Addig nem ismersz egy nemzetet, amíg nem voltál a börtönében

A Magyar Hírlap részleteket közöl Tamáska Péter megjelenés előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

*

A kegyelmi pillanat 1940-ben érkezett el, amikor két paranoid ember, Rákosi Mátyás és Szálasi Ferenc együtt ült a Csillagban

Addig nem ismersz egy nemzetet, amíg nem voltál a börtönében

Budapest előzetes házainak százhuszonöt éves történetében az első volt a Markó utcai, a Budapesti Királyi Törvényszék Nagy Ignác utcai fogháza a Belváros szívében, amelyet 1892-ben adtak át, a második a Pestmegyei Királyi Törvényszék börtönépülete 1921-től a Gyorskocsi utcában, a harmadik pedig a kőbányai, Venyige utcai munkásszállásokból kialakított modern börtönkomplexum, amely 2000-ben nyílt meg.

A Markó utcai fogház ma az 1974-ben létrejött Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet I. objektuma, ahol az intézet parancsnoksága működik. A II. objektum, a Gyorskocsi utcai börtön bejárata a Nagy Imre tér sarkához van közel, és sokan összetévesztik a budapesti rendőr-főkapitányság vizsgálati fogdájával, amelynek kapuja a Kacsa utcai sarok mellett nyílik. A Markó jelenlegi befogadóképessége százötvenhárom fő, a Gyorskocsié – ahol a nők vannak – kétszázkilencvennyolc, és a legnagyobb, a Maglódi utcai, nyolcszáz főre tervezett III. objektum, amelyet a köznyelv Venyigeként emleget, és előtte kontraszként ott nyüzsög a migráció minden rasszát felvonultató kőbányai piac. A Markót, a hirtelen nagyra nőtt főváros „előzetes házát” 1892. augusztus 1-jén adták át, így a ma már három börtönből álló Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet 2017-ben ünnepli fennállása százhuszonötödik évfordulóját.

Kis magyar börtönológia

Az Egy világváros három börtöne című kötet a Nemzeti Kulturális Alap és a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága (BVOP) támogatásának köszönhetően született meg, s mint pályázati munka, a történelmi ismeretterjesztés műfajába tartozik. A közérthetőség szempontjából végig vigyáztam arra, hogy a Markó története ne csak a büntetés-végrehajtás honi történetébe, de a tágabb értelemben vett magyar történelembe is bele legyen ágyazva. Korszakolásom szokatlannak tűnhet. A boldog békeidők és a forradalmak után a Horthy-korszakot lényegében Károly király budaörsi csatavesztésével kezdem, és a magam „börtönológiai” szempontjából a német megszállás és a nyilas puccs közti időszakkal – a kormányzó bukásával – be is fejezem.

Ideológiai kötőanyag nélkül

A kegyelmi pillanat 1940-ben volt: két paranoid, Rákosi és Szálasi együtt ült a szegedi Csillagban. A koalíciós időszakkal és a népbírósággal visszatért a már elfeledett feudális vérpadkorszak – az elítélt testének és lelkének megtörése –, amelyre a koronát a nyílt, oroszos proletárdiktatúra fogja feltenni egészen 1963-ig. A „kádári békeidők” – majd harminc év – végül a semmibe futnak. A rendszerváltást követő negyedszázad hármas börtönéről megpróbáltam tárgyilagosan tényeket közölni, és lehetőleg nem ítélkezni. Egy kor ideológiai kötőanyag nélkül: szinte csak tévedéseket lehetne megfogalmazni. A kádárizmus és 2016 börtönvilága – elég elővenni a korabeli és a mai fotókat – mellbevágóan különbözik egymástól.

Apropó, börtön. Hivatalosan a börtön a szabadságvesztés-büntetés egyik fokozata – a középső –, amelyet a bíróság mond ki. A börtönnél szigorúbb fokozat a fegyház, az enyhébb a fogház büntetés, a köznyelv viszont mindhármat egyformán börtönnek nevezi. S bár a Markó és a Gyorskocsi is fogházként létesült, főként előzetesben lévő letartóztatottaknak, működésükre kezdettől fogva a szigorúbb, a börtönrezsim volt a jellemző. Nevük a királyság megszűnésével az egyesítésükig sokszor változott. A Markó volt Népbírósági Börtön, Budapesti Körzeti Börtön, és 1967-től Budapesti Büntetés-végrehajtási Intézet, a Gyorskocsi pedig Pestvidéki Fogház, Pestvidéki Börtön és Pestmegyei Büntetés-végrehajtási Intézet is.

Lelki apartheid

Hogy miért érdemes – mondhatni „hely- és üzemtörténeti”, pontosabban „börtönológiai” szempontokon túl – a börtönök történetével szélesebb, kortörténeti keretbe ágyazva is foglalatoskodni? Merő „rasszizmusból” Nelson Mandela, Dél-Afrika legismertebb hőse jut eszembe. Mandela huszonhét évet töltött börtönben, mert kiállt az emberi jogokért és azért, hogy Dél-Afrika ne posztgyarmati államalakulat, hanem szabad köztársaság legyen. „Azt mondják, addig nem ismerhetsz teljességében egy nemzetet, amíg nem voltál a börtönében” – jelentette ki.

A Markó, a Gyorskocsi és a Venyige történetei közbűntényesekkel, politikaiakkal és a börtönök személyzetével, az őrökkel – velük, az alvilágtól elválasztó belső limes gyakran lenézett védőivel – bepillantást adhatnak számunkra is, hogy milyenek egy nemzeti lélek sötét bugyrai. Sötétek, mint Dél-Afrikáé, csakhogy itt nálunk a faji elkülönülést, az apartheidet sokáig az osztályharc véres lelki és testi mechanizmusai jelentették.

S így jön a gonosz megtestesítőjeként a képbe Rákosi Mátyás is, aki – mindkét börtönünket megjárván – a magyar királyi bíróság előtt mondott védőbeszédében máig ható történeti narratívákat fogalmazott meg. Rákosi dagályos volt, de hipnotizált is, és külön nyelvezetet használt, de micsoda nyelvet! Narratívái a Dózsa-lázadásról, a történelmi középosztály és az arisztokrácia mulasztásairól, a Habsburgokkal folytatott több évszázados perünkről, Trianonról és a bethleni konszolidációról újra és újra felbukkannak történeti vitáinkban és a közvélekedésben. Csak épp a szerzőre nem emlékezünk, akinek osztályharcos szemlélete már nem is annyira kellemetlen a számunkra, mint inkább unalmas. Ezért aztán próbáltam kicsit utánozni kedvenc krónikásomat, „a magyarok országának pusztulásáról” író Szerémi Györgyöt, Szapolyai János káplánját, akinek köszönhetően az ország 16. századi vergődésének és bűneinek láncolatából annyi minden tanúságul fennmaradt. Ezt a krónikás hangot könyvemben a politikai foglyok történetei adják.

(Magyar Hírlap, 2016. november 7.)

A börtönfalak csak kívülről ilyen izgalmasak, a rácsokon belüli világ mindig sokkal sivárabb volt