Amikor a kilencven százalék is kevésnek bizonyult

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila Sympo-sorozatának befejező részét.

*

Amikor a kilencven százalék is kevésnek bizonyult

Hogyan figyelte meg a III/III-as ügyosztály az Új Symposion folyóirat tevékenységét, és a Sziveri János vezette szerkesztőség 1983-as szétverését? (7. rész)

„Cipőmre nézek: fűző benne!

Nem lehet, hogy ez börtön lenne.”

(Parti György: Mondogatnivaló)

„1990. február 1.

Budapesten meghalt Sziveri János” – jegyzi A kultúrtanti visszavág című dokumentumgyűjteményében Csorba Béla és Vékás János. Az egyszerű, rövid, tényszerű és lényegre törő feljegyzés mellett idézik Keresztury Dezsőnek a Sziveri Jánossal készült, A forrásvizek barbársága címmel az Alföld című folyóirat 1989/11-es számában megjelent beszélgetésének egy részletét, amelyben a költő, az Új Symposion című folyóirat 1983-ban leváltott fő- és felelős szerkesztője így mesélt: „Amikor én ténylegesen bekapcsolódtam az irodalmi »életbe«, úgy 73-74 tájt, akkor ott már olyan hideg szélcsönd nyomott el minden élőt, vagyis egy olyan tetszhalott világba csöppentem, ahol a sok mellékes dolog teljesen elfedte a lényeget, és mi, akkori fiatalok keveset láthattunk a valóságból. (S ráadásul még a szemünket is igyekeztek bekötni!) Ez is volt a bürokrácia célja: írjál semleges dolgokat, esztétizálj, ne üsd bele semmibe az orrod! Éreztük, hogy valami bűzlik, de akkor még nem volt olyan kifinomult a szaglásunk – kölyökkutyák voltunk mi még! –, hogy megkülönböztettük volna a rothadás szagát a szarszagtól. Meg aztán nem is olyan egyszerű mindez, mint amilyennek első látásra tűnhet. Már a hetvenes években is a felparcellázás »ideája« dívott ezen a tájon. Ma, amikor az egyesült Európa eszméje látszik megvalósíthatónak Nyugaton, akkor a földrésznek eme felén még minden szárnyék külön irodalmat képez, külön fejedelmekkel, »udvartartással«. Nehéz egy olyan világban európainak lenni, főleg ha még a Balkán kultúraiszonyata is testközelben szuszog. Egy szó mint száz, néhány basáskodó kisisten magához ragadta a hatalmat, és ki-ki saját nemzetiségi területén igyekezett realizálni a maga kontraszelekciós politikáját. Magyar részről ez az atyavajda Major Nándor volt. (Persze, korántsem vagyok biztos benne, hogy az ő mostani túl látványos bukásával bármi is megváltozik majd a kultúrában arrafelé!) Az értelmiség java része asszisztált neki, miközben serényen sütögette szalonnadarabkáit a tűznél. Annak idején, amikor Illyés Gyula egy nyugatnémet lapnak adott interjújában figyelmeztetett erre, s a vajdasági magyarság sivár helyzetéért az ottani értelmiséget tette felelőssé, akkor az »illetékesek« Bori Imrét bízták meg, utasítsa rendre Illyést. (Ezt ő meg is tette a maga modorában.) Pedig hogy Illyésnek mennyire igaza volt akkor, mi sem bizonyítja jobban, mint a későbbi Új Symposion-botrány vagy az adai Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok lezüllesztése, a magyar jellegű Dél-bánáti Szemle megszüntetése, a Hungarológiai Intézeten belüli tragikomikus leszámolások, a kanizsai magyar ajkú középiskolai tanárok menesztése munkahelyükről egy diáklány templomi orgonahangversenye miatt, hogy csak néhány tipikus ügyet említsek. Egyszóval: nem valami apácazárda az a Vajdaság, nem bizony!” – mondta hát Sziveri János az Alföld című folyóiratban röviddel halála előtt megjelent interjúban.

Nyugodjék békében!

Sorozatunk befejező részében illene/kellene egyfajta összefoglalást adni az eddigiekben feldolgozott és tételesen ismertetett dokumentumokról, illetve azok tanulságairól. Ha valakinek feltűnt volna – és eszébe jutna kötözködni ezzel! –, bizony hétről hétre nagyon sok volt az idézet ezekben az írásokban, nem véletlenül, és teljesen szándékosan. Többször kaptam már meg ugyanis kritikaként, hogy több idézetet használtam fel a témába vágó írásaimban, mint amennyi saját, szerzői szöveget hozzátettem. Ez való igaz, soha nem is tagadtam, azonban, amikor dokumentumokat tesz közzé az ember, ez teljesen indokolt, sőt, akkor volna baj, ha nem így lenne, és inkább igyekezne ő maga előtérbe furakodni a véleményével, a nézeteivel, a politikai hitvallásával, meggyőződésével, a többé-kevésbé megalapozott észrevételeivel vagy bármijével. Ebbe tehát felesleges is volna újfent belekötni. A célom tehát valóban csak annyi volt, hogy a dokumentumokat, amelyeket ezúttal a budapesti Hamvas Intézet munkatársaitól sikerült beszereznem, köszönettel feldolgozzam, ismertessem, és elhelyezzem a megfelelő történeti/történelmi kontextusban. Ehhez pedig mintegy mankóként, szamárvezetőként használtam fel Csorba Béla és Vékás János dokumentumkötetét. Köszönet nekik is a lehetőségért!

Persze, könnyen beszélek én, így, huszonkét esztendővel a kötet második kiadásának megjelenése után, amikor már a rendelkezésemre állnak olyan iratok és dokumentumok, amelyeket ők korábban még nem is ismerhettek – mondhatja erre kapásból bárki némi rosszindulattal felvértezve.

Megfigyelhettük ezekben a dokumentumokban, hogy a magyarországi belső elhárítást, vagyis a hírhedt III/III-as ügyosztályt „csak” akkor kezdték el érdekelni az újvidéki események, amikor fennállt a veszélye annak, hogy azok esetleg átnyúlhatnak az országhatárokon. Vagyis amikor a Magyar Írószövetség – 1989-ig Magyar Írók Szövetsége – tagjai aláírásgyűjtésbe kezdtek az Új Symposion 1983-ban leváltott szerkesztőségének támogatására, a menesztett irodalmárok csoportja (a barátaik…) melletti kiállás jeléül. Beépített/beszervezett embereik révén a hatóságok megfigyelték a szervezkedést, és igyekeztek meghiúsítani azt. Másfelől azonban a szerveződésben résztvevő írók is tisztában voltak azzal, hogy „ingoványos terepen” járnak, ezért óvatosan fogalmaztak. Tudták, hogy nem adhatnak hangot nyíltan a tiltakozásuknak, nem fejezhetik ki véleményüket nyílt petícióban, ezért úgy fogalmaztak, hogy „megköszönik” a leváltott szerkesztőségnek az addigi tevékenységét. Ez így meglehetősen semlegesnek, szinte jelentéktelen gesztusnak is tűnhet, ha nem ismerjük a korabeli viszonyokat…

A belső elhárítás számára azonban már ez is sok lett volna, és az „egymás belügyeibe való be nem avatkozás” álságos kifogásának álcája mögé bújva meghiúsította a kezdeményezést. Ügy lezárva, kezdeményezők figyelmeztetve, a tervezet petíciót a Magyar Írók Szövetségének elnöksége hivatalosan soha nem adta ki.

Röviddel, talán csak néhány héttel azelőtt, hogy a fent idézett, az Alföld című folyóiratban megjelent interjú elkészülhetett volna, tehát 1989 nyarán még személyesen beszéltem – szabadkai számán – telefonon Sziveri Jánossal, és egy hasonló témájú interjút kértem tőle az akkor tervezett dokumentumfilmemhez. Ő teljesen nyitott és együttműködő volt, ezért személyes találkozóban egyeztünk meg…

Ugyancsak 1989 nyarán történt, hogy a Topolyai Rádiónak nyilatkoztam egy interjúban a tervezett filmről, ez a felvétel – vágatlan formában – nemrég került elő egy régi kazettán:

„● A videokolónia az idén is filmeket készít, pontosabban a videotáborban, amelyet július 7-től 13-ig tartanak meg, különböző dokumentum- és játékfilmeket forgatnak. Ezek egyike Szabó Palócz Attila Sympo-ügy című műve lesz. A film rendezőjét, illetve egyik társszerzőjét kérem, hogy beszéljen a tervezett alkotásról.

– Írtam egy levelet a bírálóbizottságnak, amelyben három témát javasoltam: portréfilmet Tolnai Ottóról, riportfilmet az AIOWA csoportról – ez a zentai és szabadkai fiatalok közös csoportja, amely különböző sikereket ért el a Középiskolások Színművészeti Vetélkedőjén és a Kis- és Kísérleti Színpadok Találkozóján is Pancsován –, a harmadik pedig a Sympo-ügyről forgatandó film lett volna. A Symposionról sokat lehetett olvasni-hallani az utóbbi időben, beszéltek róla a rádióban, sőt a televízióban is. Én ezt egy érdekes témának tartom, és azért beszélek most erről, mert ezt fogadta el a bírálóbizottság. Hát, hogy elkészül-e a film, azt egyelőre csak remélem, de kilencven százalék esély van rá jelen pillanatban. De talán még túl korai is erről beszélni… Én remélem!

● Milyen lesz ez a film, kik szerepelnek benne, és a Sympo-ügyről alkotott véleményed hogyan fogalmazod meg általa?

– Én nem a saját véleményemet szeretném elsősorban megfogalmazni, hanem egy tényfeltáró dokumentumfilmet szeretnék készteni. Hogy kik szólalnának meg benne? Elsősorban az érintettek: Sziveri János, Purger Tibor, és az azóta megválasztott új főszerkesztő, Beszédes István. De helyet kapnának még a filmben az akkori szerkesztőség munkatársai, az időközben menesztett csoport, de az új szerkesztőség tagjai is. Remélem, hogy sikerül rávenni egy nyilatkozatra Bányai Jánost, a Forum akkori vezetőjét, Tolnai Ottót, akinek az egyik verse kiváltotta az 1983-as incidenst, és másokat is, például Csorba Bélát stb.

● Bemutatóról még korai lenne beszélni?

– Túl korai!”

Az 1989 nyarán tervezett dokumentumfilm végül is soha nem készült el, így hát kiderült, hogy habár akkor én kilencven százalék esélyt említettem a Topolyai Rádiónak készült beszélgetésben, még ez is kevésnek bizonyult hozzá. Amikor pedig néhány héttel a telefonbeszélgetésünk után elmentem Sziveri János szabadkai lakcímére, amit ő adott meg nekem azzal, hogy szívesen lát, már hiába csengettem és kopogtattam, ott senki nem nyitott kaput. Csak később tudtam meg, hogy időközben őt a betegsége miatt átköltözették Magyarországra. S hamarosan meg is halt.

Ahogy az elmúlt hetekben egyfajta gyakorlatommá is vált, az itt idézett interjú vágatlan felvételét is elhelyeztem az erre az alkalomra leporolt, egyébként pedig már rég nem használt blogban, tehát mostantól elérhető a Szpray.blogspot.hu/2016/10/interju-sympo-filmrol-topolyai-radio.html internetes címen.

Kilencven százalék akkor nem volt elég. Mert Vajdaság már akkor sem volt, és azóta sem lett apácazárda. Sziveri Jánosnak ebben nagyon is igaza volt!

(Hét Nap, 2016. november 2.)

Amikor még együtt volt a szerkesztőség: az álló sorban Csorba Béla, Sziveri János, Losonc Alpár, Balázs Attila, Szűgyi Zoltán, Radics Viktória és Maurits Ferenc. Guggolnak: Mák Ferenc, P. Nagy István, Faragó Kornélia, Fenyvesi Ottó és Bicskei Zoltán. (A fénykép 1983 májusában készült Újvidéken, az Ifjúsági Tribünön.)