A kávé

A Magyar Hírlap közli Kő András írását A kávé címmel.

*

A kávé

A feleségem, aki kávé nélkül nem tudja elképzelni az életét, különösen hajnalban, váratlanul megkérdezte: „Vajon kinél lehet most Határ Győző gyönyörű kávéfőző gépe?” Kérdezte ezt azért, mert amikor Wimbledonban, az író vöröstéglás villájában jártam, egy különleges, hatalmas, úgynevezett karos kávéfőző gép mellől kínálta a feketét. Ilyen gépeket az olaszországi kávézókban láttam. A főzés előtt hosszú percekig arról faggatott, hogy milyen kávéból, mennyire pörkölve, milyen erősen, milyen módon kérem a kávét. Itthon aztán elmeséltem a nem mindennapi élvezetet. Feleségem kérdése azért merülhetett fel, mert mindketten tudjuk, hogy az író halála után (társa, Piroska, tíz nappal korábban hunyta le a szemét) fényes nappal kirabolták a házat. Sárközi Mátyás naplójegyzetei felvilágosítottak, hogy Győző édesanyjának egy pesti unokaöccse és Piroska budapesti fivére megállapodott abban, hogy a ház értékét az unokaöcs kapja, az ingóságokat a fivér. A Petőfi Irodalmi Múzeum az író személyes tárgyaihoz, széles karimájú művészkalapjához, sétabotjához, tollához kívánt hozzájutni. Minket azonban csak az izgatott: kié lett a kávéfőző gépe? Lehet, hogy a rablóké?

– Tudod-e – kérdezte Győző nála jártamkor –, ki írta le először a magyar irodalomban a kávé szót? Nem tudtam. „Zrínyi Miklós, a költő, 1645-ben, a Szigeti veszedelemben. »Vánkosokra ketten ottan leülének, / Egymás közt sok dologrol beszélgetének. / Kávét kicsin fincsánbol hörpörgetének. / Osztán az után vacsorát is evének.«” Én Almási Balogh Pálnak, Széchenyi és Kossuth orvosának a kávéról, a teáról és a csokoládéról 1831-ben írott tüneményes könyvecskéjét ajánlottam a figyelmébe: „Minden italok közt, melyekkel az emberek ínyök ingerlésére s szívök felvidámítására élnek, eleitől fogva legnagyobb tetszést nyert a kávé, melynek csábító kedves íze még gyengébb nemünket is oly sokszor tobzódásra s mértékletlenkedésre tántorítja” – írta egyebek mellett Almási.

„Na látod – így Határ –, már akkor tudták, mi a legjobb ital!”

Márai Sándorról kérdeztem vendéglátómat. „Neki is vannak gyengéi, mint mindnyájunknak, de Márai kivágta a felső c-t!” Ez az egyetlen mondat is elég volt annak az embernek az értékítéletéhez, akit tizenöt évesen, első írásakor kikosarazott Márai… „Később, máskor” – üzente. Először 1978-ban találkoztak San Diegóban. Már itthon bukkantam rá Márai 1941. november elsején a Pesti Hírlapban megjelent írására Sopronról. Azért idézem, mert a kávéról is van benne szó: „Mellékesen: itt kapni ma talán a legjobb feketekávét az országban, az »Itália« című espressóban, néhány fillérért; a pestiek thermosszal viszik innen, e kávéínséges időben, fel az erdőbe a forró feketét.”

„Nézd – folytatta Határ Győző –, Bethlen István egyszer azt mondta: ő csak cigarettafüstben tud gondolkodni és dönteni. A kávé is segít a gondolatok menetében. Csak hát szertartás is kell az ívásához.” Már ittuk a finom feketét, amikor váratlanul megkérdezte: „Andriskám, te hány éves vagy?” Megmondtam, cseppet sem ifjonti éveim számát. „Te jó ég – csapta össze a kezét –, hány könyvet meg tudnék még írni akkor!” Az utcán megmutatta azt a postaládát, ahová hetente dobta be tudósításait a Szabad Európa Rádió részére. Kilencvenhárom éves korában halt meg. Mikor is? Megnéztem, és majdnem elájultam, mert éppen tíz éve, 2006-ban, és november 27-én…

Lehet, hogy az égben én jutottam eszébe?

(Magyar Hírlap, 2016. november 26.)