Jegyezzünk hadikölcsönt!

A Magyar Hírlap kulturális mellékletében közli Szabó Palócz Attila írását Jegyezzünk hadikölcsönt! címmel.

*

Jegyezzünk hadikölcsönt!

Bankóprés, avagy az uralkodó, aki még akkor is tiszteletben tartotta a hatályos jogszabályokat és törvényeket, amikor jószerivel semmi sem kötelezte volna erre

„A hadikölcsön jegyzésének utolsó órái. Szinte példátlan az a tömegtorlódás, ahogyan a közönség megrohanta a hadikölcsön jegyzés miatt a különböző pénzintézeteket” – így írt pontosan száz esztendővel ezelőtt, 1916-ban a Tolnai Világlapja, s hogy még hangsúlyosabbá tegye a mellékelt felvétel mondandóját, kövér betűkkel szedve, látványosan hozzábiggyesztette még: „A hadikölcsön jegyzéssel nemcsak hazánk javát, hanem a saját jól felfogott anyagi érdekünket is szolgáljuk.” A háború sok pénzbe kerül – rég közhellyé koptatott örök igazság ez, amelyet nagyon jól tudtak már az antik görögök és a régi rómaiak, s megtanulta bizony 1916-ra Ferenc József is. A történet pikantériája, hogy a hatályos törvények és jogszabályok akkoriban nem tették lehetővé, hogy a monarchia közös jegybankja, az Osztrák–Magyar Bank az állam kiadásait (akármilyenek is legyenek azok…) igény szerint hitelezze. Akár kuriózumértékűnek is mondhatjuk, hogy ezt az uralkodó még a háborús pénzínség idején is tiszteletben tartotta. Ezért burkolt megoldásokat kellett keresni… A legkézenfekvőbb volt a korabeli szóhasználatban egyszerűen csak bankóprésnek nevezett felelőtlen, fedezet nélküli pénznyomtatás. Éltek is ezzel a lehetőséggel rendesen, szemérmetlenül, így hát folyamatosan gördült le a nyomdagépekről az értéktelen papír. A háború finanszírozásának másik módja volt a hadikölcsön, amelynek jegyzését minden elérhető módon igyekeztek népszerűsíteni. Képeslapon jelent meg a buzdító mondat: „Jegyezz hadikölcsönt, megrövidíted a háborút!” De közkedvelt színészek, kulturális műsorok, plakátok, újsághirdetések is lelkesítették a lakosságot, a felhívások pedig a legkülönfélébb – vagyis az összes elképzelhető – módon és csatornán jutottak el az emberekhez, hogy teljesítsék hazafias kötelességüket; s ennek egyik eszköze volt a Tolnai Világlapjában megjelent felvétel alatt kövér betűkkel szedett buzdítás is. Állami hadikölcsön kötvényeket 1914 novembere és 1918 júniusa között nyolc alkalommal értékesítettek, általában ősszel és tavasszal. Az úgynevezett örökös tartományokban harmincöt, Magyarországon tizennyolc és fél milliárd korona értékben. A propagandának hála ugyanis, sokan elhitték, hogy a hadikölcsön jegyzésével „nemcsak hazánk javát, hanem saját jól felfogott anyagi érdekünket is szoljuk”. De kimondatlanul is tulajdonképpen kötelező volt hadikölcsönt jegyezni, hiszen aki ezt nem tette meg, arra bármikor rásüthették, hogy „nem kellőképp” hazafias érzelmű. Ez is egy olyan tényező volt, amely nagyban fellendítette a hadikölcsön „népszerűségét”, ami csak a háború előrehaladtával esett vissza, mert az egyre romló körülmények már teherbírásán felül nehezedtek a lakosságra. Ha egy kicsit visszalapozunk a bekötött évfolyamokban, 1916 tavaszán, a március 2-i lapszám címoldalán – ára 24 fillér – még a Tolnai Világlapja is lelkesen ünnepelte a hadba vonulókat: „Mennek a fiúk! A budapesti háziezred legfrissebb menetcsapata a kaszárnya udvarán teljes felszerelésben várja a parancsot az indulásra. A derék fiúk pántlikásan, dalos kedvvel, vidáman mennek a harctérre, mintha csak most kezdődnék a háború. – Menjetek, fiúk, s hozzatok új dicsőséget a magyar névre, s fonjatok új leveleket a budapesti háziezred koszorújába.” Ők voltak a harminckettesek, akiknek a nevét ma már egy tér viseli a fővárosban. Mária Terézia 1741-ben alapította 32. honvéd gyalogezredet, amely az első világháború végéig a főváros háziezrede volt, őket kísérte hát a frontra ilyen ünneplések mellett a Tolnai Világlapja. Somlyó Zoltán ugyancsak 1916-ban így írt az újságban az Egy millió korona című kis történetében: „Este hatkor két detektív állított be a bankigazgató lakására. Az előszobában a fehérbóbitás szobalány volt az első, akibe belebotlottak, ettől megkérdezték, hogy Konopi igazgató úr itthon van-e? A lánytól megtudták, hogy a nagyságos urat minden pillanatban várják s ezenközben az öreg nagysága is kijött az előszobába. Szívesen fogadta őket s bár azok minden erővel az előszobában akartak várni, a rózsaarcú öregasszony leunszolta róluk a télikabátot és bevezette őket a szalonba.” Talán épp hadikölcsön jegyzéséről is beszélgethettek volna, csak hát minden bizonnyal letörte az ő lelkesedésüket is, hogy a harctérre vonuló fiúk közül ekkor már egyre kevesebben tértek vissza.

(Magyar Hírlap, 2016. november 19.)