Balogh István könyvbemutatója a Zentai Alkotóházban

A Zentai Alkotóházban megtartják Balogh István Hintaszék című könyvének ünnepélyes bemutatóját.

Az est vendége: Németh Ferenc, a Forum Könyvkiadó Intézet igazgatója, Bordás Győző, a könyv szerkesztője, Domány Zoltán előadóművész és a Zentai Színtársulat néhány tagja.

„A Tábornok megáll a vaskorlát mellett, szemléli a vizet, aztán körbetekint. A hídon átdübörög egy üres dömper, artikulálatlan darabokra tépi a lágy szellő simogatását. Aztán csönd sarjad, a füvecskék emelgetni kezdik ijedten behúzott fejecskéjüket. A Tábornok zsebébe nyúl, kitapintja a maroktelefont. Ujjai közé szorítja, aztán elengedi. Kihúzza kezét a zsebből, megemeli fején a tányérsapkát, élvezi a kora tavaszi szellő cirógatását. Idill ez, egy pillanatig tartó, mert köhögés tör rá, erősen rázkódik a teste, szeméből kicsordul a könny. Nehezen nyugszik le, öklével megtörli a szeme alját. Bámulja újra a túlpartot, a füzek mintha zöldre váltanának. Távolabb valami madár ereszkedik lassan, és eltűnik a sötétes ágak között. Ismét zsebébe nyúl, határozottan ragadja meg a telefonkészüléket, de újra szétpattan a marka. Köpönyegébe dugja kezét könyékig, s a belső zsebből előhúzza a szemüvegtokot. Szétkattantja, orrára helyezi az aranykeretes pápaszemet. Újfent a zsebébe nyúl, kiveszi a telefont, aktiválja és a füléhez emeli…”

Apró részletek

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Apró részletek címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Apró részletek

Április közepén meghozott döntésével rehabilitálta az egyik szerbiai bíróság az 1944-45-ben, a Délvidékre bevonuló jugoszláv partizánok által elkövetett magyar népirtás egy halálos áldozatát és három meghurcolt túlélőjét: Novák István családfőt, akit a Zsablya faluba 1944 végén megérkező délszláv katonák megöltek, feleségét, Novák Franciskát, és két gyermekét, Novák Imrét és Szabó Novák Esztert, akiket később a járeki haláltáborba deportáltak, majd onnan Újszépligetre telepítettek. Az ítélet azért is fontos, mert mindazoknak, akiket rehabilitálnak, és akiket annak idején megfosztottak vagyonuktól, most a jogerős határozat alapján joguk van arra, hogy visszaköveteljék elkobzott javaikat.

Mindazoknak a gaztetteknek az elismerését és feltárását, amelyeket a partizánok követtek el ebben az időszakban, ma már természetesen a szerb államtól várjuk, hiszen Vajdaság, azok a falvak és városok, ahol haláltáboraikat működtették, ahol a magyar lakosságot megkínozták és lemészárolták, haláltáborokba hurcolták, közigazgatásilag Szerbiához tartoznak.

Ma már közkeletű azonban a meghatározás, hogy a „szerb partizánok” irtották ki a magyar lakosság jelentős részét a Délvidéken, ami így kimondva – tévedés. Pedig nemcsak a magyar sajtó, de a témával foglalkozó dokumentumfilm is következetesen ilyen felszínesen fogalmaz. Mivel ezek az események Vajdaságban történtek, nagy valószínűséggel állítható, hogy a kegyetlenkedő hordák nemzeti összetételében valóban jelentős, talán hetven-nyolcvan százalékos túlsúlyban is voltak a szerbek, hiszen a partizánokat javarészt helyben toborozták, vagy sorozták be erőszakkal. De ezek a csapatok nem nemzeti, hanem ideológiai alapon szerveződtek. Ha tényleg „csak” szerbek lettek volna, akkor most csetnikekről beszélnénk, ha horvátok követik el mindezt, akkor pedig usztasákról vagy domobránokról, és így tovább… De a partizáncsapatokban egyaránt voltak kommunista szerb, horvát, szlovén, montenegrói, macedón, sőt bosnyák elvtársak is. Mert ezek – mondjuk úgy – ideológiai alapon szerveződő alakulatok voltak. A vezérkarban deklaráltan bolsevikok, a harcoló alakulatokban pedig mindenféle toborzott népek.

Tudom, jelentéktelen, apró kis pontosítás ez, talán szóra sem érdemes, de a történelmi hitelesség – és a tisztánlátás – érdekében mégis fontos tisztázni az ilyen apró részleteket is.

(Magyar Hírlap, 2010. május 19.)