Tiszaistvánfalva

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Tiszaistvánfalva címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Tiszaistvánfalva

Tiszaistvánfalva, vagy Jármos, régi evangélikus német, vagy ha úgy tetszik, hát sváb település a Délvidéken. Ilyen néven ma már azonban hiába keresné bárki is a térképeken… Egykor volt őslakói falujukat úgy nevezték, Jarmosch, vagy Schönhaus, mai hivatalos szerb nevén Bački Jarak. Magyarul Járek néven él a köztudatban.

Él… Nagyon is él! A második világháború végén bevezetett, úgynevezett jugoszláv katonai közigazgatás, tehát alapvetően a bevonuló bolsevik délszláv partizánok gyűjtőközpontot létesítettek itt. Ahová a helyi és környékbeli magyar és német lakosságot hurcolták. Nevezhetjük akár haláltábornak is. Mert lényegében az volt. Ha ugyanis megnézzük a tábor mortalitási adatait, mindenképp kivívta magának ezt a kevéssé dicsőséges címet. Csorba Béla vajdasági magyar költő, a partizánok által elkövetett népirtás jeles kutatója például következetesen úgy nevezi: megsemmisítő tábor. Ő kutatta fel és tette közzé februárban a Járekon, a jelzett időszakban vezetett három halotti anyakönyv mindeddig „lappangó” második kötetének adatait. „Ennek fényében jelentős mértékben pontosíthatjuk az áldozatok számára vonatkozó eddigi ismereteinket” – jegyzi meg a kutató, aki emlékeztet arra is, hogy korábban Mészáros Sándor történész, a téma ugyancsak kiemelkedő kutatója az első és a harmadik kötet ismeretében „mindössze” 2376 elhunytról beszélt.

Az egykori Tiszaistvánfalvának ma valamivel több, mint hatezer lakosa van, tehát kevesebb, mint amennyi ember itt 1944. december 3-a és 1946 áprilisa között, tehát alig másfél év alatt – amíg a tábor fennállt – életét vesztette.

A település Újvidéktől északra, alig tizenöt kilométerre fekszik, a szomszédos Temerinnel mára már teljesen összenőtt. Alig fél méterre egymástól áll a Járek végét és Temerin kezdetét jelző közúti tábla. Vagy éppenséggel fordítva, attól függően, hogy milyen irányba haladunk. A két településnév-tábla között gyakorlatilag nincs is más, mint egy maréknyi gaz, esetleg egy a szél által odasodort, kallódó nejlonzacskó, amit egy hanyag autós dobott ki az ablakon, vagy a kóbor kutyák húztak szét a szemétből.

A halotti anyakönyv most előkerült második kötetével kiegészítve a korábban már ismert adatokat, Csorba Béla összesen 6429 olyan ártatlan áldozatot számolt össze, aki a járeki haláltáborban vesztette életét. Ennyi haláleset dokumentálható. Egyelőre ennyit tudhatunk biztosan. És azt, hogy ez a szám sem teljesen pontos, ez a szám sem végleges, ugyanis a harmadik kötetből – ismeretlen kezek – utóbb huszonegy kompromittáló lapot kitéptek. „Ki tudja, miért? Ha arra gondolunk, hogy a szájhagyomány kivégzésekről is tud a táborban, akkor akár ez is lehetett az egyik oka a lapok eltűnésének, de természetesen ez csupán egyike a lehetséges feltevéseknek” – fogalmaz a kutató.

Ülök a monitor előtt, némán, és múlnak felettem az órák. Mert mit is lehetne minderre mondani?

6429 néma főhajtás, hogy az emlékük ne múljon el.

(Magyar Hírlap, 2010. március 23.)