Damjanich kettős keresztje

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Damjanich kettős keresztje címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Damjanich kettős keresztje

Werbőczy István feltételezte, hogy a kettős keresztet, az apostoli királyság jelképét államalapító Szent István kapta II. Szilveszter pápától, de az erről szóló, később széles körben elterjedt históriát cáfolta a hálátlan utókor. Huszadik századi kutatók bizonyították később, hogy a kettős keresztet III. Béla hozta Bizáncból.

Temesőr kis falucska a mai Vajdaságban, a Bánság szerbiai déli részén, Budapesttől négyszázhatvan kilométerre. Nem egész hétszázan lakják manapság, jelentős többségükben románok, a szerbek száma félszáz körül mozog, és él még a településen egy-két magyar család is, néhányan cigányok, macedónok, horvátok, albánok. A falu határától egy rövid sétával már Romániába érhetünk, ha pedig elcsatangol a jószág, könnyen meglehet, hogy csak útlevéllel lehet majd hazahozni, és határátkelő is van a közelben. Egy időben Temes-Strázsa volt a neve, a Pallas Nagy Lexikona pedig előtag nélkül, egyszerűen csak Strázsaként jegyzi. A török hódoltság után telepítettek ide németeket, ekkor kapta a falu a Lagerdorf, más források szerint a Legersdorf nevet, mert az egyik hadjárat során itt táborozott a császári lovasság.

Elkóborolt jószágok mindenképp lehettek itt, határátkelő azonban annál kevésbé a 19. század elején, amikor 1804-ben Damjanich János, későbbi honvéd vezérőrnagy és aradi vértanú megszületett. A granicsár rác családnak nem volt számottevő vagyona, már az idősebb Damjanich is katonatisztként szolgált a császári-királyi hadseregben, így hát egyáltalán nem meglepő, hogy fia is a katonai pályát választotta. A család szerb származása ellenére a gyermek ízig-vérig magyarként nevelkedett, sőt, később már annyira érzékeny volt magyarságára, hogy egy ízben még Haynaut is rendre utasította, amikor kutyáknak, lázadóknak, rebelliseknek, bitangoknak mondott bennünket. „1848. április 4-én férjemnek szolgálati napja volt. Haynau, ki is felment a hivatalos helyiségbe, indulatosan kiabált, hogy: die Rebellen, die Hunde, Lumpen, Betyaren, ily címeket adott a magyaroknak, férjem elibe állt, és kikérte, hogy ő mint magyar nem tűri, hogy jelenlétében ily neveket osztogasson” – írta Hamvai Ödönhöz címzett levelében özvegy Damjanich Jánosné Csernovics Emília. Az eset után pedig Damjanich csomagolhatott – áthelyezték – és utazhatott Itáliába.

Nem, más kijelentéseiből tudjuk, a vezérőrnagynak nem volt kettős identitása, ő szerb származása ellenére is magyarnak vallotta, és ami talán ennél is fontosabb, magyarnak érezte magát. Mégis, a szabadságharc néhány pillanatban kettős teherként nehezedhetett rá kettős öntudata. Például, amikor a lagersdorfi csatában, ha jól sejtem, saját szülőfaluját vívta vissza a honvédség zászlaja alatt szerb kézről. Vagy nevezzük inkább kettős keresztnek, nemcsak azért, mert úgy szebben hangzik, hanem azért is, mert a teher elválaszt, a kereszt pedig – az apostoli királyság jelképeként is – összeköt. Nemzeteket. Népeket. Évszázadokat. A jóval később meghúzott határoktól szabdalt egykori közös hazában is.

(Magyar Hírlap, 2010. március 13.)