A jó Demszky

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását A jó Demszky címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

A jó Demszky

Volt Demszky Gábor főpolgármesternek egy, de tényleg csak egyetlenegy jó gondolata, két mondatra tagolva, az immár hagyományos, március 15-i beszédében: „Főpolgármesterként huszadik alkalommal szólok a ’48-as forradalom ünnepén. Ez a huszadik alkalom egyben az utolsó is” – mondta. Szép elgondolás, utoljára még eljátssza a „jó Demszkyt”, a haza megfáradt bölcsét, aki visszavonul a közélettől, talán ősz szakállat is növeszt, és most már csak a családnak él, időnként leviszi az unokáit a játszótérre, sakkozgat a közeli parkban a régi haveri társasággal, talán még Hagyó Miki, a szocialista munka e rettenthetetlen, Arany Nokia-díjas hőse is beugrik néhanap egy-egy remire, amikor megtörli fekete izzadtságtól gyöngyöző homlokát, és átmenetileg felhagy a hobbiszintű, öntevékeny szénlapátolással.

Nem annyira stilárisan, emelkedettségében vagy nyelvi pallérozottságában és zsenialitásában volt tehát sziporkázó ez a két egyszerű mondat, hanem elsősorban – tartalmában. Amelyikkel ugyan semmi újat nem mondott, de legalább akadt a beszédének egy olyan retorikai csúcspontja, ahol valóban érdemes lehetett hatásszünetet tartania, és egyetlenegy olyan pontja is, amit őszinte tapssal jutalmazott a hallgatósága.

És akkor arról még nem is beszélt a „jó Demszky”, milyen olcsón megúszta a tatarozást, hiszen a Fővárosi Közterület-fenntartó (FKF) Zrt. költségén újították fel a főpolgármester korábbi lakásait, az FKF építette át házának angolaknáját, valamint a lovardát is rendbe hozták. Demszky pedig – mint tőle már rég megszokhattuk – most ismét perrel fenyeget mindenkit, aki az erről szóló híreket leírja, feldolgozza és átveszi. Long live sajtószabadság!

Érdekes – ezt már az elmúlt évek nagy beszédeiben is megfigyelhettük – mennyire igyekeznek a forradalom eszméire hivatkozni, a sajtószabadságba kapaszkodni épp azok, akik a legtöbbet tesznek azért, nehogy mindebből bármi is megvalósuljon napjainkban. Csak az nem derült még ki a számomra, hogy a forradalmi eszmék, a sajtószabadság szakirodalmában mindehhez hol találnak igazolást. Lennének már szívesek rábökni a 12 pont között arra, amelyik azt mondja: „követeljük a közpénzek szabad szétrablását” – vagy valami hasonlót. Nem, kérem tisztelettel, ott nincs ilyen, és abban a másik, hasonlóan egyszerű kis felsorolásra épülő jegyzékben sem, amelyik foglalkozik ugyan az anyagi javak eltulajdonításával, de azzal a fikarcnyi kis különbséggel, hogy ott a „lopj” szónak van egy „ne” előtagja is…

Hoppá, ezt nem vették észre!

(Magyar Hírlap, 2010. március 30.)

Tiszaistvánfalva

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Tiszaistvánfalva címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Tiszaistvánfalva

Tiszaistvánfalva, vagy Jármos, régi evangélikus német, vagy ha úgy tetszik, hát sváb település a Délvidéken. Ilyen néven ma már azonban hiába keresné bárki is a térképeken… Egykor volt őslakói falujukat úgy nevezték, Jarmosch, vagy Schönhaus, mai hivatalos szerb nevén Bački Jarak. Magyarul Járek néven él a köztudatban.

Él… Nagyon is él! A második világháború végén bevezetett, úgynevezett jugoszláv katonai közigazgatás, tehát alapvetően a bevonuló bolsevik délszláv partizánok gyűjtőközpontot létesítettek itt. Ahová a helyi és környékbeli magyar és német lakosságot hurcolták. Nevezhetjük akár haláltábornak is. Mert lényegében az volt. Ha ugyanis megnézzük a tábor mortalitási adatait, mindenképp kivívta magának ezt a kevéssé dicsőséges címet. Csorba Béla vajdasági magyar költő, a partizánok által elkövetett népirtás jeles kutatója például következetesen úgy nevezi: megsemmisítő tábor. Ő kutatta fel és tette közzé februárban a Járekon, a jelzett időszakban vezetett három halotti anyakönyv mindeddig „lappangó” második kötetének adatait. „Ennek fényében jelentős mértékben pontosíthatjuk az áldozatok számára vonatkozó eddigi ismereteinket” – jegyzi meg a kutató, aki emlékeztet arra is, hogy korábban Mészáros Sándor történész, a téma ugyancsak kiemelkedő kutatója az első és a harmadik kötet ismeretében „mindössze” 2376 elhunytról beszélt.

Az egykori Tiszaistvánfalvának ma valamivel több, mint hatezer lakosa van, tehát kevesebb, mint amennyi ember itt 1944. december 3-a és 1946 áprilisa között, tehát alig másfél év alatt – amíg a tábor fennállt – életét vesztette.

A település Újvidéktől északra, alig tizenöt kilométerre fekszik, a szomszédos Temerinnel mára már teljesen összenőtt. Alig fél méterre egymástól áll a Járek végét és Temerin kezdetét jelző közúti tábla. Vagy éppenséggel fordítva, attól függően, hogy milyen irányba haladunk. A két településnév-tábla között gyakorlatilag nincs is más, mint egy maréknyi gaz, esetleg egy a szél által odasodort, kallódó nejlonzacskó, amit egy hanyag autós dobott ki az ablakon, vagy a kóbor kutyák húztak szét a szemétből.

A halotti anyakönyv most előkerült második kötetével kiegészítve a korábban már ismert adatokat, Csorba Béla összesen 6429 olyan ártatlan áldozatot számolt össze, aki a járeki haláltáborban vesztette életét. Ennyi haláleset dokumentálható. Egyelőre ennyit tudhatunk biztosan. És azt, hogy ez a szám sem teljesen pontos, ez a szám sem végleges, ugyanis a harmadik kötetből – ismeretlen kezek – utóbb huszonegy kompromittáló lapot kitéptek. „Ki tudja, miért? Ha arra gondolunk, hogy a szájhagyomány kivégzésekről is tud a táborban, akkor akár ez is lehetett az egyik oka a lapok eltűnésének, de természetesen ez csupán egyike a lehetséges feltevéseknek” – fogalmaz a kutató.

Ülök a monitor előtt, némán, és múlnak felettem az órák. Mert mit is lehetne minderre mondani?

6429 néma főhajtás, hogy az emlékük ne múljon el.

(Magyar Hírlap, 2010. március 23.)

Damjanich kettős keresztje

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Damjanich kettős keresztje címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Damjanich kettős keresztje

Werbőczy István feltételezte, hogy a kettős keresztet, az apostoli királyság jelképét államalapító Szent István kapta II. Szilveszter pápától, de az erről szóló, később széles körben elterjedt históriát cáfolta a hálátlan utókor. Huszadik századi kutatók bizonyították később, hogy a kettős keresztet III. Béla hozta Bizáncból.

Temesőr kis falucska a mai Vajdaságban, a Bánság szerbiai déli részén, Budapesttől négyszázhatvan kilométerre. Nem egész hétszázan lakják manapság, jelentős többségükben románok, a szerbek száma félszáz körül mozog, és él még a településen egy-két magyar család is, néhányan cigányok, macedónok, horvátok, albánok. A falu határától egy rövid sétával már Romániába érhetünk, ha pedig elcsatangol a jószág, könnyen meglehet, hogy csak útlevéllel lehet majd hazahozni, és határátkelő is van a közelben. Egy időben Temes-Strázsa volt a neve, a Pallas Nagy Lexikona pedig előtag nélkül, egyszerűen csak Strázsaként jegyzi. A török hódoltság után telepítettek ide németeket, ekkor kapta a falu a Lagerdorf, más források szerint a Legersdorf nevet, mert az egyik hadjárat során itt táborozott a császári lovasság.

Elkóborolt jószágok mindenképp lehettek itt, határátkelő azonban annál kevésbé a 19. század elején, amikor 1804-ben Damjanich János, későbbi honvéd vezérőrnagy és aradi vértanú megszületett. A granicsár rác családnak nem volt számottevő vagyona, már az idősebb Damjanich is katonatisztként szolgált a császári-királyi hadseregben, így hát egyáltalán nem meglepő, hogy fia is a katonai pályát választotta. A család szerb származása ellenére a gyermek ízig-vérig magyarként nevelkedett, sőt, később már annyira érzékeny volt magyarságára, hogy egy ízben még Haynaut is rendre utasította, amikor kutyáknak, lázadóknak, rebelliseknek, bitangoknak mondott bennünket. „1848. április 4-én férjemnek szolgálati napja volt. Haynau, ki is felment a hivatalos helyiségbe, indulatosan kiabált, hogy: die Rebellen, die Hunde, Lumpen, Betyaren, ily címeket adott a magyaroknak, férjem elibe állt, és kikérte, hogy ő mint magyar nem tűri, hogy jelenlétében ily neveket osztogasson” – írta Hamvai Ödönhöz címzett levelében özvegy Damjanich Jánosné Csernovics Emília. Az eset után pedig Damjanich csomagolhatott – áthelyezték – és utazhatott Itáliába.

Nem, más kijelentéseiből tudjuk, a vezérőrnagynak nem volt kettős identitása, ő szerb származása ellenére is magyarnak vallotta, és ami talán ennél is fontosabb, magyarnak érezte magát. Mégis, a szabadságharc néhány pillanatban kettős teherként nehezedhetett rá kettős öntudata. Például, amikor a lagersdorfi csatában, ha jól sejtem, saját szülőfaluját vívta vissza a honvédség zászlaja alatt szerb kézről. Vagy nevezzük inkább kettős keresztnek, nemcsak azért, mert úgy szebben hangzik, hanem azért is, mert a teher elválaszt, a kereszt pedig – az apostoli királyság jelképeként is – összeköt. Nemzeteket. Népeket. Évszázadokat. A jóval később meghúzott határoktól szabdalt egykori közös hazában is.

(Magyar Hírlap, 2010. március 13.)

Tószt

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Tószt címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Tószt

„Isten hozta kedves vendégeinket!” – mondja a színes, hivalkodó felirat a felszalagozott falusi lakodalmas sátor bejáratánál, a cigányzenekar már húzza a talpalávalót, a pincérek tálcákról italt, pogácsát, harapnivalót kínálgatnak, a vőfély az érkező vendégeket köszönti enyhén pajzán kínrímeket rögtönözve, a násznagy tósztot mond az örömanya tiszteletére, a násznép pedig koccintásra emeli poharát, valódi kis rögtönzött üvegjáték hangjai vegyülnek a halkan morajló társaság beszélgetésébe. Mosolyogva koccintanak, majd isznak – mondhatjuk akár úgy is: a medve bőrére, hiszen épp arra ürítik poharukat, hogy az imént megkötött házasság hosszú lesz, akár évtizedekig is egymás mellett marad az ifjú pár. Holtodiglan-holtomiglan, vagy bármi más, aztán persze az élet majd megmutatja…

Ez az idilli kis jelenet ötlött fel bennem, miközben lapunk honlapján a kommentelők bejegyzéseit böngészgettem a napokban. Igen, néhányan vélhetően letagadják, én vállalom, olykor meg szoktam nézni – talán bevallhatom: kicsit hiúsági okokból is –, hogy milyen véleményekkel egészítik ki cikkeinket az olvasók. Jutott hát eszembe a minap, hogy illene egy frappáns kis tósztot mondani – amolyan násznagyosat – a rendszeresen visszalátogató ifjú szocialisták köszöntésére is. Ugyanis ők is itt vannak közöttünk…

Január közepén írtunk lapunkban arról, hogy több mint száztagú internetes kommandót állított fel a szocialisták ifjúsági szervezete. A Societas az MSZP sikeres választási szereplése érdekében toborzott önkénteseket az internetező fiatalok körében – mindegy is, hogy milyen a politikai meggyőződésük, csak a világháló, a számítástechnika területén mozogjanak otthonosan –, akiknek az áprilisi választásokig most az a dolguk, hogy megszórják hozzászólásaikkal a különböző honlapokat. Feladatuk, hogy minél hatékonyabban győzködjék a különböző fórumokon az embereket az MSZP politikájának erkölcsi felsőbbrendűségéről – és persze szapulják az ellenfeleket. Az ifjú szocialisták pedig játékot csinálnak mindebből: az önkéntesek között egy luxusszállodában eltölthető wellnesshétvégét, fesztiváljegyeket, vörös bögréket, pendrive-okat, pulóvereket és sapkákat sorsolnak ki.

Isten hozta kedves vendégeinket! – mondom most én is, immár idézőjelek nélkül, mert a Societas-aktivisták lapunk honlapjára is megéreztek. A hozzászólások természetesen névtelenek, így nem lehet azonosítani a szerzőjüket (vagy nagyon ügyes hackernek kell ahhoz lenni, ami pedig nem vagyok), a hangnem és a mondandó azonban árulkodó. Olvasgattam a hozzászólásokat a különböző cikkek alatt, és feltűnt, hogy ezeknek az embereknek szinte minden mindegy, teljesen egyre megy, hogy miről szól egy-egy írás, akármiről legyen is szó, nekik mindenről ugyanaz jut az eszükbe. Azzal lepleződtek le, hogy folyamatosan önmagát ismétli az érvrendszerük, ugyanazokat a szlogeneket és véleményeket szajkózzák, sőt még a helyesírási hibák is árulkodóan azonosak.

A pályázati kiírásból tudjuk azt is, hogy az önkénteseknek dokumentálniuk kell a hozzászólásaikat. Remélem, mosolyogva koccintanak a kiváló eredmény láttán, a szaporodó kommentek elemzésénél, abban a helyzetben azonban, amelyikben a párt – amelyiknek az érekeit képviselik – jelenleg vergődik, minden elfogyasztott korty csakis a medve bőrére mehet. Talán érdemes lehet erre is egy tósztot mondani.

(Magyar Hírlap, 2010. március 4.)