Menettérti jeggyel naplózgatva az idei Sziget eseményeit

A Perspektívák közli Szabó Palócz Attila Szigetes-sorozatának második részét.

*

Menettérti jeggyel naplózgatva az idei Sziget eseményeit

Kell egy örökkévalóságnyi együttlét – Marky Ramone és csapata a délutáni napsütésben, avagy: A villámháború végén pedig egyre nagyobb és egyre csúnyább dolgokat hordott a képünkbe a szél (A Nagy Sziget-blog újraértelmezése, 2. rész)

„Valaki, valahol eldöntötte, hogy én leszek a csütörtök. Rendben, de leszögezem: már hétfőn is tudok csütörtököt mondani (sőt, szeretek is!). A péntek Robinson óta amúgy is foglalt. A sikerorientált világ csütörtöki szemlélője mindazonáltal nem szenved önbizalomhiányban. (Bár lehet, az illendőség megkívánná.) Ahogy Hófehérke Kuka nélkül csak ötölne-hatolna, úgy a hét csak tünetileg hatna csütörtök híján. Hófehérke hét legénye közül egyik sem mellőzhető, mert akkor nem csak a történet más, hanem a tanulsága is. Kuka, aki nevében hordozza jelenét, jövőképet is sejtet. Mégis, a banda többi hasonlóan szánalmas tagjával összeállva egészen más jelentéssel bír, mintha csak egyedül róla volna szó. A külön-külön tökkelütött bányászok mesebrigáddá érnek össze, mert képesek a mellérendelt életre. Elesettek, de nem elveszettek. A csatatér pedig nem szükségszerűen téves, mert a csata máshol van. Maradt viszont a tér, melyet a naplóíró így-úgy kitölt. Pl. törpékkel, akik birokra kelnek ugyan bármikor, de sohasem csatáznak. A győzni akarás korában avíttasok, mint a naplóírók.” (Kalapáti Ferenc)

Szóval, ha igazán nem is vedlettem át ezekben a napokban és immár hónapokban vérbeli naplóíróvá (mentségemre szolgáljon egy végeérhetetlen és végeláthatatlan költözködés…), az előzmények mégis adottak, voltak, lettek, és még mindig megvannak, sőt lesznek is, egy fontos kattintással pedig ITT! tudsz hozzáférni ezekhez…

Egészen furcsa napló az – vagy épp ez volna a szabványos, az avíttas, a szabadon szárnyaló, a csapongó? –, amely oda-vissza ugrál az időben, mintha menettérti jegyet váltott volna a pénztárnál, s aztán meg csak viszi a MÁV, vagy repíti az ugyancsak avíttas JŽ, Isten hírével, már maga sem tudja teljes bizonyossággal megállapítani, hogy hová, s már maga sem sejtheti, egyszer majd mely állomásra, peronra, vakvágányra – életének mely pályaudvarára, kiemelten fontos állomáshelyére – érkezik meg. No, de talán nem is számít túl sokat mindez u votaži, hiszen a lényeg úgyis az, hogy habár az előző részben a nulladik napi, botrányosan kezdődött és úgy is végződött Rihanna-koncertről írtam (nem, nem beszámolót, még véletlenül sem, hiszen arra képtelen is volnék…), de az idei Sziget Fesztivál mégis egy nappal korábban, 2016- augusztus 10-én, szerdán kezdődött, nem is akárhogyan! A Marky Ramone’s Blitzkrieg nevű tengerentúli formáció nyitotta meg a nagyszínpados programot. Nagyon készültünk rá, nagyon vártuk ezt a koncertet!

Aki vette magának a fáradtságot, és elolvasta az előző részben egyfajta tematikus leválogatásként, linkgyűjteményként összeállított felsorolásunkat, azt már semmiképp sem érheti a meglepetés erejével, hogy ugyanez a csapat három évvel ezelőtt, 2013-ban már játszott Magyarországon, akkor épp a VOLT Fesztivál zárónapján. Tehát a szervezőgárda, amely idehozta őket, nagyjából azonos… Nekem is az volt az első találkozásom velük, s igazán maradandó élményként pátyolgatom kicsiny lelkemben azóta is. Többször is gondoltam már azóta, hogy ha egyszer az életben megváltoztatnám a nevem, akkor egészen bizonyosan a Szpray Ramone nevet választanám magamnak. Bocs, apu, bocs, anyu! Nem akarok én megtagadni senkit sem, de hát akkor is… S tudom azt is, hogy nem kívánságműsor ez, de akkor is!

Sopronban délután léptek színpadra, vagy inkább koraeste (ahogy tetszik…), háromnegyed hét előtt öt perccel, vagyis 18:40-re volt meghirdetve a kezdés… Nyáron az még nagyon is délután! Nem mentünk be előre a pogóba, inkább megálltunk hátul, a tömeg mögött, ahol kényelmesen tudtunk ugrálni (nem préselődve…), s a dalszövegeket üvöltve élveztük a koncertet. Ennyi év után én már meg nem mondom, hogy melyik számnál érkezett tőlünk jobbról, a szomszédos nagyszínpad irányából két, ránézésre tinédzserkorú kislány – a lányunknál mindenképp fiatalabbak lehettek –, s ahogy odaértek hozzánk, megtorpantak mellettünk. Mindketten rózsaszín Ramones-pólót viseltek, jó alaposan megbámultak bennünket, „mit ugrál itt ez a két vénség?!”, néztek döbbenten…

– Mi ez? – kérdezte egyikük a zenére.
– Nem tudom – mondta a másik talán a vállát is vonogatva, majd továbbsétáltak.

 Ha ezt a logót látod, tudhatod, hogy rossz helyen már nem lehetsz… Minden más pedig ízlés és igény szerint adagolható…

Mi nem viseltünk Ramones-pólót, a franc sem tudja már, mi volt rajtunk aznap épp (öltözködés szempontjából egyébként teljesen megváltoztak, átalakultak a fesztiválok az utóbbi néhány évben; ez is megérne majd még egy misét, talán találok is rá alkalmat hamarosan, hogy visszatérjek erre a nagyszerű megfigyelésre…), azt meg nem kérdeztem, így hát nem is tudhatom, hogy ők mire gondoltak, amikor az „ereklyeboltban” pont ezeket a ruhaneműket szúrták ki maguknak. Vajon mi járhatott a fejükben? Egészen biztosan nem az, hogy:

Another night out on the street

Stopping for my usual seat

Oh, bartender, please

Tanqueray and tonic's my favorite drink

I don't like anything colored pink

That just stinks, it's not for me

S nem is az járhatott a fejükben, még véletlenül sem, amikor a boltban ezeket a rózsaszín Romones-pólókat kiválasztották, hogy:

It feels like somebody put something

Somebody put something in my drink

Somebody put something

Somebody put something

Blurred vision and dirty thoughts

Feel out of place, very distraught

Feel something coming on

Yeah, kick the jukebox, slam the floor

Drink, drink, drink, drink some more

I can't think

Hey, what's in this drink?

Pedig milyen jó is ez! Tehát igazán megérte volna nekik – szerintem legalábbis – akár gondolniuk is erre, vagy legalább felfedezni egy, a számukra még szokatlan új világot. De nem, nem tették, csak összenéztek és továbbálltak, hátrahagytak bennünket, mint valami őskori kövületet. Majd jönnek egyszer egy szép napon a régészek és feltárnak bennünket, mint tették azt a régi, antik görögök is a dinoszauruszmaradványokkal.

A külföldiek sokan körülnéznek még Budapesten, mielőtt megindulnának a Hajógyári-sziget felé...

Szóval tényleg nem ezek a dalsorok járhattak a fejükben, hacsak nem tett valaki valamit az italukba...

De ital meg, ha jól emlékszem, nem is volt a kezükben...

S akkor itt és most álljunk meg egy pillanatra... Akinek ugyanis felkeltette az érdeklődését a sorozatunk előző részében összeállított kis felsorolás, az talán kedvét leli majd az alábbiakban is:

2012

Charles a drága limuzinsofőr

A festőnő, akinek Magyarország a lehetőségek hazája

Allah minden napján szaladnak a lovak

Nekem előny, hogy kitűnök a tömegből – interjú Kasai Jnofinnal

Tom Yum – Buddha sem eszik jobbat

Faji megfontolások egy belvárosi presszóban

Kuba képviseletében

A kihívások ellenére a bevándorlók szeretik Magyarországot

Rögbiznek a Budapesti Számkivetettek

Bubble tea – sose felejted el az elsőt

Szárnyaló öregek az Urániában

Magyarország, ahol az álmaim valóra váltak

A szülőhaza nélküli ember

A magyarországi adók nagyon magasak, a szabályozás kiábrándító

A kedvenc magyar szava a papucs

Egyelőre ennyi, de ahogy időközben múltak az évek, sorozatunk is ugyanúgy folytatódik majd...

Az útlevél, amelynek segítségével tájékozódhatunk ebben a különleges világban, Csodaországban, amit egyebekben még úgy is neveznek, hogy Sziget Fesztiválköztársaság

Most látom azonban, így menet közben – ahogy egyesével levadászgatom a korábbi anyagainkhoz vezető linekekt –, hogy az akkori VOLT-os beszámolónkból itt, a Perspektívákon bizony elveszett időközben az egyik videó (a szolgáltató törölte...), amit nemcsak belinkeltünk oda, de be is ágyaztunk az anyag mellé. Jól megágyaztunk neki, no, mint Tibi atya az ágyaspálinkának... Vetett ágy, baldachin, örök élet, ingyen sör, szerelem! Ez a fenti videó ugyanis nem azonos a három évvel ezelőttivel. Ennyit talán mi is beújíthatunk három esztendő elteltével...

De ez a téma még majd alapos naplózgatást igényel, amelyben mindenképp résen kell majd lennünk... Maradjunk azonban egyelőre csak annyiban, hogy az én saját gyűjtésű, archivált változatom pedig ITT! érhető el ugyanebből a dalból:

Vagyis:

It feels like somebody put something

Somebody put something in my drink

Somebody put something

Somebody put something in my drink

Somebody put something

Somebody put something in my drink

Somebody put something

In my drink

In my drink

In my drink

In my drink

Szó se róla, a szervezők az idén sem kényeztették el szegény Marky Ramone-ékat: megint délutáni időpontot kaptak, ráadásul négykor, tizenhat nulla-nulla (szerintem nincs is olyan viszonyrendszer a világon, amelyben ez estének, vagy legalábbis koraestének volna minősíthető… hacsak nem a fehér éjszakák idején, valahol fent, a messzi Északon…), mint holmi helyi erők, középiskolás srácok, akiket a siófoki prolidiszkóban felengednek ugyan a színpadra az est fénypontja, a nagy sztár előtt, de csak azzal a kikötéssel – és abban a reményben –, hogy nem tesznek kárt a berendezésben, a felszerelésben. Legalábbis nem túl nagyot.

Délután még viszonylag kevesen verődtünk össze a nagyszínpad előtt, de ez a „kevés” maghatározás leginkább a helyszín adottságait, méreteit jellemzi, mert hát így is több ezren voltunk. S igazából egy ilyen produkciónak, mint amilyenek Marky Ramone-ék Blitzkrieg kiadásban, vagy éppenséggel az eredeti, hamisítatlan Ramonesnak is, nem ez az igazi közege. Hiszen itt nem a látvány, nem a show a lényeg. A zene van mindenek előtt, a külsőségei meg alapvetően esetlegesek, vagy legalábbis nagyon visszafogottak, oly annyira, hogy akár minimálisnak is mondhatnánk. Előadás van, produkció – the show must go on! mindenek előtt és mindenek felett –, amelyben persze az énekes mindig kötelezően megcsinálja a mag buliját, fetreng, lóbálja/lengeti a mikrofonját, lemegy a közönség közé (a biztonságiak legnagyobb rémületére…), ez afféle elvárás is vele szemben…

A publikum is rálapátol még minderre a maga módján a pogóval, a bulizással, az ugrálással, a dalszövegek üvöltésével (kérem, a másnapi rekedtségem, nézzék el nekem…), meg persze a sörözéssel is, de egészen másként hat ugyanaz egy ilyen, a beláthatatlan messzeség felé „nyílt terepen”, mint egy zárt térben, teszem azt, egy klubkoncerten.

S íme, egy kis hangulatélmény a helyszínről:

S nincs megállás egy pillanatra sem, szám számot követ, Rockaway beach, Teenage lobotomy, Psycho therapy… A végtelenségig, akárcsak ott a színpad előtt a „nyílt terep”, kiterített nyolcasként, mintha soha nem érhetne véget. S persze előre tudjuk, hogy de igen, majd egyszer valóban, eljön még az a pillanat, még a mi életünkben, de addig is egymásba lógnak a dalok, és a felesleges sallangokkal sem untatnak bennünket a zenészek. Szám végén legfeljebb jön egy beszámolás, ami meg már egyébként is a következőnek az eleje. S ennyi, minden más csak a zene…

A jó öreg Marky Ramone a dobok mögött… No igen, miatta igazán érdemes volt kijönni a Hajógyári-szigetre, aki csak Rihanna miatt tette meg ezt, nem is sejtheti igazából, hogy mekkorát tévedett… Azt meg még kevésbé, hogy milyen élményanyagról maradt le!

A körülmények – elsősorban a délutáni időpont, meg a hirtelen jött összeverődés a még szinte be sem fejezett sátorállítás után – azonban legfeljebb csak a hangulatot befolyásolják, a zene szempontjából teljesen mindegy, hogy ki és mikor lép színpadra. Markyék – ahogy a kivénhedt öregektől, az antik görögök által kiásott dinoszaurusz-leletektől illik is – ezúttal is remek formában hozták azt a teljesítményt, amitől úgy érezhettük magunkat, mintha visszaforgatták volna az idő kerekét, s valóban ott lennénk, ott lehetnénk egy igazi, valódi és hamisítatlan Ramones-koncerten, még ha ez igazából nem is adatott meg. Ne tartson senki hazugnak, nem felvágásból teszem, de én már a VOLT-os koncertjük óta is úgy mesélem, ha szóba kerül az ilyesmi, hogy Ramones-koncerten voltam. Már bocsánat… Ezek után meg még nagyobb meggyőződéssel teszem majd!

S akárhogy viselte is magát három évvel ezelőtt az a két tinédzserlány ott Sopronban, a Ramones, vagy a Mary Ramone’s Blitzkrieg nem generációs jelenség, ne fogja ezt senki a koromra, a nézőtéren ugyanis nagyjából egyforma számban vegyültünk mindenféle korosztályok. Némelyikünk még a nyomtatott műsorfüzetben keresgélte a programokat, mások meg az okostelefonjukra letöltött appot használták, de – ugyanazt találtuk mindnyájan. S talán épp ez a legszebb ebben a történetben. Hiszen – nagyjából – a Ramones is ugyanazt az azonos élményt adta meg nekünk. 

Lányom pedig a Ramones-pólóját nem itt vette az „ereklyeboltban”, hanem régóta hordja, és tudja is, hogy miért… Sőt, jobban is tudja, mint én, ugyanis a dalszövegeket nálamnál sokkal jobban fújja… Fejből!

A nagyszínpados program további részében Skunk Anansie és Die Antwoord, nem kell leszólni azt, amit nem szeretünk, majd a Chemical Brothersre visszajövünk. Közben azonban az idő is elromlott (lejárt a szavatossági ideje…), a szél egyre hisztisebb lett, egyre nagyobb és egyre csúnyább dolgokat hordott a képünkbe, aztán meg az eső is eleredt, így hát a Petőfi Rádió – Telekom VOLT Fesztivál színpadnál kötöttünk ki. Ez fedett, nem is ázik be, a Budapest Bárra meg egyébként elmennénk, ha nyitott programhelyszínen játszanak, akkor is… Itt van Lovasi, Németh Juci, Szűcs Krisztián, Behumi Dóri… És még sokan mások! Már akik…

A mínusz egyedik nap legfontosabb szigetes eseményeit pedig ITT! tételesen végigböngészheted. Aztán meg úgyis hazamentünk mi is, még a régi lakásunkba (mondom, hogy költözködünk…), mert az idei volt a második évünk a Szigeten, hogy úgy döntöttünk, nem sátrazunk, nem alszunk kint, hanem esténként mégis inkább hazataxizunk. Megvannak persze ennek is az előnyei és a hátrányai egyaránt, néhány éve még én is lenéztem azokat, akik úgy jöttek ki a fesztiválra, hogy közben kollégiumi szobát béreltek…

Aztán meg most itt van.

S talán ez is éppen egy olyan pillanat, amikor a naplóíró csütörtököt mond, akármilyen napot is jelezzenek a naptárak világszerte, akármilyen időszámítás szerint…

Végezetül pedig van itt még egy videó, amelyen a nemzetközi fesztiválvisszhangnak köszönhetően Marky Ramone-ék kulisszái mögé is beleshetünk. Előre szólok, hogy nyelvtudást igényel, mégis érdekes, izgalmas:

Dátumot ugyan nem írok fel (hiszen az eleve adott…), de akárhogy legyen is, itt tartunk most. No, innen kell majd továbbnaplóznom az eseményeket, remélhetőleg minél zárosabb határidőn belül. Addig is, nem mondhatok mást, mint, hogy:

(Folytatjuk)

(Perspektívák, 2016. október 16.)

Nem tudom, de Rihanna nem is érdekelt…

A Perspektívák közli Szabó Palócz Attila szigetes összefoglalójának első részét.

*

Nem tudom, de Rihanna nem is érdekelt…

A nagyszínpados főműsoridő nem a Szentírás, a belépőjegy megvásárlása pedig senkit sem kötelez arra, hogy ott csápoljon minden este (A Nagy Sziget-blog újraértelmezése, 1. rész)

„Többre becsülöm annak kifejezését, hogy nincs mit kifejezni, nincs mivel és nincs miből kifejezni, hogy nem létezik a kifejezés ereje, a kifejezés vágya, csak a kifejezés kötelessége.” (Samuel Beckett)

Miután elterjedt a híre, és egyre több cikk jelent meg elsősorban az internetes portálokon arról, hogy milyen silány produkcióval bódította a jónépet Rihanna az idei Sziget Fesztiválon 2016. augusztus 11-én, vagyis a rendezvény nulladik napján, barátaim, kollégáim, ismerőseim és üzletfeleim, bíráim és hóhéraim, rajongóim és ellenfeleim, főnökeim és beosztottjaim, jobbágyaim és cselédeim, bírálóim és trolljaim gyakorlatilag sorozatban kérdezgették minden elérhető fórumon, lépten-nyomon – mintha ez holmiféle kimeríthetetlen téma lenne –, hogy valóban annyira csapnivaló volt-e koncert, mint amennyire a tudósítások, beszámolók, összefoglalók, dühöngések és hőzöngések mondják. Engem pedig már ez a kérdés is váratlanul ért. Nem tudom – vonogattam hát a vállamat tanácstalanul.

Mégis, most mit mondhatnék erre?!

„A fél órás késés után lenyomott siófoki prolidiszkója minden volt, csak elégséges szolgáltatás nem” – írta Rihannáról a Nullahategy.hu szerzője, s vélhetően ez volt a legjobb, én legalábbis nagyon jót derültem rajta. „Rihanna tudta, hogy csak este 11-ig játszhat, mégis úgy döntött, hogy csak tízkor lép színpadra” – írta az Index. Meg még ezt is: „Rihanna egyébként a meg nem erősített hírek szerint 280 millió forint körüli összegért lép fel a Szigeten, amire előleget sem kért, a stáb egyik tagja csak akkor nyújtott át egy egymillió dolláros számlát, amikor már fel volt pakolva a színpad. A zeneiparban a 90 percesre tervezett koncertek esetében a szerződés általában 60 percet jelöl meg a legrövidebb olyan fellépési időként, amiért már jár a teljes gázsi.” Nos, hát igen… „A lelkesedés elpárolgása érthető: az ígéret úgy öt-, rosszabb esetben tízpercenként benne volt a buliban, hogy most már tényleg lesz valami ebből, de végül aztán inkább hazavitte magával az énekesnő” – olvastam a Nők Lapja Cafén. „300 millióért csak tátogott Rihanna a Sziget közönségének” – írta a Tizpertiz.hu. Meg még ezt is: „Többen kikeltek magukból Rihanna szigetes haknija után, mondhatni teljesen jogosan. A barbadosi, nyolcszoros Grammy-díjas énekesnő és fene tudja még mi, botrányos előadást rittyentett a magyar közönségnek. Nem elég hogy késett, CD minőségben is énekelt mikrofon nélkül.” S ezek akkor itt még mindig csak szemelvények a szigetes Rihanna-koncert cseppet sem pozitív sajtóvisszhangjából. S igen, mindezt én is láttam már akkor is, a mindezt kiváltó karaokepartit azonban nem.

Meg aztán úgy nagy általánosságban: Hogy a csudában kerül egyáltalán ide egyáltalán egy Rihanna-szintű énekesnő?

Mi szél fútta ide hozzánk?!

Mert persze, hogy szeretem én a Szigetet továbbra is hűségesen (csak olykor-olykor csalom meg egy kis újvidéki EXIT-tel, soproni VOLT Fesztivállal, a szép emlékű, de néhány esztendeje már megszűnt zentai Nyári Ifjúsági Játékokkal, s mindössze egyetlenegyszer estem csak bűnbe Zamárdiban a Balaton Sounddal… a más, apróbb esetek, mintha meg sem történtek volna, rajtuk a fátyol, merüljenek csak el szép abban a balladaiban, igen, a félhomályban… most nekem hiszel, drágám, vagy a szemednek?!... mondjuk, töretlenül s egyre inkább vágyakozom az oromi Malom Fesztivál után, de ez a csábítás egyelőre még nem teljesedett be…), s visszajárok már évtizedek óta, annak ellenére is, hogy a velem egykorú barátaim, haverjaim, egykori szigetes (bűn)társaim közül ma már többen is értetlenkedve kérdezgetik: „Az idén is kimentek?!” Nem értem a kérdést, kedves barátaim… Mire vonatkozik ez? Vagy kit akartatok ti most ezzel megszólítani? Mi tudna eltántorítani ettől?!

Kit akartok hülyíteni?!

Azzal azonban tisztában kell lennie mindenkinek, aki kilátogat ebben a nyári időszakban a Hajógyári-szigetre, hogy ott bizony nem minden program fog megfelelni az ízlésének. Én előre szóltam! Ahogy Gerendai Károly főszervező mondta egyszer (s ennek is legalább tíz éve már…) egy interjúban: „A Sziget nem tájfutóverseny.” Nem bizony! Tehát nem is kell, és nem is lehet, de legfőképp nem is szabad arra törekednünk, hogy minden meghirdetett programpontra becsülettel odaérjünk, ahogy a táblázatban, meg persze a Sziget Fesztiválköztársaság útlevelében le van írva – a régi szép pesti estes idők, amikor még napi bontás is volt a műsorfüzet végén! hjaaa… kérem! –, mintha csak ledolgozni akarnánk az egészet. Nem.
Az esetleges kötelességtudatot ilyenkor bizony otthon kell hagyni… Jól behűtve, mintha fesztiválsör lenne az is! Mert ezekben a napokban a fesztiválsör a meghatározó tényező. A periódusos rendszerszervező erő, talán még Dmitrij Ivanovics Mengyelejev is büszke lenne rá… Mert ezekben a napokban elsősorban a fesztiválsör habján keresztül látjuk a világot… S igen, ha másvalami esetleg jobban érdekel egy másik programhelyszínen, akkor nyugodt lélekkel ott lehet hagyni akár David Bowie koncertjét is (nyugodjék békében!), a nagyszínpados főműsoridő nem a Szentírás, semmi sem kötelezi a látogatót, hogy ott töltse az estéit.

A legjobb buli mindig ott van, ahol te akarod, a meghirdetett program pedig csak egyfajta rendszerszervező erő, amihez ugyan tarthatod magad, ha akarod, de igazából semmire sem kötelez…

Szóval – hogy szavamat ne feledjem – én igazán szeretem a Szigetet (s pontosan húsz esztendeje már folyamatosan együtt is élek már vele… csak kényszerű egy egyszeri megszakítás állhatott közénk egy nyúlfarknyi átmeneti időre, amikor kívülről akarták irányítani, befolyásolni kapcsolatunkat, de ez sem igazán jött össze nekik… húsz év… húsz esztendőm hatalom, s bizony másoknak párkapcsolatból, házasságból is sok az ilyesmi, nemhogy fesztiválból…), talán nem is kell ehhez jobb bizonyság, mint az alábbi kis felsorolás:

2012

Szigetes utazás az afgán gasztronómiában avagy: tortát spenótból?!

Változások és változatok az állandóságban

A méz cukrozása

2015

Esélylatolgatások fesztiválhangulatban

Fesztiválozás az árpatáblák szegletében

Fesztiválgalaxis útikalauz - gasztrobloggereknek is

Az arcok változnak, az élmény marad – És ami igazán nagyszeráű volt mindebben, azt olyan szuvenírként viszed magaddal a fesztivál végén, amely soha nem kallódhat el, akárhány költözködés, cihelődés vár is még rád az életben

És igen, ugyanígy szeretem a soproni VOLT Fesztivált is, s ennek a meghitt, intim kapcsolatnak ugyancsak bőséges bizonysága van már:

2012

Mi a csilpcsalpfüzikével vagyunk!

2013

Mi került az italomba?

2016

Az Iron Maiden ezúttal azték köntösbe öltözött

S néhányat még csak a lelki üdvünk ápolása érdekében, afféle futó kalandként:

2012

A színésznők is délről jönnek – Interjú Nagy Abonyi Saroltával

A messziről jött ember balladája

Egy „indián” törzs tagjává lettem - interjú Bartha György költővel

Apróságok, amelyek másnak talán fel sem tűnnek

Mi marad az irodalomból, ha elveszti határontúliságát?

2013

Határon túli magyarok az anyaországban

Amikor megtelik a nagyszínpad előtti tér, akkor visszavonhatatlanul elkezdődik az oly annyira áhított egy hét együttlét...

S akkor mindez – mármint a képünk feletti, akár önvallomásnak is beillő, ténylegesen és visszavonhatatlanul önleleplező linkgyűjtemény – még mindig ugyanúgy csak egy kis szűkített ízelítő a fenenagy teljességből, ahogy kicsit fentebb meg a Rihanna-blokkunk is az volt. „Egymillió dolláros falunap – ilyen volt Rihanna” – írta a HVG. S mégis, húszesztendei, vagyis két évtizednyi (nem, ennyire öreg még nem lehetek…) szigetelés, Sziget-jelenlét, vagyis húszévnyi együttlét alatt azért csak volt időnk és alkalmunk és lehetőségünk és módszertanunk kidolgoznunk a magunk kis, külön bejáratú önvédelmi mechanizmusait, módszereit. Nem, természetesen a mi ízlésünknek sem felel meg a húsz esztendővel ezelőtti kezdetek óta sem éppen minden a nagyszínpad felhozatalából. S különösképp nem teszi meg nekünk ezt a csekélyke kis szívességet, mióta a fesztivál – vélhetően a nézőszám növelése érdekében, s nem kevésbé anyagi megfontolásokból is – egyre inkább igyekszik beilleszkedni a nemzetközi mainstream (él)vonalba…

Másképp megfogalmazva ugyanez: …s különösképp nem teszi meg nekünk ezt a csekélyke kis szívességet, mióta a fesztivál „lement kutyába”…

Rihanna belépője a siófoki prolidiszkóba

Eltelt már néhány nagyszerű év ebben a tudatállapotban, így hát végre ki kell mondanunk, hogy a Sziget, akármennyire fantasztikus Fesztiválköztársasággá avanzsált is időközben, és akármilyen fanatikusan szeretjük is – bizony-bizony mondom néktek! –, lement csápoló kutyába. S ehhez pedig máris van egy zenei ajánlatom, ami természetesen nem szerepelt az idei nagyszínpados programban:

Dúdolgassuk hát a tábortűz mellett együtt a szervezőkkel egy szál gitár kíséretében:

Inkább költ az ember nőre

Nincs igény a kutyabőrre

Minden ebnek van jövője

Hogyha nincsen túl szép szőre

A kutyákat fodrász nyírja

Sampon is van, hogyha bírja

Ne sajnáld a kutyát, kopasz

Nemsokára itt a tavasz

Le kell menni kutyába!

Légy a kutyák királya!

Ne királyok kutyája!

Kopaszkutya csókolj meg!

Kopaszkutya harapj meg!

Kopaszkutya csókolj meg!

Életében siker legyen

Gyorsan kopasz kutyát vegyen

Messze már a török, tatár

Nincs szebb, mint egy kopasz agár

A legjobb buli mindig épp ott van, ahol te akarod, és azokkal, akikkel te akarod… hiszen az összes látogató, az összes szitizen a barátod ezen a héten!

Le kell menni kutyába!

Légy a kutyák királya!

Ne királyok kutyája!

Kopaszkutya csókolj meg!

Kopaszkutya harapj meg!

Kopaszkutya csókolj meg!

Kopaszkutya balhéból!

Jót harapunk egymásból!

Jót harapunk egymásból”

Tavaly sem igazán értettem, hogy miért kellett egy Robbie Williamst idehozni, hogy kényeskedjen itt – azt akarta, hogy helikopterrel vigyék ki a Kempinski szállodából a Hajógyári-szigetre, meg csak úgy halmozta a sztárallűröket –, de az ő haknija akkor még vállalható volt, s hozta a nézőszámot is, így hát végül mégis mindenki elégedetten zuhant össze utána nyugovóra. Az idén meg Rihanna…

Szóval mióta mindenféle davidguetták a Sziget Fesztiválköztársaság nagyszínpadára tehetik a lábukat (pedig egykor még Lang Györgyit, a Pa-Dö-Dő jellegzetes külsejű és megjelenésű, tehát bárki mással összetéveszthetetlen énekesnőjét is le akarták rugdosni onnan a biztonságiak…), a spontán önvédelmi mechanizmusunk részeként kialakult egy olyan szokásunk, hogy a fellépésükre a műsorfüzetben, vagyis az útlevélben megjelölt időpontban megkeressük a Hajógyári-sziget legtávolabb eső pontját, ahová a neves előadó műsora már egészen biztosan nem hallatszik el. S ott aztán tábort ütünk… Jó, és a nagyszínpados programoknál sokkal jobb koncertek ott is mindig akadnak szép számmal. Ezen a sorsszerű csütörtöki napon, 2016. augusztus 11-én, a Sziget Fesztiválon például az A38 színpadon, illetve a Petőfi Rádió és a Telekom VOLT Fesztivál közös programhelyszínén is sokkal jobb műsorokat kínált a programfüzet, mintha Rihanna történetesen nem kényeskedik, és nem hozza a jól bejáratott és lejáratott szárallűrjeit, hanem a lehető legjobb formáját nyújtotta volna…

Szóval olyan jó a legjobb kiadásában sem lehetett volna.

S ez a lényeg…

Aki pedig mindezt nem érti, annak nyugodt lélekkel tudom ajánlani Etus (vagyis Csűrös Karola művésznő…) egykor még úttörőnek és részben polgárpukkasztónak szánt, nyaktörő kiselőadását a kemény rockról a sokak számára az időközben eltelt évtizedek ellenére is (vagy talán épp azok miatt…) még mindig szép emlékűként szeretett Szomszédok című tévésorozatból:

Mindezek a tanulságok után még csak egyvalamit, de azt nagyon is komolyan: aki csak a Rihanna-koncert miatt ment ki a Sziget Fesztiválköztársaság területére, nagyon kérem, hogy ne álltassa magát, ő a fesztiválon nem vett részt. Ezek a szigetidegen előadók egyáltalán nem idevalók (hanem a siófoki prolidiszkóba…), ez itt ugyanis még véletlenül sem az autentikus Sziget-hangulat:

A legkevésbé sem az.

A fene sem érti, hogy miért kellett az ilyen kis sztárocskákat, a fákról ilyen őszidőben már túlérett gyümölcsként potyogó hullócsillagokat, hullócsillagocskákat belekeverni ebbe a történetbe…

Egyszer talán majd rájövünk erre is.

Persze, ez csak egy olyan – adott és eleve elrendeltetett! – pillanatban történhet meg, amikor majd nem a pénzről beszélünk épp.

De ne tessenek ám félreérteni! Én nem vagyok a Sziget kommercializálódásának az ellensége. De nem ám! Hiszen ha ez kell ahhoz, hogy a Hajógyári-sziget másik végén, ahová a mindenféle davidguetták programja már egészen bizonyosan nem hallatszik el, továbbra is nagyszerű koncerteket tarthassanak sokkal fontosabb (még ha nem is annyira neves, és távolról sem annyira mainstream…) előadók, akkor nem mondhatok mást, csak annyit, hogy: Hajrá!

Még több davidguettát a közéletbe!

David Guetta for president!
Aki jó koncertet akar hallani, az úgysem Rihanna – mint hívónév! avagy: húzónév… – miatt fog jegyet váltani. Aki jó koncertet akar hallani, indítsa be inkább ezt az alábbi videót, ehhez aztán nem kell semmiféle magyarázat (hiszen önmagáért beszél…), még ha semmi köze sincs az idei Szigethez:

Aki látta, elmondhatja…

Szóval nem vagyok én tehát a Sziget kommercializálódásának az ellensége sem, és a fesztiválhoz is intim szálak kötnek továbbra is. Immár huszadik esztendeje! Mindezt csak a vállvonogatásom miatt meséltem most el, mert tényleg, s őszintén, ki a francokat érdekel, hogy milyen volt egy Rihanna-koncert… Még ha világra szóló legjobb is az énekesnő karrierjében! Nem tudom, és egyáltalán nem is érdekel…

Ha ezerszer is idehozzák nekem.

Ugyanabban az időpontban mi találtunk magunknak nagyságrendekkel jobb elfoglaltságot, és mivel ez sokkal fontosabb számomra, a következő részben majd épp erről fogok mesélni…

(Perspektívák, 2016. szeptember 21.)