A Magyar Hírlap olvasói rovatában közli Ozsváth Sándor
művelődéstörténész írását Puskás Öcsiről és az Aranycsapatról.
*
Öcsi meg a nyíri vinkó
Már tíz éve, hogy elhunyt Puskás Ferenc, a világ valaha élt
talán legnépszerűbb futballistája. Sok százezren gyászoltak itthon s milliók a
nagyvilágban. Még ötvenötben, fiúcs kakoromban láttam játszani egysze (de
igaziból!) az Aranycsapatot a Népstadionban. Apám vitt magával, aki a foci
szerelmese volt. Mutogatta, hogy melyik piros mezes Nándi, melyik Öcsi, Kocka,
Cucu, Púpos meg a Sváb, de olyan messze ültünk a nézőtéren, hogy az arcukat nem
láthattam. Már nem emlékszem, kivel játszottunk, csak arra, hogy győztünk, és
ha a mieink támadtak, akkor mindenki kiabált, a gólnál pedig egyszerre ugrott
fel a stadion. Az is nagyon tetszett, hogy az a rengeteg ember úgy állt, mint a
feszület, amikor a Himnuszt énekelték, és eszembe jutott, hogy a rádió mellett
otthon is mindig felálltunk, ha ezt játszotta a zenekar.
Egyszer aztán közelről is láthattam a fiúkat! Ötvenhatban,
még jóval a forradalom előtt, Mátészalkán játszottak hírverő mérkőzést (a
felnőttek ezt így hívták). Apám, a Nagyecsedi Traktor SE mindenese oda is
magával vitt, igaz, nem a mérkőzésre, csak a bankettre, a szalkai restibe.
Akkoriban ott még cigányzene szólt, a vendégnek damasztabrosz és élő virág
dukált, meg kerthelyiség és kuglipálya… A vége felé járt már a vacsora, amikor
a helyiek öreg szertárosa, zenekari tusra, egy láda borkülönlegességgel kívánt
kedveskedni a vendégeknek. „Őrnagy elvtárs – így az asztalfőn ülő Öcsinek -,
egy kis hosszúnyakú, ha meg nem sérteném.” Puskás ránézett a pakkra: „Tata,
ilyenben én lábat szoktam mosni.” De, látva, hogy az öreg elszontyolodik,
barátságosan átkarolva még hozzátette: „Tudja mit? Hozzon nekem egy kis igazi
nyíri vinkót, fröccsbe az a legjobb, azt szeretem.” Másra már nem emlékszem
erről az estéről, csak még arra, hogy az öreg üdvözült arccal elszáguldott valahova,
a többiek meg szeretettel lapogatták tovább a fiúk vállát, és mindenki nagyon
örült, hogy ott lehet.
Minden magyarok Öcsije – aki nem csak lélekben volt az! –
odafönn tán épp az égieket kápráztatja cseleivel, én meg egyre csak azon
tűnődöm, mennyire hiányzik idelenn.
Ozsváth Sándor művelődéstörténész
(Magyar Hírlap, 2016. november 16.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése