[Az efféle, államilag támogatott agitprop nyomulástól szabadultunk meg, többek közt...]

Bárdos Deák Ágnes bejegyzést tesz közzé a saját Facebook-oldalán.

*

Az efféle, államilag támogatott agitprop nyomulástól szabadultunk meg, többek közt. Az újgenerációs propagandisták mentora, Stefka István  a propagandát illető know how-t még a Kádár-rezsimből mentette át, ahol ugyanúgy kivette a részét a jóból mint a bukott Orbán-rezsim idején. Utóbbiban a forradalminak csúfolt r56 (r = revolution) kocsmával is díjazták lojalitását, ahol a sör mellé a hazugsággyár ideológiai termékeit fogyaszthatták az agymosásra nyitott odalátogatók.

(Facebook, 2026. június 17.)

Permanens forradalomban

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila újabb sajtótörténeti sorozatának első részét.

*

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

Permanens forradalomban

Egy évvel ezelőtt indult a Szabad Magyar Szó

„A helyzettel való közvetlen megismerkedés során kiderült, hogy mind a szovjet katonai parancsnokság, mind a magyar fegyveres erők parancsnokságának előzetes jelentései némiképp – negatív irányban – túlzónak bizonyultak; a katonákkal folytatott megbeszélés után átmentünk az MDP KV-be, ahol megbeszélést folytattunk Gerővel, Nagy Imrével, Kádárral, Szántó Zoltánnal, Hegedűssel, akik tájékoztattak bennünket a városban kialakult helyzetről és az általuk foganatosított intézkedésekről a rendzavarások felszámolása érdekében” – Anasztasz Ivanovics Mikojan (1895–1978) és Mihail Andrejevics Szuszlov (1902–1982) fogalmazott így az 1956. október 24-én Budapestről Moszkvába küldött, közösen jegyzett rejtjeltáviratában. Hozzátették még: „Az a benyomásunk alakult ki, hogy különösen Gerő elvtárs, de más elvtársak is túlbecsülik az ellenség erőit, és lebecsülik saját erőiket.”

„Moszkvai idő szerint 5 órakor a városban a helyzet ténylegesen a következő:

A felkelők valamennyi tűzfészkét felszámolták, most a legnagyobb, a rádiónál lévő tűzfészek felszámolása folyik, ahol körülbelül négyezer ember gyűlt össze. Kitettették a fehér zászlót ugyan, ám amikor a magyar hatóságok képviselői megjelentek, a kapituláció feltételeként Gerő elmozdítását jelölték meg, mely természetesen elutasíttatott. A mi parancsnokságunk azt a feladatot tűzi ki, hogy ezt a tűzfészket ma éjszaka meg kell semmisíteni. Jellemző, hogy itt a magyar munkatársak, de mindenekelőtt az államvédelmi munkatársak elkeseredett ellenállást tanúsítottak a felkelőkkel szemben, és itt csupán amiatt szenvedtek vereséget, hogy a hadianyagból kifogytak, és támadta őket egy, az engedelmességet megtagadó, pihent magyar zászlóalj is.”

A hiányzó lapok nyomában

Ennyit tudtak hát Moszkvában az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc második napján, a Budapesten zajló eseményekről. Mikojan és Szuszlov aznap érkezett a magyar fővárosba és 31-éig tartózkodott Budapesten. Aznapi operatív jelentésük, amelyet úgynevezett rejtjeltáviratban küldtek meg a forradalmi események helyszínéről a szovjet birodalom központjába, mintegy három és fél évtizeddel később, 1993-ban jelent meg nyomtatásban magyar nyelven. A Móra Ferenc Könyvkiadó ugyanis akkor adta ki a Hiányzó lapok 1956 történetéből című kötetét a Zenit könyvek sorozatában. Válogatta, az előszót és az utószót írta: Vjacseszlav Szereda és Alekszandr Sztikalin. Fordította Bazsó Tibor, Bazsó Márton, Kádas Géza és Soproni András.

Forradalmi pillanatok, amelyekről a két szovjet vezető magatartása és véleménye szinte mindent elárult.

Alternatívák nélkül

S immár hatvanegy esztendő távlatából visszaolvasva Mikojan és Szuszlov sorait, felettébb sajnálatos módon azt kell látnunk, hogy hiába telt el időközben ez a bizonyos hatvanegy esztendő, hiába volt időközben egy rendszerváltoztatás Magyarországon (az egykori Jugoszláviát pedig röviddel a többpártrendszer bevezetése után nyomban szétdúlták a kilencvenes évek véres délszláv polgárháborúi…), hiába omlott össze a szovjet birodalom, s hiába éltünk korábban mi, vajdasági magyarok (no jó, én persze még csak gyerekfejjel…) egy mindettől a maga viszonylag elegáns módján elhatárolódó titói, önigazgatású, jugoszláv rendszerben… Mindhiába! Mert hat évtized múltán is azt kell látnunk, hogy ugyanezek a berögződések, ugyanazok a diktatórikus normák működnek a társadalom vezető struktúráiban, mint akkoriban. A „tűzfészkek felszámolása” napi szinten folyamatban van, mert ez a hatalom célja, és semmi más; s hiába tűzik ki esetenként a fehér zászlót némely ellenállók, kívánságaik, elvárásaik nem találnak meghallgattatásra.

Most nem Mikojan és Szuszlov írja a jelentéseket, nem Moszkva diktál, de a mozgástér nem kevésbé behatárolt.

Pedig – gondoljunk csak bele –, ha a vezető politikai erők csak fele annyi energiát fektetnének a saját munkájukba (s ha így valóban el is végeznék a dolgukat…), mint amennyit az ellenvélemények, a kritikák, a másként gondolkodók elhallgattatásába fektetnek, hol is tarthatnánk ma már…

Ma már piros betűs nemzeti ünnepünk az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc kitörésének emléknapja; a leverésére, brutális elfojtására pedig gyásznapként emlékezünk. A forradalmak tehát nem múlnak el észrevétlenül…

Akármennyire szeretné is ezt a szabadságharcok leverése után felálló új hatalom.

Márpedig hat évtizeddel ezelőtt Vajdaságunk szerepe épp a forradalom szovjet leverése után, a megtorlások és a vérbosszú elől menekülő százezrek befogadása – és későbbi továbbküldése – révén értékelődött fel. Mi töltöttük be a kapu szerepét nemcsak a nyugati… de a szabad világ felé is! Hatvan évvel később azonban most szinte minden másképp van: a sajtó- és szólásszabadságunkért most – akárcsak egy évvel ezelőtt is! – nekünk, vajdasági magyaroknak kell kiállnunk. Ugyanolyan nyílt, ámde eltökélt naivitással, ahogyan egykor a szovjet tankokkal, páncélosokkal néztek farkasszemet a pesti srácok. Tisztelet emléküknek! Mert – s idézzük csak ismét Mikojan és Szuszlov rejtjeltáviratának szövegét: „Az elvtársak azon a véleményen vannak, hogy a magyar hadsereg rosszul viselkedett, bár a debreceni hadosztály derekasan helytállt. A magyar matrózok, akik a Duna rakpartjain járőröztek, és különösen, mint ezt már említettük, az államvédelem katonái és munkatársai jól helytálltak.” S a titkosított és szigorúan bizalmas, a levéltárak és archívumok rejtett zugaiban, porosodó sötét mélységeiben évtizedeken át karhatalmisták által őrzött soraikat persze a történelem már rég megcáfolta.

Egy évvel ezelőtt, 2016. október 23-án, az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulóján indult a Szabad Magyar Szó – tisztelegve ezzel az áldozatok emléke előtt is –, hiszen az elnyomással, elhallgattatással szembeni küzdelemnek nincs alternatívája… A hat évtizeddel későbbi szellemi elnyomás, ha eszközeiben és módszereiben különbözik is, semmivel sem különbözik elődjétől, s jól példázzák ezt a mai, vajdasági magyar politikai viszonyaink is. Azzal pedig, hogy az egyensúly helyreállításán ügyködünk, így kerülünk automatikusan, szándékainkon kívül is egy permanens forradalomba. S ez tulajdonképpen még csak nem is a mi megfogalmazásunk vagy a hitvallásunk, még ha vállaljuk is, hanem – mint összeállításunkból majd kiderül – tevékenységünket értékelve mások fogalmazták meg.

Ezúton is, egy év távlatából is köszönjük!

Az elkendőzés helyett

Az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulóján indult hát a Szabad Magyar Szó című független vajdasági magyar közéleti portál, s mint már mondtuk is, ezzel is tisztelegett a hősök és áldozatok emléke előtt. Példaképeket persze mindenfelé találhat magának az ember, ehhez bizony bőséges a történelmi kínálat, a forradalmi szellemet azonban mindig kiérleli valami – leggyakrabban az elnyomás. Az tehát, hogy milyen példaképet választunk magunknak, kiket, milyen események részeseit, nagyban összefügg azzal is, hogy a döntés pillanatában milyen élethelyzetben találjuk magunkat, milyen társadalmi-politikai viszonyok formálják sorsunkat. S milyen erőkkel, hatásokkal, milyen kaliberű elnyomókkal szemben vívjuk meg hétköznapi kis forradalmainkat, a családi tűzhelytől a munkahelyig, és igen, természetesen a közéleti szerepvállalásig is. Az ötvenhatos események hősei előtt tisztelgünk tehát – a kegyelet főhajtásával –, akkor is, amikor a nyílt szókimondásra, az őszinte párbeszédre, a dolgok megvitatására (az elkendőzésük helyett), egymás véleményének kölcsönös tiszteletben tartására, szabad levegővételre buzdítunk azáltal is, hogy Szabad Magyar Szó néven egy független közéleti fórumon biztosítunk teret és helyet immár egy esztendeje mindazoknak, akik hozzánk hasonlóan ugyancsak ki vannak éhezve minderre.

A jövő héten, sorozatunk második részében azokat az írásokat és publikációkat olvassuk majd újra – együtt! – egy év távlatából, amelyek a független közéleti fórum indulására reflektáltak, s elvitték hírünket a nagyvilágba. Nem riadunk meg a bírálatoktól sem, az építő jellegű kritikát pedig nem sértésnek, hanem segítségnek tekintjük, s ugyanúgy megköszönjük, mint a támogatást.

Miért kell a Szabad Magyar Szó?
„1. Mert alapvető emberi jog a szabad véleménynyilvánítás.

2. Mert a nemzeti kisebbséget is megilleti a sokszínűség, a pluralista társadalmi lét szabadsága.

3. Mert a kisebbségi sajtó közösségteremtő ereje nem az egyengondolkodásban, hanem az együtt gondolkodásban rejlik.

4. Mert mégoly totális politikai meg anyagi hatalom, túlerő és támogatottság birtokában sincs joga senkinek elhallgattatni a másként gondolkodókat.

5. Mert szükséges és lehetséges a tiszta és tisztességes közéleti vita, a nyílt eszmecsere.

6. Mert minden konstruktív véleménynek helye van.

7. Mert műveljük a jobbító szándékú, pallérozott kritikát, és vállaljuk a jó szándékú bírálatot.

8. Mert gátat kell szabni a populista demagógiának.

9. Mert megálljt kell parancsolni a félelemkeltésre alapozó politikának.

10. Mert elutasítjuk a gyűlölködést és a karaktergyilkosságot.

11. Mert a szétszóródó, a háborúk, a megfélemlítés és kisemmizettség elől külföldre távozó, elsősorban az interneten kommunikáló vajdasági magyaroknak is joguk van a valós otthoni helyzet megismerésére és a beleszólásra.

12. Mert szükséges és lehetséges a politikai és pénzhatalmi gócoktól független, szakmai értékek mentén szerveződő médiacsalád.”

(Purger Tibor: Miért – és miért nem, Szabad Magyar Szó, 2016. október 23.)

A szakma becsülete

„Mi, alulírottak, akik a vajdasági magyarság egyetlen napilapjának együttesen tízéves időszakát jegyeztük, úgy érezzük, hogy napjaink Magyar Szója mára teljesen elvesztette az irányérzékét, és letért arról az útról, ami az eredeti küldetése.

Úgy gondoljuk, ez az újság ma már a saját alapítója, a Magyar Nemzeti Tanács által meghatározott irányelveket sem tartja tiszteletben, amelyek szerint »a gyors, időszerű, pontos, alapos, tárgyilagos, sokoldalú, kiegyensúlyozott, megbízható és felelős hírszolgáltatás és tájékoztatás alapvető követelmény…« (Vajdasági magyar médiastratégia 2011–2016).

Úgy véljük, a felsorolt követelmények szinte mindegyikével baj van, de elsősorban a minőségi elvárások csoportjával: a tárgyilagossággal, a sokoldalúsággal, a kiegyensúlyozottsággal, a megbízhatósággal és a felelősséggel. Ezért minden olyan kezdeményezést támogatunk, amely az újságírói szakma becsületének visszaállítására törekszik közösségünkben. Lehetőségeinkhez mérten minden olyan eszközt latba kell vetnünk, amellyel az olvasó megingott bizalmát visszaszerezhetjük. Ezt diktálja az újságírói etika és a szakmai felelősségérzet.”

(Kókai Péter – Pressburger Csaba: Ahol a hír szent és a vélemény szabad, Szabad Magyar Szó, 2016. október 22.)

(Folytatjuk)

(Családi Kör, 2017. október 19.)

A Magyar Rádió épülete az ötvenhatos események egyik kiemelt jelentőségű helyszíne volt

A Második Nyilvánosság című Facebook-csoport adminisztrátorai nevezték forradalminak a Szabad Magyar Szó indulását

Volt egyszer egy Szabadság Krónika (2.)

A Családi Kör közli Szabó Palócz Attila sajtótörténeti sorozatának folytatását.

*

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

Volt egyszer egy Szabadság Krónika (2.)

„Jöttek a szovjet tankok, hogy helyrelőjék a barátságot”

„1956. október 23-án a sajtóban is új korszak kezdődött, noha ezen a napon még csak »következetes reformokban« gondolkodtak a megjelenő lapok cikkeinek írói. A Szabad Nép Új, tavaszi seregszemle című vezércikke például »melegen üdvözölte« a napok óta tartó diákgyűléseket s az aznapra tervezett nagy budapesti felvonulást. A rendkívüli napot már az is jelezte, hogy a korábbiakhoz képest példátlan módon különkiadást, valójában csak egy röplapot jelentetett meg az Irodalmi Újság – benne a magyar írók e napra keltezett, igen határozott hangú kiáltványa s a lengyel írószövetségnek címzett levél –, és külön »röpirattal« jelentkezett a Szabad Ifjúság kollektívája is »a demokratizálásért és a szocializmusért küzdő ifjúság« nevében” – olvashatjuk A magyar sajtó története című kötet Murányi Gábor által jegyzett, sorrendben harmadik, s egyben záró fejezetében, amely az 1948 és 1988 közötti időszakot dolgozza fel.

Az ötvenhatos magyar forradalomnak és szabadságharcnak jelentős sajtója volt és van is (hiszen az akkor nyomtatott kiadványok javarészt fennmaradtak, a nagyközönség számára ma már korlátozások nélkül elérhetők, kutathatók…), ugyanis földrengésszerűek voltak ezek a napok a médiában is. Új újságok jelentek meg, régiek indultak újra, a forradalmárok lapokat alapítottak, olyan szerzők is megszólaltak, akik addig ezt nem tehették meg, s olyanok is, akiknek épp a szabadság lehelete adott erre késztetést, indíttatást, lendületet, s legfőképp felszabadultságtól lüktető kedvet, tehát a magyar lapkiadás, újságvilág históriájának is egyik kifejezetten izgalmas időszaka volt ez.

Az ötvenhatos magyar sajtó történetének átfogó és összegző megírására, feldolgozására azonban továbbra sem vállalkozott még ezidáig senki sem, ennek csak egyes eseményeit, részleteit villantották fel a kellő alapossággal különféle, a nevük elhallgatását ugyan nem kérő kutatók, akiket ezúttal most mégsem szeretnék megnevezni, már csak azért sem, mert azzal a teljesség igényét kellene felvállalnom, amire pedig az adott terjedelmi keretek között felelőtlenség lenne vállalkoznom. Így hát most, amikor nemzeti ünnepünkre, vagyis október 23-ra készülődve a média tükrében igyekszünk feleleveníteni a korabeli eseményeket, ötvenhat sajtóját lapozgatva szándékosan nem az 1956-ban megjelent újságokat nézzük át – idővel majd talán erre is visszatérhetünk –, hanem az utóbb kinyomtatott, később szerkesztett, de a forradalom és szabadságharc eseményeivel foglalkozó kiadványokat lapozzuk fel. Az ilyenek az utóbbi években ugyancsak áttekinthetetlen mértékben megszaporodtak ugyan, mégis valamelyest áttekinthetőbben, kézenfekvőbben helyezik kontextusukba a korabeli történéseket. És persze az akkor aktuális folyamatokat is dokumentálják. Már csak a történelmi távlatnak, vagyis az évtizedekben mérhető időbeni távolságnak, az időközben eltelt hatvanegy esztendőnek köszönhetően is.

Információközelség

A 2006-ban megjelent Szabadság Krónika című nyolcoldalas egyszeri kiadvány – tehát még periodikának sem nevezhetjük igazán – két oldalon foglalkozott a forradalom és szabadságharc kitörésével, ismertette a műegyetemisták követeléseit, összefoglalta a legfontosabb ötvenhatos eseményeket (Sztálin-szobor ledöntése és egyebek…), majd ugyancsak két oldalt szánt arra, hogy bemutassa a legfontosabb ellenálló csoportokat (Corvin köziek, a Baross téri csoport, Móricz Zsigmond körtér, Széna tér…) és azok legkiemelkedőbb tagjait.

Továbblapozva egy teljes oldalt kapott a kádári megtorlás és a szovjet csapatok karhatalmi alkalmazása Magyarországon, s ugyancsak egy oldalon közölték a kiadványban időrendbe gyűjtve a hivatalos 2006-os ünnepi eseményeket, a hátlapon pedig az állami megemlékezések plakátja kapott helyet. Felettébb szellős lapszerkezet ez így, mondhatjuk már első ránézésre is. Pedig a szűkösség miatt sokkal inkább feszesnek kellene lennie! Nem is beszélve akkor még arról, hogy a hatodik oldalán Budapesti forradalmi utcaképek címmel egy jó szándékkal is legfeljebb csak hevenyészettnek mondható fotóválogatást adott közre a Szabadság Krónika. Annak érdekében, hogy minél több fénykép elférjen, apróra, aprócskára, no jó, ugyan nem bélyegnyire, de akkor is jelentéktelenül kis méretűre zsugorított felvételekkel dolgoztak. Mi sem természetesebb ennél: kontraproduktív hatással. Az oldal alsó felét pedig egy cím nélkül közreadott ötvenhatos tematikájú képregény, Fazekas Attila (rajz) és Pacskovszky Zsolt (szöveg) alkotása foglalta el.

Mindezt kissé talán elnagyoltan összefoglalva elmondhatjuk, hogy a kiadványon érződik a lapban sehol meg nem nevezett szerkesztők felkészültsége – profi és hozzáértő emberek lehettek –, azonban az adott keretek között ennek túl nagy hasznát ők maguk sem vették… Mintha túlnőtt volna rajtuk a feladat. Hogy ez mennyiben saját magukon, s mennyiben a megrendelőkön, a megrendelők fafejűségén múlott, azt a közelebbi információk hiányában egyelőre nem ítélhetjük meg. Majd…

Egy kirándulás végén

A Szabadság Krónika címlapján így kezdte – a nap krónikájaként – 1956. október 23-a legfontosabb eseményeinek összefoglalóját: „A kora reggeli órákban hazaérkezik Jugoszláviából a magyar párt- és kormányküldöttség (Gerő Ernő, Apró Antal, Hegedűs András, Kádár János, Kovács István). Ülésezni kezd az MDP kibővített Politikai Bizottsága.

A Szabad Nép vezércikke (Új, tavaszi seregszemle) üdvözli a diákság követeléseit. A lap közli az Írószövetség felhívását: a szövetség egyetért a lengyelországi változásokkal, ugyanakkor nem tartja helyesnek a délutáni rokonszenvtüntetést.

Az egyetemeken gyűléseken készülnek a tüntetésre.

12 óra 53 perckor, adását megszakítva a Kossuth rádió ismerteti Piros László belügyminiszter közleményét: »A közrend zavartalan biztosítása érdekében a Belügyminisztérium nyilvános utcai gyűléseket, felvonulásokat a további intézkedésig nem engedélyez.«

14 órakor, a HM-ben Bata István honvédelmi miniszter engedélyezi a katonák részvételét a tüntetésen. A Minisztertanács rendkívüli ülést tart. Hegedűs András az MDP PB értékelése alapján tájékoztatást ad a kialakult helyzetről.

14.23-kor a Kossuth rádió újabb belügyminiszteri közleményt ismertet: »Piros László belügyminiszter a kihirdetett utcai gyülekezési tilalmat feloldja.«

Fél három körül megjelenik a műegyetemen a belügyminiszter-helyettes, Fekete Mihály, hogy ismertesse a diáksággal a tiltást feloldó határozatot.

Az egyetemi hallgatók egy része a Petőfi-szoborhoz vonul, a műegyetemisták többsége pedig egyenesen a Bem-szoborhoz indul. A Petőfi-szobornál Sinkovits Imre, a Nemzeti Színház színésze tízezres tömeg előtt elszavalja a Nemzeti dalt. Egy diák felolvassa a 16 pontot. A tömeg, amely egyre hatalmasabbá duzzad – a diákokhoz a délelőtti műszakból érkező munkások csatlakoznak –, a Margit hídon át a Bem-szoborhoz vonul. A lengyelbarát, illetve Rákosi- és Gerő-ellenes jelszavak mellett már a szovjet csapatok kivonulását követelő jelszavak is elhangzanak.”

Barátságunk fokmérője

„A tüntetők a Bem-szobornál egyesülnek. Egyesek kivágják a sarló-kalapácsos címert a zászlókból. Veres Péter felolvassa az írók kiáltványát, Bessenyei Ferenc elszavalja a Szózatot, majd a Budapesten tartózkodó lengyel író. Zbigniew Herbert üdvözli a tüntetőket. A rossz hangerősítés miatt a beszédekből szinte semmit nem hallani. A tömeg a Kossuth tér felé veszi az irányt, azt követelve, hogy Nagy Imre beszéljen a Parlamentnél. Az ÁVH Jászai Mari téri épülete előtt már a »Vesszen az ÁVO!« jelszó is felhangzik” – így foglalta hát össze az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulóján, 2006-ban a Szabadság Krónika 1956. október 23-a legfontosabb eseményeit.

…így kezdődött.

Aztán pedig: „Jöttek a szovjet tankok, hogy helyrelőjék a barátságot” – ahogyan azt később Királyhegyi Pál megfogalmazta aforizmájában, amit azonban már nem a Szabadság Krónikából idézek.

(Családi Kör, 2017. október 12.)

A Szabadság Krónika cím nélküli képregénye az 1956. október 23-i eseményekről

A tankok pedig helyre lőtték Budapest utcáin a szovjet-magyar barátságot

A reklámadó hatása a hírműsorokra (2. rész)

A Szabad Magyar Szó közli Szabó Palócz Orsolya dolgozatának második részét.

*

A reklámadó hatása a hírműsorokra (2. rész)

Történeti háttér és kontinuitás

Sorozatunk első része ITT olvasható!

1.2. Történeti háttér és kontinuitás

A kelet-közép-európai régió egészét tekintve a sajtó- és véleményszabadság megteremtése, egy jól működő médiarendszer kialakítása minden kommunista országban a demokratikus ellenzék kulcskövetelései között szerepelt. A sorra bekövetkező rendszerváltásokkal ennek megfelelően meg is szűnt a pártállami monopolisztikus ellenőrzés a média felett, a sajtószabadság kikiáltása azonban nem jelentette automatikusan annak érvényesülését is. A demokratikusan megválasztott parlamentek által alkotott, formálisan demokratikus médiatörvények megteremtették ugyan a szabad sajtó intézményi feltételeit (megteremtve például a sokszínű tömegtájékoztatás lehetőségét a kereskedelmi televíziók és rádiók működésének engedélyezése révén), különböző politikai erők – gyakran a hazai üzleti befektetőkkel együttműködve – folyamatosan igyekeztek nyomást gyakorolni a médiára, csorbítva ezzel a sajtószabadságot. A sajtószabadságnak ezt az ingadozó, viszonylag gyenge helyzetét általában – az egyébként sem kritika nélküli – médiatörvényeknek a gyakorlatban történő felemás, hiányos megvalósulásával magyarázzák, gondolva itt például arra az esetre, amikor a médiatörvények szövegezése lehetővé teszi a források elvonását egyes médiapiaci szereplőktől a „hűségesebbeknek” juttatva azokat, vagy arra, amikor a médiahatóságok, a médiaforrások elosztásáért felelős szervek tagságának meghatározását a vonatkozó törvény az aktuális parlamenti többség hatáskörébe utalja. Az ilyen formában megvalósuló médiaszabályozás következtében a formálisan a média függetlenségét garantálni hivatott intézmények informálisan éppen a politikai presszúra eszközeivé válhatnak. A kellemetlen hírek, riportok nyilvánosságra kerülésének megakadályozására szintén eszközök egész tárháza állt az érintettek rendelkezésére, kezdve a nemzetbiztonságra való hivatkozással a magántitok megsértésén keresztül a rágalmazás vádjáig, gyakran ellehetetlenítve ezzel az újságírói munkát.[1]

A sajtószabadság érvényesülésének egy másik fontos aspektusa azonban – a szabad szólás és tájékozódás jogán túl –, a hallgatás szabadságának megvalósulása, vagyis, hogy van-e az egyénnek joga a nyilvános vitákban való részvétel elutasítására. A jog érvényesülésének ezen aspektusát azért fontos hangsúlyozni a posztkommunista országok vonatkozásában, mert a fennálló rendszerek évtizedeken keresztül megkövetelték állampolgáraiktól a napirenden lévő politikai ügyek melletti aktív kiállást. Hiába kívánatos tehát az állampolgárok politikai aktivitása – hiszen a participáció jelenti a biztosítékot arra, hogy az állampolgárok az államban ne az ellenségüket lássák, s döntéseit magukra nézve érvényesnek fogadják el – a régió lakói a történelmi tapasztalatokból azt tanulták meg, hogy a politikai aktivitás egy esetleges rendszer- vagy kormányváltás esetén szankciókat vonhat maga után, így bölcsebb a közügyektől való távolmaradás.

A magyarországi médiaviszonyok, és az ezzel kapcsolatos politikai folyamatok megértéséhez elengedhetetlen a magyar rendszerváltás sajátosságainak, és a médiapiacra gyakorolt hatásainak vizsgálata. Az, hogy a politikai rendszer átalakulása miként determinálta a médiarendszer átalakulásának módját, több tényező összejátszásának eredménye.

Mivel a rendszerváltást előkészítő tárgyalásokon a felek nem tudtak megegyezni a média szabályozásának mikéntjéről – és mivel a legfőbb prioritás sem ennek kialakítása volt, – így ez a feladat a demokratikus választások győzteseire hárult. A kétharmados parlamenti többség támogatásához kötött „médiatörvény” elfogadása konszenzus hiányában azonban évekig elhúzódott.[2] A jogi szabályozás hiánya teret engedett az önkényes értelmezéseknek és a médiaviszonyokba való (informális) politikusi beavatkozásoknak, amelyek végül a médiaháborúként elhíresedett politikai harchoz vezettek.[3] A kialakult helyzet rendezése így az Alkotmánybíróságra hárult, amely megállapította, hogy az Országgyűlés elmulasztotta az Alkotmányban rögzített jogalkotói kötelességét, és felszólította a törvényhozó testületet ennek pótlására.[4] Ennek eredményeképpen született meg végül – az Alkotmánybíróság által megjelölt „határidőt” jóval túllépve – az 1996. évi I. törvény a rádiózásról és televíziózásról (rttv.), amelyet azonban megszületése pillanatától rengeteg kritika kísért, többek között azért, mert nem mindenben felelt meg a televíziózást érintő európai egyezményeknek.[5] (A médiatörvénynek az Európai Unió televíziós irányelvével való összehangolása 2002-ig váratott magára.[6])

Láthatjuk tehát, hogy az átalakulást követő médiaszabályozás nem csak, hogy komoly előkészítő munka és „haditerv” nélkül, viszonylag spontán ment végbe, de már a kezdetekről fogva érzékeny területét képezte a magyar jogalkotásnak. Ennek egyik oka többek között, hogy mivel politikával átitatott volt az aktuális társadalmi kérdések, problémák döntő többsége, és mivel ezek jelentősen megosztották a társadalmat (elég például az igazságtételre gondolni), mind a politikai, mind a pártrendszer stabilitása meggyengült, instabillá vált. Ilyen körülmények között a kormányzatok szükségszerűen láttak potenciális ellenfelet az autonóm, kritikus hangvételű médiarendszerben, s ennek megfelelően nem is iparkodtak segédkezni annak létrejöttében és megerősödésében.

A média rendszerváltozását vizsgálva tehát a Karol Jakubowicz, lengyel kutató által felállított három irányzat közül a magyarországi leginkább az általa utánzónak, illetve atavistának nevezett modell ötvözetének felel meg. Eszerint egyszerre megtalálhatók benne az 1980-as évek nyugat-európai médiaszínterét példának tekintő, a lapkiadást teljesen liberalizáló, az elektronikus média duális (közszolgálati és kereskedelmi) rendszerét kialakító, illetve az új politikai elit média feletti dominanciájára épülő irányzatok jellemzői.[7]

Ezen duális struktúra kialakításának első lépéseként 1997-ben kiírták a műsorszolgáltatási engedélyek pályázatát és szétosztották a frekvenciahasználati jogosultságokat. A kereskedelmi televíziók pályázatának fő szempontja az árbevétel és a közszolgálati vállalás aránya volt, az Országos Rádió és Televízió testület (ORTT) által felügyelt folyamat azonban nem volt botrányoktól mentes, a két frekvenciára ugyanis három pályázat érkezett be, de ezek közül éppen a legmagasabb árat kínáló, amerikai tulajdonú Magyar Kereskedelmi Televízió Rt. (Írisz TV) nem jutott frekvenciához.[8] A döntés okai között politikai megfontolásokat sejtő vélekedések ellenére 1997 októberében elindította adását az MTM-SBS Televízió Rt. (TV2), majd három hétre rá a Magyar RTL Rt. (RTL Klub), gyakorlatilag azonnal megrendítve ezzel a Magyar Televízió pozícióit, a közszolgálati televízió nézettsége ugyanis már egy évvel a kereskedelmi csatornák működésének megkezdését követően kevesebb, mint a felére csökkent.[9] Mivel a tömegmédia termelői az általuk meghódított közönség elérésének lehetőségét adják el a hirdetőknek, az MTV-nek a közönség piacán való részesedésének csökkenése automatikusan vonta maga után a hirdetők piacán való visszaesést is, hiszen a kétoldalú piac lévén a két elkülönült fogyasztói csoport (jelen esetben a nézők és a hirdetők) kereslete hatott egymásra.[10] A hirdetési bevételek növelése azonban nehezen összeegyeztethető a közszolgálatiságból eredő feladatokkal, különösen, hogy a csatornának a folyamatos és drámai bevételcsökkenés mellett egyre kevesebb pénze jutott műsorfejlesztésre.

A vetélytársak számára nem volt egyértelműen kedvező a Magyar Televízió pozíciójának ilyen mértékű megrendülése, hiszen alapvetően az MTV feladata lett volna a közszolgálatisággal kapcsolatos elvárások teljesítése. A két kereskedelmi csatorna piaci dominanciájából következően azonban rájuk is egyre nagyobb mértékben nehezedett a közszolgálati műsorok sugárzásának terhe, amelyek nem közönségvonzó műsortípusok lévén értékes műsoridőt vontak el a megvásárolt, más országokban már befutott licencműsorok (show-k, vetélkedők), illetve saját gyártású műsorok sugárzása elől. Bár a két kereskedelmi csatorna pályázata eredetileg is tartalmazott bizonyos mértékű közszolgálati vállalást[11], nem volt előre látható, hogy az MTV ilyen mértékű térvesztése a hatóságok számára prioritássá teszi ezen kötelezettségek betartatását.[12]

A kereskedelmi csatornák megjelenésével, a változó tendenciáknak megfelelően átalakultak a fogyasztói szokások is. Egyre nagyobb szerep jutott a szórakoztató műsoroknak és a külföldi filmeknek, míg a hírműsorok háttérbe szorultak, s a kötelezően sugárzott hírműsorok is az egyre inkább a tájékoztatást szórakoztatással vegyítő infotainment irányába hajlottak.

Mivel a kereskedelmi televíziók (és tulajdonosaik) számára a nézettség, és ezáltal a profit maximalizálása a döntő szempont, ezért ezek a csatornák hírműsoraikkal is a lehető legnagyobb nézettség elérésére törekedtek – és törekednek a mai napig is. Ennek több oka is van, többek között, hogy a hírműsorok a műsorstruktúra stratégiailag fontos helyét foglalják el, és az is, hogy ennél a műsornál a legnagyobb a konkurencia, hiszen minden országos lefedettségű csatornát törvény kötelez híradó sugárzására. Ezen szempontokat szem előtt tartva a hírműsorok témaválasztását és a hírek sorrendjének megválasztását alapvetően a nézői igények határozzák meg.[13] Ennek megfelelően például az egyén, a közösség, majd pedig az ország biztonságát érintő kérdések általában előnyt élveznek pártpolitikával vagy a külpolitikával szemben, mondván, hogy maguk a híradó nézői azok, akik ezeket a témákat szubjektív szempontok szerint nem tartják annyira fontosnak. Így kerülnek előtérbe például a rendőrségi, balesetekről vagy bűncselekményekről szóló hírek, míg – az infotainment jegyében – helyet kell engedni a szórakoztatásnak is, hiszen ha a néző unalmasnak ítéli a hírműsort, elkapcsol – e szempont szerint kerülnek be a kereskedelmi televíziók híradóiba például a „színes” állatkerti- vagy bulvárhírek.

Ezt a röviden felvázolt struktúrát követte 2014 júniusáig az RTL Klub Híradója is, amikor a korábbiaktól eltérően, meglepően nagy arányban kezdett el politikai-közéleti témájú hírekkel foglalkozni. Ezen hírek központjában kezdetben elsősorban a tervezett, majd a már elfogadott reklámadó állt, az idő előrehaladtával azonban más közéleti témák is előkerültek.

(Folytatjuk)

Készült évfolyamdolgozatként a Szegedi Jogtudományi Egyetem Állam- és Jogtudományi Karán 2015-ben

______________

[1]Bajomi-Lázár Péter: A média gyarmatosítása. In. Politikatudományi Szemle, XXIV. évfolyam, 2015/1

[2]Gálik Mihály: A médiapolitika átalakulása, a médiaszabályozás változásai. In. Gálik Mihály – Polyák Gábor: Médiaszabályozás. KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft. Budapest, 2005. 424-430. o.

[3]Bajomi-Lázár Péter: Médiapolitika. In: Bajomi-Lázár Péter (szerk.): Magyar médiatörténet a késő Kádár-kortól az ezredfordulóig, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2005, 33-46. o.

[4]37/1992. (VI. 10.) AB határozat.

[5]Gálik Mihály: A médiapolitika átalakulása, a médiaszabályozás változásai. In. Gálik Mihály – Polyák Gábor: Médiaszabályozás. KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft. Budapest, 2005. 429. o

[6]2002. évi XX. törvény a rádiózásról és a televíziózásról szóló 1996. évi törvény jogharmonizációs célú módosításáról

[7]Gálik Mihály: A médiapolitika átalakulása, a médiaszabályozás változásai. In. Gálik Mihály – Polyák Gábor: Médiaszabályozás. KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft. Budapest, 2005. 423-424. o.

[8]Horváth Attila: A magyar média a rendszerváltástól 1998-ig. In. Paál Vince (szerk.): A magyarországi médiaháború története; Média és politika 1989-2010. CompLex Kiadó, Budapest, 2013. 116-121. o.

[9]Urbán Ágnes: Rádió és televízió. In. Bajomi-Lázár Péter (szerk.): Magyar médiatörténet a késő Kádár-kortól az ezredfordulóig, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2005. 102-108. o.

[10]Gálik Mihály – Urbán Ágnes: Médiagazdaságtan, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2014. 39-45. o.

[11]Továbbá a médiatörvény is kötelezővé tette minden országos lefedettségű televízió számára, hogy napi műsoridejének legalább 25 százalékában hírműsort sugározzon. (rttv.)

[12]Urbán Ágnes: Rádió és televízió. In. Bajomi-Lázár Péter (szerk.): Magyar médiatörténet a késő Kádár-kortól az ezredfordulóig, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2005. 102-108. o.

[13]Kolosi Péter: A kereskedelmi televíziózás Magyarországon. Corvina Kiadó, 2006. 45-55. o.

(Szabad Magyar Szó, 2017. január 12.)

Egyszerű baleset

A Magyar Hírlap olvasói rovatában közli Matthaeidesz Konrad írását Egyszerű baleset címmel.

*

Egyszerű baleset

Híradás egy közlekedési balesetről, hatvan év távlatából. Magyarország, 1956. december 15. Budapest utcáin az emberek lehajtott fővel nézik a romokat, itt-ott „pufajkás-őrjáratok” tűnnek fel. Otthonukban titokban hallgatják a rövidhullámú külföldi rádióadásokat, amelyek borzalommal számolnak be a sortüzekről, a salgótarjáni tömeggyilkosságról, ahol „Kádár huszárjai” ártatlanok tömegét mészárolták le. Még azokat a híreket is félve, suttogva adják tovább, amelyek a Nyugatról menekülők szerencsés megérkezéséről adnak hírt. Folyamatos a megfélemlítés, és fél a nép, a nemzet.
A XVI. kerületben, az Edit utca 9. szám alatt lévő házból biciklire pattan egy harmincegy éves férfi, hogy a Kinizsi pályával szemben lévő filmgyárhoz tekerjen. A néptelen utcákon nyugodtan halad, vélhetően végiggondolja az életét, vagyis azt, hogy a szovjet elvtársak nemcsak moszkvai éveiben segítették, hanem most is megmentették őt a fasiszta terrortól. Büszkén gondol testvérére, Gyulára, aki saját akaratából jelentkezett a karhatalomhoz, és vette fel a pufajkát. Elképzelhetően, számára a pufajka erőt, reményt jelent. Biciklizés közben minden bizonnyal eszébe jut a tíz nappal korábbi nőtüntetés, amikor a Hősök terén a fasiszta propaganda hatására tömegesen jelentek meg asszonyok. A Nyugatinál is próbálkozott a reakció, de ott Gyuláék, a pufajkások, már szó szerint leverték a reakció által felheccelt asszonyok tüntetését, végre megszólaltak a fegyverek is.
A reményteli gondolatokat egy, váratlanul előtűnő tehergépkocsi szakítja meg, elsodorja a biciklistát, aki a földre kerül. A kép megszakad. Az úttesten tehetetlenül fekvő Horn Géza haldoklik.
A sérültet beviszik a Honvéd Légierő Gyáli úton lévő kórházába (itt a forradalmi napok alatt harminc magyar, harminchat szovjet katonát, tíz AVH-st és százhatvanegy polgári sebesültet ápoltak; közülük öt magyar és két szovjet katona hunyt el), de az orvosok az életét már nem tudják megmenteni.
December 23-án a tetemét átvitték az Üllői úton lévő patológiára. A boncolás megállapította, hogy a közúti balesetben koponyaalapi törés, agysérülés kelezkezett. Január 2-án a tetemet átvitték a Rákoskeresztúri köztemetőbe, ott temetik el. Két évvel később azonban exhumálták.
Feltételezések? Katonai járművet 1956. december 15-én csak a szovjetek használtak (a Honvédség akkor éppen már szétesett), a gépkocsi vezetőjének felelősségre vonásáról semmit nem tudni, éppúgy arról sem, hogy az elkövető, vagy az áldozat némi szeszt fogyasztott volna. A tragédia „egyszerű gépkocsibaleset” következménye.
A tragédiákat az utókor egy része politikai érdekből mítosszal veszi körül. De azért az mégis furcsa, hogy egy becsületes kommunista életét éppen a hazánkat-népünket a fasiszta gyilkosoktól megvédő katona veszi el. December közepén már nem volt fegyveres felkelés, nem harcoltak az ellenforradalmároknak bélyegzett szabadságharcosok. A mítosz viszont szükséges, feledtetni kell a pufajkásokat, az ártatlanok megölését. A harmincegy éves Horn Gézát nem a fasiszta brigantik ölték meg, hanem közlekedési baleset áldozata lett.

Matthaeidesz Konrad újságíró

(Magyar Hírlap, 2016. november 14.)

Az ésszerűség hiánya

A Magyar Hírlap olvasói rovatában közli Papp Krisztián levelét.

*

Az ésszerűség hiánya

Véreim, magyar kannibálok című könyvében Fekete Gyula figyelmeztetett, hogy a amikor a németek megszállták Ukrajnát a második világháborúban, a lakosságot tudatosan csökkenteni akarták fogamzásgátlókkal, valamint az ehhez szükséges propagandával. A mai helyzet kísértetiesen emlékeztet a nácik által felvázolt elképzelésekre: „Beszélni kell arról, hogy milyen nagy veszélynek teszik ki egészségüket az asszonyok, akik vállalkoznak a szülésre...” A hasonlóság felismerhető, és egyben megdöbbentő a Heinrich Himmler-féle agytröszt által a gyarmatosítani kívánt ukrán-orosz lakosság ellen bevetett módszerek és a mai gyakorlat (mint iskolai óvszer-automaták felvetése, a feltétel nélküli abortusz és egyebek) között, amely a fogyasztásra és kényelemszeretetre – végső soron az önzésre – buzdító reklám. Mint a német megszállók megfogalmazták: „Ezzel egyidejűleg széles körű propagandát kell kifejteni a fogamzásgátló szerek népszerűsítésére. E szerek terjesztését és az abortuszokat a legcsekélyebb mértékben sem szabad korlátozni.”  A német alaposság mindenre kiterjedt: az abortuszok levezetését nem volt szabad az orvosi etika megsértésének tekinteni, és a válások elé „semmiféle akadályt” nem volt szabad gördíteni, a németországi viszonyokkal ellentétben a sokgyermekeseket semmilyen plusztámogatásban nem kellett részesíteni.
A Kádár-korszakban bevezetett módszerek meglepő hasonlóságot mutatnak az Ukrajnában alkalmazottakkal, de a jelenkor is bőven ad okot párhuzamok felállítására. A magyar társadalom rohamos szellemi-lelki és fizikai leépülése a bolsevista kormányok működésének következménye volt, de utánuk a folyamat nem állt le, hanem még rosszabbodott is. A kérdés mindössze az, hogy ma kinek az érdekét szolgálja, hogy a magyar fiatalok társadalmát hasonló hatások érik, mint a diktatúrák áldozatait. Vagy mindössze arról van szó, hogy nem merünk elég határozottan beavatkozni a fiatalok életmódjába, mert Nyugaton is ez a divat? Márpedig egy állam alapját és jövőjét a fiatal generációk erkölcse és az élethez való viszonya határozza meg. Ha a döntéshozók, akik többnyire maguk is szülök, nem mernek érzékelhetően és elég határozottan beavatkozni a csaknem ötven éve folytatott negatív tendenciák megállításába, akkor nem is lehet megtörni azt. De ha nincs felelősségvállalás felső szinten, akkor az társadalmi szinten sem fog jelentkezni, aminek a következménye egy megfogyatkozott és erősen kiszolgáltatott, túlterhelt nemzedék lesz.
Ezzel szemben a vallással felvértezett muszlimok a jóléti európai viszonyok közepette is igyekeznek megtartani vallási, származási gyökereiket, öntudatosságukat és családcentrikusságukat. Láthattuk Lengyelország kapcsán, hogy a társadalomba beágyazódott abortusz ott is érzékeny téma, ahol a sok gyerek még a család természetes velejárója. Nehéz vitatni az ésszerű abortusz létjogosultságát, hiszen ténylegesen előfordulhatnak szélsőséges esetek, amikor egy gyermek megszületése indokolatlanul több problémát okozna, mintha nem születik meg. Azonban az is tény, hogy mára a művi vetélés Európában szinte ipari módon zajlik, és könnyen lehet, hogy a döntést meghozó anyák nem az esetleg várható problémáktól, tudható betegségektől, hanem egyáltalán a gyerekvállalástól igyekeznek menekülni. Pedig választanunk kell, hogy melyik úton megyünk tovább, mert rövidesen nem lesz választási lehetőségünk.
A negatív folyamatok megváltoztatásához feltétlenül nemzeti konszenzuson alapuló kormányzati beavatkozásra van szükség, még ha a magyar társadalom erkölcsi szövetének újraépítése az egyének, csoportok részéről már meg is indult. Az is kétségtelen, hogy a felnőtt társadalom egésze az, amelynek kötelessége lenne saját maga számára is megértetni, hogy az élet továbbadása az elsőrendű parancs. Na de mi történik akkor, ha az adott felnőttek sem látják át teljes egészében a problémát, hiszen már őket sem szembesítették vele? Lássuk be, ez igen kényelmetlen és bosszantó kényszerűség, hiszen évtizedek óta folyik az önző, szinte élősködésre, kényelemszeretetre nevelt generációk kitermelése.
Ha a gondolkodásban, az élethez való viszonyunkban nem következik be változás, és fenntartjuk a jövő megrablását jelentő életstílusunkat, akkor tényleg nem lesz jövője a magyarságnak, de Európának sem.
Másfelől az emberiség túlszaporodása az egyik fő civilizációs betegség, ahogy ezt már Konrad Lorenz etológus évtizedekkel előbb megfogalmazta. Néhány hónapja jött a hír, hogy a Föld termőképessége elérte a teljes kihasználtságot, vagyis mostantól többet fogyasztunk, mint amennyi termést a termőterületek adni tudnak. Az ésszerű, és nem mások kiirtására irányuló születésszabályozás az egyetlen lehetőségnek tűnik a népességrobbanás kezelésében, hiszen az éhező-nyomorgó tízmilliók folyamatos növekedésével a szegénység megállíthatatlan és kezelhetetlen kihívást jelent. Itt már nem arról van szó, hogy Európa és Észak-Amerika miért nem fogad be még több és több menekültet, hanem arról, hogy több a menekült, mint amennyit ésszerűen be lehet fogadni. Ugyanis a Föld megtelt – de nem velünk.

Papp Krisztián, e-mail

(Magyar Hírlap, 2016. december 9.)

Az etnikum

A Magyar Hírlap részleteket közöl Tamáska Péter megjelenés előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

*

Az etnikum

A történelemnek vannak anonim tényei és egyedei, többnyire múlók, meg sem jegyezzük őket. De vannak köztük olyanok, amelyek egy tömeges társadalmi mozgás egyedeiként egyszer csak a látókörünkbe kerülnek, és hirtelen kitörölhetetlenné válnak. Ilyen tömeges mozgás végeredménye a cigányság nagykorúvá, „etnikummá” válása.

A kelet-közép-európai cigányság demográfiai robbanása hazánkat sem kerülte el. S mindez a bűn nagy színjátékán keresztül akkor vált a közbeszéd részévé, amikor a média kezdett félrebeszélni, és a politika tabutilalmakat állított fel. Az, hogy a cigányokat mintegy szépítve romának illett nevezni, rossz érzéseket keltett az idősebb korosztályokban, akik számára keserű tapasztalat volt, hogy az oláh, a rác vagy a tót románná, szerbbé és szlovákká előléptetése a gyakorlatban mindig magával hozta a magyar élettér szűkülését.

Az etnikumról szokásos őszinteségével a Kádár-korszak végén Moldova György kezdett beszélni. A Bűn az élet című könyvében leírta, hogy a régi, a külvárosi fiatalok szubkultúráját őrző galerik helyébe a bűncselekmények széles skáláján mozgó „csoportok” jelentek meg, amelyek jó részével a BRFK vegyes csoportja foglakozott, feladatai közé tartozott a cigány bűnözők által elkövetett bűncselekmények felderítése.

A „cigánycsoport” vezetője, Borgulya Gyula és Tonhauser László őrnagy kalauzolta az írót a Józsefváros, a „Nyócker” rejtelmeiben, amely még Schwajda Györgyöt is úgy megragadta, hogy a Szabadságszobor című színművében a húsvér nővé változott vasszüzet is ide küldte strichelni. Tonhauser számításai szerint 1981 és 1988 között háromszorosára nőtt a cigány bűnelkövetők száma, az órázók pedig úgy felosztották maguk közt a placcot, mint a kurvák a Rákóczi téri sarkokat. Az „arany” Omega órákat, ha a rezet jól aranyozták, még a királyvíz sem mutatja ki - magyarázta Tonhauser, és kivitte Moldovát Érdre, a zsebtolvajok fővárosába, meg a csatkai búcsúba is.

Az őrnagy mint egy panoptikum figuráit mutatta be delikvenseit: Moldova szeme megakadt egy fiatal páron, amely még reggel öltözött át hófehér ruhába. Tonhauser intette őt: A férfi tolvaj, a nő besurranó. (Az eszdéeszesek lapja, a Beszélő pedig Solt Ottiliával az élen belügyi romantikáért támadta az írót, aki úgy érezte, hogy élete legjobb munkáját írta meg.) Három évvel később a Pesti Hírlap készített riportot a témáról zsaruszemmel. A riportalany Borgulya Gyula volt, akinek „cigánycsoportját” megszüntették, és a zseblopási alosztályt bízták rá. A divatcselekményektől a képlopásig című rész kor- és kórlelet: „Cigánybűnözők előszeretettel tesznek kísérleteket arra, hogy az ügyeikben eljáró hivatalos személyeket megvesztegessék… Az ügyek sértettjeit megfenyegetik, megfélemlítik. Elözönlik a bíróságot, az egyetlen szál tanú magában, segítség nélkül van ott, mindene reszket, amikor látja a rengeteg cigányt, akik ott hangoskodnak, követelőznek, fenyegetőznek. Jelenlétükkel, a viselkedésükkel keltenek félelmet (…) Mindenféle divatbűncselekménybe azonnal bekapcsolódnak: óraárusítás, videofilmek hamisítása, pulóverekkel való üzletelés, valutaváltás, ékszerfelvásárlás. Ma nincs óra-ékszer bolt a fővárosban, ahol ne ólálkodna két-három cigány, és ne szólítaná le az oda betérni szándékozót, mondván, még többet is ad érte, mint az állami felvevőhelyek, vagy bármelyik bizományos (…) Több autós kft., zug-autókereskedés van a birtokukban, a ló helyett ugyanis belépett a gépkocsi. Ma leginkább a régiségekkel, műkincs-kereskedelemmel foglakoznak.

Ebben a tevékenységben fonódnak össze a cigány bűnözők a hazai és a külföldi szervezett bűnözéssel. Jó példa erre a Jónás család, amely a Nemzeti Múzeumból lopott el képeket. Itt megemlíthetem a Magyarországról külföldre szakadt cigány hazánkfiait, akik Ausztriában, Németországban és Olaszországban bekapcsolódtak a nemzetközi bűnözésbe, óriási betöréseket és balhékat hajtottak végre. Klasszikus esetnek meg itt a házalás. Végigmennek egy-egy településen, körülnéznek, felmérik a terepet, és adják a tippeket, hová érdemes betörni.”

A romakérdés kádári örökség. Ami pedig a börtönőröket illeti, tudathasadásos állapotba kerültek. A kérdés, amellyel nap mint nap találkoztak, tabutilalmak alá került. Hajnal László Gábor szavaival: nehezen fogadták el azt is, hogy más szövegű esküvel kellett tovább szolgálniuk az államot. S „elsorvadtak a bévéseknél is a korábbi anyagi-erkölcsi kiváltságok, már nem lehetett kis növésű, »térdzoknis« fegyőröknek üvöltözve terelgetni az egyébként megérdemelt büntetésüket töltőket. Hovatovább csak arra emlékezhettek büszkén a régi dicsőségből: akkor is úrnak szólították őket, amikor másoknak az elvtárs dukált.”

(Magyar Hírlap, 2016. december 5.)

Szemérem híján…

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila írását Szemérem híján... címmel, s ismét Visszapörgetés sorozatcímmel.

*

VISSZAPÖRGETÉS

Szemérem híján…

„Munka! tehetség! érdem! – ugyan!

Klikkhez kell tartozni!”

(François Fénelon: Les aventures de Télémaque fils d’Ulysse)

Úgy hiszem, hogy a Biszku Béla, az ötvenhatos forradalom és szabadságharc leverése utáni megtorlásokat levezénylő, az idén márciusban, kilencvenöt esztendős korában elhunyt egykori politikus elleni bírósági eljárásban két évvel ezelőtt immár nem a vádlottnak a tisztességes eljáráshoz való joga – mint ahogy ügyvédje állította –, hanem az áldozatainak a tisztességes igazságtételhez való joga sérült. A kettő között, akárhogy vesszük is, igen nagy a különbség! Ez pedig így már nem is annyira a törvényhozói vagy a bíró gyakorlatot érinti, hanem sokkal inkább társadalmi kérdés, társadalmi mulasztás. S már csak ezért is érdemes fellapoznunk a korabeli sajtót, hogy a puszta adatsorokon – a bármikor elősorolható dátumokon és hivatalos véleményeken – túl azt is láthassuk, hogy milyen folyamatokat indított el és milyeneket akasztott meg a Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvény 1992-es alkotmánybírósági elutasítása, megsemmisítése. Hiszen fontos szem előtt tartanunk azt is, hogy mindez bizony még nagyon rövid idővel a magyarországi rendszerváltoztatás és az első szabad választások után történt. Akkor, amikor még nagyon is aktuális volt a „tavaszi nagytakarítás” kérdésköre, s amikor még – az új idők szellemében – a kezdő, az akkor induló vállalkozók is arról beszéltek, hogy muszáj tartalékolniuk, félretenniük, megtakarítaniuk, akár feketén is, mert „bármikor jöhet itt még egy visszarendeződés”. Tehát hittek ugyan az emberek a rendszerváltoztatásban, és ennek szellemében élték a mindennapjaikat, immár a megváltozott körülményekhez igazodva és azokhoz alkalmazkodva, de fel voltak készülve arra is, hogy egy – akár erőszakosan kicsikart, az ötvenhatos forradalom és szabadságharc leveréséhez hasonló brutalitással végrehajtott – visszarendeződés akár derékba is törheti az ekkor megindult folyamatokat.

Mécs Imre, az 1933-ban született, s a későbbiekben igencsak kacskaringós politikai karriert befutott egykori ötvenhatos halálraítélt volt a Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvény tervezetének egyik legnagyobb, legvérmesebb ellensége, ő már a parlamenti szakaszban is jelezte, hogy az Alkotmánybírósághoz fordul miatta: „…azt láttam a parlamentben, hogy eldurvult és eltorzult a politikai élet. S ki tudja hányadszor végiggondolva, rádöbbentem, hogy ez a törvény is a társadalom megosztottságát, az emberek félelmét és szorongását növeli. Az országnak nem erre van szüksége. A múlt megismerése csak azért fontos, hogy tanuljunk belőle, de erre a büntetőjog alkalmatlan eszköz. A harmincöt évvel ezelőtti generációnak legfeljebb a fele él, és azok, akik időközben felnőttek, értetlenül állnak a törvényesített bosszú előtt. Ráadásul nekik kell az apák adósságait kiegyenlíteni, az új gazdasági rendet és demokratikus társadalmat kiépíteni” – így nyilatkozott a Népszava 1991. november 18-i számban, amikor azt magyarázta, hogy miért támadja meg ezt a törvényt az Alkotmánybíróságnál. Tény azonban, hogy jelentős túlzás volt törvényesített bosszúról beszélnie, hiszen az itt vitatott magyar jogszabály messze elmaradt a hasonló cseh és szlovák (illetve csehszlovák…), valamint néhány más lusztrációs törvény szigora mellett. „…ez a törvény valójában közkegyelmet is ad, mert azok a verőlegények, akik »csak« maradandó testi fogyatékosságot okoztak, vagy félbolondra vertek valakit, nem büntethetők” – nyilatkozta azokban a napokban Zétényi Zsolt jogász, akkori parlamenti képviselő, a Százak Tanácsának tagja, a Nemzeti Jogvédő Alapítvány kuratóriumi elnöke, a Nemzeti Jogvédő Szolgálat tagja.

Antall József miniszterelnök az Új Ember című katolikus hetilap 1991-es összevont évzáró számának adott nyilatkozatában így értékelte a helyzetet: „A történelmi igazságtétel elkerülhetetlen. A jogállamiság keretein belül ezt meg kell tennünk. Egyetlen olyan törvényt sem hoztunk, amely ne állna ezzel összhangban, s csak csodálkozni lehet azon, hogy amikor gyilkosokról, gyilkosságban közreműködőkről vagy a hazaárulás nagyon súlyos, minősített eseteiről van szó, ezt a törvényt egyesek a jogállamisággal ellentétes döntésként fogják föl. A meghozott törvények – ismételten hangsúlyozom – nem állnak ellentétben az igazságérzettel, a jogállami keretekkel. Nagyban hozzájárult volna a békesség megteremtéséhez, ha azok, akik korábban elkövették ezeket a bűnöket, ma nem haszonélvezői lennének a múltban szerzett kiváltságaiknak, hanem lett volna bennük annyi szemérem, hogy maguktól elismerik tetteiket. Ha hajlandók lettek volna szégyenkezve, röstelkedve, de legalább bevallani, akkor a társadalom sértett csoportjai, a megpróbáltatásokat átéltek sokkal könnyebben válnának megbocsátóvá és felejtővé.”

A Sólyom László vezette Alkotmánybíróság elutasító döntése után Zétényi Zsolt néhány képviselőtársával ismét megpróbálkozott ennek a jogszabálynak egy finomított változatával, és 1992 szeptemberében egy hasonló törvénytervezetet nyújtott be a parlamentnek. Ekkor már figyelembe vették a taláros testület korábbi kifogásait is, és egy jogi kiskapu kihasználásával igyekeztek törvényesíteni az igazságtételt. A forgatókönyv ennek esetében is ugyanaz volt, mint az első alkalommal: az Országgyűlés 1993. február 16-án elfogadta a törvényt, amit Göncz Árpád köztársasági elnök ismét előzetes normakontrollra küldött, június 30-án pedig az Alkotmánybíróság kihirdette határozatát, amelyben alkotmányellenesnek mondta ki a jogszabályt. Ha egyetértünk Polgárdy Géza itt következő értékelésével, ha nem, mai szemmel nézve ezeket az eseményeket, huszonhárom esztendő – tehát csaknem negyed évszázad – távlatából ahhoz aligha férhet kétség, hogy ha „a jog állna az igazság érvényesülésének útjában, úgy a rossz jogot kell megváltoztatni, nem pedig az igazságot, annak érvényesülését háttérbe szorítani.” Ha ez idejekorán megtörtént volna, akkor ma sem szembesülnénk olyan jogi nonszenszekkel, mint például azokkal, amelyeket még tavaly januárban láthattunk Biszku Béla ügyében.

***

Csak, hogy szemléltessük a bűnök és a diktatúra mibenlétét, álljon itt még egy idézet egy interjúból. Bakosi Miklós, az egykori politikai üldözött már kórházban volt, amikor a Népszava újságírója felkereste őt, majd röviddel később csendesen meg is halt, ma már kevesen emlékeznek a nevére… A lap 1991. december 12-i számában jelent meg a vele készült beszélgetés:

„– Mikor volt börtönben?

– 1950-ben, 8 hónapig. Szovjetellenességgel vádoltak. Rettenetesen megkínoztak… A lábamat, a kezemet kikötötték, s gumibottal verték a nemi szerveimet. A fogaimból csak hét maradt. Kinyittatták a számat, csokoládét raktak bele, utána pedig sorban telepisálták. Állatok! Állatok! Férgek! Négyen voltak: ÁVH-s kommunisták, gazemberek! Könyörögtem nekik… Esdekeltem, hogy ne bántsanak, mert beteg vagyok. De csak röhögtek a képembe, s vertek, vertek… (…)

– Ön keresztény ember: miért nem bocsát meg?

– Könyörögtem nekik, hogy ne bántsanak, de csak röhögtek… Látom őket magam előtt. Borzalmas emlék. Vertek, vertek, vertek… És röhögtek. A párttitkár és a tanácselnök is, amikor bocsánatért esdekeltem. Ha megszántak volna, én is megbocsátanék… Ha csak egy kicsit is megsajnáltak volna. De kommunisták voltak, akiknek ha azt mondták, rúgjon az emberbe ötöt, belerúgtak huszonötöt… Állatok! El kell őket taposni!

– Miért nem a bíróságokra bízza az igazságszolgáltatást?

– Nem bízom bennük. Az ítélet túl enyhe lenne, legfeljebb csak ejnye-bejnye.” Úgy hiszem, itt érkezett el a pillanat, amikor bocsánatot kell kérnem, hogy cikkem legelején nem raktam ki a tizennyolcas karikát, ahogy a televízióban szokás. De mégis: hát akik ilyen állati módon képesek megalázni, megkínozni valakit – hát pont ők azok, akik minden szeméremnek híján, egyetlen bocsánatkérő szó vagy gesztus nélkül, mindenek felett igényt tartanak áldozataik bocsánatára?!

Bakosi Miklós pedig nyugodjék békében!

(Hét Nap, 2016. november 23.)

Kádár János (középen) látogatása a budapesti Medicor művekben (Váci út 48/e-f) mögötte balra Biszku Béla, „a puha diktatúra legkeményebb ökle” 1985-ben

Kádár János (jobbra) a budapesti, XIII. kerületi, úgynevezett Zöld Óvodában (Kárpát utca 25-27.) 1985-ben – Vele szemben Biszku Béla (balról a második)

Megméretlenül

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila írását Megméretlenül címmel. Hosszú idő után aznap jelenik meg újra a vajdasági magyar sajtóban a Visszapörgetés sorozatcím.

*

VISSZAPÖRGETÉS

Megméretlenül

Avagy: feljegyzések „a puha diktatúra legkeményebb öklének” ártatlanságáról

„The power of work, and the power of creativity, can be your salvation.”

(Nicole Kidman)

Nemrég történt… Tehát senki sem mondhatja, hogy „rég volt, talán igaz sem volt”, mintha az antik világból vett, kedvelt történeteim egyike volna… J Egy valóságos jogi nonszenszt produkált a magyarországi bírósági gyakorlatban, de – tegyük hozzá – a közéletben is, Biszku Béla (1921–2016), az ötvenhatos forradalom és szabadságharc leverése utáni megtorlásokat belügyminiszterként irányító, időközben elhunyt, s már akkor is igen idős politikusnak gyakorlatilag a haláláig húzódó pere…

De igazából az egész ügy, úgy, ahogyan volt, teljes egészében egy, a végletekig eltúlzott – elripacskodott –, fordulatoktól agyonterhelt jogi nonszenszé terebélyesedett végül, s éppen azért válhatott azzá, mert a nem is csak enyhén eltúlzott kifejezéssel élve általában csak történelmi igazságtételnek nevezett, sokak által már régóta szorgalmazott „gesztus” valójában a kilencvenes évek óta elmaradt. Kimaradt az anyaország rendszerváltoztatásából.

Az 1991-ben kidolgozott Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvényjavaslat célja – nagy általánosításban – az volt, hogy a nyilas uralom végétől a rendszerváltásig eltelt időszakban politikai okokból elkövetett, de jogilag meg nem torolt és nem üldözött bűncselekményeket, az elévülés lehetőségének kizárásával, büntethetővé tegye. A két beterjesztő, Zétényi Zsolt és Takács Péter, akkor még mindketten a Magyar Demokrata Fórum (MDF) képviselői a rendszerváltás utáni első szabadon választott Országgyűlésben, pontos dátumokhoz kötötte, hogy mely időszakra vonatkoztatta (volna…) a jogszabályt: az 1944. december 21-e és 1990. május 2-a között elkövetett bűncselekményekre. És akkor időzzünk még egy kicsit a dátumoknál: Zétényi és Takács 1991-ben, május elején nyújtotta be a törvénytervezetet, amit a parlament 1991. november 4-én, név szerinti szavazással fogadott el a kormánypárti többség támogatásával, az ellenzék egy részének heves tiltakozása, más részének tartózkodása mellett. A végeredmény: százkilencvenhét igen, ötven nem, hetvennégy tartózkodás. A javasolt, és ekkor elfogadott megoldás három fő bűncselekménytípus elkövetőin kívül azonban az ugyanezekben a gaztettekben érintett minden más bűntársnak a büntetlenséget is jelentette volna egyúttal. Vagy, ahogy egyesek már akkoriban is fogalmaztak, felért egy „felmentéssel”. Zétényi Zsolt és Takács Péter tervezete ugyanis alapvetően a halált okozó testi sértés, a szándékos emberölés és a hazaárulás esetében zárta volna ki az elévülés lehetőségét, de így például a verőlegényeknek, pufajkásoknak és társaiknak védettséget is biztosított volna. Miután a magyar parlament megszavazta, Göncz Árpád akkori köztársasági elnök előzetes normakontrollra megküldte a törvényt az Alkotmánybíróságnak, amelyhez indítványa 1991. november 18-án érkezett meg, tehát alig néhány nap múlva lesz negyed évszázada mindennek, vagyis pontosan huszonöt esztendeje történt mindez. S elég is itt most ebben az összesítésben ennyi a dátumokból, hiszen ezzel pedig egy több hónapig tartó halogatás kezdődött meg. Egy nappal a törvény elfogadása előtt Göncz Árpád így nyilatkozott a Magyar Rádióban: „…korántsem a társadalom, hanem a politika erőszakolja ki az igazságtétel végtelen procedúráját, amely inkább csak eltereli lényegi kérdésekről a figyelmet. Pedig ehelyett a gazdasági kérdések, az ifjúság jövője, a szociális biztonság problémái, a kultúra helyzete s a mezőgazdaság szerteágazó gondjai várnának mihamarabb megoldást…” Vagyis, mint ebből az idézetből is nyilvánvalóan látható, a köztársasági elnök igyekezett lebeszélni a képviselőket a törvénytervezet megszavazásáról. Tudom, a témával összefüggésben gyakorlatilag szinte tárgytalan, persze, de személyes meggyőződésem szerint Göncz Árpád ebben nagyon is tévedett…

Zétényi Zsolt pedig már akkoriban is több alkalommal elmondta: nem a bosszú a fontos, „a lényeg a bűnök megnevezése és megmérettetése”.

Ezek a bűnök javarészt máig is megtorlatlanok, és elsősorban – kevés kivétellel – feltáratlanok maradtak. Megméretlenek. Mert megfelelő jogi keretek híján nincs megfelelő mérőműszer sem ezek értékelésére, kezelésére. S ezért történhet meg, hogy ha valakit évtizedek múltán mégis sikerül bíróság elé állítani (citálni…), ezer meg ezer kifogással, törvényi kiskapuval élve, mindenféle jogi nonszenszekbe kapaszkodva mégis megúszhatja, vagy legalábbis gátolhatja az eljárás lefolytatását. Ha nem is lenne most, ezekben a hetekben, hónapokban, röviddel az ötvenhatos forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulója után semmiféle kerek, esetleg épp negyed évszázados évfordulója, semmiféle jelentősebb jubileuma sem a Zétényi–Takács-féle törvény elfogadásának és az alkotmánybírósági megtorpedózásának, illetve a mindezekhez kapcsolódó eseményeknek, a Biszku Béla ügyében tavaly januárban történtek akkor is egyértelműen jeleznék – mint ahogy jelzik is! –, hogy nincs szükség semmiféle jeles alkalomra ahhoz, hogy az igazságtétel problematikájával foglalkozzunk. Hiszen ez maga a velünk élő történelem, ami épp a megoldatlansága miatt ugyanolyan aktuális ma is, mint amilyen volt 1991-ben és 1992-ben.

Biszku Béla és ügyvédje 2015. január 17-én elfogultsággal vádolta meg a bíróságot, mert szerinte sérült a vádlott tisztességes eljáráshoz való joga. Hogy oda ne rohanjak… A pártállami diktatúra véres kezű egykori vezetője ellen – jelentősen megkésve – azért indult eljárás, mert az ötvenhatos forradalom és szabadságharc leverése után részt vett a kegyetlen leszámolásokat végrehajtó karhatalom megszervezésében és irányításában. Nem véletlenül érdemelte ki „a puha diktatúra legkeményebb ökle” megnevezést („gúnynevet”…), hiszen intézkedéseihez köthető több, sok-sok halálos áldozattal járó sortűz, mint amilyen a budapesti is volt 1956. december 6-án, a Nyugati pályaudvarnál, majd két nappal később Salgótarjánban. Csak ennek a másodiknak negyvenhat halálos áldozata volt – köztük nők és gyerekek. Az ügyészség mindezek fényében a büntetőperben életfogytiglani börtönbüntetést kért Biszku Bélára.

Ehhez képest viszonylag enyhe verdiktnek mondható, hogy az elsőfokú bíróság 2014-ben „alig” öt és fél év szabadságvesztésre ítélte „a puha diktatúra legkeményebb öklét”, aki természetesen fellebbezett a döntés ellen. Ügyvédje a Fővárosi Ítélőtáblán benyújtott elfogultsági indítványában azzal érvelt, hogy a magyar igazságszolgáltatás rendszerében nincs esély a tisztességes elbírálásra, a pártatlansága pedig kétségbe vonható, Biszku ügyében személyre szóló jogalkotás történt még az Alaptörvény szintjén is, amikor a háborús bűntettek elévülhetetlenségét szabályozták – ez volt az úgynevezett Lex Biszku –, s a végrehajtó hatalom is jelezte igényét a vádlott elítélésre, politikai hecckampány folyt és az ügyben hadbírók járnak el. És így tovább és így tovább és így tovább és így tovább és egy tovább és egy tovább… S elhangzott mindez immár 2015-ben, „a puha diktatúra legkeményebb öklének” védelmében, mi sem igazolhatná hát szebben és képlékenyebben, hogy a Zétényi–Takács-féle törvénnyel összefüggésben huszonöt évvel ezelőtt elhangzott érveknek, az akkori megfontolásoknak, illetve az Alkotmánybíróság akkor meghozott határozatának máig ható következményei vannak. Illetve a jogalkotók által akkor rendezni kívánt problémák továbbra is rendezetlenek.

S történik persze mindez továbbra is teljességgel megméretlenül. A másodfokon eljáró bírói tanács pedig elhalasztotta a tárgyalást, amíg a védő elfogultsági kifogásáról a tábla egy másik tanácsa meg nem hozza döntését. Bingó! Biszku Béla megint időt nyert – az igazságtétel újfent elhalasztva…

Immár mindörökre. Hiszen az idén március 31-én „a puha diktatúra legkeményebb ökle” úgy hunyt el, hogy jogerős ítéletet felette egyetlen bírói testület sem mondott ki. Márpedig amíg ez nem történik meg, addig az ártatlanság vélelme jegyében mindenkit bűntelennek kell tekinteni… Az igazságtétel elmaradásban épp ez a legnagyobb igazságtalanság! Akármennyire túlzónak és hatásvadásznak is tűnjék mindezt történelminek nevezni… Az igazán nagy bűnözők, az igazán nagy gonosztevők esetében sajnos nagyon sok példát láttunk már erre. Hosszan lehetne sorolni a neveket. Csodálom, hogy a történelem hogy nem szédül bele a folyamatos önismétléseibe.

(Hét Nap, 2016. november 9.)

„A puha diktatúra legkeményebb ökle” a párttársaival: Kádár János (középen), Németh Károly (balra tőle, profilból) és Biszku Béla (a kép jobb szélén) 1960-ban

Biszku Béla (a háttérben jobbról a második) a nézőtéren: Makray Katalin olimpiai ezüstérmes tornásznő – Schmitt Pál felesége – versenyszáma az Istvánmezei út 3-5. alatt felépült Nemzeti Sportcsarnokban (ma Gerevich Aladár Nemzeti Sportcsarnok) 1969-ben

Kádár János (balra) és Biszku Béla a budapesti, XIII. kerületi, úgynevezett Zöld Óvodában (Kárpát utca 25-27.) 1985-ben

Obersovszky Gyula, a mesehős hazafi

A Magyar Hírlap részleteket közöl Tamáska Péter megjelenés előtt álló, Egy világváros három börtöne című kötetéből.

*

A téren gyászruhás asszonyok és lányok álltak némán, szemben a lövésre kész szovjet páncélosokkal, mint akik temetésre jöttek

Obersovszky Gyula, a mesehős hazafi

„Mesehős volt Obersovszky, kicsit más, mint a többi” – írták egy nekrológban a halálakor, 2001-ben. Az Igazság, majd az Élünk című lapot szerkesztette Gáli Józseffel, a legjobb barátjával, és hozzájuk csatlakozott a cinikus idealista Eörsi is. Fő bűnük talán az volt, hogy a szovjet invázió dacára sem akarták abbahagyni a forradalmat.

Tőlük indult ki a nőtüntetés szervezése, amely érzékenyen, ingatag morális alapon támadta azt a „forradalmi munkás-paraszt” hatalmat, amelynek politikai rendőrségét a forradalom napjaiban a parlament picéjében megbúvó, gyáváságát kegyetlenséggel palástoló Hollós Ervin, a bukott Farkas Mihály egykori jobbkeze vezette. (Eörsi tanúja volt állati rettegésének, amint elkoszosodva, bűzlőn várta a végzetet a parlament egyik alagsori helyiségében.) A nőtüntetés híre bejárta a világot: gyászruhás asszonyok és lányok álltak szemben, mint akik temetésre jöttek, némán a lövésre kész szovjet páncélosokkal. Első fokon a két fiatal írót, Obersovszkyt három, Gálit egy évre ítélték, másodfokon pedig halálra, és kegyelmi kérvényüket elutasították. Önnön ártatlanságuk kába tudatában álltak a népbíróság előtt, és megpróbálták elképzelni, milyen is egy akasztófa.

Életüket a nyugati értelmiség tiltakozása és Hruscsov telefonja mentette meg: Kádár egy különleges bírói tanács elé utalta az ügyet. Obersovszky élete mellett 5:4, Gálié mellett 7:2 arányban döntött a népbírák különtanácsa, amelyben ott volt Keresztes Sándor, a büntetés-végrehajtás ezredese, Rákosi kedvenc börtönőre is. (Neki is köszönhető, hogy „Oby” alig billent át az életet a haláltól elválasztó paragrafusokból ácsolt keskeny sávon.) „Koszmókságunk idején, mikor nem tudták, hova rakjanak bennünket, az élők vagy a holtak közé – az ultimátum kemény volt, nem érünk annyit, hogy az egész nyugatra kitolt keleti békekoncepció összeomoljon (a Béketanács) elnöke, Bertrand Russel lemondásával, melyet kilátásba helyezett –, a Markóban váratták velünk, hová alakulnak a dolgok. Annak is az első emeleti legszélső cellájában. Abban, amelyet az ügyészség épületétől mindössze egy fal választott el. Kiadós, vaskos, de mégiscsak egyetlen fal” – írta Tóth Ilona A magyar Jeanne D’Arc című könyvében Obersovszky.

„Ez a körülmény persze az eszünket nem járta meg, amíg hármasban laktuk a cellát nem a legmindennapibb összetételben: Franczia Kiss Mihály, akit akkor még csak első fokon ítéltek halálra, visszamenőleg, jó negyedszázaddal (közel negyven évvel) terrorcselekményeiért, ezen belül különösen a zsidók ellen elkövetett bűncselekményeiért, Gáli József másodfokon és jogerővel halálra ítélt zsidó származású katolikus magyar, akinek mindenkije Auschwitzban maradt, orvos szülei, nővére, bátyja – és hát harmadiknak ott voltam jómagam. … Így éltünk pár napig, aztán beraktak mellénk még három embert. Ugyancsak halálra ítélteket, természetesen.Vezetőjük, Sipos Zsigmond élettől edzett születése óta. Szüleit elvesztette, s két testvérével állami gondozásba került. Hamar felismerte a nagy lehetőséget. Nevezetesen, hogy az ügyészség a szomszédunk, tehát a falon túl már szabad a világ.”

Egy éjjel falat bontottak és megszöktek. „Már csak a Gyűjtőfogházban tudtuk meg, összeakadván hármójuk egyikével, akit nem akasztottak fel – mert két társával megtették –, hogy szökésük végül sikerült. Ám nem tartott sokáig, mert rövidesen – amint ezt rabnyelven mondják – begyűjtötték őket.” A fennmaradt iratok alátámasztják az író visszaemlékezését. „Sipos Zsigmond 1956 októberében szabadult a börtönből. Fegyveres csoportjával sorozatos rablásokat követett el. 1957 januárjában pisztolyával agyonlőtte Bojti Imre karhatalmi őrnagyot … Az általa vezetett fegyveres szervezkedés tagjai röpcédulákat készítettek és terjesztettek, fegyvert rejtegettek, diverziós cselekmények elkövetésére készültek. Egy illegális »Fekete Könyv« elkészítését tervezték. 1957. március 15-én tüntetést akartak kirobbantani. Sipos Zsigmondot, Bakosi Pált és Erdész Józsefet halálra ítélték. 1957 júliusában falbontás útján kiszöktek a Markó utcai börtönből. Sipost és Erdészt felakasztották.”

A lelke mélyén Oby, a fegyvertelen mesehős talán még irigyelte is őket.

Részletek a szerző hamarosan megjelenő, Egy világváros három börtöne című kötetéből

(Magyar Hírlap, 2016. október 31.)

Obersovszky Gyula kézben tartotta az Igazságot

Az újság 1956. november 1-jei számának címlapja: a szerkesztők a szovjet invázió ellenére sem akarták abbahagyni a forradalmat

A budapesti nőtüntetés egyik szervezője is Obersovszky Gyula volt. Hősök tere, 1956. december 4. (Fotó: Fortepan)