Akasztani való otthon

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Akasztani való otthon címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Akasztani való otthon

Ha hihetünk a parmenidészi gondolatnak, hogy „ami kimondható és elgondolható, annak léteznie kell”, akkor az ösvényen visszafelé vezető útnak és a józan ész utolsó menedékének is léteznie kell. „Eleinte, már a Johanneshausban olyan sok volt az ólom: legyen a végén is ólom. Illik ez az én ólomsúlyú létemhez” – írja Heinrich Böll Asszonyok rajnai tájban című regényének végén. Az újvidéki Híd című folyóirat 1988. márciusi számában közölt eredményhirdetés szerint Kontra Ferenc Drávaszögi keresztek című regénye (Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1988.) nyerte a kiadó előző évi regénypályázatát: a zsűri – Bosnyák István, Fekete J. József és Juhász Géza – szerint „Kontra Ferenc kézirata egy konkrét tájegység közösségi létezésének és tájmítoszának sikeres alkotói megragadása. A lírikus szerkesztésmód és a prózaversritmus embersorsok sokaságát fogja össze füzérszerűen, s e sorsközösséget a tragikus balladai hangulat hatja át…” Erre utal a regény egyik mondata is: „…ami orvosolhatatlan, az bennünk, rajtunk esett meg…” – mondja a mű főhősének, Janinak az édesanyja, s ezzel a néhány szóval összegzi is a regényt.

Amit gyógyítani kellene, az annyira láthatatlanul bújik meg az emberekben, hogy gyógykezelése lehetetlen. Ha a Böll-regény Elisabeth Blaukrämerére gondolunk, akkor máris megvan a párhuzam, de természetesen nem ezért kötöm most össze a két regényt. Kontra Ferenc – akkoriban a lap olvasószerkesztőjeként – az Új Symposion című, ugyancsak újvidéki folyóirat 1988/12. számában írt Emir Kusturica akkor elkészült alkotásáról: „Peregnek a képek egymás után. Emir Kusturica megint elképzelt egy világot. Együtt lopakodik a nézővel a sárban, a barakkok között, az asztalnál kockázók előtt, mintha még maga sem tudná, merre kanyarodik a történet, összefüggnek-e egymással a cigányszegmentumok, vagy maradnak csupán egy jellegzetes sajátosságokkal rendelkező népcsoport hagyományainak szintjén. Az egyik jellemzőjük mindjárt a nyelv, amely behatárolja önmagát, és szükségessé teszi a film feliratozását. Kusturica korábbi alkotásaiban is feltűnt egy-egy figura, aki természetfeletti, kissé transzcendens adottságokkal rendelkezett. Ezt a »hagyományt« viszi tovább a mostani főhős, aki »megbűvöli« a pulykát, a kanalat a falra mászatja, sétáltatja a konzervdobozt, végül pedig a villát gyilkos szerszámként röpíti a cigány maffiózó torkának. Ebben a világban tehát minden összefügg mindennel, egyetlen motívum kiragadása elegendő apropót szolgáltat ahhoz, hogy belelendüljünk a film átmesélésébe. Meddő próbálkozás, mert a cselekmény tulajdonképpen szavakkal elmesélhetetlen.”

Ennyiből is egyértelmű, hogy Emir Kusturicának, a cannes-i kis kedvencnek a Cigányok ideje című filmjéről van szó, habár akkor, amikor az idézett kritika íródott, „hivatalos”-nak tekinthető magyar címe még nem volt. Az eredeti Dom za vešanje alapján született a tükörfordítás: Ház az égben. De lehetett volna még Akasztani való ház vagy Akasztásra váró otthon. A magyarországi forgalmazó ragasztotta rá később a filmre a Cigányok ideje címet. Minden bizonnyal ez Emir Kusturica legjobb alkotásainak egyike. Sokkal emberibb, sokkal valóságosabb, mint azok a filmjei, amelyeknek hamis világával világhírnévre tett szert.

Akárhogy nevezzük is, hamis világképeknek nem vagyunk híján. Az ólomsúlyú fájdalom, amelyről Böll beszélt, s amely orvosolhatatlan, nos, az bennünk esett meg, itt lopakodik velünk a sárban, a barakkok között, mintha maga sem tudná, merre kanyarodjék. S peregnek a képkockák, mint egy az emberi mozgást szokatlanul felgyorsító némafilmben.

Vagy ájultan kiterítve. És nem csupán egy jellegzetes sajátosságokkal rendelkező népcsoport hagyományainak szintjén. Sőt akár az ösvényen visszafelé haladva is. Ha másért nem, hát csak azért, „mert léteznie kell”. A parmenidészi változatlanságban gyökerezve.

(Magyar Hírlap, 2007. július 28.)

Fordított ösvényen

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Fordított ösvényen címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Fordított ösvényen

„Vagy traktátusokat írunk, vagy irodalmat. Az irodalom a józan ész utolsó menedéke, vagy annak kellene lennie” – mondta egy interjúban Danilo Kiš.

Parmenidész, a görög filozófus (i. e. 540–470) Xenophanész tanítványa volt; az utóbbi által alapított eleai iskola egyik kiemelkedő tanítványa. Tanítása szerint csak a létező létezik, amely nem keletkezett és nem pusztul el, egyetlen, mozdulatlan és teljes. Ez persze túlzottan is leegyszerűsített magyarázata tanainak, de most talán érjük be ennyivel. Ahogy ő maga fogalmazott: „Ami kimondható és elgondolható, annak léteznie kell. Mert van létezés / és nincs, ami nem létezik. Arra intelek, fontold ezt meg. / Mert először a kutatásnak ettől az útjától óvlak, / azután még attól, amelyen a mit sem tudó halandók / tévelyegnek, a kétfejűek: mert tanácstalanság / kormányozza keblükben a tévelygő gondolkodást, így sodródnak, / süket és vak, megigézett, különbséget tenni nem képes népség, / akik a létezést és a nemlétezést ugyanannak tartják / és nem ugyanannak, [akik számára] mindenben van fordított ösvény” (Steiger Kornél fordítása).

Nincs, ami nem létezik, tehát a nemlét sem lehetséges. Ily módon a fordított ösvénynek is léteznie kell. Ha elfogadjuk Danilo Kiš véleményét, akkor a traktátus akár a fordított ösvénnyel is azonosítható.

Böndör Pál, a Temerinben, Újvidék északi elővárosában élő vajdasági magyar költő írta Eleai tanítvány című (alcímében: Kr. e. 480 körül) versében: „Azt álmodta hogy egy sötét szobában / fekszik egy kemény fekhelyen / és kibírhatatlanul viszket / a bal bokája. Először a jobb láb- / fejét dörgölte a bal bokájához / majd – mivel nem enyhül a viszketés – / a kezét nyújtotta ki / hogy egy sötét szobában / egy megvalósult álom helyét vakarva / ébredjen fel / a rengeteg / de mégis véges számú lehetőség közül / abban a formában öltve testet / melyben megszoknia önmagát / már majdnem sikerült / Xenophanész és / Parmenidész tanításaiba kapaszkodva / és ebbe a korba is persze / melyet nevén ő nem nevezhet soha / mivel azt majd csak később / keresztelik el klasszikusnak / a perzsa / az etruszk és a karthágói / barbár fenyegetés / a hagyományos görög széthúzás / és a Iakedaimoniak erőszakos műveletlensége / ellenére is.”

Az erőszakos műveletlenségnél nincs veszélyesebb, ezt tapasztalhatjuk szinte minden tekintetben, akár a leghétköznapibb szinten is. Böndör Pál, évszázadokkal Xenophanész és Parmenidész után, Újvidéken született 1947 szeptemberében. Idézett verse az 1997-ben megjelent kötetének címadó darabja volt. A változásom könyve címmel két évvel később jelent meg újabb kötete. Költészetének kiváló ismerője, Fekete J. József, a neves irodalomtörténész és kritikus így méltatta kötetét: „Nem tudom, milyen tanuló lehetett Böndör Pál az iskolában, bár ha abból ítélek, hogy az eleai iskolából mit hozott magával, talán azt mondhatnám, hogy: kételkedő. Előző könyve, a válogatott és új verseket tartalmazó Eleai tanítvány (1997) ugyanis címében Kolophoni Xenophanész bölcseleti iskoláját tűzte ki irányelvül, amely az időszámításunk előtti VI. és V. században egy panteisztikus világelmélet keretében azt tanította, hogy a lét egységes és változatlan. Mire azonban megjelent a változatlanságot hirdető versgyűjtemény, a szerző már nagyban írta A változásom könyve verseit. […] Igazságtalanság lenne azonban azt állítani, hogy az előző kötet végső tanulsága az lett volna, hogy a világ változatlan. Nem, Böndör már ott is inkább azt állította, hogy a világ változik, csak éppen ez a jelen pillanatban nem látszik rajta. A világgal szembeni kételyek és fenntartások eredményeképpen mostani verseiben a saját változásának szakaszait fogalmazta meg.”

Böndör fordított hát egyet ösvényén: a változatlanság tagadásától a változó tanítása felé. Mintha visszafelé is vezetne út. Nagy kérdés azonban, hogy a traktátusokból van-e, létezik-e a józan ész utolsó menedékéhez visszavezető útvonal. Amelyen akár el is tévedhetünk.

(Magyar Hírlap, 2007. július 21.)

Szerepek és hordozóik

A Magyar Hírlap és a Csongrád Megyei Napilap is közli Szabó Palócz Attila írását Szerepek és hordozóik címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Szerepek és hordozóik

Nyakkendősen, márkás cuccokban, lezser vagy sportos holmikban, strandpapucsban, baseballsapkában, felemás cipőben, szalmakalapban, térd- vagy könyökvédővel, esetleg meztelenül – minden csak egy szerep a hétköznapokban. Szakadt farmerben, rojtos rövidnadrágban, gumicsizmában, kismamaruhában, tarka ingben, bakancsban vagy szandálban, fürdőköpenyben vagy hálóingben, festett vagy batikolt pólóban, bikiniben vagy fürdőruhában – minden csak egy-egy olyan szerep, amelyet következetesen végig kell játszani.

A nyolcvanas évek második felében a diákszínjátszók regionális találkozóján az egyik csoport saját darabot mutatott be, a szerző, aki rendezőként is jegyezte az előadást, maga is színpadra lépett. Az egyik jelenetben a fiatal fiú kiabálva ledobálta magáról a ruháit, és meztelenül maradt a deszkákon. Panyókára vetett lenge magyarban... A szervezők érdektelenül (nem érdekelte őket), a zsűritagok pedig fenntartásokkal ugyan, de pozitívan fogadták a középiskolások megnyilvánulását. A közönség kissé talán meglepődött, de semmilyen komolyabb ellenreakciót nem váltott ki a jelenet. A legnagyobb problémát, jellemzően, épp annak a színtársulatnak a vezetője okozta, amelyik a darabot a vetélkedőre benevezte. Amikor megtudta, hogy vetkőzés van az előadásban, le akarta állítani az előadást, szerette volna megakadályozni, hogy a srácok fellépjenek. A darab szereplői végül a saját szakállukra utaztak el a vetélkedőre, saját társulatuk ellenszelétől kísérve. Egy ismert filmrendező (akinek a nevét itt és most „tapintatosan” elhallgatom, mert nem tudhatom, ma már hogyan viszonyul több mint húsz évvel ezelőtt kimondott szavaihoz: ha nem vállalná, ne hozzam kellemetlen helyzetbe; de ismerve őt, meggyőződésem, hogy vállalja...), aki jelen volt az előadáson, de a bírálóbizottságnak nem volt a tagja, később egy interjúban így beszélt az esetről: „Az volt az egészben a megdöbbentő, hogy ezek a fiatalok szinte bocsánatot kértek azért, mert csináltak valamit. Ez engem nagyon feldühített, hisz merészséget, szókimondást várok azoktól az emberektől, akik művészetekkel szeretnének foglalkozni. Azért várom el tőlük, hogy higgyenek abban, amit csinálnak, hogy ne szégyelljék a bátorságukat! A cenzúra mérge belopta magát középiskolásaink szervezetébe, és ez nagyon elgondolkodtató.” Egy másik kérdésre válaszolva, amelyikben arról kérdezték, hogy a saját filmjeiben hogyan viszonyul a meztelenséghez, így fogalmazott: „Hetvenkettőben még kivágták filmemből a meztelenséget. Ma már a ruhátlanság nem jelent külön gondot. Ha a meztelenség funkcionál egy drámában, azt meg kell csinálni. A […] fiatalok előadásában összezárt emberek küzdenek, és amikor ezek az összezárt emberek egymásra rontanak, mindenből kivetkőzve, akkor van értelme lemeztelenedésüknek. Rodin szerint az érzelem az ember hátán is tükröződik. Neki, Rodinnak is fontos volt az, mint híres szobrásznak, hogy meztelenül, pőrén mutassa be a gondolkodó férfiút. Gyönyörűen tükrözi a bőr a belső világot. Belső világunkat.”

Jó kis ördögi körbe keveredtek a történetünkben szereplő középiskolások: egyfelől a saját társulatvezetőjük akarja megakadályozni fellépésüket, másfelől pedig azok is szidják őket, akik támogatták vállalkozásukat. Az eredendő hibát, amelyet a filmrendező fölrótt nekik, akkor követték el, amikor megérkeztek a vetélkedőre, és megkeresték a zsűrit, hogy beszámoljanak arról: a saját szakállukra jöttek el, a társulat, amelyik benevezte darabjukat, már nem támogatja őket.

S történt mindez a múlt század nyolcvanas éveiben.

Hűvösen és rezignáltan, merészen vagy elbátortalanodva, nagyképűen, fennhéjázva, sértően és meghunyászkodóan, fennkölten akár – minden csak egy szerep a hétköznapokban. Felajzottan, tobzódva, leleményesen vagy inkább csak tétlenkedve, sírógörcsben, szégyenlősen, megalázva, kegyelettel vagy mélységes gyászban, önfeledten – minden csak egy-egy olyan szerep, amit következetesen végig kell játszani.

Mielőtt végleg legördül a függöny.

(Magyar Hírlap, 2007. július 7.)

(Csongrád Megyei Napilap, 2007. július 7.)