Szemérem híján…

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila írását Szemérem híján... címmel, s ismét Visszapörgetés sorozatcímmel.

*

VISSZAPÖRGETÉS

Szemérem híján…

„Munka! tehetség! érdem! – ugyan!

Klikkhez kell tartozni!”

(François Fénelon: Les aventures de Télémaque fils d’Ulysse)

Úgy hiszem, hogy a Biszku Béla, az ötvenhatos forradalom és szabadságharc leverése utáni megtorlásokat levezénylő, az idén márciusban, kilencvenöt esztendős korában elhunyt egykori politikus elleni bírósági eljárásban két évvel ezelőtt immár nem a vádlottnak a tisztességes eljáráshoz való joga – mint ahogy ügyvédje állította –, hanem az áldozatainak a tisztességes igazságtételhez való joga sérült. A kettő között, akárhogy vesszük is, igen nagy a különbség! Ez pedig így már nem is annyira a törvényhozói vagy a bíró gyakorlatot érinti, hanem sokkal inkább társadalmi kérdés, társadalmi mulasztás. S már csak ezért is érdemes fellapoznunk a korabeli sajtót, hogy a puszta adatsorokon – a bármikor elősorolható dátumokon és hivatalos véleményeken – túl azt is láthassuk, hogy milyen folyamatokat indított el és milyeneket akasztott meg a Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvény 1992-es alkotmánybírósági elutasítása, megsemmisítése. Hiszen fontos szem előtt tartanunk azt is, hogy mindez bizony még nagyon rövid idővel a magyarországi rendszerváltoztatás és az első szabad választások után történt. Akkor, amikor még nagyon is aktuális volt a „tavaszi nagytakarítás” kérdésköre, s amikor még – az új idők szellemében – a kezdő, az akkor induló vállalkozók is arról beszéltek, hogy muszáj tartalékolniuk, félretenniük, megtakarítaniuk, akár feketén is, mert „bármikor jöhet itt még egy visszarendeződés”. Tehát hittek ugyan az emberek a rendszerváltoztatásban, és ennek szellemében élték a mindennapjaikat, immár a megváltozott körülményekhez igazodva és azokhoz alkalmazkodva, de fel voltak készülve arra is, hogy egy – akár erőszakosan kicsikart, az ötvenhatos forradalom és szabadságharc leveréséhez hasonló brutalitással végrehajtott – visszarendeződés akár derékba is törheti az ekkor megindult folyamatokat.

Mécs Imre, az 1933-ban született, s a későbbiekben igencsak kacskaringós politikai karriert befutott egykori ötvenhatos halálraítélt volt a Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvény tervezetének egyik legnagyobb, legvérmesebb ellensége, ő már a parlamenti szakaszban is jelezte, hogy az Alkotmánybírósághoz fordul miatta: „…azt láttam a parlamentben, hogy eldurvult és eltorzult a politikai élet. S ki tudja hányadszor végiggondolva, rádöbbentem, hogy ez a törvény is a társadalom megosztottságát, az emberek félelmét és szorongását növeli. Az országnak nem erre van szüksége. A múlt megismerése csak azért fontos, hogy tanuljunk belőle, de erre a büntetőjog alkalmatlan eszköz. A harmincöt évvel ezelőtti generációnak legfeljebb a fele él, és azok, akik időközben felnőttek, értetlenül állnak a törvényesített bosszú előtt. Ráadásul nekik kell az apák adósságait kiegyenlíteni, az új gazdasági rendet és demokratikus társadalmat kiépíteni” – így nyilatkozott a Népszava 1991. november 18-i számban, amikor azt magyarázta, hogy miért támadja meg ezt a törvényt az Alkotmánybíróságnál. Tény azonban, hogy jelentős túlzás volt törvényesített bosszúról beszélnie, hiszen az itt vitatott magyar jogszabály messze elmaradt a hasonló cseh és szlovák (illetve csehszlovák…), valamint néhány más lusztrációs törvény szigora mellett. „…ez a törvény valójában közkegyelmet is ad, mert azok a verőlegények, akik »csak« maradandó testi fogyatékosságot okoztak, vagy félbolondra vertek valakit, nem büntethetők” – nyilatkozta azokban a napokban Zétényi Zsolt jogász, akkori parlamenti képviselő, a Százak Tanácsának tagja, a Nemzeti Jogvédő Alapítvány kuratóriumi elnöke, a Nemzeti Jogvédő Szolgálat tagja.

Antall József miniszterelnök az Új Ember című katolikus hetilap 1991-es összevont évzáró számának adott nyilatkozatában így értékelte a helyzetet: „A történelmi igazságtétel elkerülhetetlen. A jogállamiság keretein belül ezt meg kell tennünk. Egyetlen olyan törvényt sem hoztunk, amely ne állna ezzel összhangban, s csak csodálkozni lehet azon, hogy amikor gyilkosokról, gyilkosságban közreműködőkről vagy a hazaárulás nagyon súlyos, minősített eseteiről van szó, ezt a törvényt egyesek a jogállamisággal ellentétes döntésként fogják föl. A meghozott törvények – ismételten hangsúlyozom – nem állnak ellentétben az igazságérzettel, a jogállami keretekkel. Nagyban hozzájárult volna a békesség megteremtéséhez, ha azok, akik korábban elkövették ezeket a bűnöket, ma nem haszonélvezői lennének a múltban szerzett kiváltságaiknak, hanem lett volna bennük annyi szemérem, hogy maguktól elismerik tetteiket. Ha hajlandók lettek volna szégyenkezve, röstelkedve, de legalább bevallani, akkor a társadalom sértett csoportjai, a megpróbáltatásokat átéltek sokkal könnyebben válnának megbocsátóvá és felejtővé.”

A Sólyom László vezette Alkotmánybíróság elutasító döntése után Zétényi Zsolt néhány képviselőtársával ismét megpróbálkozott ennek a jogszabálynak egy finomított változatával, és 1992 szeptemberében egy hasonló törvénytervezetet nyújtott be a parlamentnek. Ekkor már figyelembe vették a taláros testület korábbi kifogásait is, és egy jogi kiskapu kihasználásával igyekeztek törvényesíteni az igazságtételt. A forgatókönyv ennek esetében is ugyanaz volt, mint az első alkalommal: az Országgyűlés 1993. február 16-án elfogadta a törvényt, amit Göncz Árpád köztársasági elnök ismét előzetes normakontrollra küldött, június 30-án pedig az Alkotmánybíróság kihirdette határozatát, amelyben alkotmányellenesnek mondta ki a jogszabályt. Ha egyetértünk Polgárdy Géza itt következő értékelésével, ha nem, mai szemmel nézve ezeket az eseményeket, huszonhárom esztendő – tehát csaknem negyed évszázad – távlatából ahhoz aligha férhet kétség, hogy ha „a jog állna az igazság érvényesülésének útjában, úgy a rossz jogot kell megváltoztatni, nem pedig az igazságot, annak érvényesülését háttérbe szorítani.” Ha ez idejekorán megtörtént volna, akkor ma sem szembesülnénk olyan jogi nonszenszekkel, mint például azokkal, amelyeket még tavaly januárban láthattunk Biszku Béla ügyében.

***

Csak, hogy szemléltessük a bűnök és a diktatúra mibenlétét, álljon itt még egy idézet egy interjúból. Bakosi Miklós, az egykori politikai üldözött már kórházban volt, amikor a Népszava újságírója felkereste őt, majd röviddel később csendesen meg is halt, ma már kevesen emlékeznek a nevére… A lap 1991. december 12-i számában jelent meg a vele készült beszélgetés:

„– Mikor volt börtönben?

– 1950-ben, 8 hónapig. Szovjetellenességgel vádoltak. Rettenetesen megkínoztak… A lábamat, a kezemet kikötötték, s gumibottal verték a nemi szerveimet. A fogaimból csak hét maradt. Kinyittatták a számat, csokoládét raktak bele, utána pedig sorban telepisálták. Állatok! Állatok! Férgek! Négyen voltak: ÁVH-s kommunisták, gazemberek! Könyörögtem nekik… Esdekeltem, hogy ne bántsanak, mert beteg vagyok. De csak röhögtek a képembe, s vertek, vertek… (…)

– Ön keresztény ember: miért nem bocsát meg?

– Könyörögtem nekik, hogy ne bántsanak, de csak röhögtek… Látom őket magam előtt. Borzalmas emlék. Vertek, vertek, vertek… És röhögtek. A párttitkár és a tanácselnök is, amikor bocsánatért esdekeltem. Ha megszántak volna, én is megbocsátanék… Ha csak egy kicsit is megsajnáltak volna. De kommunisták voltak, akiknek ha azt mondták, rúgjon az emberbe ötöt, belerúgtak huszonötöt… Állatok! El kell őket taposni!

– Miért nem a bíróságokra bízza az igazságszolgáltatást?

– Nem bízom bennük. Az ítélet túl enyhe lenne, legfeljebb csak ejnye-bejnye.” Úgy hiszem, itt érkezett el a pillanat, amikor bocsánatot kell kérnem, hogy cikkem legelején nem raktam ki a tizennyolcas karikát, ahogy a televízióban szokás. De mégis: hát akik ilyen állati módon képesek megalázni, megkínozni valakit – hát pont ők azok, akik minden szeméremnek híján, egyetlen bocsánatkérő szó vagy gesztus nélkül, mindenek felett igényt tartanak áldozataik bocsánatára?!

Bakosi Miklós pedig nyugodjék békében!

(Hét Nap, 2016. november 23.)

Kádár János (középen) látogatása a budapesti Medicor művekben (Váci út 48/e-f) mögötte balra Biszku Béla, „a puha diktatúra legkeményebb ökle” 1985-ben

Kádár János (jobbra) a budapesti, XIII. kerületi, úgynevezett Zöld Óvodában (Kárpát utca 25-27.) 1985-ben – Vele szemben Biszku Béla (balról a második)