Közünk

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila jegyzetét Közünk címmel.

*

Közünk

Hat híján ezernyolcszáz kilométer a Budapest és Ankara közötti táv. Kedvenc internetes útvonaltervezőm hozzáteszi még, hogy ebből ezerhatszázat autópályán tehetünk meg. Hét kilométer híján. S kevesebb, mint egynapi autózással oda is érhetünk. Persze, ha ekkora útra vállalkozunk, akkor már inkább a repülőgépet választjuk. Az igazi messziséget azonban nem ez jelenti köztünk és Törökország között. Az ezernyolcszáz kilométernek immár a többszörösére nőtt távolság neve ma már egyértelműen: Recep Tayyip Erdoğan.

Mert igen, persze, értem én, hogy a hétköznapokban, átszállására várakozva a metrón a Deák térnél, vagy az 1-es villamos vonalán, a Hungária körúton, rosszabb esetben meg dugóban szorongva a fővárosi Árpád-hídnál, a budai oldalon, esetleg a makói vagy a szegedi pályaudvaron, két szó között, ha mellékesen felmerül, vagy meghalljuk a hírekben, Törökország iszonyatosan távolinak tűnhet. S azt hihetnénk, hogy az ott zajló események bennünket legfeljebb csak annyiban érinthetnek, hogy jövő tavaszra, amikor a nyaralást tervezgetjük, az egyébként a magyar turisták körében is kedvelt török üdülőhelyekre majd másképp nézünk… Még csak különösebb lemondásnak sem nevezhető a legyintés, hogy „jó, akkor majd máshova megyünk”, de addig akár még rendeződhet is a helyzet.

Ennek az óhajtott rendeződésnek azonban ma még semmi jele. Sőt, Erdoğan török elnök egyre jobban belelovalja magát az Európa-ellenes retorikába, s azok után, hogy korábban zsarolással akarta kikényszeríteni az uniótól az ország polgárai számára a vízummentességet, most szombaton már arról beszélt hívei előtt – no jó, hiszen Erdoğannak Törökországban ma már csak hívei lehetnek –, hogy a júliusi, sikertelen puccskísérlet után bevezetett rendkívüli állapotot újabb három hónappal meghosszabbítják. S történt mindez röviddel azután, hogy az Európai Parlament Törökország uniós csatlakozási tárgyalásainak felfüggesztésére szólított fel az egyre inkább elharapódzó tisztogatások miatt.

Erdoğan a saját feltételei szerint szeretne csatlakozni az unióhoz. Majd ő diktál, ne tessenek már megmondani neki, hogy mit és hogyan csináljon… Még októberben beszélt arról, hogy az unió ötvenhárom éve előszobáztatja Törökországot, s most már elege van, döntést, egyenes beszédet akar. Megkapta. Azt nem tudhatom, hogy mire számított, nem vagyok a bizalmasa, tény azonban, hogy már a hangnem is, ahogyan erről nyilatkozott, kizárttá tette, hogy bármi is az elvárásai szerint alakuljon.

„Lehet, hogy újabb három hónappal meghosszabbítjuk a rendkívüli állapotot. Na és? Mi közötök hozzá?” – üzent a török elnök mindenkinek, aki azért aggódik, mert a puccskísérlet utáni megtorlásokban eddig hetvenötezer ember veszítette el az állását, harminchétezret pedig letartóztattak, s több száz sajtóorgánumot tiltottak be. Hát mindezek után mit akar még meghosszabbítani a rendkívüli állapoton?

Hát éppen ez a közünk, elnök úr, nem az ezernyolcszáz kilométer miatt fő a fejünk, dehogyis! De nehéz közösséget vállalni egy olyan állammal, amelyben még százegy évvel az örmény népirtás után is büntetik azt, aki beszélni merészel róla. Vagy amelynek légiereje a terrorizmus elleni harc jegyében épp azokat a kurdokat bombázta, akik egyedüliként szálltak szembe eredményesen az Iszlám Állam szélsőségeseivel. Mert, ha egy ilyen ország elnyerné a tagságot vagy a vízummentességet, akkor kilométerekben mért távolság ide vagy oda, mindez gyakorlatilag már itt lenne. Itt lenne nálunk is, a Deák térnél és a Hungária körúton, az Árpád-hídnál és a makói meg a szegedi pályaudvaron…

(Magyar Hírlap, 2016. november 28.)