Elveszve egy macho társadalomban

A Szabad Magyar Szó közli Szabó Palócz Attilának a Ladik Katalinnal készített interjúját.

*

Elveszve egy macho társadalomban

A legnehezebb talán azt meghatározni, hogy kicsoda-micsoda is tulajdonképpen Ladik Katalin, ezért a legegyszerűbb, ha azt mondjuk: művésznő. Sokan vagyunk, akik még az Újvidéki Színház színpadáról emlékszünk rá színésznőként, de a költészete meghatározó hatással volt nemzedékemre, írói-költői világának kialakulására, hangjátékait és hangköltészetét az Újvidéki Rádióban hallgattuk, foglalkozott mail arttal, vagyis küldeményművészettel, performance-ai pedig egy különleges, egyedi látásmódot és szemléletet jelenítettek meg, kiállításai nemzetközi visszhangot váltottak ki, és akkor a filmszerepeiről még nem is szóltunk… Ladik Katalin ma Budapesten él és alkot, s Izland fővárosában, Reykjavíkban nemrég átvette a Yoko Ono által, az 1980-ban meggyilkolt John Lennon emlékére alapított LennonOno Grant for Peace elismerést, vagyis a LennonOno-békedíjat, az ezzel járó huszonötezer dolláros összeget pedig a családon belüli erőszak áldozatit, a bántalmazott nőket, anyákat segítő menedékházaknak ajánlotta fel. Művészeti tevékenysége mellett Ladik Katalin tehát, a maga mindig szerény módján, békeaktivista, női- és polgárjogi aktivista is egyben. A művésznő ezekben a napokban újabb utazásra készül: két évvel ezelőtti indiai színházi rendezése akkora sikert aratott, hogy most visszahívták egy újabb előadás elkészítésére, a próbák november második felében kezdődnek. A vajdasági közönség legközelebb november 11-én találkozhat szövegeivel, amikor az Újvidéki Színház Szabadkán vendégszerepel a Kosztolányi Dezső Színházban az OFF – Határátlépés című produkciójával, amely Ladik Katalin és a színészek szövegei alapján készült, az előadást Puskás Zoltán rendezte.

● Milyen érzés volt megismerkedni Yoko Onóval, ráadásul ilyen körülmények között, hogy díjat vehetett át tőle, tehát ő tisztelgett Ön előtt?

– Mindenféle érzések kavarogtak bennem, s nem is csak a találkozás miatt. Az ő szerény megjelenése teljesen ellentmond annak a hírhedt képnek, ami a köztudatban kialakult róla. Nagyon szerény, nagyon kedves, mondhatnám úgy is – Jancsót idézve –, hogy van mire szerénynek lennie. Igaz ugyan, hogy korábban soha nem találkoztunk személyesen, de ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna találkozási pontok az életünkben. Már a hetvenes években, amikor jelen voltam különféle nemzetközi rendezvényeken hangköltészettel, vizuális költészettel, nemzetközi kiállításokon vettem részt, többször előfordult, hogy mindketten felléptünk ugyanott. Láttam egyes műsorfüzetekben, hogy ő is jelen volt ugyanazokon a fesztiválokon, amelyeken én is. De az ilyen meghívások mindig csak egy-egy napra szólnak, a fellépése után az ember csomagol és hazautazik, a fesztivál pedig még napokig folytatódik. Tehát így elkerültük egymást, még ha ugyanannak a programnak is voltunk a részei. De előfordult olyan is, hogy csak a munkáimat küldtem el egyik-másik kiállításra, ahol az ő alkotásait is bemutatták, tehát együtt állítottunk ki különböző helyeken. Nem is reméltem, és nem tudtam, hogy lesz-e valaha is alkalmam személyesen találkozni vele.

● Az ilyen nagy rendezvényekre egyébként is jellemző, hogy épp a művészek azok, akik mindig elkerülik egymást…

– Így van, mert a meghívás csak a fellépésre szól, az ember pedig a saját pénzéből nem nagyon marad ott. Csak akkor tudtam eljutni külföldre, amikor fizették az útiköltséget.

● Kiderült időközben, hogyan került Yoko Ono látókörébe?

– Én magam is ezt kérdeztem. Mivel kíváncsi voltam, ugyan nem személyesen nála, de rákérdeztem a mellette dolgozó munkatársára, aki elmondta, hogy ők figyelemmel kísérték a tevékenységemet. Yoko Onónak az volt a koncepciója, hogy konfliktusövezetben élő művészeket díjazzanak. Ezért az idén Ólafur Elíasson dán-izlandi képzőművész, Anish Kapoor brit-indiai szobrász, Aj Vej-vej kínai művész és én kaptam az elismerést. New Yorkban működik a MoMA, vagyis a Museum of Modern Art. A modern művészetek múzeuma, amelynek remek gyűjteménye is van. Ennek az egyik szaktanácsadója, kurátora volt itt Pesten és járt a lakásomon. Hetedmagával. A Soroksári úti lakásomban faggattak ők heten mindenféle dolgokról, irodalomról, képzőművészetről, általában a tevékenységemről. Én meg mutogattam nekik ezt-azt, amazt, tehát tájékoztattam őket. És tudtam róla, hogy ez az úriember itt járt Yoko Onóval is, de az csak később derült ki, hogy nagyon befolyásos és figyelemre méltó tanácsadója is neki.

● Amikor a lakásán jártak, nem fedték fel, hogy milyen „hátsó szándékkal” érkeztek?

– Nem. Akkor ők érdeklődni, tájékozódni jöttek, s nem is csak irántam, Szentjóby Tamáshoz is elmentek, Maurer Dóránál is jártak. Tehát nagyon felkészültek voltak, pontosan tudták, hogy kikre kíváncsiak.

● Nemcsak vaktában bolyongtak itt a városban?

– Nem, egyáltalán nem véletlenszerű látogatások voltak ezek. Valójában én akkor már a figyelmük fókuszában lehettem, amikor eljöttek hozzám New Yorkból. De hát máshonnan is jöttek már vendégeim, nem tulajdonítottam akkor ennek még különösebb jelentőséget. De úgy gondolom, hogy ez aktualizálhatta azt, hogy most meghívjanak. S valószínűleg a göteborgi fellépésem is hozzájárulhatott ehhez, az ottani performance-om ugyanis nagy nemzetközi visszhangot váltott ki. Nemcsak a migrációval, hanem egy kicsit általánosabban, a határzónák témájával foglalkoztam Tranzit Zoon címmel. Ebben a ZOO szó – mint állatkert: vagyis az emberállat, aki vándorúton van, és állandóan dróthálók, drótkerítések állják az útját. Ez is nemrég volt, könnyen lehet hát, hogy mindezek összejátszásának köszönhető, hogy a figyelmük fókuszába kerültem.

● A gyakorlatban mit jelent ez az elismerés?

– Ez elsősorban erkölcsi díj. Azt azonban közben mindvégig éreztették velem, hogy ennek lesz még folytatása, vagy jó értelemben vett következménye. Jelezték kicsit viccesen, hogy „akkor viszontlátásra New Yorkban”. Úgyhogy én most nem szeretnék semmit sem elkiabálni, de úgy érzem, hogy lesz még folytatása…

● Viszont jelentős anyagi vonzata is van a díjnak…

– Ezt a díjat hagyományosan kétévente osztják ki valamiféle kamatból, ami százezer dollárt jelent. Korábban mindig kétfelé osztották, két személynek vagy szervezetnek adták, tehát ötvenezer dollár jutott nekik. Most négyen kaptuk, tehát mindannyian rendelkeztünk huszonötezer dollárral, olyan értelemben, hogy adomány céljából továbbadjuk. Valójában tehát mi csak megneveztük azt a szervezetet, amelynek aztán folyósítják ezt az összeget. Ez egy nagy megtiszteltetés, és nagy felelősséggel jár, hogy eldöntsük, kit jelölünk erre. Szívem szerint nagyon sok szervezetet tudtam volna javasolni Szerbiából és Magyarországról is, de hát dönteni kellett és csak egyet lehetett választani. De nagyon fájt a szívem, hogy nem tudtam Szerbiában is ugyannak a szervezetnek adni a pénzdíjból, amelyiket Magyarországról megjelöltem. Végül is az Ökumenikus Segélyszervezet menedékházának ajánlottam fel ezt az összeget, mert itt fogadják be a családon belüli erőszak áldozatait, nőket, anyákat, akiket bántalmaz a férjük, élettársuk. Szerbiában úgy hívják ugyanezt, hogy Sigurne kuće. Az az igazság, hogy ebben a macho társadalomban, amelyben élünk – nemcsak Magyarországon, hanem Szerbiában és a világban is – a nővel a családon belül bármit elkövethet a férfi, és nincs hová menekülni. Ma már azonban léteznek menedékházak Magyarországon és Szerbiában is. Az Ökumenikus Segélyszervezet működtet Magyarországon ilyen menedékházakat, ezért hát bízom benne, hogy jó helyre, jó kezekbe kerül ez a pénz.

● Macho társadalomban élünk?

– Azt hiszem, hogy ma már sokkal jobb a helyzet, mint amilyen az én fiatalkoromban volt. Legalábbis Európában irodalmi téren mindenképp javult a helyzet. De Amerikában is. A nők iskolába járhattak, s azóta már egy nagyon komoly írógeneráció nőtt fel. Nagyon jelentős az írónők száma Európában, ezt ma már a férfiak is elismerik, de a díjakat általában még nem ők kapják. Egyébként is jellemző volt, hogy a nők azok, akik olvasnak, s habár írtak korábban is, nem mindig publikálhattak. Ma már írnak is a nők, és publikálhatnak is, és bizony meg is írnak mindent, sokkal keményebben, sokkal szabadabban, mint az én fiatalkoromban. Mert ilyen értelemben például nekem nagyon nagy hátrányom volt, hogy nő voltam, s adott esetben például az erotikáról nem úgy írtam, ahogy egy álszent társadalomban illett volna egy nőnek. No de ma már a nők mindent kimondanak, sőt dacosan is, meg sokkal provokatívabban, mint ahogy én írtam. Ilyen értelemben az írótársadalomban a nők helyzete javult. Más téren azonban nem nagyon látok változást: a hétköznapok szintjén, a családban, a munkahelyen. Úgy érzem, hogy még mindig a patriarchális társadalmi törvények működnek a gyakorlatban.

● Hogyan készült fel a reykjavíki díjátadásra?

– Készítettem Yoko Onónak egy egyedi ajándékot. John Lennon szerzeménye a Lucy in the Sky with Diamonds című szám, s mivel tudtam róla, hogy Yoko Onónak vannak magyar családi kötődései, meg elég sokat járt is Magyarországon, ezért ebben az ajándékban egy magyar sirató révén, egy sajátos módon összehoztam John Lennont és Yoko Onót. De ha én adok egy ajándékot, abban lennie kell valaminek az én gyökereimből is, tehát a magyar és szláv hatások keveredésének. S a sirató akkor is sirató, ha magyar, ha szláv. Egy magyar balladát dolgoztam át a saját hangommal, és beleszőttem ebbe Lennon néhány motívumát, amelyben ő szólót énekel a dal elején. Így hát ez egy zenei darab lett, és azt a címet adtam neki, hogy Lost Over the Broken Rainbow. Elveszve a széttört szivárvány felett. Egy cédén adtam át ezt a felvételt Reykjavíkban Yoko Onónak, amelynek az unokám, Király Anna Kinga készítette el a borítóját, és ő is elkísért a díjátadásra. De ott volt John Lennon és Yoko Ono fia, Sean Lennon is, aki például néhány szót szólt hozzám magyarul is. Yoko Ono egyébként John Lennon emlékére alapította ezt a díjat, és mindig a születésnapján, október 9-én adják át, és akkor kapcsolják fel a gyönyörű fényoszlopot, amely december 8-ig, halálnak napjáig világít.

● Korábban otthon, Vajdaságban színésznőként az Újvidéki Színház társulatának tagja volt, majd Magyarországon költőként az Élet ÉS Irodalom versszerkesztőjeként dolgozott. A kilencvenes évek első felében úgy határozta meg a helyzetét egy interjúban, hogy „eddig a színésznő tartotta el a költőnőt, most a költőnő tartja el a színésznőt”. Hogyan alakult ezeknek a kettősségeknek a története a későbbiekben?

– Azóta nagyon nagyot változott a helyzet. A költőnő ma már nem tarthatja el azt a másik személyt, aki vagyok. Érdekes módon most a képzőművészet került a nemzetközi érdeklődés fókuszába, amire én korábban nem is gondoltam volna. Igaz, a performance mindig fókuszban volt, s nem azt mondom, hogy eltartott volna, de bizonyos mértékben mindig fedezte az utazásaim költségeit. Így mégiscsak láthattam valamennyit a világból, mert költőnőként, színésznőként azért nem bírtam volna utazgatni sehová. Hiszen a színésznői fizetésem csak a legalapvetőbb egzisztenciális költségeim fedezésére volt elég, vagy arra sem. De a különböző meghívások, a hangköltészeti, vizuális költészeti fellépések, a performance-fesztiválokon való szereplések révén egy kicsit mégis utazhattam. És ezeknek, az akkoriban még csak mellékesnek tekintett tevékenységeimnek köszönhetően az érdeklődés középpontjába kerültek a vizuális munkáim, a kollázsaim, hangköltészetem. De nemcsak az enyém, hanem a hatvanas-hetvenes években a közép-kelet-európai térségben alkotó művészek munkái. A volt jugoszláv, a magyar, a csehszlovák, a lengyel alkotók a világ művészettörténészeinek az érdeklődése középpontjába kerültek. Vagyis kerültünk! Így felfedeztek engem is valamikor a 2000-es évek elején, és akkoriban érkeztek az első kurátorok múzeumokból, mert rájöttek, hogy itt is volt ám nagyon erős művészet. Underground, ugye. Olyan művészet, amely nem volt hivatalos. Márpedig a miénk egyáltalán nem volt hivatalos: megcsináltuk, s aztán jól van, nekünk az jó érzés volt, de sokszor ennyiben is maradt minden. Ha elküldtük a műveket kiállításokra, azok ott ragadtak, soha nem kaptuk vissza, de örültünk, hogy beírhattuk az életrajzunkba, hogy itt is volt külföldön kiállításunk, meg ott is volt… De volt elég sok olyan munkám is, amit még nem küldtem el sehova, s akkor egyszeriben elkezdtek vásárolni tőlem. Akkor már nem volt állandó állásom itt, Magyarországon, tényleg a létminimum alatt éltem az újvidéki kis nyugdíjamból. Tehát a legjobbkor jött, hogy elkezdtek vásárolgatni tőlem, s a mai napig ez tartja el a költőnőt. Nem a színésznő, hanem a képzőművésznő.

● És akkor hogy jön mindehhez a színházi rendezés a távoli Indiában?

– Két évvel ezelőtt, 2014-ben egyszer már meghívtak Indiába rendezni. Most ugyanaz a kedves színésznő, művésznő, költőnő, akivel akkor együtt dolgoztam, ismét meghívott, hogy rendezzek odakint egy darabot, s ennek magyar vonatkozásai is vannak. November közepén utazom.

● Honnan ered az indiai kapcsolat?

– Navjot Randhawa, vagy művésznevén Nivvy Randhawa még gyermekkorában, kislányként látott rólam egy fényképet, amelyen kopasz voltam. Persze, nem voltam igazából kopasz, ez csak paróka volt, de ez a képen nem látszik, s ez is a lényege. Ő kopasznak látott engem. Az történt ugyanis, hogy 1982-ben a szegedi tévé Radó Gyula rendezésében készített rólam egy portréfilmet – amelynek ő volt a forgatókönyvírója is –, s ennek egy részét a szegedi stúdióban vettük a fel, a másik részét pedig Újvidéken. Ebben két korábbi szövegkönyvemet, az Ufo party és Az Ibrisz csillagvizsgáló mester ellen elkövetett merényletről címűt ötvöztük egységes forgatókönyvvé. S én az Ufo partyban, a szereplők felsorolásánál pontosan megadtam, hogy milyen karakterekre van szükségem. Tartozik hozzá ugyanis egy kis bevezető arról, hogy tulajdonképpen milyen party ez, kik vannak jelen, milyen öltözékben. A rendező pedig következetesen előteremtette, kiállította ezeket a statisztákat, pontosan úgy, ahogyan én megadtam. S volt közöttük egy szikh turbános férfi is. Egy fiatal indiai cserediák tanult a természettudományi egyetemen, s mivel történetesen szikh volt, így kéznél volt neki a turbánja, a megfelelő öltözéke, mindene, amire a forgatáshoz szükségünk lehetett. A felvétel szünetében kicsit összebarátkoztunk, címet cseréltünk. Mindennek pedig csak annyi a lényege, hogy néhány privát, emberi szót is váltottunk. Vele is, másokkal is, ahogy ez már a forgatásokon lenni szokott. Ennek a tudós fiatalembernek pedig ez fantasztikus élmény lehetett, mint utóbb kiderült. A helyi fotóstól kaptunk közben néhány munkafelvételt, úgynevezett werkfotót, ő is, én is, mindenki. Ő elvégezte az egyetemet, hazament, megnősült, családot alapított. S egyszer csak előkerültek ezek a képek. Ott állunk rajta egymás mellett, ő és én kopaszon. Amikor a kislánya – aki akkor még igencsak picike volt – ezt meglátta, hát elájult, hogy „ilyesmit?!”, meg, hogy „ez micsoda dolog?!”, hiszen az ő szokásaik mellett ez szinte elképzelhetetlen. Ő gyermekfejjel valamiféle csodaként élte meg akkor azt, hogy egy nő lehet akár kopasz is. Nem tudta elfelejteni, és eltökélte, hogy ő egyszer még majd találkozni akar velem, színésznő szeretett volna lenni. Mint kiderült, ennek az akkori fiatalembernek, Gursharn Singh Randhawának volt Szegeden egy nagy szerelme is, aki azonban „összetörte a szívét”, ahogy ő meséli. És ezzel a nagy szerelmi csalódással ment vissza Indiába. A leányka, aki hallotta ezeket a történeteket, a fantáziájában úgy kötötte össze a dolgokat, hogy én lehettem az a nő – egy ilyen wamp, egy démon, egy kopasz –, aki egykor összetörte az édesapja szívét. Ezután pedig úgy gondolt rám, hogy micsoda nő lehet az, aki ilyen szerelmi csalódást okozott az apjának… Egyszer aztán Gursharn felfedezett engem a Facebookon, és írt egy levelet arról, hogy van egy lánya, aki szeretne hozzám jönni tanulni. Elküldte a képet is, amelyen egymás mellett állunk, s épp felírom neki a címemet. Ugyanaz a kép megvan nekem is, és azonosította magát, hogy ő az a szikh fiatalember a felvételről. Írta, hogy éppen Párizsban van a lánya egy workshopon, és kérdezte, hogy utána eljöhetne-e hozzám tanulni. Randhawa így összekötött bennünket. Neki Szegeden egyébként Sanyi volt a beceneve, mert a Gursharn eredeti becézett formájának a kiejtése – Sännyi – a magyar fület emlékezteti erre. Az évfolyamtársai pedig kapva kaptak az alkalmon, és elkezdték Sanyinak szólítani.

● Amikor a legutóbb kint járt két évvel ezelőtt, akkor találkoztak is?

– Igen, persze, eljött a bemutatóra a feleségével és a két lányával. Úgyhogy még egyszer találkoztam ott Sanyival.

● Milyen magyar vonatkozásai vannak az új előadásnak?

– Amrita Sérgil, egy magyar származású, itthon azonban alig ismert festőnő, akit Indiában a 20. század egyik legnagyobb modern alkotójának tartanak. Odakint ma már védettek a festményei és nemzeti kincsnek tartják. Magyarországon egyedül Keserű Katalin méltatta, és írt róla egy csodálatos könyvet. Budapesten, az I. kerületben, a Szilágyi Dezső tér 4-es számú épületén egy emléktábla jelöli a szülőházát, meg is mutattam ezt Nivvy Randhawának, amikor itt járt. Amrita Sérgil életének egy epizódját, a franciaországi éveit dolgozzuk fel. A darabot egyébként, amely alapján dolgozunk, már bemutatták Franciaországban, igen ám, de most Indiában kellene színre vinni, s egyúttal átdolgozni az ottani ízlésnek megfelelően. Ott ugyanis mások az elvárások, más az indiai közönség kultúrája, ízlése, meg minden. Mivel én két ével ezelőtt egy történelmi dokumentum alapján összeállított, zenés–énekes–táncos darabot készítettem, ahogy az indiaiak szeretik, és nagyon nagy sikere volt, most ismét engem kértek fel erre a munkára. Nagyon hirtelen jött ez a meghívás, mert Nivvy Randhawa egy kicsit pánikba esett, ugyanis rájött arra, hogy a francia ízlésnek az a rengeteg szöveg, ami a darabban elhangzik, meg a polgári színjátszás talán megfelel, de ugyanez nem működhet Indiában.

● Nem akarnak sok szöveget?

– Az a színjátszás nem erről szól. Nem akarnak sok szöveget, sokkal inkább látványt akarnak, zenét és mozgást. Én mozgásszínházat csináltam két évvel ezelőtt is, de persze valamennyi szöveg ehhez is kell, természetesen. De én performance-színházat csináltam akkor is belőle, s most is erre készülök, úgy, hogy nagyon hirtelen kellett kitalálnom a koncepciót. December 13-án lesz a bemutató, s aztán néhány előadást még végigkísérek és segítek, 18-án jövök vissza.

(Szabad Magyar Szó, 2016. november 9.)

Ladik Katalin, a kopasz wamp démon és Gursharn Singh Randhawa az Ez már nem én vagyok című portréfilm 1982-es forgatás szünetében (Hernádi Oszkár felvétele)

Tranzit Zoon – Jelenet Ladik Katalin göteborgi performance-ából

Két párhuzamosan futó pályafutás találkozási pontja: Ladik Katalin és Yoko Ono a reykjavíki díjátadáson

Ladik Katalin LennonOko-békedíja