A krajcáros tik

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását A krajcáros tik címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

A krajcáros tik

Százötven éve született Benedek Elek. Nemcsak Magyarországon, de szülőföldjén, Erdélyben is készülnek a holnapi évfordulóra: a magyar gyermekirodalom egyik megteremtője, a nagy székely mesemondó 1859. szeptember 30-án született. Az erdélyi Kisbaconban látta meg a napvilágot, és már gyermekként megismerkedhetett a székely népmesék és mondák gazdag világával – részletezik a hírügynökségi jelentések Benedek Elek életútját.

A népmesék világa, a népmesekincs általában a népi tapasztalásban gyökerezik. A megélt, látott és hallott dolgokat, a hétköznapi életből vett tapasztalatokat ötvözi egy meseszerű, mágikus lényekkel benépesített csodálatos világban. A mesék nem elsősorban a gyerekeknek szóltak, hanem az adott korban a közösségi szórakozás egyik, mindenki számára elérhető, népszerű formáját jelentették. Ha mesemondó érkezett a faluba, összeszaladt a település apraja-nagyja, hogy meghallgassa ezeket a különleges történeteket, amelyekben rendre magára ismerhet, azonosulhat mágikus képességekkel felruházott hőseivel, és mintha hétköznapi apró-cseprő gondjaira jelentenének gyógyírt a történetek, úgy talált magának fogódzókat, kapaszkodókat a valós életben gyötrő gondjaira.

Ezért van például az is, hogy szép számban találunk népmesekincsünkben a gyerekeknek – a felnőttek pironkodása nélkül – nehezen felolvasható, pajzán, erotikus történeteket is. A mesemondó a felnőttek előtt adta elő történeteit, a felnőttek életéről regélt, hiszen őket szórakoztatta, és olykor okította is. A mágikus lények, a mesehősök, a háromszabólegények és a legkisebbkirályfiak pedig a csodálatos környezetükben, amelyikkel a fantázia felruházta életterüket, megvalósították azokat az álmokat, amelyeket a hallgatóság némán dédelgetett magában. Talán ezért is lehetett, hogy a mesemondó előadásának hallgatói azonosulni tudtak a történek főhőseivel. A mesék ezeknek az embereknek a hétköznapjaiból táplálkoztak. A krajcár, a tik, az égig érő paszuj... Mind-mind olyan népmesei elem, amelyik a hallgatóság valós életének elemeit jelenítette meg a történetekben.

Nézem most, egy nappal Benedek Elek születésének százötvenedik évfordulója előtt a hírügynökségi jelentéseket, és azon gondolkodom, ha holnap tévedne be közénk egy régi vágású mesemondó, történeteiben melyek lennének azok a motívumok, amelyeket a valós életünkből merít. Megszorítások, elvonások, egészségügyi leépítések, UD Zrt., IMF, kamatvágás, ingatlanpanamák és széttalicskázott milliárdok... Mind-mind annyira kiábrándító, elkeserítő, alantas dolog, hogy egyáltalán nem a népmesék, csak a folytonos panasz hangja hallatszik ki belőle, és megkeserednének tőlük még a háromszabólegények és a legkisebbkirályfiak is sorra mind, ahányan csak vannak.

És senkit sem hibáztathatunk. Csak mi magunk – a modern kor emberei – tehetünk arról, hogy mesemotívumaink mind ilyen sekélyesekké, elsilányítottakká váltak. Akárcsak hétköznapjaink.

(Magyar Hírlap, 2009. szeptember 29.)