„Zenélt” fejében a szöveg – az író-műfordító Göncz Árpád emlékére

A hvg360 közli Mátraházi Zsuzsa összeállítását közöl Göncz Árpádról.

*

„Zenélt” fejében a szöveg – az író-műfordító Göncz Árpád emlékére

A börtön csinált műfordítót a száz éve született Göncz Árpádból, a Bibó-per életfogytiglanra ítélt másodrendű vádlottjából. Regények sorát, köztük A Gyűrűk Urát írta át angolról magyarra, saját műveit 32 nyelvre fordították le.

„Soha nem tévesztette össze a szeretet hatalmát a hatalom szeretetével” – méltatta a harmadik magyar köztársaság első elnökét mandátuma lejártakor, 2000-ben tartott búcsúztatón Bródy János, az alkalomhoz igazítva saját szövegét az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának tiszteletére 1971-ben írt beatoratóriumból.
A hatalom gyakran emberéleteket követelő vagy „csak” megnyomorító természetét saját bőrén tapasztalta meg Göncz Árpád. „A legagyafúrtabb póknak a hálójában is akadhat egy-egy gyönge szál” – később eszébe juthattak Tolkien szavai, pontosabban a sajátjai, hiszen magyarra ő ültette át A Gyűrűk Urát.
Jogászpályáját 1947-ben kellett abbahagynia, amikor a Rákosiékkal ellenszegülő, kisgazdapárti Kovács Bélát – akinek titkára volt – a köztársaság elleni összeesküvéssel vádolták, és a Szovjetunióba hurcolták. Ez után a Talajjavító Intézetben kötött ki és négy évig agrármérnöki tanulmányokat is folytatott, majd segédmunkákat végzett. 1957-ben börtönbe került, és a Bibó-per másodrendű vádlottjaként életfogytiglanra ítél­ték.
Bizarrul hat, de a börtön tette műfordítóvá. Felesége angol nyelvkönyvet juttatott be hozzá, a kötetben aláhúzott részekkel üzent. Göncz kezdetleges nyelvismeretét ezekkel bővítette a Gyorskocsi utcában. Amikor egyszer megkérdezték tőle „odabent”, tud-e angolul, merészen igennel válaszolt. Grafológiai szakszövegekkel kellett bizonyítania. Megfelelt, és dolgozhatott a börtön fordítóirodáján.

„Ránk, a rendszer úgynevezett ellenségeire bízták a Nyugatról beszerzett különböző kiadványok, angol lapokból vett cikkek lefordítását. Winston Churchill emlékiratait Magyarországon az elsők közt ismertem meg”

– nyilatkozta egyszer és hozzátette: „Még évekkel az után is, hogy 1963-ban amnesztiával szabadultam, tájékozottabb voltam politikai kérdésekben, például a karibi válságot illetően, mint az ötvenes évek fordulóját szabadlábon megélt társaim.” Máskor pedig azt mondta: „Annyi információ jutott a birtokunkba, hogy a fordítóirodán őrt a közelünkbe se engedtek, nehogy megfertőzzük azt az ártatlan lelküket.”
Az első irodalmi fordítása is fogságban készült. John Galsworthy A Forsyte Sagájának Indian summer (Vénasszonyok nyara) című részét ültette át magyarra.

A feleségének szánta a házassági évfordulójukra, „feketén” juttatta ki.

Pár év múlva az Európa Könyvkiadónál ez lett a próbafordítása.
Egyéni amnesztiával 1963-ban szabadult, de még utána, az állami gazdaságban is szemmel tartották. „Mert hátha rábeszélem a teheneket, hogy ne adjanak annyi tejet” – viccelődött később a régi histórián.
A műfordító sokkal veszélytelenebb. Előre ellenőrzött szöveggel dolgozik, otthon ül az írógépe előtt napi tíz órát, hogy megéljen. A régi Magyar Nemzet Műfordítópályák című sorozatának 60. születésnapjára e sorok írójának adott interjúban mesélte, hogy akkor hagyja abba a napi robotot, ha már a feleségétől kell megkérdeznie: „Négy lába van, vízszintes a teteje, és mindenfélét pakolnak rá, hogy hívják.”
Ebben az interjúban E. L. Doctorow Ragtime című regényének fordítása volt a beszélgetés kiindulópontja, melyet mintha a feketék címadó tánczenéjének a kottájára írtak volna; súlyos és súlytalan ütemrészekként váltakoztak benne a fejezetek. Ez akkor is bravúr, ha az eredeti mű szinkópáit adja vissza a műfordító, és akkor is, ha a szöveg az ő fejében kezdett el „zenélni”. Göncz, aki akkor még sohasem járt angol nyelvterületen, így válaszolt:

Hatást fordítok. Én vagyok az olvasó, akire hat a szöveg, és az élményemet adom tovább.

Aldous Huxley A lángész és az istennő című kötetének Szombat délután című elbeszélése volt az első megjelent műfordítása 1964-ben, majd ugyanabban az évben követte J. D. Salinger Teddy című novellája. Mindkettő az Európa Könyvkiadónál jelent meg, ahol akkor Hankiss Elemér volt az angolszász csoport főszerkesztője, és engedélyt kellett kérnie, hogy fordítói munkát adhasson Göncznek, aki így az ezt követő 25 évben szabad foglalkozású értelmiségiként több mint száz angol nyelvű szépirodalmi művet ültetett át magyarra. William Faulkner könyveit szinte kivétel nélkül ő tolmácsolta. Számtalan William Goldingot, Ernest Hemingwayt, John Updike-ot szólaltatott meg. Szintén az ő nyelvi közvetítésével jutott el a hazai közönséghez A. C. Clarke 2001. Űrodisszeiája meg Mary Shelley Frankensteinje.
Utoljára Bajcsy-Zsilinszky Endre 1944-ben Genfben angolul megjelent Erdély múltja és jövője című munkáját fordította le. A magyar könyvszakma régi adósságaként 1990-ben adták ki a szerző Erdély sorsának rendezéséről és a nemzetiségek megbékéléséről szóló helyzetelemzését és tervezetét.
Legtöbben az itthon 1981-ben megjelent A Gyűrűk Ura révén ismerhették meg műfordítói képességeit. Később a film magyar szinkronjában is 60-70 százalékban a könyv szövegét használták fel. A munkát Réz Ádám kezdte el. Tudós nyelvészként Középfölde történetét, grammatikáját vette előre, és kitalálta a mitológia mintegy ötezer tulajdonnevét. A tizedével elkészült, de messzebbre nem juthatott, mert elhunyt. Göncz vonakodva vállalta el a riasztóan hosszú regényt, végül a vajai kastélyba elvonulva négy és fél hónapig napi akár 16 órában csak ezen dolgozott.
„A déli sarokbástyát kaptam, falépcső vezetett fel, a négy lőrés egyikében állt az íróasztal, volt ágy, meg egy óriási kandalló. Egér lakott benne, idővel odaült nézegetni, hogy mit csinálok. Ebédelni lementem a helyi iskolába az elemistákhoz, ők délután jöttek, dörömböltek az ajtón, hogy Árpi bácsi, írógépelünk. Beengedtem őket tíz percre, kalapáltak valamit a masinán, majd elbúcsúztunk egymástól. Ők jelentették a társaságot, a külvilágot.”
Tolkien tagadta, hogy történelmi vonatkozásai lennének a könyvének, de a műfordító még azt is érezte – ahogy maga mondta –, hogy mikor fárad az író, és ilyenkor segített neki. Úgy vélte, ha szándékolatlanul is, de belevitte Tolkien a politikai párhuzamot a művébe. „A kommunizmus és a fasizmus, a német nácizmus fenyegette az életét, tehát a hatalom gyűrűjéért folyó küzdelmet ő belülről látta.” Amikor a hazai cenzúra szembesült azzal, hogy ebben a regényben a piros a rossz és a fehér a jó, a tervezetthez képest tizedére csökkentették az első kiadás példányszámát.
Már gimnazistaként vonzódott az irodalomhoz; az önképzőkör elnöke volt. A hatvanadik érettségi találkozón egykori magyartanáruk felolvasott egy verset, kérdezte, ki írhatta. Korai Áprily-költeményre tippelt, ám kiderült, hogy ő volt a szerző diákkorában.
Mégis 52 évesen vehette kezébe az első és egyetlen kisregényét, a Sarusokat. A műfordítást tekintette a maga íróiskolájának. „Ha az embernek a belső monológtól a szürrealizmusig mindent meg kell tudnia csinálni, akkor előbb-utóbb olyan kifejezőeszköz-készletre tesz szert, amit csak leakaszt a szögről, ha saját mondanivalója van.” Több műve szól a hatalom és az egyén konfliktusáról. "Nem akarom, hogy azt tedd, vagy azt mondd, amit én akarok. Én azt akarom, hogy akard, amit én akarok s hogy akard hinni, amit én hiszek" – követeli a Sarusokban a kínzásokat vezető cölesztinus barát a valdens eretnekek 1401-ben tartott soproni pere előtt Miklós ötvösmestertől, a vádlottak vezetőjétől.
A később színpadi változatban is megjelent művet a szerző más drámáival együtt a világszínpadokon is előadták. A Rácsok című „fekete komédiában” az elnök régi harcostársa, Emanuel inkább marad bezárva, mintsem hogy behódoljon diktátorrá lett egykori barátjának. A Mérleg a hűség színműve az emlékekhez, a hazához, a szerelemhez. Az antik mitológiát használja metaforának a nő-férfi kapcsolatra a Magyar Médeia és a Perszephoné. A Pesszimista komédia dramaturgiai megoldása modern, de az 1950-es évekbeli kényszermunkatábor és a kitelepítés miatti tragédia már nem jönne át. A Találkozások és a Hazaérkezés című kötetek elbeszélései viszont örök érvényű életképek, a Jeanne d’Arc és az őt máglyára küldők találkozása pedig valóságos kísértettörténet.
Felejthetetlen a 60. születésnapján a Ragtime-mal indított interjú hangulata. Az óbudai amfiteátrumra néző dolgozószobát a téli estén megvilágító állólámpa meleg fénye és a börtönviseltségéről a sorok közt üzenő mondat: „Az emberélet útjának felén… néhány évig egy fordítóirodán dolgoztam.” Talán sikerült a családnak átmentenie ezt a lámpát is az említett bérházban a Göncz Árpád születésének 100. évfordulójára megnyíló emlékhelyre is.
Oda költözik vissza az író könyvtára és benne egyik büszkesége: annak a kódexnek a hasonmás kiadása, amely Dominicus Rannusius Crispusnak a XV. és XVI. század fordulóján Ulászló előtt elmondott beszédét tartalmazza. Török kollégájánál, Süleyman Demirelnél 1998-ban tett látogatásakor az volt az első kérése, hogy ezt a Szulejmán által Budán zsákmányolt, a Topkapi szerájban meggyötört állapotba került kötetet magyar szakemberek restaurálhassák. Demirel erre rábólintott.
Saját művei 32 nyelven jelentek meg. Az indonéz, a vietnámi, a hanti mellett akad köztük olyan, amelynél Göncz sem tudta megállapítani, hol szerepel a neve. A New Yorkban 1990-ben kiadott Plays and Other Writings (Színdarabok és más írások) című kötetnek az utószavában Doctorow mint az angol nyelvű irodalom egyik legtehetségesebb magyarországi fordítóját és mint fontos írót méltatja Gönczöt, aki „a múltat használja arra, hogy felvilágosítsa a jelent”.
Doctorow az angolul Man of God címen megjelent Sarusok drámai hatását Shaw, Brecht vagy Miller műveivel rokonította. Az Öregek című elbeszélést pedig olyan szívszorítónak tartotta, amitől „az olvasónak kedve támad fiatalon meghalni”.

Mátraházi Zsuzsa

(hvg360, 2022. február 10.)

Göncz Árpád otthonában (1986). Forrás: MTI / Tóth István Csaba

Göncz Árpád köztársasági elnök és felesége hintaágyban pihennek a Balaton partján (1990. augusztus 10.)  
Összetartozók MTI / Kovács Attila

Göncz Árpád (Esterházy-kastély, az Írók Alkotóházának terasza 1975)
Megtartó szavak Fortepan/Hunyady József

A vajai Vay-kastély 

A hely szelleme Wikimedia Commons Készítette: Thaler - A feltöltő saját munkája, CC BY-SA 3.0

Göncz Árpád a Hajnóczy József (Bors) utca 3. kapujában 1937-ben 

Korai indulás Fortepan / Magyar Bálint

Göncz Árpád temetése (2015) 

Mindenki eljött hvg.hu

A delpoi jósda hitele

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila publicisztikáját A delpoi jósda hitele címmel.

*

A delpoi jósda hitele

Sokszor teszem fel a kérdést: vajon emlékszik még valaki Boszniára? Mert persze a válasz egy határozott igen, csak hát az a kérdés legfontosabb része, hogy épp az említése miatt jut-e eszünkbe valami, vagy jelen van-e egyébként is a gondolkodásunkban, az értékrendünkben. S erre viszont az igenlő válasz már távolról sem annyira egyértelmű.

Tény, hogy Bosznia a legfurcsább, legkülönlegesebb államalakulat a környéken, ilyenre sikerült ugyanis összetákolni a kilencvenes évek véres délszláv polgárháborúi után. Srebrenica nevét pedig az egész világ megtanulta. Ennek a boszniai városnak a nevét tudja az a közepesen művelt tengerentúli választópolgár is, aki Budapestet könnyűszerrel összetéveszti Bukaresttel, s az a megválasztott amerikai elnök is, aki Belgiumot egy szép kisvárosnak tartja. De utóbbinak legalább van némi helyismerete a régiónkban: vele nem történhet meg, hogy összetévessze Szlovéniát Szlovákiával. Nincs persze ebben semmi elégtétel, simán csak egy kis életrajzi adalék: benősült Közép-Kelet-Európába,  s annak is inkább már a Dél felé eső részébe.

De Srebrenica nevét egyaránt ismerik az államisággal ugyan nem rendelkező, de önmagát mégis Iszlám Állam néven hirdető terrorszervezet központjában, Rakkában is, és a „művelt” Nyugaton, vagy éppenséggel a Gulag-vidéken, a fagyos Szibériában, s a nem kevésbé hűvös – egykor olcsó pénzen elherdált – Alaszkában is. Meg az Antillákon, Barbadoson, Madagaszkáron meg Sideyben, a híres operaház tőszomszédságában élők, Kubában, a Fidel Castrót hősként gyászoló tömegek, s Észak-Koreában a Rákosi Mátyás állami kórház igencsak korlátozott túlélési esélyekkel beszállított betegei is. S igen, Srebrenica nevét egyaránt ismerik a Bakáts tér hajléktalanjai és közterület-felügyelői is.

Bosznia azonban sokkal több, mint egy háborús emlék vagy egy mementó, több mint Srebrenica és Szarajevó tragédiája. S nem is csak azért, mert úgy van itt ez a felettébb szerencsétlen módon összetákolt ország a közvetlen közelünkben, kőhajításnyiva, hogy közben mégsem szomszédos Magyarországgal. Közelebb van persze, mint néhány szomszédos ország fővárosa – Bosznia túlsó vége is közelebb esik hozzánk, mint például Kijev –, csak hát egyfajta optikai csalódás teszi, Horvátország közbeékelődése miatt, hogy mégis távolinak tűnhet.

Ha Kijevet említjük, akkor természetesen Kárpátalja jut eszembe: „Hatvan évet kellett várnunk arra, hogy Beregszászon is megszülessen az az emlékhely, amelynél méltó módon tudunk emlékezni az ötvenhatos magyar forradalomra és szabadságharcra” – mondta még november közepén Bocskor Andrea, a Fidesz kárpátaljai európai parlamenti képviselője a beregszászi ötvenhatos emlékmű avatásán. Ez egy olyan szimbólum, amely a Kárpát-medencei magyarság egységét, összetartozását jelképezi – idézte szavait a távirati iroda. Mihajlo Kolodko ungvári szobrászművész alkotása egy talapzaton álló két fém kopjafából áll: egy derékba tört rozsdásból, amely az ötvenhatos forradalom brutális leverésével szembesít, és az ennek tövéből kinövő rozsdamentesből, amely az 1989-1990-es rendszerváltoztatást, a hatvan évvel ezelőtti követelések teljesülését jelképezi - mondta beszédében Szalipszki Endre, az emlékműállításban kulcsszerepet játszó beregszászi magyar főkonzul.

Miért is fontos ez most? Éppen most! Azért, mert ami a kilencvenes években a ma már jelképes jelentőségű Srebrenica és Szarajevó volt a napi tudósításokban és a közéletben, az mára Kelet-Ukrajna lett, s hogy még egy kicsit a párhuzamoknál maradjunk, ahogyan akkoriban a milosevici jugoszláv katonai vezetés mozgósította a vajdasági magyarokat, ugyanúgy most az egykori, szovjet minta szerint szerveződő ukrán honvédségi vezérkar szólítja egyenruhába a kárpátaljai magyar férfiakat. Donyeck és Luhanszk pedig messzebb van tőlünk, mintha Boszniát oda-vissza akár kétszer is megjárnánk, menettérti jeggyel, s mégis egy szomszédos ország áll lángokban – és végzi majd romokban – miattuk. Úgy tűnik, a földrajztudomány sem lehet teljesen mentes az abszurditásoktól. Ötvenhatra pedig éppen azért is fontos most (és Kárpátalján is...) emlékezni, mert az áldozatok, akiket értelmetlenül fegyverbe szólítanak a pöffeszkedő hadurak, ugyanolyan ártatlanok, mint hatvan vagy húsz-huszonöt évvel ezelőtt a hozzánk sokkal közelebb eső térségekben, vagy épp itthon, a Corvin közben és a Széna téren.

A berlini, zürichi és ankarai terrortámadások miatt tegnap az egész országra kiterjedő fokozott készültségi szintet rendeltek el Boszniában. Aminek a pikantériája éppen abban van, hogy Bosznia – horvát entitás és Szerb Köztársaság ide vagy oda – mégis az első európai iszlám állam (azzal a különbséggel, hogy ebben az esetben kis kezdőbetűkkel írjuk). Jó, persze csak akkor, ha nem számítjuk az évszázadokkal korábbi mór hódításokat, amelyeknek Martell Károly vetett véget 732-ben. A mai Boszniában az utak mentén folyamatosan nőnek ki a földből a mecsetek, a jellegzetes keleties öltözködés keveredik a modern, európai divattal az utcákon.

Ahhoz, hogy a bosnyákok meg tudják védeni magukat a szerb agresszióval szemben, és elhárítsák a horvát támadásokat (még ha sokan hajlamosak is ma már megfeledkezni arról, hogy a kilencvenes évek délszláv háborúiban a bosnyákok és horvátok között is komoly összetűzések voltak, s így például, ezek részeként épp egy horvát tábornok lövette a folyóba a mostari hidat is), sok-sok iszlám ország nyújtott segítséget. Akkoriban még mudzsahedineknek mondtuk a legvérszomjasabb, Afganisztánból és térségéből a balkáni hegyvidékre érkezett iszlám harcosokat. Akik (hit)testvéries szolgálataikért cserébe, bosnyák állampolgárságot kaptak, és a háborúk végeztével helyben maradtak, letelepedtek. Mivel azonban sok minden máshoz nem is nagyon értenek, továbbra is kiképzőtáborokat működtetnek, gyilkolásra, háborúzásra oktatják a felnövekvő nemzedékeket. Egész falvak vannak ma is a kezükön, amelyekbe a hatóságok sem merészkednek be... Olyanok ezek a települések, mint egy-egy benzinkútra telepített dohányzóhely.

Az összefüggések nyilvánvalóak. Csak annyi bizonyos, hogy az áldozatok most is – Berlinben, Zürichben és Ankarában is – ugyanolyan ártatlanok, mint hatvan vagy húsz-huszonöt évvel ezelőtt. Emlékművek tehát állhatnak ugyan szerte a világban, ahol megismerik Srebrenica nevét, de a delphoi jósda illetékesei is nagyon jól tudják, a hitelükkel játszanak, ha meg merik jövendölni – tippelni! –, hogy az értelmetlen öldöklésnek mikor szakad egyszer majd vége.

Szóval, emlékszik még valaki Boszniára?

Pedig fontos lenne, hiszen közelebb van, mint gondolnánk.

(Magyar Hírlap, 2016. december 23.)

Rabok sorsa a népbírósági börtönben

A Magyar Hírlap részletet közöl Tamáska Péter megjelenés előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

*

Rabok sorsa a népbírósági börtönben
„Az emberek tíz százaléka hajlandó az elveiért lógni” – A halálos ítéletek végrehajtására a Markó utcai intézet udvarát jelölték ki

Az ötvenmillió emberéletbe került háború után a világ felelősségre vonást követelt. Indokolt kívánság volt, de csak a vesztes országok politikusaira, tisztségviselőire és fegyveres testületeik tagjaira terjedt ki. Magyarországon sem merülhetett fel, hogy az ország 1944-ben nemcsak a zsidók deportálásában és a nyilasterrorban volt bűnös, de kényszerhelyzetben is volt: szuverenitása a német megszállással megszűnt.

Az, hogy a Vörös Hadsereg ellen honvédő háborút folytatottunk, és hogy a győztesek civil magyarok százezreit deportálták a Gulagra, megítélésünk enyhítésekor szóba sem jöhetett, és a magyar zsidóság pusztulásának méretei láttán a háborús bűnösökkel és a megalapozatlanul annak tekintett politikusokkal szembeni bírói méltánytalanságok és igazságtalanságok méltányosnak és igazságosnak tűntek az új hatalom embereinek szemében. (Sokan a szovjet szakértők által készített listák alapján kerültek be a nemzetgyűlésbe.) A kommunisták a fehérterrorért és az államrendőrség politikai nyomozói által elkövetett kegyetlenkedésekért is kiélték bosszúvágyukat, és a Klár Zoltán által megszervezett zsidó munkaszolgálatosok – akikből sokan beálltak a Péter Gábor vezette politikai rendőrség soraiba, majd döntő súllyal szerepeltek az ÁVH tiszti karában is –, nos, ők sem voltak mentesek a többségi, a keresztény társadalom iránti gyűlölettől.

Feudális Magyarország
Az új bírói szervezet, a népbíróság munkájára és a népbírósági perekre a kommunisták történelemszemlélete, a „félfeudális Magyarország” elítélő címkéje – amelyet még a börtönben fogalmazott meg Rákosi – nyomta rá a bélyegét. Ennek jellemzője a „horthysta múlt” elítélése és a magyarsággal szemben az utódállami népek történelmének a partizánkultusz jegyében fogant felmagasztalása volt. Moszkvai utazásán, 1945 júniusában a bolgár párt főtitkára, Georgi Dimitrov kritikájára – több háborús főbűnös elleni per kellene nálunk – egy interjúban a magyar pártfőtitkár perverz vigyorral úgy reagált, hogy „amikor olvastam, Bulgáriában minden fasiszta minisztert sikerült elfogni, csorgott a nyálam”.
A népbíróságok – amelyekbe a népbírákat saját soraikból jelölték ki a koa- líciós pártok – 1949. január 31-ig 20 380 esetben hoztak elmarasztaló ítéletet, négyszáztizennégy embert ítéltek halálra és száznyolcvankilenc főt végeztek ki.

A bitók már készen álltak
A fővárosi börtönök közül a Markót jelölték ki népbírósági börtönnek, és hogy a kivégzések iránt oly szenvedélyesen érdeklődő pestiek kíváncsiságának is eleget tegyenek, ezek végrehajtására ott helyben, a börtön udvarát jelölték ki.
„Amit velem művelnek (1946) március 1. óta, tehát ítélethirdetés óta, már tényleg vicclapba való” – jegyezte be börtönnaplójába a volt nemzetvezető, a halálra ítélt Szálasi, akinek elmagyarázták, mit jelentett a tanácselnök bejelentése, hogy a nemzetközi szerződésre való tekintettel felfüggeszti az ítélet végrehajtását. Csak a háborús főbűnösök felett ítélkező nürnbergi főtörvényszék jóváhagyására várnak: ez előírás.
S mintha egy színielőadás próbájára készülnének, az érdeklődők rájöttek, hogy a Markó népbírósági részének egyik emeletéről be lehetett látni Szálasi zárkájába. Miután „ezt felfedezték, azóta sűrűn látogatott ez az ablak. Engem meg azzal gyanúsítanak – a változatosság kedvéért, hogy beszélgetek a kíváncsiskodókkal. Mennyi félelem, beteges gyanakvás és még betegebb gyanúsítgatás van ebben a rendszerben.”
Március 6-án Szálasi ezt írta: „Merészelik végrendeletemet visszautasítani. Ez az igazi demokrata jogrend. Heteken át a legmocskosabb jelzőkkel illettek egy főtárgyalás keretében, amely örök szégyen marad a magyar történelemnek… Idő enyhe, felhős, napsütés, száraz.”
Március 12: „Délelőtt Alföldi alez. kérte, hogy adjam írásban, amit arról a levélről tudok, amit Feketehalmy-Czeydner kapott Horthy Miklóstól… Máskülönben Czeydnernél van, mire kijelentette, hogy lehet az is, hogy az amerikaiak birtokában van. Megmondtam Alföldinek, hogy tudomásom szerint abban a levélben megdicsérte Horthy Miklós Czeydnert, hogy a rendet kíméletlenül helyreállította a Délvidéken.”
Az új hatalom még az utolsó pillanatban is szeretett volna egy, a volt kormányzó elleni dokumentumhoz hozzájutni, de sem az alezredes, sem a börtönorvos nem közölte Szálasival, hogy a bitók a kivégzésre már készen álltak a fogház udvarán. A Markó orvosa, Kerekes doktor egy üres papírt nyújtott át neki, hogy írjon rá valamit, de nem tette hozzá, hogy búcsúzóul. „Megtettem. Szt. János evangéliumának 17. fejezetéből az 1. és a 4. vers sorainak kezdőrészét írtam le, írtam alá és adtam oda neki.”
S aztán az állami ítélet-végrehajtó a nyilas éra kulcsemberei, Gera, Beregfy és Vajna után népes közönség előtt még aznap délután tizenöt óra huszonnégy perckor Szálasit is felakasztotta. (Beregfy, a nyilas kormány hadügyminisztere 1919-ben a Vörös Hadsereg tisztje volt.)

Praktikus gondolkodás
Az emberek tíz százaléka hajlandó elveiért lógni” – írja Hendrik van Loon 1948-ban megjelent munkájában, az Amerika regényében a forradalmak lélektanán tűnődve. (Műveit nagy kedvvel olvasta a magyar keresztény és zsidó középosztály, de nem tanultak belőle. Már csak azért sem, mert akkor látniuk kellett volna, hogy Szálasi sokkal inkább ilyen, az elveiért lógni vágyó ember volt, mint Rákosi.) S mivel hazánkban 1945-től kezdve egy felülről irányított forradalom ment végbe a tulajdon központosítására, kevesen vették észre, hogy a háborús bűnösök felelősségre vonása csak nyitánya volt egy egész ország megtörésének. A looni első tíz százalék ráadásul korántsem volt elvhű, de orosz szuronyokon biztosan ült.
„További tíz százalék is hajlandó magát felakasztatni – folytatta Loon –, de ezért a gondolatért nem lelkesedik túlságosan. A többi negyven százalék praktikus gondolkodású embernek nevezi magát (félrevonul elefántcsonttornyába), s ha már látja, melyik fél győz, nagy buzgalommal a győző seregéhez csatlakozik. Ez összesen hatvan százalékot tesz ki. A többi negyven százalék mindenáron hisz az »alkotmányos rendben«. Ezek vagy kivégzik fent említett felebarátaikat, ha azok véletlenül nem érnek el sikert, vagy őket akasztják fel, ha bebizonyosodik, hogy rosszul választottak.”
Nálunk az ezeréves királyság felszámolásával (1946) az „alkotmányos rendhez” ragaszkodó negyven százalék volt az, amely vesztett, és majd húsz évig a Közel-Keletre vagy a Maghreb országaira jellemző állami terror lett úrrá hazánkban.
A kommunista diktátorok szemében a fél ország, minden második magyar potenciális ellenzéki volt, és minden kezdeményezésre csírájában lecsaptak. „Joggal merülhet fel a kérdés – veti fel Pritz Pál a Rubicon hasábjain –, miért nem került népbíróság elé Horthy Miklós, miért Bárdossy Lászlóval vette kezdetét a volt elit megbüntetése? A volt államfő lejáratása a perek fontos mozzanata, az majd évtizedeken át tart tovább, egyes körökben ma is fellelhető, ám perbe fogása… nem volt lehetséges. Nem azért, mert az USA nem adta volna ki. Sokkal inkább azért, mert sem Sztálin, sem Rákosi Mátyás nem akarta. Az idők során ugyanis a volt államfő a magyarság szimbólumává vált”, és nem akarták a hatalom helyzetét egy Horthy-perrel megnehezíteni.
A „praktikus gondolkodású emberek” gyorsan tudomásul vették, hogy a zord idők a kormányzó helyett csak a háborús idők három miniszterelnökének életét követelik. Bárdossy, Imrédy és Sztójay a Markó kivégzőudvarán fejezte be életét, és közjogilag nézve, mivel Szálasi egyben a miniszterelnöki szék birtokosa is volt, ő lett a negyedik.

Részlet a szerző hamarosan megjelenő Egy világváros három börtöne című kötetéből.

(Magyar Hírlap, 2016. december 16.)

Szögesdrót és komor falak. A börtönlét kötelező „külsőségei”

Művi idill: a zárkaélet sohasem volt olyan „romantikus”, ahogyan azt szerették volna bemutatni

Egy bűnös város

A Magyar Hírlap részleteket közöl Tamáska Péter megjelenés előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

*

Egy bűnös város

Budapest tele volt ellentmondással: nyomortelep a Mária-Valérián és csillogó kis Broadway a Nagymező utcában

A két világháború között hat megmaradt országos büntetőintézet folytatta munkáját a trianoni Magyarországon: a Kozma utcai Gyűjtőfogház, a váci fegyintézet, a soproni országos fegyintézet és szigorított dologház, Harta, a nagy rabgazdasággal, a nosztrai női fegyintézet és szigorított női dologház, és végül a szegedi kerületi börtön és államfogház. Befogadóképességük elérte a négyezret, a huszonnégy törvényszéki és kilencven járásbírósági fogházé pedig a hatezret, a fogvatartotti létszám hét- és kilencezer között mozgott.

Kilencvennégy fő volt az 1930-31–es kimutatás szerint a főállású börtönügyi tisztviselők - igazgatók, titkárok, főtisztek, orvosok, lelkészek, tanítók, őrparancsnokok, fogalmazók és fogházgondnokok - létszáma, a tiszteletdíjas alkalmazottaké - papok, tanítók, részfoglalkozású orvosok - nyolcvannyolc, az őrszemélyzet pedig ezernégyszázhatvan főből állt. Csak összehasonlításul: az első világháborút megelőző húsz évben a börtönnépesség száma a három és félszer nagyobb, birodalomnyi országban tizennégy-tizenhatezer főt tett ki.

Bűnös város volt-e Budapest? Megoszlanak a vélemények: idegenforgalma a legnagyobbak közt volt az európai városok között, és paradoxon, de épp az erkölcsrendészetnek helyt adó Ó utcában lelhetett a női húsra vágyakozó turista a legszebb prostituáltakra. Tele volt a város ellentmondással: nyomortelep a Mária-Valérián, és kis Broadway a Nagymező utcában. A nemzetközi gyorsokon tolvajbandák működtek, és a kasszafúrás is amolyan közép-európai teammunka volt. A nemrég befutott „történelmikrimi-író”, Kondor Vilmos Budapest Noirja és más írásai azt sugallják, hogy aki ebbe a városba csöppent, mintha egy balkáni kis New Yorkba tévedt volna, s a nyugdíjba vonult detektív-főfelügyelő, Nemes Sándor pedig - akinek Gyakorlati nyomozás című munkája 1944-ben jelent meg - mintha egyenesen egy Chandler-krimiből lépett volna elő.

Morfium és kokain

Bár 1926-ban bezáratták a bordélyokat, a nők kriminalitása egyértelműen rosszabb képet mutatott, mint a dualizmus korában. S ha ópiumbarlangok nem is voltak, különösen elterjedt a morfium és a kokain élvezete. A mind jobban elharapódzó szenvedély elleni küzdelemben 1935-ben kezdte meg működését a Kábítószereket Ellenőrző Központi Szerv, amelynek feladatai közé tartozott a csempészet és zugforgalom megakadályozása, valamint a kábítószerüzérek és -élvezők nyilvántartása. A kifinomult szex gyakran kokainmámorral párosult. S amíg a munkások nyolcvannégy százaléka egy szoba-konyhás lakásokban élt, a Rózsadombon és az Újlipótvárosban gyönyörű házak és villák épültek a módosabb középosztály számára a kor, a Bauhaus stílusában. A módosabb középosztály több mint fele zsidó volt.

A jósnők és kuruzslók száma meghaladta a kétszázat a fővárosban. Bár vitéz Czát detektívfelügyelő és csoportja állandó razziákkal próbált véget vetni üzelmeiknek, a jövendőmondók egyre szaporodtak. A kültelkek olcsó jósnői a cigányasszonyok közül kerültek ki, és nagyon is evilági örömöket ígértek. Szerelmi varázslással szerelmet, ráolvasással egészséget, rejtett kincsek megtalálásával gazdagságot. Az ördögűzéses, ürgelábas cigánykomédiák a bűnügyi rovatok kedvelt témái voltak, olyan szenzációhajhász címekkel, mint Meztelenül a keresztúton, Mit mond az öreg vajda?, Ördög a tojásban, A jósdaüzemek babonái és titkai.

„Az ördögűzés mestersége is nagyon jövedelmező – olvashatjuk a Nemzeti Újság egy 1931-es riportjában. A cigányasszony-jósnő amikor már rávette áldozatát, hogy jósoltasson, megdöbbenve néz az illetőre és kétségbeesett hangon jelenti ki, hogy az illetőt az ördögök szállták meg. Majd nyomban hozzáteszi, hogy az ördögök a ruhában tanyáznak, és azt el kell vinni a keresztúthoz, hogy az ördögök eltávozzanak. Mondanunk sem kell, hogy sem a ruha, sem az ördöngös cigányasszony nem kerül többé elő.”

Az 1930-as népszámlálás csak anyanyelv szerint tartotta nyilván a magyarországi cigányságot. Ez meglehetősen félrevezető, hiszen a hétezer-nyolcszáznegyvenegy főre rúgó cigány nyelvű népesség tizede sem volt a magyarországi roma etnikumnak, de a kriminalitást a statisztikusok csak ezen a kis töredéken mérték. Mivel ezekből semmilyen komolyabb következtetést nem tudunk levonni, maradnak a sztorik és a becslések. Mint Finta Imre csendőr századosnak a cigányok életéről írott, nem túl szellemdús brosúrájában: „A 87 baltacsapás megtette hatását.” Vagy: „Nagy a család, már a kicsiknek is van hamis nevük.” A nyolcvan-százezerre becsült cigány etnikumra vonatkozóan ugyanakkor Hacker Ervin, a neves kriminológus megállapította, hogy a lopás terén nem ők vezettek, ugyanis a társadalmi piramis alján a napszámosok körében volt a legtöbb bűnelkövető, és bűnözési arányuk négyszerese volt a többi foglakozási csoporténak. Nagy keletjük volt az „angyalcsinálóknak”, a magzatelhajtóknak, és szomorú, de a Pestvidékiben a fiatalkorú leányosztályra is többször ki lehetett írni a megtelt táblát.

Amikor a név nem kötelez

Ibolya Tibor az 1907-es dánosi rablógyilkosságban bűnös Sztojka Párnóról írott tanulmányának egyik lábjegyzete érdekes fényt vet a cigány mentalitásra a névváltoztatás könnyedségét illetően: „Sztojka Párnó nevelt fiát a Csendőrségi Lapokban, a cigány bűnözők személyazonosításának nehézségeit taglaló cikkben iskolapéldaként emlegették. Eszerint 1940. október 9-én a nagymágocsi őrsön Sárközi István névre szóló munkakönyvvel igazolta magát. A csendőrök nem elégedtek meg, ujjlenyomatot vettek róla, és megküldték az országos nyilvántartónak. Kiderült, hogy azonos Herceg, Orbán, Kovács, Sárközi István, Véső, Kolompár, Lakatos, Herceg, Sztojka János, Ajtai Sándor Máté (Fakatona) nevű cigánnyal, aki a következő születési helyeket használta: Kecskemét, Nyíregyháza, Kistelek, Battonya, Biri, Vecsés. Körözte a budapesti rendőr-főkapitányság, a miskolci és a szentesi rendőrkapitányság, a cinkotai, pestszentimrei, érdi, biai, budaörsi, alagi, budakeszi, szegvári, abonyi, enyickei, nagyidai, hejőcsabai, hernádzsadányi csendőrőrsök és a pécsi csendőrnyomozó alosztály. A körözések alapjául szolgáló bűncselekményeket hét hónap alatt követte el.”

A harmincas évek végére a társadalmi elégedetlenség tömegesen a jobboldalról jelentkezett. Háromszor is be kellett vetni 1938-ban a Mosonyi utcai rendőr karhatalmi zászlóaljat a szélsőjobb tüntetői ellen, már­cius 15-én a Vigadó előtt, decemberben az Andrássy út és a Nagykörút környékén. A Hungarista Párt 1939. február 1-jén bombamerényletet követett el a Dohány utcai nagyzsinagóga ellen, a tetteseket egy kivételével elfogták, és százával internálták a nyilasokat mint a nagybirtok és a banktőke ellen ágáló kaszáskereszteseket. Szálasi Ferencet - akinek hungarista pártja az 1939-es választások előtt igen népszerű lett - bíróság elé állították, és a Markóból Málnási Ödön paptanár, a párt akkori főideológusa mellé került a szegedi Csillagban. Málnási jobbról hasonlóan lesújtó kritikát adott a Magyar nemzet őszinte története című, 1937-ben kiadott vaskos könyvében a Dózsa óta eltelt évszázadokról, mint Rákosi.

Demény Pál rabságai

A kommunista mozgalomban Rákosinál több követővel rendelkező Demény Pál - aki 1938–39-ben megjárta a Markót, a Pestvidékit, újra a Markót, majd a Gyűjtőt - végleges ítélettel ugyancsak a szegedi Csillag foglya lett, ahol kommunisták és hungaristák külön-külön szőtték a hatalomra jutás terveit. (Kegyelmi pillanat volt ez: Rákosi és Szálasi együtt ült az ország legkeményebb fegyházában, s a parlamenti kormányzási forma megmaradt.) „A hungarista alvezérek egyike - írta Rabságaim című visszaemlékezéseiben Demény – a rücskös arcú, göthös testű Sallmayer - Kassainak nevezte magát, Göbbelst mímelte - az egyik augusztusi napon kinyújtott kézzel, vigyorogva elém állt, színpadiasan deklamált: mostantól együtt harcolunk a nemzetközi plutokrácia ellen, Berlinben megkötötték a német-szovjet megnemtámadási szerződést. Nem tenyereltem vele, aminthogy akkor sem, amikor hat évvel később, az akasztás előtti órákban, a Markó utcai fogházban utolsó kívánságát közölte velem. Feleletem is kitérő volt, azt mondtam, hogy ez bonyolult kérdés, meglátjuk, mit hoz a jövő.” (Kassai a nyilas kormányban megkapta, amit akart: övé lett a tájékoztatási tárca.) A kommunisták közt ritka tisztességes Deménynek - akit 1945-től 1957-ig saját elvtársai tartottak börtönben - igaza volt. A színpadot mindig átrendezték, és a szövegkönyvet a szereplők még súgó segítségével is nehezen tudták felmondani. Csak a jövő volt kész, hogy felgördüljön.

Részletek a szerző hamarosan megjelenő, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

(Magyar Hírlap, 2016. december 5.)

Akkor is úrnak szólították őket, amikor másoknak az elvtárs dukált

Nemzetiségi izgatók a börtönökben

A Magyar Hírlap részleteket közöl Tamáska Péter megjelenés előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

*

Nemzetiségi izgatók a börtönökben

A politikai propaganda legjobb eszköze a gépfegyver – a vasgárdisták szerint

„Nemzetiségi izgatók” esetén szokásba jött, hogy egy stróman vállalta el az írástudók helyett a büntetést. Persze ezt csak kisebb esetekben engedhették meg maguknak, annyira elnéző azért nem volt a liberális magyar állam. Széll Kálmán miniszterelnök oda is vetette a Parlament folyosóján a nemzetiségi képviselőknek, hogy legalább írni tanítsák meg a strómanjaikat.

Szegeden ült 1898-ban Svetozár Hurban-Vajanskyra, aki a turóc­szent­mártoni - itt mondták ki később a szlovákok elszakadását Magyarországtól- Nemzeti Újság szerkesztőjeként oroszbarát politikai publicisztikájával nagy hatást gyakorolt a szlovák értelmiségre. Egyévi szegedi fogházéletét naplóban és versben is megörökítette. Ioan Slavici, a románok Világoson született ébresztője Vácott töltötte büntetését izgatásért, ahol műkedvelő szakácsként a párbajért elítélt Herczeg Ferenc kártyanyereségéből alaposan bevásárolt, és kiváló borjúpaprikást és túrós csuszát készített a házifegyenceknek.

„Slavici a fekete-sárga nagy­románok közé tartozott” – írta visszaemlékezéseiben Herczeg, aki fogságában lett íróvá. „Nem hitte, hogy Románia a maga erejéből el tudná foglalni és meg tudná tartani Erdélyt, és azért egy föderalista osztrák császárságról ábrándozott, amelynek egyik állama az Erdéllyel egyesített Románia lenne. Slavicitől tudom, hogy ennek a tervnek Bécsben nagyszámú és magas állású hívei voltak…”

Octavian Goga, költő és műfordító, Ady Endre barátja Szegeden ült, két hónapot kapott sajtóvétségért. (Adyt 1902-ben mindössze öt napra elzárták Nagyváradon, mert az Avram Jancu sírjánál beszédet mondó Novákoviciről, A mártír címen, glosszát írt. Jancu magyarok tömeges lemészárlásában volt bűnös 1848–49-ben.) Goga a naiv és részeges Adyval szemben vérbeli politikus volt: Budapest kultúrfölényét elutasította, és irodalmát New York provinciális, zsidó lerakatának nevezte. Az egészséges románságnak vissza kell húzódnia tiszta és erőt adó hegyei és fenyvesei közé – mondogatta. A románoktól elszenvedett 1919-es vereségünk és Erdély elcsatolása után előbb a művelődési tárcát kapta meg a  bukaresti kormányban, aztán államminiszter, 1926-ban belügyminiszter lett, és Románia második világháború előtti válsága idején ő lett a miniszterelnök.

Goga – aki Adyt, Petőfit és Az ember tragédiáját lefordította románra – a szélsőjobboldali Vasgárda ideológusaként halt meg 1938-ban. (Vasgárdistái mondogatták, hogy a politikai propaganda legjobb eszköze a gépfegyver. Verssor gyilkosok modorában.) Kolozsvárott 1894. május 17. és 25. között folytatták le az úgynevezett memorandumpert. A Román Nemzeti Párt vezetői az uralkodótól memorandumban kérték, hogy adjon védelmet a magyar „faji uralom” ellen.

Ferenc József az írást felbontatlanul megküldte a magyar miniszterelnöknek. Miután Vasile Lucaciunak és társainak nem sikerült, mint Budapesten mondták, „az osztrák császárnál bevádolni a magyar királyt”, a memorandumot kinyomtatták és Erdélyben terjesztették. A terjesztés során a román „ébresztők” és a hatóságok közt összetűzésekre került sor, és a kolozsvári perben izgatás miatt Lucaciu öt év, tizennégy társa pedig sajtó útján elkövetett vétség miatt két hónaptól két és fél évig terjedő államfogház büntetést kapott. Az „oláh mártírok” ügye nagy port vert fel, a Szegedi Napló is cikkezett róluk, hiszen Lucaciu, Ion Ratiu és Coroian büntetését Szegeden töltötte. (Ratiu szobra Tordán, szülővárosában áll, és Kolozsvárt, a főtér egyik sarkánál, a Groza utcánál emeltek a memorandumper elítéltjeinek emlékművet.) A millennium évére a szocialista, a földmunkás és az agrárszocialista mozgalmak is megerősödtek. Az 1896-ban az államfogházban megfordult nyolcvannyolc elítélt között volt a szegedi szocialisták egyik iparos vezetője is, aki szobája bútorába nemcsak fogsága idejét, hanem azt is bevéste, hogy „Éljen a szocializmus!” Századfordulói játékosság, merő tréfa – mondhatnánk.

Az első női államfogoly, az ugyancsak szocialista Almádi Mátyásné, született Retek Teréz 1899-ben érkezett. (Adán született, akárcsak Rákosi Mátyás.) Ekkor már kezdték elkülöníteni a szocialistákat a többiektől, főleg a párbajozóktól. A szocialisták többnyire szélsőséges kossuthisták és agrárszocialisták voltak, de jöttek az igazi „profik” is, mint Kun Béla, akinek 1908. májusi szabadulását Ady levélben üdvözölte. S voltak benn csípős nyelvű íróemberek, mint Békefi Aladár, a konferanszié Nagy Endre, Gonda József, Sass Elemér. És mért is maradt volna ki a sorból Molnár Ferenc? (Ő nem csípős nyelvéért, hanem párbajvétség miatt kapta ítéletét.) Molnár „látó” ember volt. A Nagy Háború második évének elején egy vita során azt mondta a sebesülteket önzetlen lelkesedésből ápoló Fedák Sárinak, a nemzet dívájának, hogy a hazafias hév sem segít az országon. A vég megíratott, ebbe pedig nyugodj bele! - üvöltött rá a Pál utcai fiúk szerzője. Mire Fedák:

– Mibe nyugodjak bele?

– Abba, hogy a hatvanöt vármegyéből összesen tizenegy megye fog megmaradni.

Részletek a szerző hamarosan megjelenő, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

(Magyar Hírlap, 2016. december 2.)

Az őrtoronyból rendszeresen lestek csípős nyelvű íróemberekre is

Addig nem ismersz egy nemzetet, amíg nem voltál a börtönében

A Magyar Hírlap részleteket közöl Tamáska Péter megjelenés előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

*

A kegyelmi pillanat 1940-ben érkezett el, amikor két paranoid ember, Rákosi Mátyás és Szálasi Ferenc együtt ült a Csillagban

Addig nem ismersz egy nemzetet, amíg nem voltál a börtönében

Budapest előzetes házainak százhuszonöt éves történetében az első volt a Markó utcai, a Budapesti Királyi Törvényszék Nagy Ignác utcai fogháza a Belváros szívében, amelyet 1892-ben adtak át, a második a Pestmegyei Királyi Törvényszék börtönépülete 1921-től a Gyorskocsi utcában, a harmadik pedig a kőbányai, Venyige utcai munkásszállásokból kialakított modern börtönkomplexum, amely 2000-ben nyílt meg.

A Markó utcai fogház ma az 1974-ben létrejött Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet I. objektuma, ahol az intézet parancsnoksága működik. A II. objektum, a Gyorskocsi utcai börtön bejárata a Nagy Imre tér sarkához van közel, és sokan összetévesztik a budapesti rendőr-főkapitányság vizsgálati fogdájával, amelynek kapuja a Kacsa utcai sarok mellett nyílik. A Markó jelenlegi befogadóképessége százötvenhárom fő, a Gyorskocsié – ahol a nők vannak – kétszázkilencvennyolc, és a legnagyobb, a Maglódi utcai, nyolcszáz főre tervezett III. objektum, amelyet a köznyelv Venyigeként emleget, és előtte kontraszként ott nyüzsög a migráció minden rasszát felvonultató kőbányai piac. A Markót, a hirtelen nagyra nőtt főváros „előzetes házát” 1892. augusztus 1-jén adták át, így a ma már három börtönből álló Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet 2017-ben ünnepli fennállása százhuszonötödik évfordulóját.

Kis magyar börtönológia

Az Egy világváros három börtöne című kötet a Nemzeti Kulturális Alap és a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága (BVOP) támogatásának köszönhetően született meg, s mint pályázati munka, a történelmi ismeretterjesztés műfajába tartozik. A közérthetőség szempontjából végig vigyáztam arra, hogy a Markó története ne csak a büntetés-végrehajtás honi történetébe, de a tágabb értelemben vett magyar történelembe is bele legyen ágyazva. Korszakolásom szokatlannak tűnhet. A boldog békeidők és a forradalmak után a Horthy-korszakot lényegében Károly király budaörsi csatavesztésével kezdem, és a magam „börtönológiai” szempontjából a német megszállás és a nyilas puccs közti időszakkal – a kormányzó bukásával – be is fejezem.

Ideológiai kötőanyag nélkül

A kegyelmi pillanat 1940-ben volt: két paranoid, Rákosi és Szálasi együtt ült a szegedi Csillagban. A koalíciós időszakkal és a népbírósággal visszatért a már elfeledett feudális vérpadkorszak – az elítélt testének és lelkének megtörése –, amelyre a koronát a nyílt, oroszos proletárdiktatúra fogja feltenni egészen 1963-ig. A „kádári békeidők” – majd harminc év – végül a semmibe futnak. A rendszerváltást követő negyedszázad hármas börtönéről megpróbáltam tárgyilagosan tényeket közölni, és lehetőleg nem ítélkezni. Egy kor ideológiai kötőanyag nélkül: szinte csak tévedéseket lehetne megfogalmazni. A kádárizmus és 2016 börtönvilága – elég elővenni a korabeli és a mai fotókat – mellbevágóan különbözik egymástól.

Apropó, börtön. Hivatalosan a börtön a szabadságvesztés-büntetés egyik fokozata – a középső –, amelyet a bíróság mond ki. A börtönnél szigorúbb fokozat a fegyház, az enyhébb a fogház büntetés, a köznyelv viszont mindhármat egyformán börtönnek nevezi. S bár a Markó és a Gyorskocsi is fogházként létesült, főként előzetesben lévő letartóztatottaknak, működésükre kezdettől fogva a szigorúbb, a börtönrezsim volt a jellemző. Nevük a királyság megszűnésével az egyesítésükig sokszor változott. A Markó volt Népbírósági Börtön, Budapesti Körzeti Börtön, és 1967-től Budapesti Büntetés-végrehajtási Intézet, a Gyorskocsi pedig Pestvidéki Fogház, Pestvidéki Börtön és Pestmegyei Büntetés-végrehajtási Intézet is.

Lelki apartheid

Hogy miért érdemes – mondhatni „hely- és üzemtörténeti”, pontosabban „börtönológiai” szempontokon túl – a börtönök történetével szélesebb, kortörténeti keretbe ágyazva is foglalatoskodni? Merő „rasszizmusból” Nelson Mandela, Dél-Afrika legismertebb hőse jut eszembe. Mandela huszonhét évet töltött börtönben, mert kiállt az emberi jogokért és azért, hogy Dél-Afrika ne posztgyarmati államalakulat, hanem szabad köztársaság legyen. „Azt mondják, addig nem ismerhetsz teljességében egy nemzetet, amíg nem voltál a börtönében” – jelentette ki.

A Markó, a Gyorskocsi és a Venyige történetei közbűntényesekkel, politikaiakkal és a börtönök személyzetével, az őrökkel – velük, az alvilágtól elválasztó belső limes gyakran lenézett védőivel – bepillantást adhatnak számunkra is, hogy milyenek egy nemzeti lélek sötét bugyrai. Sötétek, mint Dél-Afrikáé, csakhogy itt nálunk a faji elkülönülést, az apartheidet sokáig az osztályharc véres lelki és testi mechanizmusai jelentették.

S így jön a gonosz megtestesítőjeként a képbe Rákosi Mátyás is, aki – mindkét börtönünket megjárván – a magyar királyi bíróság előtt mondott védőbeszédében máig ható történeti narratívákat fogalmazott meg. Rákosi dagályos volt, de hipnotizált is, és külön nyelvezetet használt, de micsoda nyelvet! Narratívái a Dózsa-lázadásról, a történelmi középosztály és az arisztokrácia mulasztásairól, a Habsburgokkal folytatott több évszázados perünkről, Trianonról és a bethleni konszolidációról újra és újra felbukkannak történeti vitáinkban és a közvélekedésben. Csak épp a szerzőre nem emlékezünk, akinek osztályharcos szemlélete már nem is annyira kellemetlen a számunkra, mint inkább unalmas. Ezért aztán próbáltam kicsit utánozni kedvenc krónikásomat, „a magyarok országának pusztulásáról” író Szerémi Györgyöt, Szapolyai János káplánját, akinek köszönhetően az ország 16. századi vergődésének és bűneinek láncolatából annyi minden tanúságul fennmaradt. Ezt a krónikás hangot könyvemben a politikai foglyok történetei adják.

(Magyar Hírlap, 2016. november 7.)

A börtönfalak csak kívülről ilyen izgalmasak, a rácsokon belüli világ mindig sokkal sivárabb volt

Hivatásos tapsolók

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Hivatásos tapsolók címmel a szerző Némafilm című tárcasorozatában.

*

Hivatásos tapsolók

Nem jártam még Észak-Koreában, de a főváros kórháza állítólag a mai napig is Rákosi Mátyásról van elnevezve. Persze, lehet, hogy ez csak egy nagyvárosi legenda. És ismerősöm meséli, hogy Phenjannak van egy metróvonala is, alig néhány állomással, amit csak azért építettek, hogy a ritka, de azért időnként mégis előforduló külföldi delegációk előtt dicsekedjenek vele. Egyébként, a szürke hétköznapokon nem közlekedik. Vannak amolyan hivatásszerű, fizetett utasok, akiknek az a munkájuk, hogy utaznak, úgy tesznek, mintha épp dolgozni igyekeznének. A külföldi delegációk örömére és legnagyobb döbbenetére. De lehet, hogy ez is csak egy nagyvárosi legenda.

Arra gondoltam, ha legközelebb egy kétméteres látogató ül elém a színházban, a moziban vagy a cirkuszban, én bizony rendőrt hívok. Ha hihetünk Tóth Gábor budapesti rendőrfőkapitánynak, aki szerint azért igazoltattak a rendőrök két embert a Kossuth téren március 15-én, mert a magasba emeltek egy transzparenst, ami több embert zavart a kilátásban, akkor számtalan olyan üldözendő és igazoltatandó bűnözővel volt már dolgom, akiket érdemes lett volna lekapcsolni. Zavarták már a kilátást előttem színházban, koncerten és moziban egyaránt, de ezentúl résen leszek, előkapom a mobilom és rendőrt hívok, ha egy méter hetven centinél magasabb látogató ül elém. Lesz majd riadalom, amikor Boriska belépője közben bevonulnak az egyenruhások a színház patinás nézőterére, és igazoltatják az előttem ülő marcona fickót, mert persze telefonon pontosan megadom majd, hogy hol találják a bűnözőt. Hetedik sor, tizenkettes szék… Reszkessetek, hórihorgasok!

A rendőri intézkedés pedig teljesen jogszerű volt, a rendőrfőkapitány nem lát benne kivetnivalót, az egyenruhások a hatályos jogszabályokat betartva jártak el. Mint mindig... Ahogy Gergényi is mondta három évvel ezelőtt: képzeljék csak el, mit érez a gyanútlan rendőr, amikor váratlanul szembejön vele egy tank. Egy hórihorgas tank, amelyik zavarja őt a kilátásban, nem tud rendesen célozni, amikor kilövi a gumilövedéket vagy a könnygázgránátot.

Csendnek kell lenni, látszott ez már tavaly október 23-án is, amikor egy idős hölgy randalírozott az egyik állami rendezvényen. Csak addig jutott megkezdett mondatával, hogy „Gyurcsány, taka...”, s máris odaléptek mellé ketten, egyenruhában, előzékenyen, és az iratai felől érdeklődtek. Ők is úgy ítélték meg, hogy a hangerő, amivel az idős nő megszólalt, nem illik a rendezvényhez, ezért intézkedtek. Vélhetően ebben sem volt semmi kivetnivaló.

Mielőtt azonban rendőrt hívnék a nézőtérre, jut eszembe még, hogy ez csak a jelenség, a felszín. Hiszen lassan, de biztosan megtisztítjuk az ünneplőktől az ünnepeket, és hamarosan már fizetett ünneplőket kell majd szerződtetni valamelyik modellügynökség segítségével, hogy legyenek a tévében mutogatható emberek a köztereken állami ünnepeken. Mint utasok a phenjani metrón.

(Magyar Hírlap, 2009. március 19.)