Akasztani való otthon

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Akasztani való otthon címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Akasztani való otthon

Ha hihetünk a parmenidészi gondolatnak, hogy „ami kimondható és elgondolható, annak léteznie kell”, akkor az ösvényen visszafelé vezető útnak és a józan ész utolsó menedékének is léteznie kell. „Eleinte, már a Johanneshausban olyan sok volt az ólom: legyen a végén is ólom. Illik ez az én ólomsúlyú létemhez” – írja Heinrich Böll Asszonyok rajnai tájban című regényének végén. Az újvidéki Híd című folyóirat 1988. márciusi számában közölt eredményhirdetés szerint Kontra Ferenc Drávaszögi keresztek című regénye (Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1988.) nyerte a kiadó előző évi regénypályázatát: a zsűri – Bosnyák István, Fekete J. József és Juhász Géza – szerint „Kontra Ferenc kézirata egy konkrét tájegység közösségi létezésének és tájmítoszának sikeres alkotói megragadása. A lírikus szerkesztésmód és a prózaversritmus embersorsok sokaságát fogja össze füzérszerűen, s e sorsközösséget a tragikus balladai hangulat hatja át…” Erre utal a regény egyik mondata is: „…ami orvosolhatatlan, az bennünk, rajtunk esett meg…” – mondja a mű főhősének, Janinak az édesanyja, s ezzel a néhány szóval összegzi is a regényt.

Amit gyógyítani kellene, az annyira láthatatlanul bújik meg az emberekben, hogy gyógykezelése lehetetlen. Ha a Böll-regény Elisabeth Blaukrämerére gondolunk, akkor máris megvan a párhuzam, de természetesen nem ezért kötöm most össze a két regényt. Kontra Ferenc – akkoriban a lap olvasószerkesztőjeként – az Új Symposion című, ugyancsak újvidéki folyóirat 1988/12. számában írt Emir Kusturica akkor elkészült alkotásáról: „Peregnek a képek egymás után. Emir Kusturica megint elképzelt egy világot. Együtt lopakodik a nézővel a sárban, a barakkok között, az asztalnál kockázók előtt, mintha még maga sem tudná, merre kanyarodik a történet, összefüggnek-e egymással a cigányszegmentumok, vagy maradnak csupán egy jellegzetes sajátosságokkal rendelkező népcsoport hagyományainak szintjén. Az egyik jellemzőjük mindjárt a nyelv, amely behatárolja önmagát, és szükségessé teszi a film feliratozását. Kusturica korábbi alkotásaiban is feltűnt egy-egy figura, aki természetfeletti, kissé transzcendens adottságokkal rendelkezett. Ezt a »hagyományt« viszi tovább a mostani főhős, aki »megbűvöli« a pulykát, a kanalat a falra mászatja, sétáltatja a konzervdobozt, végül pedig a villát gyilkos szerszámként röpíti a cigány maffiózó torkának. Ebben a világban tehát minden összefügg mindennel, egyetlen motívum kiragadása elegendő apropót szolgáltat ahhoz, hogy belelendüljünk a film átmesélésébe. Meddő próbálkozás, mert a cselekmény tulajdonképpen szavakkal elmesélhetetlen.”

Ennyiből is egyértelmű, hogy Emir Kusturicának, a cannes-i kis kedvencnek a Cigányok ideje című filmjéről van szó, habár akkor, amikor az idézett kritika íródott, „hivatalos”-nak tekinthető magyar címe még nem volt. Az eredeti Dom za vešanje alapján született a tükörfordítás: Ház az égben. De lehetett volna még Akasztani való ház vagy Akasztásra váró otthon. A magyarországi forgalmazó ragasztotta rá később a filmre a Cigányok ideje címet. Minden bizonnyal ez Emir Kusturica legjobb alkotásainak egyike. Sokkal emberibb, sokkal valóságosabb, mint azok a filmjei, amelyeknek hamis világával világhírnévre tett szert.

Akárhogy nevezzük is, hamis világképeknek nem vagyunk híján. Az ólomsúlyú fájdalom, amelyről Böll beszélt, s amely orvosolhatatlan, nos, az bennünk esett meg, itt lopakodik velünk a sárban, a barakkok között, mintha maga sem tudná, merre kanyarodjék. S peregnek a képkockák, mint egy az emberi mozgást szokatlanul felgyorsító némafilmben.

Vagy ájultan kiterítve. És nem csupán egy jellegzetes sajátosságokkal rendelkező népcsoport hagyományainak szintjén. Sőt akár az ösvényen visszafelé haladva is. Ha másért nem, hát csak azért, „mert léteznie kell”. A parmenidészi változatlanságban gyökerezve.

(Magyar Hírlap, 2007. július 28.)