Kibombázottak

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila írását Kibombázottak címmel.

*

Kibombázottak

Az életről beszélni háborús időkben, avagy Baráth Ferenc hírlapíró elveszett aktatáskája és a becsületes megtaláló esete a „másra nézve érdektelen apróságokkal”

Bretagne felé igyekszik egy amerikai rohamcsapat – írta hetvenkét esztendővel ezelőtt, az 1944. augusztus 4-i számának címlapján a Pest című lap, nagy, szemet szúró gyászfekete betűkkel, mintha szalagcím lenne. De igazából jóval több volt ez annál! Horthy Miklós kormányzó ekkor már a kiugrás lehetőségét mérlegelte, fontolgatta, tervezgette, hiszen számoljunk csak utána: tizenkilenc nappal az itt idézett lapszám megjelenése után történt a román kiugrás, huszonöt nappal az újság utcára kerülése után pedig a kormányzó lemondatta Sztójay Dömét, akinek a helyét Lakatos Géza vette át a miniszterelnöki székben. Mindez már a kiugrási kísérlet előkészítésének folyamatába tartozott…

Persze minderről vélhetően még mit sem tudhatott a Pest című lap szerkesztője, aki a címlapon augusztus elején még így foglalta össze a harsányan hivalkodó betűkkel szedett hírügynökségi jelentéseket: „A Rennes és Dinan német helyőrsége ellen indított amerikai páncélostámadások meghiúsultak”. Aztán meg: „Makacs küzdelem Vire városáért”. Egy sorral lejjebb pedig: „Sorozatos hajóelsüllyesztések a Szajna-öbölben”. Háborús esztendő volt 1944, s nyáron bizony már egyre többen érezték – s belátták olyanok is, akik korábban még hevesen tiltakoztak volna ennek még csak a gondolata ellen is –, hogy ebből immár nem lehet győztesen, emelt fővel kijönni. Ekkor már egyre nyilvánvalóbb volt, hogy a szovjet előrenyomulást nem lehet feltartóztatni, s hogy fegyverszünetről – akármennyire is szeretnék magukat inkább a briteknek megadni – csak Moszkvával érdemes tárgyalni.

A Pest című lap, bár címoldalán legfelül a külföldi haditudósításokkal nyitott, következő sorában máris áttért a hazai vonatkozásokra: „A Keleti-Kárpátok hágói irányában nem csökkenő erővel tart a bolsevista nyomás” – írták. Alatta pedig igyekeztek egy kicsit még felcsillantani a reményt: „A Kárpátok előterében a németek több helységet visszafoglaltak.” Ha fellapozzuk az újságot, a második oldalon Z. Szabó Béla írását olvashatjuk Az életről beszél Zoltán, a tizenhat éves kis öreg címmel: „Hajnalkora az életnek az, amikor valaki azt mondja magáról: tizenhat éves. Villámlás az emberöltő horizontján. Színe, illata van ennek a szónak, a zsenge termés üdítő íze érzik belőle. Nincs felelősség mögötte, csak ábrándok, tervek, csodálatos képzelések” – írta átszellemülten.

Budapest második világháborús bombázása 1944 áprilisában kezdődött, s habár az ellenséges légierő elsődleges célpontjai az ipari létesítmények voltak, a legkevesebb, hogy a polgári lakosság sem érezhette biztonságban magát, hiszen lakóházakat is rendszeresen ért találat, a halálos áldozatok száma a légoltalmi intézkedések ellenére is egyre csak növekedett. Augusztusra tehát nagyon sokan maradtak fedél nélkül, sokan elmenekültek a fővárosból vidékre, de szép számmal voltak olyanok is, akiknek ott sem volt, ott sem lett volna hová menniük. A lapszám szemközti oldalán (fenti képünkön) közülük mutatott be néhányat – a korabeli hivatalos szóhasználattal: „kibombázottakat” –, amint a lakáshivatalban intézték ügyes-bajos dolgaikat, de ez csak egy képes tudósítás volt, nem tartozott hozzá szöveges tartalom.

Hátul viszont, az utolsó előtti oldalon, az apróhirdetések között egy izgalmas hirdetményt találunk: „Baráth Ferenc hírlapíró csütörtök este az Újpest felé haladó 90-es villamoson felejtette barna bőröndöcskéjét. Kéri az iratokkal, kéziratokkal és másra nézve érdektelen apróságokkal teli bőrönd megtalálóját, hogy magas jutalom ellenében juttassa el Rákóczi út 54. sz. alá.” Arról nincs információnk, hogy a becsületes megtaláló utóbb jelentkezett-e, s arról sem, hogy háborús időkben mik is lehettek vajon ezek az itt említett, „másra nézve érdektelen apróságok”, arról azonban viszonylag pontos ismeretekkel rendelkezünk, hogy milyen nyomot hagytak az akkor tizenhat éves fiatalok – akiket életük hajnalkorán ért a világégés – lelkében a bombázások napjai, hónapjai, a háborús megpróbáltatások. Megkeseredve, sokan talán soha többé nem tudtak a szájukra venni olyan szavakat, amelyekből a zsenge termés üdítő íze érződött volna ki. Még ha a kibombázottak előbb-utóbb új otthonhoz is jutottak. Az emberöltő villámlásokkal tarkított horizontján.

(Magyar Hírlap, 2016. november 26.)