Hábel György olvasói levéllel keresi fel a Magyar Hírlap szerkesztőségét

Hábel György egy magánlevelét ajánlja fel közlésre a szerkesztőségnek.

    

     

     

Az év értéke

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Az év értéke címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Az év értéke

December végén, a két ünnep közötti időszakban – ebben a sajátos uborkaszezonban –, sorozatban készülnek a legkülönfélébb éves összegzések, visszatekintések. Az üzleti világban, a tőzsdéken persze ezek elsősorban számtani elszámolások, számvetések, amelyek a nemzetközi gazdasági válságra való tekintettel az idén többségükben negatívak lesznek. Az igazi kérdés azonban mégsem az, hogy ki veszített többet, melyik cég bukott nagyobbat. Hiszen az elmúlt évnek – kevés jól helyezkedő kivétellel – valamilyen szinten mindannyian a vesztesei voltunk. Adókkal és emelésükkel, elvonásokkal, kurtításokkal, költségvetési ügyeskedésekkel nyúltak a zsebünk mélyére. Az élet minden területén.

A legnagyobb veszteséget azok könyvelték el – számtani és emberi szempontból is –, akiket lapátra tettek a multinacionális vállalatok, amelyek leépítették magyarországi üzleti érdekeltségeiket. És persze azok a kisvállalkozók, akik nem tudták fizetni a sokasodó adóterheket, ezért fel kellett adniuk tevékenységüket. Mert úgy van az, kérem tisztelettel, hogy amikor nekünk kell fizetnünk, amikor tőlünk vesznek el, akkor nincs haladék és nincs türelem, szigorúan betartatják velünk azokat a határidőket, amelyeket úgy találtak ki maguknak, hogy meg sem kérdeztek bennünket. És már jön is az inkasszó. Ha azonban mi várunk a pénzünkre, akkor mindig van olyan kifogás, amire hivatkozva még kitolható néhány héttel, olykor akár hónappal is a határidő.

Habár a pozitív történések 2009-ben sem fenyegettek bennünket a bőség zavarával, egy jó hírről mindenképp tudok – aztán, hogy milyen lett a hozadéka Bajnaival az élen, már egészen más kérdés –, hiszen megtörtént végre, amire régóta vártunk: Gyurcsány Ferenc távozott a kormány és a Magyar Szocialista Párt éléről. A pártban ott egye meg a fene, az kevésbé érdekel, ott édesgessék akár a világ végéig is, ha úgy diktálja gusztusuk, de a kormányból való távozásával megszűnt végre egy, nagyjából az őszödi beszéd kiszivárgása óta fennálló igencsak visszás helyzet. Vagy akár korábbról is datálható? „Tévedtem erőnket, lehetőségeinket illetően, fontos pillanatban adós maradtam a világos beszéddel, szavahihetőségem ennek következtében jelentősen sérült” – mondta Gyurcsány Ferenc a párt tisztújító kongresszusán. Sajnálatos módon az esetek többségében éppen a kárunkra tévedett.

Mindezek tükrében az igazi kérdés inkább az volna, hogyan fogunk emlékezni 2009-re. Minden év értékét nagyban meghatározza, hogy mennyi olyan dolog történt velünk, az életünkben, a környezetünkben, amit érdemes megőrizni az emlékezetünkben. Amit emberileg értékelni tudunk. Ez kinek-kinek a sajátja, kedves és szeretettel teli élmények, mint a minapiak is, karácsony ünnepén. Személyesek. Sokkal mélyebbek és fontosabbak a mindennapjainkat beárnyékoló, leginkább felszínes külső hatásoknál.

(Magyar Hírlap, 2009. december 31.)

Kártyajáték

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Kártyajáték címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Kártyajáték

Arra panaszkodnak egy nemrég elkészült hazai felmérés elemzésében, hogy Magyarországon még mindig sokkal elterjedtebb és népszerűbb a készpénzes fizetés, mint például a bankkártyás pénzforgalom vagy a mobiltelefonos, SMS-ben történő számlarendezés. Nem is tudom, kicsit mintha pótcselekvésnek tűnne most nekem az adott helyzetben egy ilyen felmérés, illetve elemzés. Szép dolog, hogy a képünkbe dörgölik, mennyire maradiak, ellaposodottak vagyunk, pedig Európában ma már az elektronikus pénzforgalom meghaladja a négymilliárd eurót is. Nagyon szép, csakhogy ahhoz, hogy valaki internetes átutalással vagy bankkártyával fizessen, ha nem is készpénznek, de legalább virtuális fedezetnek kell lennie a számláján. Ezzel a kis előfeltétellel pedig szinte már meg is cáfoltuk az elemzőnek a készpénz népszerűségére vonatkozó állítását. Arról ugyan nem készült felmérés, de a mindennapok tapasztalata azt mutatja, hogy – látható, meggyőző – többségben vannak azok, akik nagyon szívesen egyenlítenék ki számláikat kártyával, SMS-ben, az elektronikus fizetési módok bármelyikével, könnyedén, egyszerűen és gördülékenyen – ha lenne miből.

Persze ha kimegyünk a piacra, betérünk egy boltba, megvesszük a napi zsemlénket, tejfölt a gyereknek meg ami kell, automatikusan készpénzzel fizetünk, több helyen ma még el sem fogadják a bankkártyát, nemhogy SMS-ben rendezhetnénk a számlát. Azért pedig, hogy az elektronikus fizetési mód nem vált a magyar emberek hétköznapjainak természetes részévé, elsősorban nem ugyanezeknek az embereknek a maradiságát kellene kárhoztatnia az elemzőnek. A szegénység az, ami elérhetetlenné teszi számukra, hogy rendszeresen kártyával vagy SMS-ben fizessenek. És akkor még a mindezzel járó banki jutalékokat nem is vettük számításba. Amit ugyancsak fedezni kellene valamiből. Amikor a kis vagyonkájukat úgy kapargatják össze az emberek a zsebükben meglapuló, kósza fémpénzből, érmékből, akkor nem a legalkalmasabb a képükbe dörgölni a maradiságukat. A lakosság elszegényedése pedig nem történelmi hozadék.

Nagyon pontosan körülhatárolható azoknak a kormányzati intézkedéseknek a sora, amelyek ide vezettek. Elhiszem, hogy Bajnai Gordon vagy Gyurcsány Ferenc, sőt talán még Lendvai Ildikó is rászokott már a készpénzt mellőző fizetési módszerekre, de kérdezzék már meg azt a vasalóasszonyt, vagy a hétköznapi kétkezi munkást, akinek a gyárát vagy bezárják, vagy nem, aki naponta azért kénytelen aggódni, hogy meddig lesz állása, vagy azt a pedagógust, aki tanítási idő után másodállásban takarítást vállal – szép perspektíva ez is: délelőtt tanárnő, délután takarítónő –, hogy eltarthassa két gyermekét. Kérdezzék már meg tőlük a tisztelt elemzők, hogy miért nem fizetnek SMS-ben.

(Magyar Hírlap, 2009. november 6.)