Megméretlenül

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila írását Megméretlenül címmel. Hosszú idő után aznap jelenik meg újra a vajdasági magyar sajtóban a Visszapörgetés sorozatcím.

*

VISSZAPÖRGETÉS

Megméretlenül

Avagy: feljegyzések „a puha diktatúra legkeményebb öklének” ártatlanságáról

„The power of work, and the power of creativity, can be your salvation.”

(Nicole Kidman)

Nemrég történt… Tehát senki sem mondhatja, hogy „rég volt, talán igaz sem volt”, mintha az antik világból vett, kedvelt történeteim egyike volna… J Egy valóságos jogi nonszenszt produkált a magyarországi bírósági gyakorlatban, de – tegyük hozzá – a közéletben is, Biszku Béla (1921–2016), az ötvenhatos forradalom és szabadságharc leverése utáni megtorlásokat belügyminiszterként irányító, időközben elhunyt, s már akkor is igen idős politikusnak gyakorlatilag a haláláig húzódó pere…

De igazából az egész ügy, úgy, ahogyan volt, teljes egészében egy, a végletekig eltúlzott – elripacskodott –, fordulatoktól agyonterhelt jogi nonszenszé terebélyesedett végül, s éppen azért válhatott azzá, mert a nem is csak enyhén eltúlzott kifejezéssel élve általában csak történelmi igazságtételnek nevezett, sokak által már régóta szorgalmazott „gesztus” valójában a kilencvenes évek óta elmaradt. Kimaradt az anyaország rendszerváltoztatásából.

Az 1991-ben kidolgozott Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvényjavaslat célja – nagy általánosításban – az volt, hogy a nyilas uralom végétől a rendszerváltásig eltelt időszakban politikai okokból elkövetett, de jogilag meg nem torolt és nem üldözött bűncselekményeket, az elévülés lehetőségének kizárásával, büntethetővé tegye. A két beterjesztő, Zétényi Zsolt és Takács Péter, akkor még mindketten a Magyar Demokrata Fórum (MDF) képviselői a rendszerváltás utáni első szabadon választott Országgyűlésben, pontos dátumokhoz kötötte, hogy mely időszakra vonatkoztatta (volna…) a jogszabályt: az 1944. december 21-e és 1990. május 2-a között elkövetett bűncselekményekre. És akkor időzzünk még egy kicsit a dátumoknál: Zétényi és Takács 1991-ben, május elején nyújtotta be a törvénytervezetet, amit a parlament 1991. november 4-én, név szerinti szavazással fogadott el a kormánypárti többség támogatásával, az ellenzék egy részének heves tiltakozása, más részének tartózkodása mellett. A végeredmény: százkilencvenhét igen, ötven nem, hetvennégy tartózkodás. A javasolt, és ekkor elfogadott megoldás három fő bűncselekménytípus elkövetőin kívül azonban az ugyanezekben a gaztettekben érintett minden más bűntársnak a büntetlenséget is jelentette volna egyúttal. Vagy, ahogy egyesek már akkoriban is fogalmaztak, felért egy „felmentéssel”. Zétényi Zsolt és Takács Péter tervezete ugyanis alapvetően a halált okozó testi sértés, a szándékos emberölés és a hazaárulás esetében zárta volna ki az elévülés lehetőségét, de így például a verőlegényeknek, pufajkásoknak és társaiknak védettséget is biztosított volna. Miután a magyar parlament megszavazta, Göncz Árpád akkori köztársasági elnök előzetes normakontrollra megküldte a törvényt az Alkotmánybíróságnak, amelyhez indítványa 1991. november 18-án érkezett meg, tehát alig néhány nap múlva lesz negyed évszázada mindennek, vagyis pontosan huszonöt esztendeje történt mindez. S elég is itt most ebben az összesítésben ennyi a dátumokból, hiszen ezzel pedig egy több hónapig tartó halogatás kezdődött meg. Egy nappal a törvény elfogadása előtt Göncz Árpád így nyilatkozott a Magyar Rádióban: „…korántsem a társadalom, hanem a politika erőszakolja ki az igazságtétel végtelen procedúráját, amely inkább csak eltereli lényegi kérdésekről a figyelmet. Pedig ehelyett a gazdasági kérdések, az ifjúság jövője, a szociális biztonság problémái, a kultúra helyzete s a mezőgazdaság szerteágazó gondjai várnának mihamarabb megoldást…” Vagyis, mint ebből az idézetből is nyilvánvalóan látható, a köztársasági elnök igyekezett lebeszélni a képviselőket a törvénytervezet megszavazásáról. Tudom, a témával összefüggésben gyakorlatilag szinte tárgytalan, persze, de személyes meggyőződésem szerint Göncz Árpád ebben nagyon is tévedett…

Zétényi Zsolt pedig már akkoriban is több alkalommal elmondta: nem a bosszú a fontos, „a lényeg a bűnök megnevezése és megmérettetése”.

Ezek a bűnök javarészt máig is megtorlatlanok, és elsősorban – kevés kivétellel – feltáratlanok maradtak. Megméretlenek. Mert megfelelő jogi keretek híján nincs megfelelő mérőműszer sem ezek értékelésére, kezelésére. S ezért történhet meg, hogy ha valakit évtizedek múltán mégis sikerül bíróság elé állítani (citálni…), ezer meg ezer kifogással, törvényi kiskapuval élve, mindenféle jogi nonszenszekbe kapaszkodva mégis megúszhatja, vagy legalábbis gátolhatja az eljárás lefolytatását. Ha nem is lenne most, ezekben a hetekben, hónapokban, röviddel az ötvenhatos forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulója után semmiféle kerek, esetleg épp negyed évszázados évfordulója, semmiféle jelentősebb jubileuma sem a Zétényi–Takács-féle törvény elfogadásának és az alkotmánybírósági megtorpedózásának, illetve a mindezekhez kapcsolódó eseményeknek, a Biszku Béla ügyében tavaly januárban történtek akkor is egyértelműen jeleznék – mint ahogy jelzik is! –, hogy nincs szükség semmiféle jeles alkalomra ahhoz, hogy az igazságtétel problematikájával foglalkozzunk. Hiszen ez maga a velünk élő történelem, ami épp a megoldatlansága miatt ugyanolyan aktuális ma is, mint amilyen volt 1991-ben és 1992-ben.

Biszku Béla és ügyvédje 2015. január 17-én elfogultsággal vádolta meg a bíróságot, mert szerinte sérült a vádlott tisztességes eljáráshoz való joga. Hogy oda ne rohanjak… A pártállami diktatúra véres kezű egykori vezetője ellen – jelentősen megkésve – azért indult eljárás, mert az ötvenhatos forradalom és szabadságharc leverése után részt vett a kegyetlen leszámolásokat végrehajtó karhatalom megszervezésében és irányításában. Nem véletlenül érdemelte ki „a puha diktatúra legkeményebb ökle” megnevezést („gúnynevet”…), hiszen intézkedéseihez köthető több, sok-sok halálos áldozattal járó sortűz, mint amilyen a budapesti is volt 1956. december 6-án, a Nyugati pályaudvarnál, majd két nappal később Salgótarjánban. Csak ennek a másodiknak negyvenhat halálos áldozata volt – köztük nők és gyerekek. Az ügyészség mindezek fényében a büntetőperben életfogytiglani börtönbüntetést kért Biszku Bélára.

Ehhez képest viszonylag enyhe verdiktnek mondható, hogy az elsőfokú bíróság 2014-ben „alig” öt és fél év szabadságvesztésre ítélte „a puha diktatúra legkeményebb öklét”, aki természetesen fellebbezett a döntés ellen. Ügyvédje a Fővárosi Ítélőtáblán benyújtott elfogultsági indítványában azzal érvelt, hogy a magyar igazságszolgáltatás rendszerében nincs esély a tisztességes elbírálásra, a pártatlansága pedig kétségbe vonható, Biszku ügyében személyre szóló jogalkotás történt még az Alaptörvény szintjén is, amikor a háborús bűntettek elévülhetetlenségét szabályozták – ez volt az úgynevezett Lex Biszku –, s a végrehajtó hatalom is jelezte igényét a vádlott elítélésre, politikai hecckampány folyt és az ügyben hadbírók járnak el. És így tovább és így tovább és így tovább és így tovább és egy tovább és egy tovább… S elhangzott mindez immár 2015-ben, „a puha diktatúra legkeményebb öklének” védelmében, mi sem igazolhatná hát szebben és képlékenyebben, hogy a Zétényi–Takács-féle törvénnyel összefüggésben huszonöt évvel ezelőtt elhangzott érveknek, az akkori megfontolásoknak, illetve az Alkotmánybíróság akkor meghozott határozatának máig ható következményei vannak. Illetve a jogalkotók által akkor rendezni kívánt problémák továbbra is rendezetlenek.

S történik persze mindez továbbra is teljességgel megméretlenül. A másodfokon eljáró bírói tanács pedig elhalasztotta a tárgyalást, amíg a védő elfogultsági kifogásáról a tábla egy másik tanácsa meg nem hozza döntését. Bingó! Biszku Béla megint időt nyert – az igazságtétel újfent elhalasztva…

Immár mindörökre. Hiszen az idén március 31-én „a puha diktatúra legkeményebb ökle” úgy hunyt el, hogy jogerős ítéletet felette egyetlen bírói testület sem mondott ki. Márpedig amíg ez nem történik meg, addig az ártatlanság vélelme jegyében mindenkit bűntelennek kell tekinteni… Az igazságtétel elmaradásban épp ez a legnagyobb igazságtalanság! Akármennyire túlzónak és hatásvadásznak is tűnjék mindezt történelminek nevezni… Az igazán nagy bűnözők, az igazán nagy gonosztevők esetében sajnos nagyon sok példát láttunk már erre. Hosszan lehetne sorolni a neveket. Csodálom, hogy a történelem hogy nem szédül bele a folyamatos önismétléseibe.

(Hét Nap, 2016. november 9.)

„A puha diktatúra legkeményebb ökle” a párttársaival: Kádár János (középen), Németh Károly (balra tőle, profilból) és Biszku Béla (a kép jobb szélén) 1960-ban

Biszku Béla (a háttérben jobbról a második) a nézőtéren: Makray Katalin olimpiai ezüstérmes tornásznő – Schmitt Pál felesége – versenyszáma az Istvánmezei út 3-5. alatt felépült Nemzeti Sportcsarnokban (ma Gerevich Aladár Nemzeti Sportcsarnok) 1969-ben

Kádár János (balra) és Biszku Béla a budapesti, XIII. kerületi, úgynevezett Zöld Óvodában (Kárpát utca 25-27.) 1985-ben

Még egyszer Csoóri Sándorról…

A Családi Kör című hetilap közli Szabó Palócz Attila írását Még egyszer Csoóri Sándorról… címmel.

*

Még egyszer Csoóri Sándorról…

„Szóval: kétezertizenhat május huszonhatodika, csütörtök. A szokott módon 4-kor csörög az óra. Lenyomom a szundi gombot, ezzel nyerek (csalok) 5 percet. (Ez egy olyan sajátos játszma, amelyben csak én nyerhetek, vesztese viszont nincs. Időrablásban ugyan tetten érhető vagyok így, de nem mások idejét rabolom, a magaméval meg gazdálkodhatok belátásom szerint – nyújtom, mint a rétest. A magam idejével kufárkodom, ha ez a művelet egyáltalán lehetséges. Az időtlenségtől az idétlenségig című fejezetet majd később írom meg. Vagy az olvasó szerencséjére soha – érje őt is valami jó az életben. Igaz, nem fog tudni róla, hogy megúszott egy borzalmas dolgot, de legalább elkönyvelhetem, hogy nem-tettemmel tettem valami jót másoknak. A mit sem sejtők számára. Szerintem az őrangyalok is ilyen észrevétlen dolgoznak, amíg meg nem bokrosodnak. Ezért csak csínján azzal az elszállással! Csütörtökre való tekintettel jöhet a kisördög a surranó pályán. Aztán meg a nagyobbacskák. Aesopus skorpiója szerint ők sem tehetnek mást, mint amit a természetük diktál.)” (Kalapáti Ferenc)

Egy kis pontosítással: még egyszer Csoóriról is… és persze sok minden másról – még egyszer, újra, újfent, megint, mert nemcsak örök önigazolás, de egyszerre örök önismétlés is az élet; nemcsak mások kárából nem tanulunk, hanem a sajátunkból sem, sohasem, sőt, amikor fel akarjuk számolni, szanálni igyekszünk az általunk okozott/elszenvedett károkat, a legtöbb esetben csak még nagyobbakat okozunk –, mert soha nincs olyan eszményi állapot, hogy ne lennének, ne adódnának mellékszálak, vagy éppenséggel ne hivalkodnának, ne kínálgatnák magukat olyan áthallások, amelyek mentén a legfegyelmezettebb szerző is elkalandozhat. Én meg hát, immár közmondásosan is, igazán messze járok a fegyelemtől, legalábbis, ami a szerzőségemet illeti… De akárhogy legyen is, Csoóri Sándor mindenképp volt akkora költője ennek a szerény kis magyar irodalomnak – hiszen „Zrínyi kezéből vette ki a kardot, s Kosztolányi selyemsálát csavarta a nyakára” (Szakolczay Lajos megfogalmazása) –, hogy méltán érdemli meg, hogy még egyszer, újra, ismételten foglalkozzunk vele, illetve megemlékezzünk róla. Még ha a magunk szerénytelen módján tesszük is ezt.

Bár az is egy fontos szempont lehet, hogy egészen mást jelent megemlékezni valakiről, mint emlékezni rá…

Én inkább szeretnék emlékezni Csoórira…

A megemlékezést pedig következetesen meghagyom (meghagytam!) már az eddigiekben is a nálamnál erre sokkal (el)hivatottabbaknak… Már elnézést! „Tisztelt gyászoló gyülekezet, kedves barátaim!

Azok nevében jöttem el Csoóri Sándor ravatalához elhozni a szeretet és a nagyrabecsülés kifejezését, akik földi valóságukban már nincsenek velünk. Helyettük is tehát, akik csak szellemükben lehetnek itt, hadd idézzem föl életük néhány közös mozzanatát. […] Illyés és Csoóri megismerkedése kicsit úgy hangzik, mint valami legenda. Azokban az ötvenes években, amikor apám okkal húzódott vissza a közélettől és viselkedett tartózkodóan a kor lelkes ifjoncaival szemben, egy írószövetségi alkalommal fölkérték, hogy patronáljon ő is egy fiatal költőt. A teremben szétnézve egy sápadt, fekete fiúra estet a választása. Mint utóbb bevallotta, azért, mert a vézna, sárgás bőrű és nyúlánk gyerek a lányára: énrám emlékeztette. Pedig, úgy gondolom, itt másról volt szó: egy belső megérzés követéséről.

Az ösztön szava, amelyet mi a modern korunkban jobbára elfojtunk, rejtélyes erejű szó: benne van a múltnak is és a jövőnek is a hangja” – így fogalmazott Illyés Mária, igen, ahogy a szavaiból mostanra már bárki számára kiderülhetett, Illyés Gyula és Kozmutza Flóra leánya a Csoóri Sándor ravatalánál elmondott búcsúbeszédében, amelynek leiratát a Heti Válasz című hetilap tette közzé 2016. szeptember 22-i számában. S volt még néhány fontos szava ennek a történetnek a végkifejletéhez: „Hiszen, mint ahogy a későbbiekben apám megtudta, ez a vidékről érkezett és gyorsan kiemelt tehetség – akárcsak ő maga – szintén kiskamaszként jött el a családi házból egy városi gimnáziumba, majd pedig a háború borzalmait megismerve lelkesen azokban kezdett hinni, akik kiemelték a Dunából a hídroncsokat, helyrehozták a vasúti síneket, és újjáépítették a kórházakat. Csoóri minderről verset is írt.”

Már elnézést, de akárhányszor Illyés Máriát hallgatom, nekem mindig József Attila nagyszerű, mélységes költeménye, A Dunánál című verse jut eszembe. S abból is elsősorban ezek a sorok:

„A rakodópart alsó kövén ültem,

néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.

Alig hallottam, sorsomba merülten,

hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.

Mintha szivemből folyt volna tova,

zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,

reszel, kalapál, vályogot vet, ás,

úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el

minden hullám és minden mozdulás.

S mint édesanyám, ringatott, mesélt

s mosta a város minden szennyesét.

[…]

Anyám kún volt, az apám félig székely,

félig román, vagy tán egészen az.

Anyám szájából édes volt az étel,

apám szájából szép volt az igaz.

Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.

Elszomorodom néha emiatt –

ez az elmulás. Ebből vagyok. »Meglásd,

ha majd nem leszünk!...« – megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;

gyenge létemre így vagyok erős,

ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

mert az őssejtig vagyok minden ős –

az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:

apám- s anyámmá válok boldogon,

s apám, anyám maga is ketté oszlik

s én lelkes Eggyé így szaporodom!”

Illyés Mária minden szavában így látom hát együtt őket, Illyés Gyulát és Kozmutza Flórát, s amikor a lányuk mozdul, ők ölelik egymást… Így emlékezett, szüleit megidézve, Csoórira is. S a vers ideidézése azért is autentikus lehet, mert Kozmutza Flóra József Attila nagy, s beteljesületlen szerelme volt – gondoljunk csak a Flóra-versekre –, s mint Illyés Gyula jóval később bevallotta, soha nem vette magának a merészséget arra, hogy mindezek után ő is versben szólítsa meg kedvesét, gyermekének anyját.

A 2016. szeptember 12-én elhunyt Csoóri Sándorról mellesleg még a magyarországi rendszerváltás előtti években több ezer oldalnyi ügynöki jelentést hordtak össze mindenféle beépített emberek, megfenyegetett és meghunyászkodott jelentéstevők, akik a környezetébe férkőztek. Többkötetnyi, egész sorozatnyi „kritikai kiadás” készülhet még ezekből… De tegyük félre most egy gondolat erejéig – hiszen ma, 2016-ban ezt már nyugodtan megtehetjük – mindennek a politikai, diktatórikus élét, ami az adott kort és a Kádár-rezsimet jellemezte. A megfigyelések ugyanis az élet szinte minden apró, intim területére kiterjedtek, ezekből az ügynöki jelentésekből tehát, ha egyszer majd sajtó alá rendezik a teljességüket, a költő életének szinte minden vonatkozását olyan aprólékosan ismerhetjük majd meg, amilyen nagyon kevés alkotóval kapcsolatban adatik meg. Hiszen a szemérmetlen utókor nagyon kíváncsi természetű, s ott virít bizony évszázadok múltján is a költők, művészek hálószobájának kulcslyukánál. Figyeljük csak meg jövő tavasszal ennek egyik kirívó példáját: szinte alig múlik el március 15-i megemlékezés úgy, hogy ne tennék szóvá, „nem tudjuk ugyan, hogy mit csinált Petőfi Sándor aznap este, sokat elárul azonban, hogy fia, Petőfi Zoltán pontosan kilenc hónappal az 1848. március 15-i események után született”.

Csoóri titkosszolgálati megfigyelésének – a hírhedt III/III-as ügyosztály által, amelyről nemrég derült ki, hogy az újvidéki Új Symposion szerkesztőségének 1983-as leváltását is élénken megfigyelte – több oka is volt. A költő ugyanis gyakorlatilag már a hatvanas évek közepétől a szerveződő ellenzék egyik vezéralakjává vált, egy olyan rezsimben, ugye, amelyben hivatalosan nem létezett ellenzék; egypártrendszer volt, szovjet típusú kollektivizmus, egyszólamúság és teljes foglalkoztatottság. És Csoóri 1987-ben a Magyar Demokrata Fórum egyik alapítója lett, később pedig, immár a rendszerváltás után, a párt elnökségi tagja. Politikai szerepvállalása miatt utóbb többször költészetének értékeit, jelentőségét is megkérdőjelezték ellenfelei, ellenlábasai, de ezek mind tiszavirág-életű, efemer dolgok, meggyőződésem, hogy nem kell jelentőséget tulajdonítanunk nekik. A politikai szerepvállalás ugyanis mindig a pillanatnak szól, a napi aktualitásnak, akármilyen céljai is legyenek. De a költő meghalt, s ami megmaradt utána, az líra, az költészet… Ami sokkal hosszabb távra, évszázadokra, évezredekre szól. (Kitettem itt gyorsan a pontot, nehogy nem kívánt túlzásokba essek…) Tévedés lenne összekeverni, vagy együtt mérni a kettőt!

A Magyar Demokrata Fórum szép emlékű plakátja volt az 1990-es, a rendszerváltás utáni első szabad magyarországi parlamenti választásokon a Tovarisi, konyec! – orosz, vagyis cirill betűkkel készült – feliratú nyomtatvány, amelynek grafikáján hátulról láthatjuk egy szovjet tiszt széles tarkóját. Az orosz csapatok is akkortájt vonultak ki Magyarországról. Ez a mozzanat tölti be a teljes plakátot. Néha még ma is feltűnik belőle egy-egy példány internetes aukciókon, legutóbb is igen drága pénzért, huszonháromezer forintért láttam elkelni.

De nemcsak aukciókon! Ez a plakát tűnt fel néhány hete, október 2-án, a magyarországi kvótanépszavazás reggelén az újvidéki Magyar Szó honlapján is, amikor ismeretlen elkövetők feltörték a napilap internetes oldalát, és a közölt tartalmakat elérhetetlenné téve, ezt hagyták ott azok helyében. Ennek a digitalizált változata jelent meg a honlap minden látogatójának monitorán. Akármennyire is a pillanatnak, a napi aktualitásnak szóljanak tehát, a politikai üzenetek is így öröklődnek nemzedékről nemzedékre. Az még a kisebbik baj, hogy ezúttal ugyanazzal az üzenettel szólították meg a lap szerkesztőit, a mögöttük álló hatalom képviselőit a hackerek, amellyel 1990-ben Csoóriék a Magyar Demokrata Fórum nevében a levitézlett, szovjet típusú hatalom megtestesítőit. A párhuzamokról mindenki elgondolkodhat magában…

Sokkal nagyobb baj azonban, hogy a vajdasági magyar közélet az 1990-es magyarországi változásokkal ellentétes utat járt be az elmúlt nagyjából másfél évben: rendszerváltozás volt itt is – csak éppenséggel ellentétes irányú. Miközben a bezáródás, a beszűkülés jeleit láthatjuk az élet minden területén, a szovjet típusú egyszólamúság vált elfogadott, legitimizált követelménnyé. Aki pedig merészel ellentmondani, esetlegesen különvéleményt megfogalmazni, azt egzisztenciálisan ellehetetlenítik, kirúgják (mint a Magyar Szóból is nemrég az újságírók nagyobb csoportját…), elzárják előle a munkalehetőségeket. Változhatnak tehát össze-vissza a rendszerek és a módszerek, történhetnek társadalmi átalakulások, de az eszközök minden jel szerint azonosak maradnak.

Nem vagyok kárörvendő, hogy a Magyar Szó honlapját feltörték – ez nem is lenne illendő, s ez egyébként is csak egy szimptóma –, az azonban nyilvánvaló, hogy annak, akit ily módon megtámadtak, mielőbb nagyon mélyen magába kellene szállnia, és eltöprengenie azon, hogy a hackerek miért épp ezt az üzenetet hagyták ott neki. Miért látnak azonosságot a diktatórikus szovjet rezsim és a mai vajdasági magyar közélet állapotai között. A válaszok persze kézenfekvőek, csak hát a leggyakrabban épp azok nem akarják kimondani ezeket, s nem akarnak persze tenni sem ellene, akik szándékosan irányítják a vajdasági magyar közéletet ilyen tekintélyuralmi eszközökkel. Intő jel lehet nekik, hogy Csoóriéknak sikerült a rendszerváltás, a titkosszolgálati megfigyelések ellenére is megszerveződtek, erőt demonstráltak a diktatúra ellenében – aminek esszenciáját épp ez a plakát fejezi ki. A Magyar Demokrata Fórum pedig hamarosan kormányt alakított. A mai helyi kis, töpörödött diktátorok, kiskirályok (a királynőikkel és királynéikkal együtt…) egyelőre nyugodt lélekkel lenyomhatják még a szundi gombot az ébresztőn. De ha nem ismerik fel, hogy surranó pályájukon épp ők vették át a nem is oly kicsinyke ördög szerepét, akkor nem is lehet más a sorsuk, mint hogy az oly áhított időtlenség (az idők végezetéig…) helyett az idétlenségben ér véget politikai pályafutásuk.

Szó se róla, teljesen kiérdemelten!

(Családi Kör, 2016. október 20.)

Csoóri Sándor

Tovarisi, konyec!

Товарищи, конец!

A magyarországi kvótanépszavazás napján, 2016. október 2-án reggel elérhetetlenné vált a Magyar Szó honlapja, helyette csak az MDF régi választási plakátja jelent meg a webcímen a jól ismert, régi, orosz, cirill betűs felirattal: Tovarisi, konyec! (Товарищи, конец!)
A kép két napig maradt ott, utána a honlap működése helyreállt.