Kis magyar gospel

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Kis magyar gospel címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Kis magyar gospel

Ha ismer a művészettörténet igazán keresztény szellemiségű zenei műfajt, akkor a gospel egyértelműen az. Habár nálunk kevésbé ismert, amerikai filmekben rendszeresen találkozhatunk vele, visszaköszön, mint a jól nevelt gyermek, és megfigyelhetjük: szinte mindig vidám jelenetekben hangzik fel. A mosolygós arcok felszabadultan, színlelt ájtatosságtól mentesen szólítják meg általa Jézust. Sajnos azonban mindebből nagyon kevés jön át a magyar tévénéző, illetve a moziközönség számára. A dalszövegeket ugyanis rendszerint nem fordítják le a forgalmazók, s miközben a szinkronizált filmekben az egész világ népessége – az eszkimótól a bantu bennszülöttön át az amerikai elnökig és a klingon harcosig; mindenki – csakis és kizárólag magyarul szólal meg, addig a dalokat ritka, de annál siralmasabb kivételekkel, az összes szereplő a film eredeti nyelvén énekli, és még csak nem is feliratozzák hozzá a szöveget.

Hadd legyek egy kicsit – elfogultságomat nem is titkolva – szubjektív: kevés dolog tud annyira bosszantani, mint a szinkronizált filmek. Elképesztőnek tartom, hogy vannak emberek, akik például Woody Allen rajongóinak mondják magukat, és időközben soha nem hallották a színész-rendező hangját eredetiben, filmjei csak úgy váltak a kedvenceikké, hogy Kern András mondta alá – és ne áltassuk magunkat, hogy holmi felejthetetlen alakítást nyújtott: egyszerűen csak felolvasta – a szivacsfalú stúdióban a szöveget. De Woody Allen ebben az esetben csak egy példa – akárcsak Kern András is – a számtalan közül, ugyanígy említhetnénk akár az olasz neorealizmus, vagy a francia újhullám jeles képviselőit. Vagy a kortárs Hollywood mai tömegprodukcióit, amelyek számlálhatatlan rajongót vonzanak.

Mert bánom is én, a mindenesti tévésorozatokat – Isaurát és helyszínelő társait – szinkronizálják kedvükre, ezek felejthető kis szösszenetek, színészek, forgatókönyvírók és rendezők elsősorban azért vállalják a közreműködést mindezekben, hogy a megélhetésüket biztosítsák, kevesen akadnak közöttük, akik a művészi kiteljesedésükként élik meg ezt a munkát. De igazán agyrém, amikor teszem azt, Marcello Mastroianni, Anita Ekberg vagy Giulietta Masina szólal meg magyarul. Abszurd. Előre szóltam, hogy szubjektív leszek, de ha csak tehetem, feliratosan nézem a filmeket, az eredeti hanggal, hiszen a némafilmek alkonya óta ez is teljes értékű része egy-egy alkotásnak. A filmszínész ugyanúgy játszik a hangjával, mint arcának rezdüléseivel vagy testbeszédével, nem lehet azt valami mással, aláolvasott fordítással helyettesíteni, kiváltani.

Falssá válhat a gospel, ha nem szívből és felszabadultan éneklik. Akárcsak Marcello Mastroianni játéka, ha a szivacsfalú stúdióban fahangon olvassák olaszos szájmozgása alá a magyarszöveget. Az öröm és az őszinteség ilyenkor ugyanúgy hiányzik belőle, mint a kis magyar gospelből a hit, amelyikkel az égieket megszólítani érdemes. Nagy kár, hogy megfelelő felirat nélkül az eredeti tartalmat gyakran nem is sejtheti az átlagközönség.

(Magyar Hírlap, 2009. augusztus 28.)