Még egyszer Csoóri Sándorról…

A Családi Kör című hetilap közli Szabó Palócz Attila írását Még egyszer Csoóri Sándorról… címmel.

*

Még egyszer Csoóri Sándorról…

„Szóval: kétezertizenhat május huszonhatodika, csütörtök. A szokott módon 4-kor csörög az óra. Lenyomom a szundi gombot, ezzel nyerek (csalok) 5 percet. (Ez egy olyan sajátos játszma, amelyben csak én nyerhetek, vesztese viszont nincs. Időrablásban ugyan tetten érhető vagyok így, de nem mások idejét rabolom, a magaméval meg gazdálkodhatok belátásom szerint – nyújtom, mint a rétest. A magam idejével kufárkodom, ha ez a művelet egyáltalán lehetséges. Az időtlenségtől az idétlenségig című fejezetet majd később írom meg. Vagy az olvasó szerencséjére soha – érje őt is valami jó az életben. Igaz, nem fog tudni róla, hogy megúszott egy borzalmas dolgot, de legalább elkönyvelhetem, hogy nem-tettemmel tettem valami jót másoknak. A mit sem sejtők számára. Szerintem az őrangyalok is ilyen észrevétlen dolgoznak, amíg meg nem bokrosodnak. Ezért csak csínján azzal az elszállással! Csütörtökre való tekintettel jöhet a kisördög a surranó pályán. Aztán meg a nagyobbacskák. Aesopus skorpiója szerint ők sem tehetnek mást, mint amit a természetük diktál.)” (Kalapáti Ferenc)

Egy kis pontosítással: még egyszer Csoóriról is… és persze sok minden másról – még egyszer, újra, újfent, megint, mert nemcsak örök önigazolás, de egyszerre örök önismétlés is az élet; nemcsak mások kárából nem tanulunk, hanem a sajátunkból sem, sohasem, sőt, amikor fel akarjuk számolni, szanálni igyekszünk az általunk okozott/elszenvedett károkat, a legtöbb esetben csak még nagyobbakat okozunk –, mert soha nincs olyan eszményi állapot, hogy ne lennének, ne adódnának mellékszálak, vagy éppenséggel ne hivalkodnának, ne kínálgatnák magukat olyan áthallások, amelyek mentén a legfegyelmezettebb szerző is elkalandozhat. Én meg hát, immár közmondásosan is, igazán messze járok a fegyelemtől, legalábbis, ami a szerzőségemet illeti… De akárhogy legyen is, Csoóri Sándor mindenképp volt akkora költője ennek a szerény kis magyar irodalomnak – hiszen „Zrínyi kezéből vette ki a kardot, s Kosztolányi selyemsálát csavarta a nyakára” (Szakolczay Lajos megfogalmazása) –, hogy méltán érdemli meg, hogy még egyszer, újra, ismételten foglalkozzunk vele, illetve megemlékezzünk róla. Még ha a magunk szerénytelen módján tesszük is ezt.

Bár az is egy fontos szempont lehet, hogy egészen mást jelent megemlékezni valakiről, mint emlékezni rá…

Én inkább szeretnék emlékezni Csoórira…

A megemlékezést pedig következetesen meghagyom (meghagytam!) már az eddigiekben is a nálamnál erre sokkal (el)hivatottabbaknak… Már elnézést! „Tisztelt gyászoló gyülekezet, kedves barátaim!

Azok nevében jöttem el Csoóri Sándor ravatalához elhozni a szeretet és a nagyrabecsülés kifejezését, akik földi valóságukban már nincsenek velünk. Helyettük is tehát, akik csak szellemükben lehetnek itt, hadd idézzem föl életük néhány közös mozzanatát. […] Illyés és Csoóri megismerkedése kicsit úgy hangzik, mint valami legenda. Azokban az ötvenes években, amikor apám okkal húzódott vissza a közélettől és viselkedett tartózkodóan a kor lelkes ifjoncaival szemben, egy írószövetségi alkalommal fölkérték, hogy patronáljon ő is egy fiatal költőt. A teremben szétnézve egy sápadt, fekete fiúra estet a választása. Mint utóbb bevallotta, azért, mert a vézna, sárgás bőrű és nyúlánk gyerek a lányára: énrám emlékeztette. Pedig, úgy gondolom, itt másról volt szó: egy belső megérzés követéséről.

Az ösztön szava, amelyet mi a modern korunkban jobbára elfojtunk, rejtélyes erejű szó: benne van a múltnak is és a jövőnek is a hangja” – így fogalmazott Illyés Mária, igen, ahogy a szavaiból mostanra már bárki számára kiderülhetett, Illyés Gyula és Kozmutza Flóra leánya a Csoóri Sándor ravatalánál elmondott búcsúbeszédében, amelynek leiratát a Heti Válasz című hetilap tette közzé 2016. szeptember 22-i számában. S volt még néhány fontos szava ennek a történetnek a végkifejletéhez: „Hiszen, mint ahogy a későbbiekben apám megtudta, ez a vidékről érkezett és gyorsan kiemelt tehetség – akárcsak ő maga – szintén kiskamaszként jött el a családi házból egy városi gimnáziumba, majd pedig a háború borzalmait megismerve lelkesen azokban kezdett hinni, akik kiemelték a Dunából a hídroncsokat, helyrehozták a vasúti síneket, és újjáépítették a kórházakat. Csoóri minderről verset is írt.”

Már elnézést, de akárhányszor Illyés Máriát hallgatom, nekem mindig József Attila nagyszerű, mélységes költeménye, A Dunánál című verse jut eszembe. S abból is elsősorban ezek a sorok:

„A rakodópart alsó kövén ültem,

néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.

Alig hallottam, sorsomba merülten,

hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.

Mintha szivemből folyt volna tova,

zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,

reszel, kalapál, vályogot vet, ás,

úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el

minden hullám és minden mozdulás.

S mint édesanyám, ringatott, mesélt

s mosta a város minden szennyesét.

[…]

Anyám kún volt, az apám félig székely,

félig román, vagy tán egészen az.

Anyám szájából édes volt az étel,

apám szájából szép volt az igaz.

Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.

Elszomorodom néha emiatt –

ez az elmulás. Ebből vagyok. »Meglásd,

ha majd nem leszünk!...« – megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;

gyenge létemre így vagyok erős,

ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

mert az őssejtig vagyok minden ős –

az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:

apám- s anyámmá válok boldogon,

s apám, anyám maga is ketté oszlik

s én lelkes Eggyé így szaporodom!”

Illyés Mária minden szavában így látom hát együtt őket, Illyés Gyulát és Kozmutza Flórát, s amikor a lányuk mozdul, ők ölelik egymást… Így emlékezett, szüleit megidézve, Csoórira is. S a vers ideidézése azért is autentikus lehet, mert Kozmutza Flóra József Attila nagy, s beteljesületlen szerelme volt – gondoljunk csak a Flóra-versekre –, s mint Illyés Gyula jóval később bevallotta, soha nem vette magának a merészséget arra, hogy mindezek után ő is versben szólítsa meg kedvesét, gyermekének anyját.

A 2016. szeptember 12-én elhunyt Csoóri Sándorról mellesleg még a magyarországi rendszerváltás előtti években több ezer oldalnyi ügynöki jelentést hordtak össze mindenféle beépített emberek, megfenyegetett és meghunyászkodott jelentéstevők, akik a környezetébe férkőztek. Többkötetnyi, egész sorozatnyi „kritikai kiadás” készülhet még ezekből… De tegyük félre most egy gondolat erejéig – hiszen ma, 2016-ban ezt már nyugodtan megtehetjük – mindennek a politikai, diktatórikus élét, ami az adott kort és a Kádár-rezsimet jellemezte. A megfigyelések ugyanis az élet szinte minden apró, intim területére kiterjedtek, ezekből az ügynöki jelentésekből tehát, ha egyszer majd sajtó alá rendezik a teljességüket, a költő életének szinte minden vonatkozását olyan aprólékosan ismerhetjük majd meg, amilyen nagyon kevés alkotóval kapcsolatban adatik meg. Hiszen a szemérmetlen utókor nagyon kíváncsi természetű, s ott virít bizony évszázadok múltján is a költők, művészek hálószobájának kulcslyukánál. Figyeljük csak meg jövő tavasszal ennek egyik kirívó példáját: szinte alig múlik el március 15-i megemlékezés úgy, hogy ne tennék szóvá, „nem tudjuk ugyan, hogy mit csinált Petőfi Sándor aznap este, sokat elárul azonban, hogy fia, Petőfi Zoltán pontosan kilenc hónappal az 1848. március 15-i események után született”.

Csoóri titkosszolgálati megfigyelésének – a hírhedt III/III-as ügyosztály által, amelyről nemrég derült ki, hogy az újvidéki Új Symposion szerkesztőségének 1983-as leváltását is élénken megfigyelte – több oka is volt. A költő ugyanis gyakorlatilag már a hatvanas évek közepétől a szerveződő ellenzék egyik vezéralakjává vált, egy olyan rezsimben, ugye, amelyben hivatalosan nem létezett ellenzék; egypártrendszer volt, szovjet típusú kollektivizmus, egyszólamúság és teljes foglalkoztatottság. És Csoóri 1987-ben a Magyar Demokrata Fórum egyik alapítója lett, később pedig, immár a rendszerváltás után, a párt elnökségi tagja. Politikai szerepvállalása miatt utóbb többször költészetének értékeit, jelentőségét is megkérdőjelezték ellenfelei, ellenlábasai, de ezek mind tiszavirág-életű, efemer dolgok, meggyőződésem, hogy nem kell jelentőséget tulajdonítanunk nekik. A politikai szerepvállalás ugyanis mindig a pillanatnak szól, a napi aktualitásnak, akármilyen céljai is legyenek. De a költő meghalt, s ami megmaradt utána, az líra, az költészet… Ami sokkal hosszabb távra, évszázadokra, évezredekre szól. (Kitettem itt gyorsan a pontot, nehogy nem kívánt túlzásokba essek…) Tévedés lenne összekeverni, vagy együtt mérni a kettőt!

A Magyar Demokrata Fórum szép emlékű plakátja volt az 1990-es, a rendszerváltás utáni első szabad magyarországi parlamenti választásokon a Tovarisi, konyec! – orosz, vagyis cirill betűkkel készült – feliratú nyomtatvány, amelynek grafikáján hátulról láthatjuk egy szovjet tiszt széles tarkóját. Az orosz csapatok is akkortájt vonultak ki Magyarországról. Ez a mozzanat tölti be a teljes plakátot. Néha még ma is feltűnik belőle egy-egy példány internetes aukciókon, legutóbb is igen drága pénzért, huszonháromezer forintért láttam elkelni.

De nemcsak aukciókon! Ez a plakát tűnt fel néhány hete, október 2-án, a magyarországi kvótanépszavazás reggelén az újvidéki Magyar Szó honlapján is, amikor ismeretlen elkövetők feltörték a napilap internetes oldalát, és a közölt tartalmakat elérhetetlenné téve, ezt hagyták ott azok helyében. Ennek a digitalizált változata jelent meg a honlap minden látogatójának monitorán. Akármennyire is a pillanatnak, a napi aktualitásnak szóljanak tehát, a politikai üzenetek is így öröklődnek nemzedékről nemzedékre. Az még a kisebbik baj, hogy ezúttal ugyanazzal az üzenettel szólították meg a lap szerkesztőit, a mögöttük álló hatalom képviselőit a hackerek, amellyel 1990-ben Csoóriék a Magyar Demokrata Fórum nevében a levitézlett, szovjet típusú hatalom megtestesítőit. A párhuzamokról mindenki elgondolkodhat magában…

Sokkal nagyobb baj azonban, hogy a vajdasági magyar közélet az 1990-es magyarországi változásokkal ellentétes utat járt be az elmúlt nagyjából másfél évben: rendszerváltozás volt itt is – csak éppenséggel ellentétes irányú. Miközben a bezáródás, a beszűkülés jeleit láthatjuk az élet minden területén, a szovjet típusú egyszólamúság vált elfogadott, legitimizált követelménnyé. Aki pedig merészel ellentmondani, esetlegesen különvéleményt megfogalmazni, azt egzisztenciálisan ellehetetlenítik, kirúgják (mint a Magyar Szóból is nemrég az újságírók nagyobb csoportját…), elzárják előle a munkalehetőségeket. Változhatnak tehát össze-vissza a rendszerek és a módszerek, történhetnek társadalmi átalakulások, de az eszközök minden jel szerint azonosak maradnak.

Nem vagyok kárörvendő, hogy a Magyar Szó honlapját feltörték – ez nem is lenne illendő, s ez egyébként is csak egy szimptóma –, az azonban nyilvánvaló, hogy annak, akit ily módon megtámadtak, mielőbb nagyon mélyen magába kellene szállnia, és eltöprengenie azon, hogy a hackerek miért épp ezt az üzenetet hagyták ott neki. Miért látnak azonosságot a diktatórikus szovjet rezsim és a mai vajdasági magyar közélet állapotai között. A válaszok persze kézenfekvőek, csak hát a leggyakrabban épp azok nem akarják kimondani ezeket, s nem akarnak persze tenni sem ellene, akik szándékosan irányítják a vajdasági magyar közéletet ilyen tekintélyuralmi eszközökkel. Intő jel lehet nekik, hogy Csoóriéknak sikerült a rendszerváltás, a titkosszolgálati megfigyelések ellenére is megszerveződtek, erőt demonstráltak a diktatúra ellenében – aminek esszenciáját épp ez a plakát fejezi ki. A Magyar Demokrata Fórum pedig hamarosan kormányt alakított. A mai helyi kis, töpörödött diktátorok, kiskirályok (a királynőikkel és királynéikkal együtt…) egyelőre nyugodt lélekkel lenyomhatják még a szundi gombot az ébresztőn. De ha nem ismerik fel, hogy surranó pályájukon épp ők vették át a nem is oly kicsinyke ördög szerepét, akkor nem is lehet más a sorsuk, mint hogy az oly áhított időtlenség (az idők végezetéig…) helyett az idétlenségben ér véget politikai pályafutásuk.

Szó se róla, teljesen kiérdemelten!

(Családi Kör, 2016. október 20.)

Csoóri Sándor

Tovarisi, konyec!

Menettérti jeggyel naplózgatva az idei Sziget eseményeit

A Perspektívák közli Szabó Palócz Attila Szigetes-sorozatának második részét.

*

Menettérti jeggyel naplózgatva az idei Sziget eseményeit

Kell egy örökkévalóságnyi együttlét – Marky Ramone és csapata a délutáni napsütésben, avagy: A villámháború végén pedig egyre nagyobb és egyre csúnyább dolgokat hordott a képünkbe a szél (A Nagy Sziget-blog újraértelmezése, 2. rész)

„Valaki, valahol eldöntötte, hogy én leszek a csütörtök. Rendben, de leszögezem: már hétfőn is tudok csütörtököt mondani (sőt, szeretek is!). A péntek Robinson óta amúgy is foglalt. A sikerorientált világ csütörtöki szemlélője mindazonáltal nem szenved önbizalomhiányban. (Bár lehet, az illendőség megkívánná.) Ahogy Hófehérke Kuka nélkül csak ötölne-hatolna, úgy a hét csak tünetileg hatna csütörtök híján. Hófehérke hét legénye közül egyik sem mellőzhető, mert akkor nem csak a történet más, hanem a tanulsága is. Kuka, aki nevében hordozza jelenét, jövőképet is sejtet. Mégis, a banda többi hasonlóan szánalmas tagjával összeállva egészen más jelentéssel bír, mintha csak egyedül róla volna szó. A külön-külön tökkelütött bányászok mesebrigáddá érnek össze, mert képesek a mellérendelt életre. Elesettek, de nem elveszettek. A csatatér pedig nem szükségszerűen téves, mert a csata máshol van. Maradt viszont a tér, melyet a naplóíró így-úgy kitölt. Pl. törpékkel, akik birokra kelnek ugyan bármikor, de sohasem csatáznak. A győzni akarás korában avíttasok, mint a naplóírók.” (Kalapáti Ferenc)

Szóval, ha igazán nem is vedlettem át ezekben a napokban és immár hónapokban vérbeli naplóíróvá (mentségemre szolgáljon egy végeérhetetlen és végeláthatatlan költözködés…), az előzmények mégis adottak, voltak, lettek, és még mindig megvannak, sőt lesznek is, egy fontos kattintással pedig ITT! tudsz hozzáférni ezekhez…

Egészen furcsa napló az – vagy épp ez volna a szabványos, az avíttas, a szabadon szárnyaló, a csapongó? –, amely oda-vissza ugrál az időben, mintha menettérti jegyet váltott volna a pénztárnál, s aztán meg csak viszi a MÁV, vagy repíti az ugyancsak avíttas JŽ, Isten hírével, már maga sem tudja teljes bizonyossággal megállapítani, hogy hová, s már maga sem sejtheti, egyszer majd mely állomásra, peronra, vakvágányra – életének mely pályaudvarára, kiemelten fontos állomáshelyére – érkezik meg. No, de talán nem is számít túl sokat mindez u votaži, hiszen a lényeg úgyis az, hogy habár az előző részben a nulladik napi, botrányosan kezdődött és úgy is végződött Rihanna-koncertről írtam (nem, nem beszámolót, még véletlenül sem, hiszen arra képtelen is volnék…), de az idei Sziget Fesztivál mégis egy nappal korábban, 2016- augusztus 10-én, szerdán kezdődött, nem is akárhogyan! A Marky Ramone’s Blitzkrieg nevű tengerentúli formáció nyitotta meg a nagyszínpados programot. Nagyon készültünk rá, nagyon vártuk ezt a koncertet!

Aki vette magának a fáradtságot, és elolvasta az előző részben egyfajta tematikus leválogatásként, linkgyűjteményként összeállított felsorolásunkat, azt már semmiképp sem érheti a meglepetés erejével, hogy ugyanez a csapat három évvel ezelőtt, 2013-ban már játszott Magyarországon, akkor épp a VOLT Fesztivál zárónapján. Tehát a szervezőgárda, amely idehozta őket, nagyjából azonos… Nekem is az volt az első találkozásom velük, s igazán maradandó élményként pátyolgatom kicsiny lelkemben azóta is. Többször is gondoltam már azóta, hogy ha egyszer az életben megváltoztatnám a nevem, akkor egészen bizonyosan a Szpray Ramone nevet választanám magamnak. Bocs, apu, bocs, anyu! Nem akarok én megtagadni senkit sem, de hát akkor is… S tudom azt is, hogy nem kívánságműsor ez, de akkor is!

Sopronban délután léptek színpadra, vagy inkább koraeste (ahogy tetszik…), háromnegyed hét előtt öt perccel, vagyis 18:40-re volt meghirdetve a kezdés… Nyáron az még nagyon is délután! Nem mentünk be előre a pogóba, inkább megálltunk hátul, a tömeg mögött, ahol kényelmesen tudtunk ugrálni (nem préselődve…), s a dalszövegeket üvöltve élveztük a koncertet. Ennyi év után én már meg nem mondom, hogy melyik számnál érkezett tőlünk jobbról, a szomszédos nagyszínpad irányából két, ránézésre tinédzserkorú kislány – a lányunknál mindenképp fiatalabbak lehettek –, s ahogy odaértek hozzánk, megtorpantak mellettünk. Mindketten rózsaszín Ramones-pólót viseltek, jó alaposan megbámultak bennünket, „mit ugrál itt ez a két vénség?!”, néztek döbbenten…

– Mi ez? – kérdezte egyikük a zenére.
– Nem tudom – mondta a másik talán a vállát is vonogatva, majd továbbsétáltak.

 Ha ezt a logót látod, tudhatod, hogy rossz helyen már nem lehetsz… Minden más pedig ízlés és igény szerint adagolható…

Mi nem viseltünk Ramones-pólót, a franc sem tudja már, mi volt rajtunk aznap épp (öltözködés szempontjából egyébként teljesen megváltoztak, átalakultak a fesztiválok az utóbbi néhány évben; ez is megérne majd még egy misét, talán találok is rá alkalmat hamarosan, hogy visszatérjek erre a nagyszerű megfigyelésre…), azt meg nem kérdeztem, így hát nem is tudhatom, hogy ők mire gondoltak, amikor az „ereklyeboltban” pont ezeket a ruhaneműket szúrták ki maguknak. Vajon mi járhatott a fejükben? Egészen biztosan nem az, hogy:

Another night out on the street

Stopping for my usual seat

Oh, bartender, please

Tanqueray and tonic's my favorite drink

I don't like anything colored pink

That just stinks, it's not for me

S nem is az járhatott a fejükben, még véletlenül sem, amikor a boltban ezeket a rózsaszín Romones-pólókat kiválasztották, hogy:

It feels like somebody put something

Somebody put something in my drink

Somebody put something

Somebody put something

Blurred vision and dirty thoughts

Feel out of place, very distraught

Feel something coming on

Yeah, kick the jukebox, slam the floor

Drink, drink, drink, drink some more

I can't think

Hey, what's in this drink?

Pedig milyen jó is ez! Tehát igazán megérte volna nekik – szerintem legalábbis – akár gondolniuk is erre, vagy legalább felfedezni egy, a számukra még szokatlan új világot. De nem, nem tették, csak összenéztek és továbbálltak, hátrahagytak bennünket, mint valami őskori kövületet. Majd jönnek egyszer egy szép napon a régészek és feltárnak bennünket, mint tették azt a régi, antik görögök is a dinoszauruszmaradványokkal.

A külföldiek sokan körülnéznek még Budapesten, mielőtt megindulnának a Hajógyári-sziget felé...

Szóval tényleg nem ezek a dalsorok járhattak a fejükben, hacsak nem tett valaki valamit az italukba...

De ital meg, ha jól emlékszem, nem is volt a kezükben...

S akkor itt és most álljunk meg egy pillanatra... Akinek ugyanis felkeltette az érdeklődését a sorozatunk előző részében összeállított kis felsorolás, az talán kedvét leli majd az alábbiakban is:

2012

Charles a drága limuzinsofőr

A festőnő, akinek Magyarország a lehetőségek hazája

Allah minden napján szaladnak a lovak

Nekem előny, hogy kitűnök a tömegből – interjú Kasai Jnofinnal

Tom Yum – Buddha sem eszik jobbat

Faji megfontolások egy belvárosi presszóban

Kuba képviseletében

A kihívások ellenére a bevándorlók szeretik Magyarországot

Rögbiznek a Budapesti Számkivetettek

Bubble tea – sose felejted el az elsőt

Szárnyaló öregek az Urániában

Magyarország, ahol az álmaim valóra váltak

A szülőhaza nélküli ember

A magyarországi adók nagyon magasak, a szabályozás kiábrándító

A kedvenc magyar szava a papucs

Egyelőre ennyi, de ahogy időközben múltak az évek, sorozatunk is ugyanúgy folytatódik majd...

Az útlevél, amelynek segítségével tájékozódhatunk ebben a különleges világban, Csodaországban, amit egyebekben még úgy is neveznek, hogy Sziget Fesztiválköztársaság

Most látom azonban, így menet közben – ahogy egyesével levadászgatom a korábbi anyagainkhoz vezető linekekt –, hogy az akkori VOLT-os beszámolónkból itt, a Perspektívákon bizony elveszett időközben az egyik videó (a szolgáltató törölte...), amit nemcsak belinkeltünk oda, de be is ágyaztunk az anyag mellé. Jól megágyaztunk neki, no, mint Tibi atya az ágyaspálinkának... Vetett ágy, baldachin, örök élet, ingyen sör, szerelem! Ez a fenti videó ugyanis nem azonos a három évvel ezelőttivel. Ennyit talán mi is beújíthatunk három esztendő elteltével...

De ez a téma még majd alapos naplózgatást igényel, amelyben mindenképp résen kell majd lennünk... Maradjunk azonban egyelőre csak annyiban, hogy az én saját gyűjtésű, archivált változatom pedig ITT! érhető el ugyanebből a dalból:

Vagyis:

It feels like somebody put something

Somebody put something in my drink

Somebody put something

Somebody put something in my drink

Somebody put something

Somebody put something in my drink

Somebody put something

In my drink

In my drink

In my drink

In my drink

Szó se róla, a szervezők az idén sem kényeztették el szegény Marky Ramone-ékat: megint délutáni időpontot kaptak, ráadásul négykor, tizenhat nulla-nulla (szerintem nincs is olyan viszonyrendszer a világon, amelyben ez estének, vagy legalábbis koraestének volna minősíthető… hacsak nem a fehér éjszakák idején, valahol fent, a messzi Északon…), mint holmi helyi erők, középiskolás srácok, akiket a siófoki prolidiszkóban felengednek ugyan a színpadra az est fénypontja, a nagy sztár előtt, de csak azzal a kikötéssel – és abban a reményben –, hogy nem tesznek kárt a berendezésben, a felszerelésben. Legalábbis nem túl nagyot.

Délután még viszonylag kevesen verődtünk össze a nagyszínpad előtt, de ez a „kevés” maghatározás leginkább a helyszín adottságait, méreteit jellemzi, mert hát így is több ezren voltunk. S igazából egy ilyen produkciónak, mint amilyenek Marky Ramone-ék Blitzkrieg kiadásban, vagy éppenséggel az eredeti, hamisítatlan Ramonesnak is, nem ez az igazi közege. Hiszen itt nem a látvány, nem a show a lényeg. A zene van mindenek előtt, a külsőségei meg alapvetően esetlegesek, vagy legalábbis nagyon visszafogottak, oly annyira, hogy akár minimálisnak is mondhatnánk. Előadás van, produkció – the show must go on! mindenek előtt és mindenek felett –, amelyben persze az énekes mindig kötelezően megcsinálja a mag buliját, fetreng, lóbálja/lengeti a mikrofonját, lemegy a közönség közé (a biztonságiak legnagyobb rémületére…), ez afféle elvárás is vele szemben…

A publikum is rálapátol még minderre a maga módján a pogóval, a bulizással, az ugrálással, a dalszövegek üvöltésével (kérem, a másnapi rekedtségem, nézzék el nekem…), meg persze a sörözéssel is, de egészen másként hat ugyanaz egy ilyen, a beláthatatlan messzeség felé „nyílt terepen”, mint egy zárt térben, teszem azt, egy klubkoncerten.

S íme, egy kis hangulatélmény a helyszínről:

S nincs megállás egy pillanatra sem, szám számot követ, Rockaway beach, Teenage lobotomy, Psycho therapy… A végtelenségig, akárcsak ott a színpad előtt a „nyílt terep”, kiterített nyolcasként, mintha soha nem érhetne véget. S persze előre tudjuk, hogy de igen, majd egyszer valóban, eljön még az a pillanat, még a mi életünkben, de addig is egymásba lógnak a dalok, és a felesleges sallangokkal sem untatnak bennünket a zenészek. Szám végén legfeljebb jön egy beszámolás, ami meg már egyébként is a következőnek az eleje. S ennyi, minden más csak a zene…

A jó öreg Marky Ramone a dobok mögött… No igen, miatta igazán érdemes volt kijönni a Hajógyári-szigetre, aki csak Rihanna miatt tette meg ezt, nem is sejtheti igazából, hogy mekkorát tévedett… Azt meg még kevésbé, hogy milyen élményanyagról maradt le!

A körülmények – elsősorban a délutáni időpont, meg a hirtelen jött összeverődés a még szinte be sem fejezett sátorállítás után – azonban legfeljebb csak a hangulatot befolyásolják, a zene szempontjából teljesen mindegy, hogy ki és mikor lép színpadra. Markyék – ahogy a kivénhedt öregektől, az antik görögök által kiásott dinoszaurusz-leletektől illik is – ezúttal is remek formában hozták azt a teljesítményt, amitől úgy érezhettük magunkat, mintha visszaforgatták volna az idő kerekét, s valóban ott lennénk, ott lehetnénk egy igazi, valódi és hamisítatlan Ramones-koncerten, még ha ez igazából nem is adatott meg. Ne tartson senki hazugnak, nem felvágásból teszem, de én már a VOLT-os koncertjük óta is úgy mesélem, ha szóba kerül az ilyesmi, hogy Ramones-koncerten voltam. Már bocsánat… Ezek után meg még nagyobb meggyőződéssel teszem majd!

S akárhogy viselte is magát három évvel ezelőtt az a két tinédzserlány ott Sopronban, a Ramones, vagy a Mary Ramone’s Blitzkrieg nem generációs jelenség, ne fogja ezt senki a koromra, a nézőtéren ugyanis nagyjából egyforma számban vegyültünk mindenféle korosztályok. Némelyikünk még a nyomtatott műsorfüzetben keresgélte a programokat, mások meg az okostelefonjukra letöltött appot használták, de – ugyanazt találtuk mindnyájan. S talán épp ez a legszebb ebben a történetben. Hiszen – nagyjából – a Ramones is ugyanazt az azonos élményt adta meg nekünk. 

Lányom pedig a Ramones-pólóját nem itt vette az „ereklyeboltban”, hanem régóta hordja, és tudja is, hogy miért… Sőt, jobban is tudja, mint én, ugyanis a dalszövegeket nálamnál sokkal jobban fújja… Fejből!

A nagyszínpados program további részében Skunk Anansie és Die Antwoord, nem kell leszólni azt, amit nem szeretünk, majd a Chemical Brothersre visszajövünk. Közben azonban az idő is elromlott (lejárt a szavatossági ideje…), a szél egyre hisztisebb lett, egyre nagyobb és egyre csúnyább dolgokat hordott a képünkbe, aztán meg az eső is eleredt, így hát a Petőfi Rádió – Telekom VOLT Fesztivál színpadnál kötöttünk ki. Ez fedett, nem is ázik be, a Budapest Bárra meg egyébként elmennénk, ha nyitott programhelyszínen játszanak, akkor is… Itt van Lovasi, Németh Juci, Szűcs Krisztián, Behumi Dóri… És még sokan mások! Már akik…

A mínusz egyedik nap legfontosabb szigetes eseményeit pedig ITT! tételesen végigböngészheted. Aztán meg úgyis hazamentünk mi is, még a régi lakásunkba (mondom, hogy költözködünk…), mert az idei volt a második évünk a Szigeten, hogy úgy döntöttünk, nem sátrazunk, nem alszunk kint, hanem esténként mégis inkább hazataxizunk. Megvannak persze ennek is az előnyei és a hátrányai egyaránt, néhány éve még én is lenéztem azokat, akik úgy jöttek ki a fesztiválra, hogy közben kollégiumi szobát béreltek…

Aztán meg most itt van.

S talán ez is éppen egy olyan pillanat, amikor a naplóíró csütörtököt mond, akármilyen napot is jelezzenek a naptárak világszerte, akármilyen időszámítás szerint…

Végezetül pedig van itt még egy videó, amelyen a nemzetközi fesztiválvisszhangnak köszönhetően Marky Ramone-ék kulisszái mögé is beleshetünk. Előre szólok, hogy nyelvtudást igényel, mégis érdekes, izgalmas:

Dátumot ugyan nem írok fel (hiszen az eleve adott…), de akárhogy legyen is, itt tartunk most. No, innen kell majd továbbnaplóznom az eseményeket, remélhetőleg minél zárosabb határidőn belül. Addig is, nem mondhatok mást, mint, hogy:

(Folytatjuk)

(Perspektívák, 2016. október 16.)

Veszteség veszteség hátán

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila cikkét Veszteség veszteség hátán címmel, amelyben az Új Symposion 1983-as ügyével összefüggésbe hozható, most előkerült magyarországi belső elhárítási, III/III-as dokumentumokat dolgozza fel.

*

Veszteség veszteség hátán

Hogyan figyelte meg a III/III-as ügyosztály az Új Symposion folyóirat tevékenységét, és a Sziveri János vezette szerkesztőség 1983-as szétverését? (4. rész)

„Hiány viszont önbizalomittasan is van. Az idő haladtával egyre nagyobb. Hibernálódik az Ex, mint Walt Disney, a törpék rajzolója. Sziveri Jancsi olykor betüsszentett. Tudható, szendén és vigyorogva is lehet morgolódni. Veszteség veszteség hátán. Megnyerhető veszteség csak Tandorinál van. Jus murmurandi. Bár a még élő barátaimmal sem találkozok mostanság, nem érzem, hogy kevésbé becsülném őket, vagy eltávolodtam volna tőlük. Pl. évtizedek óta adós vagyok egy levéllel, amely valahogy így kezdődik: Tisztelt tanár úr, drága Mihály. A címzett Ilia Mihály lenne, aki bár egy napig sem tanított engem az egyetemen, mégis egyetlen tanárom volt, akit tiszta szívből tanár úrnak szólítok és tegezek magamban. Mégsem írom meg, mert egy levélnél többet érdemel. Sem őt, sem magamat nem akarom becsapni egy levéllel, ami azt az illúziót kelti mintha találkoztunk volna. (Naplóban leírható, ami levélben nem.)” (Kalapáti Ferenc)

Az újvidéki Szerb Nemzeti Színház 1982 októberében bemutatott Golubnjača című előadása országos botrányt kavart az akkori Jugoszláviában, s ahogy ma fogalmaznak – hiszen akkoriban nem lehetett volna az ilyesmit nyilvánosan kimondani –, „ez már csak a nyíltszíni bevallása volt a búvópatakként terjedő nacionalizmusoknak”, amelyek később a kilencvenes évek véres délszláv polgárháborúihoz és az ország széteséséhez vezettek. Jómagam tizenegy éves voltam akkor, tehát jószerivel esélyem sem volt megnézni a produkciót, Teofil Pančić, az ismert szerb publicista, akinek a témával foglalkozó cikkéből idéztem sorozatunk előző részében, valamivel idősebb, tizenhét esztendős volt az adott pillanatban. Ezért inkább olyanokat kérdeztem, akik látták is, és emlékeznek még az előadásra. Mint mondják, a Dejan Mijač rendezésében bemutatott darab alapvetően egy jó produkció volt, azonban a maga módján mellbevágó is egyben, hiszen tabutémákat feszegetett: arról szólt, hogyan gyilkolta egymást a két „testvéri nép”, vagyis a szerbek és a horvátok – ezúttal a horvát usztasákat állítva a középpontba. Habár nagyon sok korabeli előadás felvétele ma már elérhető, megtalálható az interneten, az 1982-es Golubnjačát hiába kerestem, találtam azonban Jovan Radulović drámájából egy másik változatot. A sors ironikus fintora, hogy ez pedig a prištinai Népszínházban (Nemzeti Színházban) az 1996-1997-es színházi évadban színre vitt bemutatónak a felvétele. Ennek rendezője már Jug Radivojević volt. Azt pedig talán nem nagyon kell magyarázgatnom, hogy miért látom bele a sors fintorát abba, hogy ezt a darabot az adott szezonban éppen Prištinában tűzték műsorra.

A Magyar Szó szerkesztőségében a következő év tavaszán, 1983. március 21-i datálással elkészített – nevével és aláírásával senki által fel nem vállalt – belső jelentés, amelynek már több részletét is megismerhették sorozatunk olvasói, s amelynek az anonimitásba menekülő szerzője azt a címet adta, hogy A művelődési rovat eszmei-politikai problémái, igyekezett összemosni a Golubnjača előadása körül kialakult országos botrányt az Új Symposion akkori, Sziveri János vezette szerkesztősége elleni kampánnyal, hadjárattal. De nemcsak ezzel, több más témát is idecitált: „Az eszmei áramlatokhoz való viszonyulás kérdésköréhez tartozik még néhány megnyilvánulás. Ilyen például Dobrica Ćosić könyvének megjelenése, Vuk Drašković Nož (Kés) című regénye, a Golubnjačával való további mesterkedések (Nova Gorica-i díjazása, a Sterija Játékokra való bejelentése, a belgrádi Zenit-kiállítás). Ezzel kapcsolatban a rovat (ideértve persze a Kilátót) többé-kevésbé elfogadhatóan reagált, éspedig különböző módon és mértékben. A Dobrica-könyv esetében az ezzel kapcsolatos reagálások ismertetésére korlátozódott, a Nožról részletes elemzést vett át, a Golubnjača-fejleményeket informatívan követte, ellenben a belgrádi Zenit-kiállításról csak egyszerű, mondhatni pőre informatív írást közölt (Ács J. tollából), amelyből kimaradt annak részletezése, hogy ez a mozgalom milyen nacionalista jelleget öltött.

Mindezek a dolgok nyilván arra utalnak, hogy az eszmei áramlások követésének nemcsak a puszta tényközlésben, az információk jó megválogatásában kell kimerülnie, hanem az elvszerű, elkötelezett újságírói reagálásokban is, akár kisebb jegyzetek erejéig is. Ez persze nagyobb figyelmet, éberséget, körültekintést követel mind a megfelelő területen működő újságírótól, mind pedig a szerkesztőtől is.

Az említett hiányosságok tudatosodásának pozitív következményeként néhány újabb eredmény is elkönyvelhető a szellemi harc frontján. Legelőbb is növekedett az éberség, fokozódott a tettrekészség a rovaton, ugyanakkor szorosabbá vált a kapcsolat a napi szerkesztéssel, operatívával, szerkesztőbizottsággal. Ennek jegyében készült el, illetve került a rovat hasábjaira a nagy visszhangot keltő Bori-írás a nevezetes Illyés-interjúval kapcsolatban.

Továbbá a Kilátó több teret szentel az országban zajló kulturális történéseknek, főleg azoknak, amelyek a szellemi áramlatokhoz és a negatív jelenségek eszmei bírálatához kapcsolódnak. Komoly munka eredménye a Marx-jubileumhoz kötődő írások megszerzése, s nem kevésbé a Hungarológiai Intézet rendezetlen önigazgatási helyzetének tényszerű bemutatása, bírálata.” Felemlegethető ügyekből tehát nem volt hiány a nyolcvanas évek elején…

Ha időrendi sorrendbe akarjuk rakni a sorozatunkban ismertetett dokumentumokból kirajzolódó eseményeket, akkor rövid lajstromunkat most a Golubnjača című előadás újvidéki bemutatójával kell kezdenünk.

Ez 1982. október 10-én történt.

Utána: 1983. február 20-án jelent meg a Magyar Szóban Bori Imre írása Még Illyés Gyulától sem! címmel.

1983. március 21-én kelt a Magyar Szó szerkesztőségének belső jelentése A művelődési rovat eszmei-politikai problémái címmel.

1983. május 5-én a napilap fegyelmi bizottsága nyilvános figyelmeztetésben részesítette Mák Ferencet az Új Symposion szerkesztéspolitikáját elítélő szöveg megírásának visszautasítása miatt.

1983. május 9-én a Vajdasági Szocialista Ifjúsági Szövetség (VSZISZ) tartományi választmányának elnöksége megvonta a bizalmat Sziveri János fő- és felelős szerkesztőtől, és a közvetlen munkatársait is alkalmatlannak nyilvánította feladatuk ellátására, mondván: „a folyóirat szerkesztősége az addigi összetételben nem képes eleget tenni társadalmi és programfeladatainak”. Jelezték azonban azt is, hogy a meghunyászkodókat szívesen visszafogadják: „az új szerkesztő bizottság tagjai lehetnek azok az eddigi tagok is, akik készek valóra váltani a folyóirat kijelölt koncepcióját”.

1983. május 27-én készült a magyarországi III/III-as ügyosztály „információs jelentése” arról, hogy a Magyar Írószövetség tagjai aláírásgyűjtést kezdeményeztek az Új Symposion akkor leváltott, Sziveri János vezette szerkesztőségének támogatására, mintegy tiltakozva a felsőbb hatalmi beavatkozás ellen. Ezt a dokumentumot ismertettük a múlt héten, azzal a megkötéssel, vagyis egyfajta „jövendöléssel”, hogy az utolsó mondatban jelzett névsort – „a levelet eddig az alábbi személyek írták alá:” – majd most ismertetjük.

Az ügyosztálynak az itt jelzett napon a tiltakozó levél aláírói közül az alábbiakról volt információja: „Béládi Miklós, Csoóri Sándor, Karinthy Ferenc, Képes Géza, Kiss Ferenc, Kiss Gy. Csaba, Köncöl Csaba [sic!; helyesen: Könczöl Csaba – szpa megj.], Oravecz Imre, Pomogáts Béla, Radnóti Sándor, Rónai László [sic!; helyesen: Rónay László; írói álnevén: Siki Géza – szpa megj.], Tornai József, Veres András, Szakolczay Lajos, Csalog Zsolt, Kiss Benedek, Veres Miklós [sic!; helyesen: Veress Miklós – szpa megj.], Czakó Gábor, Mészöly Miklós, Berkovits György, Bella István, Esterházy Péter, Réz Pál, Balassa Péter, Jávorszky Béla, Balázs József, Csurka István, Bernáth István.

Mezei András, Vészi Endre és Göncz Árpád azzal értenek csak egyet, hogy az írószövetség választmánya tárgyalja meg az ügyet.

Intézkedés:

Tájékoztatjuk az MSZMP Csongrád megyei bizottsága első titkárát.

Tájékoztatjuk a BM [Belügyminisztérium] III/III-5-ik osztályát.

Az információt »Szerkesztő« fn. [fedőnevű] bizalmas nyomozásban használjuk fel.”

1983. június 9-én készült el a Vagyoczky Béla rendőr alezredes, osztályvezető által jegyzett „napi operatív információs jelentés”, illetve a Mészáros Béláné rendőr alezredes, alosztályvezető által aláírt „napi jelentés” ugyanerről az aláírásgyűjtésről.

1983. június 14-én a Tanjug hírügynökség jelentést közölt az Új Symposion leváltott szerkesztőségének támogatására Magyarországon szervezett aláírásgyűjtésről, s ugyanezen a napon a Magyar Szó munkástanácsa határozott Mák Ferenc munkaviszonyának megszüntetéséről.

Vagyis ez volt az a nap, amikor Mák Ferencet kirúgták…

Ebben az esztendőben én már tizenkét éves lettem, Teofil Pančić pedig nagykorú. (Minderről egyébként fontos személyes, de legalább tárgyszerűen és alaposan dokumentált részleteket, kitételeket rejtettem el a József és a virtuózok című kisregényemben, amelyik a Teakarnevál című kötetemben jelet meg a budapesti Napkút Kiadó gondozásában az idei Ünnepi Könyvhétre.) Így zajlottak hát az események abban az évben, amelyben veszteség veszteség hátára halmozódott. Jus murmurandi. S habár Kalapáti Ferenc az Ilia Mihály „tanár úrnak” tervezett levelét tudtommal azóta sem írta meg, mégis, az említett professzor is tevékeny részese volt mindezeknek az eseményeknek. S ebből következik, hogy nemcsak naplóban, de beszervezett, ügynöki jelentésben is sok minden leírható, ami levélben nem. Márpedig, ha pontosak az információim, Ilia Mihályról akkoriban nem kevesebb, mint harmincnégy besúgó írt rendszeresen, naprakészen jelentéseket.

(Hét Nap, 2016. október 12.)

Az 1983. május 27-én keltezett információs jelentés második oldala – immár az aláírók névsorával

Megjelenik az Ex Symposion 1-2. (október-novemberi) száma

„1992. december 6.

Veszprémben megjelent az Ex Symposion 1-2. (október-novemberi) száma. A laphoz mellékelt röpcédulán közlik az olvasóval, hogy a szerkesztők többsége katonaszökevény, és korábban valamennyien szerkesztették az Új Symposion című újvidéki folyóiratot.
Szerkesztik: Balázs Attila (főszerkesztő-helyettes), Bozsik Péter (főszerkesztő), Horváth Ottó, Kalapáti Ferenc, Ladányi István (olvasószerkesztő). Munkatársak: Vojislav Despotov, Losoncz Alpár, Thomka Beáta, Tolnai Ottó. Tervezőszerkesztő: Fenyvesi Ottó.” (Csorba Béla – Vékás János: A kultúrtanti visszavág – A Symposion-mozgalom krónikája, Újvidék, 1993.)