A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Brazíliába
kéne menni… címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.
*
Brazíliába kéne menni…
Kevesen tudják, de Brazíliáig nem kell a tengerentúlra,
Dél-Amerikába menni, elég leereszkedni az M5-ös autópályán a határig, a
Délvidékre, és a vajdasági Topolya városa mellett letérni az útról,
Közép-Bácska faluvilágába. Itt található egy egészen másfajta, másmilyen
Brazília, mint amilyennek földrajzi ismereteinkből a tengerentúli országot
ismerjük, és amelynek történetét még valamikor gyermekkoromban hallottam. A
história igazát azonban sohasem kutattam, nem tudhatom tehát, mennyi belőle a
valóság, és mennyi az, amivel a népi romantika jóindulatúan kiegészítette,
megtoldotta.
A legenda szerint becsületes délvidéki magyar parasztemberek
annak idején, a nagy népvándorlások korában, felkerekedtek, és megindultak,
hogy márpedig ők kivándorolnak az újvilágba, a gazdagságáról akkortájt nagyon
híres, távoli és titokzatos Brazíliába, a remény földjére. Meg is indultak ők
így szépen, a kor közlekedési eszközeihez, lehetőségeihez képest szekéren,
kocsikkal, mindenki épp azzal, amije volt, vagy, amire sikerült
felkéredzkednie. Néhány napig járták a pusztát, haladtak le szépen Dél felé,
hogy a tengert, talán Fiumét s annak kikötőjét elérjék, de aztán a nagy
elhatározás, a nagy lendület, a nagy nekibuzdulás valahogy alábbhagyott bennük,
elszállt belőlük az útnak indító hév, és előbb csak néhány napig, majd egy álló
hétig is ott maradtak, ahol legutóbb letáboroztak. A hétből hónapok lettek, a
hónapokból évek – lassan már mindenki kezdett úgy nézni rájuk, mint akik
letelepedtek, befogadta őket – a jóságos lelkű vándor őrülteket – a környék
lakossága, csak ők meséltek még mindig arról, hogy bezzeg, ők bizony Brazíliába
mennek... Nem mentek. A táborhelyen lassan nádfödeles házak nőttek ki a
földből, vályogból verve, a szekértábor tanyaközösséggé, faluvá változott.
Mivel azonban így szinte véletlenszerűen alakult ki ez a település a semmiből,
sokáig még neve sem volt, csak a rövid utat látott világvándorokra ragasztott
gúnynevük alapján mondta a köznyelv Brazíliának a falujukat, amit utóbb már
viccesen, nagyokat nevetve ők maguk, és az utódaik, leszármazottaik is
elfogadtak, és emelt fővel vállaltak. Annyira röghöz kötöttek voltak, még elhagyni
sem tudták a földet, amelyikre születtek, nem tudtak, nem sikerült hűtlenekké
válniuk hazájukhoz.
Brazília sohasem vált nagy faluvá, kisvárossá, sohasem volt
számottevő lakossága, nagyjából mindig is ötven–száz család lakta, akármilyen
változásokat hozott is a történelem. Jöttek aztán később mindenféle
vidékrendezések, szabályozások, átalakulások, akkortájt kapta a telep a
Bárdossyfalva nevet, mert akkor már hivatalosan is tudomást vettek róla, majd a
szerb közigazgatás adta neki az akácfára utaló, ugyancsak szép hangzású
Bagremovo nevet – aminek Akácfalva lenne a magyar megfelelője.
A történet igazát sohasem kutattam, nem tudhatom tehát, hogy
mennyi a valóság belőle, de akkor is szép, ha az egész csak kitaláció, és egy
szó nem sok, annyi sem igaz belőle, vagy ha az egész csupán egy nem túl szigorú
értelemben vett népmese.
(Magyar Hírlap, 2009. augusztus 7.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése