket csaljanak a nézők szemébe. De nem kell ám abban a tévhitben áltatnunk magunkat, hogy a filmművészet remekei lennének ezek. Céljuk a szűk másfél órányi idő kitöltése, mélyebb tartalmak érintése nélkül, amiben mindig jó dobás egynéhány világsztárnak mondható húzónév szerepeltetése is. De ezzel együtt is, mire megjelenik a mozivásznon a lejelentő, az imént látott történetet nagyjából már mindenki el is felejtette. Annyira semmitmondó, sokszor annyira bugyuta – tapintatosan szólva: annyira egyszerű – volt a cselekmény.

De ne legyünk túl szigorúak: a giccsnek ebben az áradásában is készülnek olykor jópofa alkotások – főleg a gyermekfilmek kategóriájában –, amelyekre legyintünk ugyan, ha művészi jelentőségükről és értékükről van szó, de legalább nem alpári módon akarnak megnevettetni, és kopottas poénjaikkal mégsem lúgozzák vegytisztára gyermekeink agyát. Ezzel tehát még hagyján is volnánk. Ezek alkalmi filmek, ilyennek készültek, ilyenként kell elfogadnunk ezeket – vagy nem.

Nagyobb baj azonban, hogy az elmúlt hévégén már a magyar kereskedelmi televízióknál is életbe lépett az ünnepi műsorséma. Nem tudom, és már évek óta hiába próbálom megfejteni annak titkát, miért vélik úgy a filmszerkesztők, műsorfelelősök, akárkik, hogy ilyenkor csupa üresfejű tahó ül a tévéképernyők előtt. Talán azért, mert kivétel nélkül annak tartanak bennünket? És azt sem tudom, hol készül, milyen boszorkánykonyhákon kotyvasztják azt a sok ordenáré mocsokságot, amit ilyenkor a kereskedelmi tévék „alkalmi filmként” zúdítanak ránk.

Csürhének nézik a közönségüket, amelyik semmi másra nem kíváncsi, csak a gyakorta alpári és gusztustalan komédiákra, azok közül is csak a legsilányabb, giccses, cseppet sem jópofa, ezerszer elkoptatott darabokra – amelyeknek besorolására talán a „zsgny” lenne legmegfelelőbb kategória. Ha átnézzük az ünnepi napok tévéműsorát, láthatjuk, olyan poénokon kellene nevetnünk, amelyek a vasútállomás talponálló csehójában összeverődött lestrapált alkoholisták körében sem ütik meg az ingerküszöböt.

Hát ezt adják nekünk a kereskedelmi televíziók karácsonyra. Már évek óta. Ami nemcsak azért káros, mert karácsony szellemiségéhez semmi köze sincs, sőt olykor rá is cáfol arra – mondhatni: ünnepidegen –, hanem azért is, mert egyfajta ízlésficamot és torz értékrendet rögzít. Amelyik aztán lassan-lassan az élet minden területén uralkodóvá lép elő...

(Magyar Hírlap, 2009. december 23.)