Az Eirodalom című erdélyi irodalmi portál interjút közöl Fehér Illés műfordítóval. A magyar irodalom délszláv nyelvű tolmácsolóját Szente B. Levente kérdezte.
Beszélgetés Fehér Illés műfordítóval
● Erdélyben, Magyarországon, de legfőképpen otthon Vajdaságban, műfordítói, szépírói tevékenységed kapcsán is ismernek. Ugyanakkor biokémikus vagy, a kémiai tudományok doktora. Hoz ez a szépirodalomhoz fűződő viszonyodban egy pluszt, netán más látásmódot, avagy mennyire összeegyeztethető e két terület?
– Attól kezdve, hogy megértettem a szüsziphoszi legenda valódi értelmét, a törekvő embert jellemezve gyakran folyamodom egy Hillary-idézethez. Mikor a neves alpinistát megkérdezték, miért indult el a Mount Everest meghódítására, egy mondatba sűrítette válaszát: „Mert ott van!”
Honnan ered az a mélyen emberi belső kényszer, melyet nem az anyagi haszon, a politikai siker stb. vezérel? Számomra is megmagyarázhatatlan, hogy egy biokémikus, aki állítólag tudományos munkás, minden kötelezettsége mellett szabad idejének egy részét miért fordítja olyan munkára, a műfordításra, mely eleve sikertelenségre ítéltetett.
Tehát a kettőnek semmi köze egymáshoz. Életemet különben is, születésemtől kezdve a kettősségek jellemzik. Magyar szülők gyerekeként valahol Isztriában születtem, akkor éppen Olaszhon volt, később Jugoszláviához tartozott, most éppen Horvátország. Voltam kikiáltott zseni és elátkozott sarlatán, megbecsült szakember és közönséges kocsmatöltelék, a tenisz és a boksz egész szépen megfért egymás mellett, míg egy korai sérülés véget nem vetett sportolói pályafutásomnak.
Pályám alakulásában gyerekkorom meghatározó szerepet játszott.
Apám gyógyszerész volt, de tősgyökeres temerini paraszt család ivadéka, anyámon keresztül pedig a halászokkal kerültem természetes kapcsolatba. Tehát gyermekkoromban nem a tengerparti üdülőket látogattam, hanem vagy „Lajos bátyámnál” egy temerini tanyán legeltettem az állatokat vagy a halászokkal hajnalok hajnalán „lapátoltam” Adorjánig, ahonnan kezdődött a hálóvontatás.
Sokszor kérdeztem/kérdezem magamtól, ki kapott többet a sorstól, szüleitől? Én, aki hat éves koromtól kezdve belenőttem a munkába, a tengerre 14 évesen jutottam el, vagy fiam, aki már 4 évesen az ovisokkal lubickolt a sós kékségben, de, hogy mi a küzdelem…
Szerencsésnek tartom magamat, és szívesen gondolok gyerekkoromra. Négy éves koromban a legnagyobb élvezettel szorítottam össze a kiskacsák nyakát. Hogy templom helyett unokaöcsémmel együtt a Barára mentünk fürödni és mert belepottyantunk a sárba a vasárnapi szerelésben, az „örömkéket” jól elpáholta Lajos bátya – Istenem. Hogy az éjféli misén én voltam az, aki a parasztasszonyok szoknyáit egymáshoz varrta, az nem derült ki. Szóval, kifejezetten „mintagyerek” voltam. Viszont egy dolog sosem volt kérdéses – tanulni akartam. Nyolc évesen anyám elé álltam és megkérdeztem: „Parasztnak lehet-e tanulni az egyetemen?” Visszakérdezett: „Csak nem akarsz paraszt lenni!?” „Az lenne az igazi” – így én. „És miért?” „Mert jókat lehet káromkodni”. Anyám hüledezett, apámnak meg felvillantak a szemei, de egy szót sem szólt. Különben tőle hallottam egy nagy igazságot: „Fiam, ne vitatkozz az asszonnyal, úgyis neki lesz igaza!”
Az 1948-as év különösen mély nyomot hagyott bennem. Télvíz idején megbetegedtem: skarlát. Csak éppen nem akart elmúlni. Mikor már mindenki lemondott rólam, apám beszerezte a penicillint – úgy is meg fog halni, nem veszíthet semmit alapon – teleszurkálták a fenekemet. Megmaradtam. Utólag derült ki, hogy a skarlát mellett kifogtam a tifuszt is. Három hónapig nyomtam az ágyat, naphosszat az ablakban lógtam és bámultam a világot. A zsidók kitelepítése akkor zajlott, és az állomásra vezető út az utcánkon keresztül vezetett. Bámultam a világot és a „stráfkocsis” menetelést. Nem tudtam megmagyarázni, a látványtól miért szorul össze a szívem. Azóta tudom.
● Az endokrinológia, a környezetvédelem, a filatélia területén is rengeteg munkád jelent meg, és természetesen itt a műfordítás. Nyomtatásban 73 tudományos és szakmai munka (a lexikon szerint még csak 36), hat monográfia és egy egyetemi tankönyv fémjelzi munkásságod. Egyetemi tanárként is ismernek. Mégis, ha rangsorolni kellene, melyik a fontosabb: az elsődleges szakmád, vagy a műfordítás?
– Az előbb ecseteltem – életemet a kettőségek jellemzik. Ha valamit csinálok, azt a lehető legmagasabb fokon szeretném művelni. Hogy mint biokémikus valamit letettem az asztalra – elsősorban a sztresszkutatás terén: azt a legtermészetesebbnek tartom. De a kutatómunkát ezen a téren a kilencvenes évek végén abbahagytam – mert nem voltak adottak a számomra kielégítő feltételek a munka megfelelő szinten való további folytatására. Később a Tisza ökológiai rendszerét kutattuk – egy hivatalosan tíztagú, de soktagú nemzetközi kutatócsoportot vezettem tíz éven keresztül. Ennek a munkának nyugdíjba vonulásom vetett véget.
Kérdezed: a szépirodalom vagy a kutatómunka…
Pontosítanék: a költészet és a biokémia – mindkettővel együtt vagyok én. Bármelyik nélkül fél ember lennék.
És mindemellett imádom a kertet. Zentán mintegy fél holdnyi gyülöcsöst műveltem – általános vélemény szerint a környékben a legjobb pálinkát készítettem, most házikertünkben a kora tavaszi gyümölcsöktől kezdve késő őszig ellátom kis családomat gyümölccsel és paprikával, paradicsommal.
● Az írás valami személyes, valami nagyon intim, szokták mondani. Belelátni valaki lelkébe, gondolatait, érzéseit megízlelni, igazán nagy dolog! A fordítás alatt olyat tesz az ember, ami szinte varázslat. Mennyire érződik ki egy-egy költő versben a szerzője identitása, habitusa? Mennyire vesz el a fordító az eredeti műben, illetve hol a helyed odabent?
– Ha nem érzem magam „odabent”, ha nem érzem a verset, nem is fordítom le. Ezzel talán azt is mondtam – azonosulok a költővel, mondanivalójával.
Az már egészen más kérdés: fordításban mennyi marad meg az eredeti versből. Nos, biokémikus vagyok, a költészetet elméleti szinten nem ismerem. Ezért a formaművészeket eleve kerülöm. Egyrészt, mert hadilábon állok az elmélettel, másrészt érvényesül Kosztolányi elévülhetetlen tétele: „Fordítani olyan, mint gúzsba kötve táncolni”. És még valami: a kiszabott formába öntött versek, kevés kivételtől eltekintve, számomra erőltetettek. Ennek ellenére, állítólag megfelelő szinten fordítottam: József Attila: Nagyon fáj, Áprily Lajos: Holló-ének versét.
Alapvetően a szabadság híve vagyok, minden téren, és a „ráérzők” közé tartozom. Hogy mit jelent a „ráérző” fogalom – a periódusos rendszert felállító Mengyelejev is először ráérzett, elméletben megalkotta a rendszert, nyilvánosságra hozta, csak később bizonyították be: igaza volt.
Tehát, ha nem csak a vers mondanivalójával tudok azonosulni, hanem érzem ritmusát, lüktetését, érzem a rímek nagyszerűségét – akkor vagyok „odabent”. Ha úgy érzem, hogy nem vagyok képes a fordításban a saját mércéim által felállított szintet elérni, abbahagyom a fordítást. Egy példa – nagyon szerettem volna az Ezüst híd – Srebrni most fordításkötetembe illeszteni Mikola Anikó: Ilmarinen szerelmes éneke c. versét. A refrént: „Ilmarinen óhajára, / vasverő kovács szavára” – képtelen voltam lefordítani – nem is került a kötetbe. Ez a refrén azóta is gyötör.
De Dsida Jenő: Szerenád Ilonkának c. verse sem került a kötetbe.
● Saját írások? Hány nyelvre fordítasz? Honnan jött az első alkotás fordításának ötlete? Emlékszel még az első közlésre?
– Saját írások? Nem léteznek – biokémikus vagyok. Ide tartozik egy találós kérdés is: Mi a különbség a kémikus és a komikus között? Egyetlen magánhangzó.
Eredendően magyarról szerbre és fordítva. De ha „nagyon bosszant”, hogy egy idegen vers nem olvasható magyar vagy szerb nyelven, akkor fordítok angolról, németről és oroszról. Ezek kivételes esetek.
Egyetemista koromban kezdtem fordítgatni, mert Radnóti nélkül még udvarolni sem tudtam. Banja Lukán – húsz gyönyörű évet töltöttem Bosszniában, második hazámnak tartom – kerültem szoros összeköttetésbe az igen erős banjalukai irókörrel és az ismeretlenség homályából kikerültem. Első fordításaim a banyalukai „Putevi” folyóiratban jelentek meg, következett a mosztari „Most” folyóirat, a Magyar Szó, Hét Nap, Üzenet, Orbis, Lipar...
Hogy milyen sikeresek fordításaim? Nagy László verseinek fordításairól két szélsőséges vélemény, neveket nem említve – mindkettő az irodalomtudományok doktora. Az egyik: „Što se mene tiče, džabe si se trudio” (Ami engem illet, hiába törekedtél). A másik: „Vaši prevodi su izvanredni, nedostatke u originalu treba tražiti” (A fordítások kiválóak, az eredeti szövegben kell keresni a hiányosságokat). Minden kommentár felesleges.
● Költők és írógenerációk sorát ismered, milyen szempontok szerint választod ki, hogy kinek fordítasz? Számodra mi a legfontosabb üzenet egy versben?
– Elsősorban a verseket szeretem, nem a költőket. A versek közül pedig az érett fejjel írt verseket. Hogy ez mit jelent? Talán idézve az Ezüst híd – Srebrni most fordításkötetem mottóját érthetővé válik: „Mindenkinek, aki tudja, hogy a szerelem nem az igézetben kiejtett »szeretlek szerelmem«-mel kezdődik s végződik.”
A kötetben szerepelnek a mindenki által ismert költők mellett olyanok is, akik még a „bennfentesek” számára is ismeretlenek.
Szóljon a vers az életről, mindennapjainkról, szerelemről, könnyekről, küzdelemről… hogy milyen módon? Csak a szép szavak egymásba fűzését nem becsülöm. Az már egészen más kérdés, a mondanivalón túl mi a jó vers titka. Ezt megfogalmazni nem tudom. Ha valakit közelebbről érdekel, hogy számomra mi a jó vers, és a munkásságom, látogasson el a blogomra: feherilles.blogspot.rs.
*
Beszélgetés Fehér Illés műfordítóval
● Erdélyben, Magyarországon, de legfőképpen otthon Vajdaságban, műfordítói, szépírói tevékenységed kapcsán is ismernek. Ugyanakkor biokémikus vagy, a kémiai tudományok doktora. Hoz ez a szépirodalomhoz fűződő viszonyodban egy pluszt, netán más látásmódot, avagy mennyire összeegyeztethető e két terület?
– Attól kezdve, hogy megértettem a szüsziphoszi legenda valódi értelmét, a törekvő embert jellemezve gyakran folyamodom egy Hillary-idézethez. Mikor a neves alpinistát megkérdezték, miért indult el a Mount Everest meghódítására, egy mondatba sűrítette válaszát: „Mert ott van!”
Honnan ered az a mélyen emberi belső kényszer, melyet nem az anyagi haszon, a politikai siker stb. vezérel? Számomra is megmagyarázhatatlan, hogy egy biokémikus, aki állítólag tudományos munkás, minden kötelezettsége mellett szabad idejének egy részét miért fordítja olyan munkára, a műfordításra, mely eleve sikertelenségre ítéltetett.
Tehát a kettőnek semmi köze egymáshoz. Életemet különben is, születésemtől kezdve a kettősségek jellemzik. Magyar szülők gyerekeként valahol Isztriában születtem, akkor éppen Olaszhon volt, később Jugoszláviához tartozott, most éppen Horvátország. Voltam kikiáltott zseni és elátkozott sarlatán, megbecsült szakember és közönséges kocsmatöltelék, a tenisz és a boksz egész szépen megfért egymás mellett, míg egy korai sérülés véget nem vetett sportolói pályafutásomnak.
Pályám alakulásában gyerekkorom meghatározó szerepet játszott.
Apám gyógyszerész volt, de tősgyökeres temerini paraszt család ivadéka, anyámon keresztül pedig a halászokkal kerültem természetes kapcsolatba. Tehát gyermekkoromban nem a tengerparti üdülőket látogattam, hanem vagy „Lajos bátyámnál” egy temerini tanyán legeltettem az állatokat vagy a halászokkal hajnalok hajnalán „lapátoltam” Adorjánig, ahonnan kezdődött a hálóvontatás.
Sokszor kérdeztem/kérdezem magamtól, ki kapott többet a sorstól, szüleitől? Én, aki hat éves koromtól kezdve belenőttem a munkába, a tengerre 14 évesen jutottam el, vagy fiam, aki már 4 évesen az ovisokkal lubickolt a sós kékségben, de, hogy mi a küzdelem…
Szerencsésnek tartom magamat, és szívesen gondolok gyerekkoromra. Négy éves koromban a legnagyobb élvezettel szorítottam össze a kiskacsák nyakát. Hogy templom helyett unokaöcsémmel együtt a Barára mentünk fürödni és mert belepottyantunk a sárba a vasárnapi szerelésben, az „örömkéket” jól elpáholta Lajos bátya – Istenem. Hogy az éjféli misén én voltam az, aki a parasztasszonyok szoknyáit egymáshoz varrta, az nem derült ki. Szóval, kifejezetten „mintagyerek” voltam. Viszont egy dolog sosem volt kérdéses – tanulni akartam. Nyolc évesen anyám elé álltam és megkérdeztem: „Parasztnak lehet-e tanulni az egyetemen?” Visszakérdezett: „Csak nem akarsz paraszt lenni!?” „Az lenne az igazi” – így én. „És miért?” „Mert jókat lehet káromkodni”. Anyám hüledezett, apámnak meg felvillantak a szemei, de egy szót sem szólt. Különben tőle hallottam egy nagy igazságot: „Fiam, ne vitatkozz az asszonnyal, úgyis neki lesz igaza!”
Az 1948-as év különösen mély nyomot hagyott bennem. Télvíz idején megbetegedtem: skarlát. Csak éppen nem akart elmúlni. Mikor már mindenki lemondott rólam, apám beszerezte a penicillint – úgy is meg fog halni, nem veszíthet semmit alapon – teleszurkálták a fenekemet. Megmaradtam. Utólag derült ki, hogy a skarlát mellett kifogtam a tifuszt is. Három hónapig nyomtam az ágyat, naphosszat az ablakban lógtam és bámultam a világot. A zsidók kitelepítése akkor zajlott, és az állomásra vezető út az utcánkon keresztül vezetett. Bámultam a világot és a „stráfkocsis” menetelést. Nem tudtam megmagyarázni, a látványtól miért szorul össze a szívem. Azóta tudom.
● Az endokrinológia, a környezetvédelem, a filatélia területén is rengeteg munkád jelent meg, és természetesen itt a műfordítás. Nyomtatásban 73 tudományos és szakmai munka (a lexikon szerint még csak 36), hat monográfia és egy egyetemi tankönyv fémjelzi munkásságod. Egyetemi tanárként is ismernek. Mégis, ha rangsorolni kellene, melyik a fontosabb: az elsődleges szakmád, vagy a műfordítás?
– Az előbb ecseteltem – életemet a kettőségek jellemzik. Ha valamit csinálok, azt a lehető legmagasabb fokon szeretném művelni. Hogy mint biokémikus valamit letettem az asztalra – elsősorban a sztresszkutatás terén: azt a legtermészetesebbnek tartom. De a kutatómunkát ezen a téren a kilencvenes évek végén abbahagytam – mert nem voltak adottak a számomra kielégítő feltételek a munka megfelelő szinten való további folytatására. Később a Tisza ökológiai rendszerét kutattuk – egy hivatalosan tíztagú, de soktagú nemzetközi kutatócsoportot vezettem tíz éven keresztül. Ennek a munkának nyugdíjba vonulásom vetett véget.
Kérdezed: a szépirodalom vagy a kutatómunka…
Pontosítanék: a költészet és a biokémia – mindkettővel együtt vagyok én. Bármelyik nélkül fél ember lennék.
És mindemellett imádom a kertet. Zentán mintegy fél holdnyi gyülöcsöst műveltem – általános vélemény szerint a környékben a legjobb pálinkát készítettem, most házikertünkben a kora tavaszi gyümölcsöktől kezdve késő őszig ellátom kis családomat gyümölccsel és paprikával, paradicsommal.
● Az írás valami személyes, valami nagyon intim, szokták mondani. Belelátni valaki lelkébe, gondolatait, érzéseit megízlelni, igazán nagy dolog! A fordítás alatt olyat tesz az ember, ami szinte varázslat. Mennyire érződik ki egy-egy költő versben a szerzője identitása, habitusa? Mennyire vesz el a fordító az eredeti műben, illetve hol a helyed odabent?
– Ha nem érzem magam „odabent”, ha nem érzem a verset, nem is fordítom le. Ezzel talán azt is mondtam – azonosulok a költővel, mondanivalójával.
Az már egészen más kérdés: fordításban mennyi marad meg az eredeti versből. Nos, biokémikus vagyok, a költészetet elméleti szinten nem ismerem. Ezért a formaművészeket eleve kerülöm. Egyrészt, mert hadilábon állok az elmélettel, másrészt érvényesül Kosztolányi elévülhetetlen tétele: „Fordítani olyan, mint gúzsba kötve táncolni”. És még valami: a kiszabott formába öntött versek, kevés kivételtől eltekintve, számomra erőltetettek. Ennek ellenére, állítólag megfelelő szinten fordítottam: József Attila: Nagyon fáj, Áprily Lajos: Holló-ének versét.
Alapvetően a szabadság híve vagyok, minden téren, és a „ráérzők” közé tartozom. Hogy mit jelent a „ráérző” fogalom – a periódusos rendszert felállító Mengyelejev is először ráérzett, elméletben megalkotta a rendszert, nyilvánosságra hozta, csak később bizonyították be: igaza volt.
Tehát, ha nem csak a vers mondanivalójával tudok azonosulni, hanem érzem ritmusát, lüktetését, érzem a rímek nagyszerűségét – akkor vagyok „odabent”. Ha úgy érzem, hogy nem vagyok képes a fordításban a saját mércéim által felállított szintet elérni, abbahagyom a fordítást. Egy példa – nagyon szerettem volna az Ezüst híd – Srebrni most fordításkötetembe illeszteni Mikola Anikó: Ilmarinen szerelmes éneke c. versét. A refrént: „Ilmarinen óhajára, / vasverő kovács szavára” – képtelen voltam lefordítani – nem is került a kötetbe. Ez a refrén azóta is gyötör.
De Dsida Jenő: Szerenád Ilonkának c. verse sem került a kötetbe.
● Saját írások? Hány nyelvre fordítasz? Honnan jött az első alkotás fordításának ötlete? Emlékszel még az első közlésre?
– Saját írások? Nem léteznek – biokémikus vagyok. Ide tartozik egy találós kérdés is: Mi a különbség a kémikus és a komikus között? Egyetlen magánhangzó.
Eredendően magyarról szerbre és fordítva. De ha „nagyon bosszant”, hogy egy idegen vers nem olvasható magyar vagy szerb nyelven, akkor fordítok angolról, németről és oroszról. Ezek kivételes esetek.
Egyetemista koromban kezdtem fordítgatni, mert Radnóti nélkül még udvarolni sem tudtam. Banja Lukán – húsz gyönyörű évet töltöttem Bosszniában, második hazámnak tartom – kerültem szoros összeköttetésbe az igen erős banjalukai irókörrel és az ismeretlenség homályából kikerültem. Első fordításaim a banyalukai „Putevi” folyóiratban jelentek meg, következett a mosztari „Most” folyóirat, a Magyar Szó, Hét Nap, Üzenet, Orbis, Lipar...
Hogy milyen sikeresek fordításaim? Nagy László verseinek fordításairól két szélsőséges vélemény, neveket nem említve – mindkettő az irodalomtudományok doktora. Az egyik: „Što se mene tiče, džabe si se trudio” (Ami engem illet, hiába törekedtél). A másik: „Vaši prevodi su izvanredni, nedostatke u originalu treba tražiti” (A fordítások kiválóak, az eredeti szövegben kell keresni a hiányosságokat). Minden kommentár felesleges.
● Költők és írógenerációk sorát ismered, milyen szempontok szerint választod ki, hogy kinek fordítasz? Számodra mi a legfontosabb üzenet egy versben?
– Elsősorban a verseket szeretem, nem a költőket. A versek közül pedig az érett fejjel írt verseket. Hogy ez mit jelent? Talán idézve az Ezüst híd – Srebrni most fordításkötetem mottóját érthetővé válik: „Mindenkinek, aki tudja, hogy a szerelem nem az igézetben kiejtett »szeretlek szerelmem«-mel kezdődik s végződik.”
A kötetben szerepelnek a mindenki által ismert költők mellett olyanok is, akik még a „bennfentesek” számára is ismeretlenek.
Szóljon a vers az életről, mindennapjainkról, szerelemről, könnyekről, küzdelemről… hogy milyen módon? Csak a szép szavak egymásba fűzését nem becsülöm. Az már egészen más kérdés, a mondanivalón túl mi a jó vers titka. Ezt megfogalmazni nem tudom. Ha valakit közelebbről érdekel, hogy számomra mi a jó vers, és a munkásságom, látogasson el a blogomra: feherilles.blogspot.rs.
(Eirodalom, 2016. október 30.)
Fehér Illés
