Új TV Symposion és más történetek

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila cikkét Új TV Symposion és más történetek címmel, amelyben az Új Symposion 1983-as ügyével összefüggésbe hozható, most előkerült magyarországi belső elhárítási, III/III-as dokumentumokat dolgozza fel.

*

Új TV Symposion és más történetek

Hogyan figyelte meg a III/III-as ügyosztály az Új Symposion folyóirat tevékenységét, és a Sziveri János vezette szerkesztőség 1983-as szétverését? (6. rész)

„NEM A MI UTCÁNKBAN: Ezen a bizonyos október 10-én tehát a Szerb Nemzeti Színház bemutatta Jovan Radulović darabját, a Golubnjačát, Dejan Mijač rendezésében. Nem voltam ott a bemutatón, ahogy a következő nyolc-kilenc újvidéki reprízen sem, akárcsak a több tíz belgrádi vendégjátékon sem: Mijač Golubnjačája valahogy megfoghatatlan maradt számomra, vélhetően azért, mert túl távol éltem akkoriban, még ha rendszeres vendég is voltam itt, de hát ez van, nem sikerült összeegyeztetnünk az óráinkat és a naptárainkat, vagy mi a fene történhetett. Akárhogy legyen is, a bemutató sikeres volt, és hamar megjelentek az első színikritikák, többnyire pozitívak, majd egyszeriben… egyszeriben egy Ismeretlen Valaki (a legtöbben Dušan Popovićra, az akkori kiskirályra, a tartományi kommunista élvonal mára már teljesen elfeledett üdvöskéjére gyanakszanak) megállapította, hogy ajóédesanyját, hát ebben a Golubnjačában »felélednek a nacionalizmus árnyai«, meg hát ez a mind gyanúsabb közönség is itt settenkedik körülötte, és »valami furcsa hangulatot gerjeszt«. Nem mehet ez így, elvtársak, legalábbis nem a mi utcánkban! A »szubjektív erők«, a korszellemmel összhangban, megtették a »határozott társadalmi lépéseket«, s az előadást gyorsan elmarasztalták, mint például a »legsötétebb reakciós elemek tevékenységét«; mindenkinek, aki Újvidéken és Vajdaságban kommunistának vallotta magát, rituálisan el kellett ítélnie a darabot és az előadást, megfosztva még csak annak a lehetőségétől is, hogy kifogásként arra a triviális tényre hivatkozzon, hogy nem látta/olvasta a művet. Te csak foglalj szépen állást, elvtárs, s aztán ne nagyon aggódj, van, aki nézzen is, olvasson is helyetted…” – így írt hát Teofil Pančić, az ismert szerb publicista, a Vreme című belgrádi hetilap 2012. október 11-i számában, a Kraška jama usred Novog Sada című cikkében a Golubnjača című előadás harminc esztendővel korábbi, 1982-es bemutatójáról a három évtizedes jubileum apropóján. S hála a korabeli vajdasági magyar politikai elitnek, a produkció által, vagy talán csak körülötte gerjesztett indulatokat, botrányt és felháborodást sikeresen összemosták az Új Symposion című folyóirat akkori szerkesztősége, vagyis a Sziveri János fő- és felelős szerkesztő, illetve munkatársai, közvetlen környezete ellen vezetett kampánnyal, és az ügyükben lefolytatott „kirakatperrel”.

Szépen igazolta ezt számunkra a sorozatunk korábbi részeiben ismertetett, a Magyar Szó szerkesztőségében 1983. március 21-i datálással készült belső jelentés is, amelynek anonimitásba burkolódzó szerzője ezt a címet adta: A művelődési rovat eszmei-politikai problémái. Mint egy ilyen cím már önmagában is jelzi – főleg a korabeli viszonyok ismeretében –, a politikai megbélyegzés, lejáratás, félreállítás eszköze volt ez, s felért egy feljelentéssel (talán már az ítélettel is…), hiszen az alkalmatlanság, politikai éretlenség és érzéketlenség bélyegét néhány könnyűszerrel előcitálható frázissal akkoriban a kelleténél is jóval egyszerűbb volt visszavonhatatlanul rásütni bárkire. Így járt hát az Új Symposion szerkesztősége, amelyet Sziveri János fő- és felelős szerkesztővel az élén 1983. május 9-én váltottak le, és így járt Mák Ferenc is, aki akkoriban még a Magyar Szó gyakornoka volt, s onnan 1983. június 14-én rúgták ki. Mindezt láttuk már tehát az eddigiekben is…

Időközben azonban nemcsak a tartományi pártvezetés figyelte élénken az eseményeket, hanem a magyarországi belső elhárítás, vagyis a Belügyminisztérium hírhedt III/III-as Csoportfőnöksége is, különösképp akkor, amikor Budapesten, Szegeden és más városokban a Magyar Írószövetség tagjai aláírásgyűjtést kezdeményeztek volna az Újvidéken leváltott szerkesztőség támogatására. Ez már Magyarországon is belső ügy volt, a Symposion-botrány tehát átnyúlt az országhatárokon! Intenzív megfigyelés folyt 1983 május végétől június közepéig, mire az aláírásgyűjtést, illetve a tervezett petíció hivatalos kiadását, létrejöttét sikerült meghiúsítani. A Mészáros Béláné rendőr alezredes, alosztályvezető aláírásával 1983. május 31-én kelt, kilencvenhármas számú, szigorúan titkos minősítésű, különösen fontos megjelölésű napi jelentésben az alábbiakat olvashatjuk:

„K. Csaba /»F« do./ és »FIÚ« /b. ny./ aláírattak »SZERVEZŐ«-vel /b. ny./ egy – a Magyar Írók Szövetségének szóló – levelet. A levél a jugoszláviai Uj Symphosion című folyóirat közelmúltban leváltott szerkesztőségének érdemeit méltatja, amelyeket a magyarországi kultúra megismertetésével szereztek a szerkesztők.

Intézkedés:

– az információ további pontosítása;

– az ellenőrzés folytatása”.

Ekkor tehát a megfigyelés még intenzívebbé tételéről intézkedett azoknak a korabeli dokumentumoknak az egyik aláírója, amelyeket én nemrég a budapesti Hamvas Intézet munkatársaitól kaptam meg. Ezek az ügynöki jelentések mindeddig nem voltak ismertek a nyilvánosság előtt – titkosításukat csak 2002-ben oldották fel június 29-i pecséttel –, tehát ezek tartalmát és az ügynöki, besúgói jelentések irányát, illetve az ezek nyomán foganatosított lépéseket Csorba Béla és Vékás János sem ismerhette, amikor összeállította A kultúrtanti visszavág címen közreadott, az Új Symposion történetét és elsősorban a laphoz köthető különböző botrányokat feldolgozó dokumentumgyűjteményét. Mint a kiadvány alcíme jelzi is: A Symposion-mozgalom krónikája (1954–1993). Ennek a kötetnek két változata ismert, az első 1993-ban jelent meg, a Sziveri-féle szerkesztőség leváltásának tizedik évfordulójára időzítve, tehát május 9-ére datálva, kéziratként megjelölve, sokszorosított, helyenként igencsak nehezen olvasható technikai kivitelben. „Készült száz számozott példányban.” Az enyém ennek értelmében a sorrendben nyolcadik darab Csorba Béla és Vékás János sajátkezű aláírásával. A második változat egy évvel később, 1994-ben készült, immár értékelhető nyomdai minőségben, Tóthfaluban, a Logos grafikai műhelyben. Ezzel a megjelöléssel: „Készült az 1993 májusában megjelent szamizdat-kiadvány bővített változataként az Illyés Alapítvány támogatásával”.

A Symposion története azonban ekkorra már két részre szakadt. Ahogy a kötet is jegyzi:

„1992. december 6.

Veszprémben megjelent az Ex Symposion 1-2. (október-novemberi) száma. A laphoz mellékelt röpcédulán közlik az olvasóval, hogy a szerkesztők többsége katonaszökevény, és korábban valamennyien szerkesztették az Új Symposion című újvidéki folyóiratot.

Szerkesztik: Balázs Attila (főszerkesztő-helyettes), Bozsik Péter (főszerkesztő), Horváth Ottó, Kalapáti Ferenc, Ladányi István (olvasószerkesztő). Munkatársak: Vojislav Despotov, Losoncz Alpár, Thomka Beáta, Tolnai Ottó. Tervezőszerkesztő: Fenyvesi Ottó.

1993. május

Veszprémben megjelent az Ex Symposion 3-4. (Danilo Kišnek szentelt) száma. Szerkesztette: Tolnai Ottó. […]

1993. december

Az ÚS ismét Symposionra változtatta a nevét, s hosszú szünet után a Soros Alapítvány támogatásával megjelentette az 1993. évi első, úgynevezett Anti-Európa számát.” A Forum kiadóházból kivált, s immár az „Új” előtagját elhagyva megjelent Symposion fő- és felelős szerkesztője Papp p Tibor (sic!; akkoriban még ebben a formában jegyezte a nevét), a folyóiratot kiadó civilszervezetnek, a Symposion Polgárok Egyesületének pedig – sokadmagammal – jómagam is az egyik alapító tagja voltam. Tíz évvel a Sziveri-féle szerkesztőség leváltása után tehát Új Symposion – ahogy azóta sem! – már nem létezett. Tekinthetjük ez akár hosszú távú következménynek, illetve szigorú figyelmeztetésnek is a jelenre, a jövőre nézve.

Az 1983-as ügy részleteit – ahogy a közvélemény nagy része – én is 1988-1989-ben kezdtem megismerni, amikor elkezdődött az akkor leváltott szerkesztőség úgynevezett rehabilitációs folyamata. Sajtó- és tribünviták, kínos személyeskedések és még kínosabb magyarázkodások ciklusa, másfelől pedig síri (s ma már tudjuk: a sírig tartó…) csend azok részéről, akiknek akkor már végképp meg kellett volna szólalniuk… Akkor vagy később. Vagy talán már jóval korábban is. A világra épp eszmélő, és egyre nagyobb érdeklődéssel figyelő középiskolásként pedig én akkor már olvastam az Új Symposiont, sőt publikáltam is benne, tehát, ha közvetve is, de valamilyen szinten érintett lettem akaratomon és minden jobb szándékomon kívül is.

Időközben Új TV Symposion címmel az Újvidéki Televízió 1987. október 13-án, a hasonló tematikájú művelődési műsorainak sorozatában adást sugárzott a folyóiratról. Ez még a VHS-éra hőskora volt, de ennek köszönhetően legalább így, huszonkilenc esztendő távlatából is pontosan tudhatom, hogy hol voltam és mit csináltam – még mindig csak tizenhat évesen! – aznap este. A műsort ugyanis videóra rögzítettem, tehát ott ültem a készülék előtt, s habár a szalag időközben jelentősen károsodott, az akkor készült felvételt később digitalizáltam. Biztosan megvan ez sokkal jobb minőségben is a tévé archívumában… Ahogy sorozatunk előző részéhez kapcsolódva az újvidéki Ifjúsági Tribünön 1988. november 9-én az Új Symposionról megtartott vitaesten készült hangfelvétel fájljait, úgy most ezt a tévéműsort is elhelyeztem az erre az alkalomra felfrissített blogban, s immár bárki számára elérhető a Szpray.blogspot.hu/2016/10/uj-tv-symposion-az-ujvideki-televizio.html internetes címen. A maga módján kordokumentum is ez ma már.

Jó szórakozást kívánok hozzá mindenkinek!

(Hét Nap, 2016. október 26.)

Az 1983. május 31-én kelt, 93-as számú napi jelentés Mészáros Béláné rendőr alezredes, alosztályvezető aláírásával

Egy eszmeileg-politikailag elkötelezett hivatás

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila cikkét Egy eszmeileg-politikailag elkötelezett hivatás címmel, amelyben az Új Symposion 1983-as ügyével összefüggésbe hozható, most előkerült magyarországi belső elhárítási, III/III-as dokumentumokat dolgozza fel.

*

Egy eszmeileg-politikailag elkötelezett hivatás

Hogyan figyelte meg a III/III-as ügyosztály az Új Symposion folyóirat tevékenységét, és a Sziveri János vezette szerkesztőség 1983-as szétverését? (5. rész)

„Behhh… tizenhét éves voltam. Ezek a korai nyolcvanas évek, úgy nagy általánosságban véve, jók és jelentősek voltak Újvidék számára, hiszen itt vagyunk, ma is az akkori vívmányok eredményeit élvezzük és azok között élünk: többek közt a SPENS, a Szabadság híd, és végső soron a Szerb Nemzeti Színház, az új és csodálatos épület egy lengyel építész tervei alapján, a fehér ultramodern bástya, amit hamarosan sampitének neveztek el, azzal a jellegzetes minden–mintha–mellékes–volna újvidéki iróniával. Soha nem volt ezt igazán menő dolog kimondani, de én a magam módján szeretem ezt a lehetetlen épületet; másfelől azonban, igaz, ami igaz, miatta bűnös módon lerombolták a régi Zsidó utca felét, s az egyik oldalát, amely ma már csak Aleksandar Tišma Knjiga o Blamu (Blahm könyve) című művében létezik, ebbe a nagy regénybe költöztették át, áthordódott és megőrződött ebben házról házra minden, hogy el se tűnhessen immár, amíg vagyunk még néhányan, akik el tudjuk olvasni. Ez az épület pedig, a sampite, mintha azóta is elátkozott lenne, talán a megépítésétől, talán csak e korai bemutatójától kezdve…” – így írt hát Teofil Pančić a Vreme című belgrádi hetilap 2012. október 11-i számában, a Kraška jama usred Novog Sada című cikkében a Golubnjača című előadás harminc évvel korábbi bemutatójáról.

S mint ahogy minden III/III-as és egyéb ügynöki jelentés is mindig azzal ért véget, hogy a jelentéstevő, illetve az információkat értékelő hivatalos személy (ezredes, alezredes, osztályvezető, alosztályvezető, miniszterhelyettes…) összefoglalta a dokumentumban feldolgozott megfigyelési eredmények, „észlelések” alapján foganatosítandó intézkedéseket, huszonkilenc esztendővel korábban, az 1983. március 21-én keltezett, A művelődési rovat eszmei-politikai problémái című, a Magyar Szó szerkesztőségében készült belső jelentés ugyanúgy azzal zárult, hogy az anonimitásba menekülő szerző igyekezett egységbe fogni, meghatározni és definiálni a következtetései nyomán a jövőre nézve elvárt magatartást, illetve viselkedést. A lehető legnagyobb szigorral… Azt írta: „A további fölzárkózás, elmélyültebb munka érdekében nyilván nagy erőfeszítéseket kell tenni a rovat valamennyi munkatársának és szerkesztőjének, kezdve a rendelkezésre álló információk, újságok, folyóiratok jobb kiaknázásától, a gyors és elvszerű reagálástól a napi, heti munka alaposabb tervezésén át egészen a rovat káderállományának fölfrissítéséig, továbbá eszmei-politikai fölvértezéséig, jobb értesültségéig.

Az eszmei áramlatokra, főleg a pártideológiáktól, az osztályszempontokból, az önigazgatástól, a dolgozóktól idegen jelenségekre való hathatós, és gyors reagálás nyilván megköveteli a külmunkatársak ilyen szempontú közreműködését, hozzáállását. Annál is inkább, mert nem egy esetben tapasztaltuk, hogy visszautasításra talál a káros szellemi irányzatokra való reagálással kapcsolatos kérésünk.

Mindezzel kapcsolatban a rovat leszögezi, hogy az újságírás eszmeileg-politikailag elkötelezett hivatás, s nem engedi meg a tétovázást, a liberális viszonyulást a közösen meghatározott megbízásokhoz. Ezért elítéli Mák Ferenc magatartását, megállapítva, hogy nem tett eleget kijelölt feladatának.

Egyúttal a rovat elfogadta a további munkáját egyengető akciótervét, amely szerves része ennek a rövid elemzésnek” – ilyen szervilis sorokban jegyzetelt hát A művelődési rovat eszmei-politikai problémái címmel megfogalmazott belső jelentés anonimitásba menekülő szerzője 1983-ban a Magyar Szóban. Persze, hiszen ki is sietne ilyesmit a nevére venni?! Mint azt sorozatunk korábbi részeinek egyikében már jeleztem is, Csorba Béla és Vékás János A kultúrtanti visszavág című, 1993. május 9-ére datált, kéziratként megjelölt, különösen értékes dokumentumgyűjteménye nem jegyzi a Magyar Szó szerkesztőségében készült, itt idézett belső jelentést. Egy helyen, egy másik dátumnál azonban – ha csak egy idézett mondatban is, de – utalnak rá a szerzők:

„1983. május 5.

A Magyar Szó fegyelmi bizottsága nyilvános figyelmeztetésben részesítette Mák Ferencet az ÚS elleni szöveg megírásának visszautasítása miatt.

1983. május 9.

A Vajdasági Szocialista Ifjúsági Szövetség Tartományi Választmányának Elnöksége az ÚS-ban 1982-ben kialakult helyzetet elemezve úgy ítélte meg, hogy »a nyilvánvaló sikerek és eredmények mellett a vizsgált időszakban a folyóirat szerkesztősége néhány szembeötlő hibát is elkövetett a szerkesztéspolitikában, s ezek nem véletlenszerű melléfogások, hanem határozott tendenciaként jutnak kifejezésre, és nem minősíthetők másnak, mint a szerkesztőségi tagok zöme eszmei érzéketlensége és politikai éretlensége következményének.«” Sziveri Jánost a VSZISZ elnöksége leváltotta, s a „folyóirat új fő- és felelős szerkesztőjének megválasztásáig erre a tisztségre ideiglenesen Kartag Nándort, a Képes Ifjúság társultmunka-alapszervezet vezetőjét jelölte ki. […] A Forum Hetilapok KSZ-alapszervezetének elvtársi bizottsága Sziveri Jánost kizárás előtti megrovásra javasolta. […]

1983. május 10.

Az ÚS szerkesztő bizottsága levélben fejezte ki tiltakozását a VSZISZ TB Elnökségnek döntése ellen, amelyben kifejezi véleményét, »hogy az Elnökség megalapozatlan határozataival a jugoszláviai magyar kultúra fiatal nemzedékének egész eddigi tevékenységét megkérdőjelezi, és gátolja kultúránknak az egyetemes jugoszláv szellemi élet korszerű áramlataival megindult integrálódását.«

Csorba Béla értesítette az ÚS szerkesztőségét, hogy visszavonja az áprilisi és májusi számban közölni szándékozott kéziratait.

A Magyar Szó szerkesztő bizottsága megállapította, hogy »Mák Ferenc az angazsált politikai újságírás követelményeinek nem felel meg«.” Mák Ferenc munkaviszonyát végül is 1983. június 14-én szüntették meg a Magyar Szónál.

Mindezek az események után kezdett szerveződni a Magyar Írószövetségben (is…) Budapesten (de Magyarország más városaiban, így Csongrád megyében, Szegeden is…) az aláírásgyűjtés az ekkor menesztett szerkesztőség mellett. Erre pedig már – az akkor még különösen szigorúan őrzött, távolról sem schengeni, de egyértelműen vasfüggönyös államhatár túloldalán – a hírhedt III/III-as ügyosztály is „felkapta a fejét”, hiszen alig néhány héttel később, 1983. május 30-án kelt a Földesi Jenő vezérőrnagy, miniszterhelyettes által jóváhagyott, százhatos számú „napi operatív információs jelentés”, amelyet nemrégiben – a sorozatunkban már ismertetett többi dokumentummal együtt – a budapesti Hamvas Intézet archívumából kaptam meg. A jelentéstevő így informálta megbízóit:

„13./ R. SÁNDOR író, budapesti lakos arról tájékoztatta szegedi kapcsolatát, a »Szerkesztő« fn. bizalmas nyomozás célszemélyét, hogy 29 írótársának aláírásával levelet intéztek az Írószövetség elnökségéhez. Levelükben kifejtik, hogy nyugtalansággal értesültek az újvidéki Symposion szerkesztőségi tagjainak hivatalos megbízatásuk lejárta előtti felmentéséről. Indokoltnak tartják, hogy az Írószövetség hivatalos formában mondjon köszönetet az eddigi szerkesztőbizottságnak, s ugyanakkor fejezze ki aggodalmát a szerkesztők adminisztratív úton való eltávolítása miatt.

Az információ megbízható, ellenőrzött.

Intézkedés:

– jelentik a BM III/III Csoportfőnökségnek;

– az információt felhasználják a »Szerkesztő« fn. bizalmas nyomozásban;

– tájékoztatják az MSZMP Csongrád megyei bizottságának első titkárát.” A napi operatív információs jelentést Vagyoczky Béla (1933–1997) írta alá osztályvezetőként, rendőr ezredesi rangban, amit halálig is viselt. És akkor itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amikor ajánlott egy nagyot lapoznunk a Symposion-mozgalom krónikájában, vagyis Csorba Béla és Vékás János dokumentumgyűjteményében, A kultúrtanti visszavág című kötetben. Öt év telt el időközben: 1988. október 27-én írta meg a kiadvány egyik szerzője, Csorba Béla a Vajdasági Íróegyesület elnökségének címzett levelét, amelyben kérte, hogy vizsgálják meg – vizsgálják felül – az Új Symposion 1983-as ügyét, illetve Sziveri János fő- és felelős szerkesztő, valamint a munkatársai leváltásának körülményeit. Ezzel pedig tulajdonképpen egyfajta lavinát indított el a korabeli vajdasági magyar közéletben, egy olyan lavinát, amelynek következményeit azóta is tisztázatlanul – hiszen oly jellemző ez ránk – fekélyként cipeljük magunkkal a lelkiismeretünkön; újságcikkek, nyílt levelek, vitairatok jelentek meg (ezek teljes és hiánytalan dokumentációja messze meghaladja egy hasonló kollekció „méltányos”, vagyis még fogyasztható, az olvasó által is átláthatóan befogadható terjedelmét… feldolgozása és értelmezése a teljesség igényével gyakorlatilag elképzelhetetlen…); Újvidéken vitaesteket tartottak a témában, előbb a Duna utcában, majd az Ifjúsági Tribünön, a Katolikus portán.

Utóbbi helyszínen gyűltek össze 1983. november 9-én nemcsak az érintettek, de a téma iránt érdeklődő „kívülállók” is. Az itt elhangzott felszólalások némelyikének – vágott! – felvételét hagyományos audio kazettán Balázs Attilától kaptam meg, aki akkor az Újvidéki Rádiónak rögzítette az elhangzottakat. Most, a Hét Napban futó sorozatunkkal párhuzamosan, digitalizáltam ezeket a felvételeket, és feltöltöttem az internetre egy rég nem használt, kallódó (csoda, hogy még egyáltalán megvan…), erre az alkalomra azonban egy kicsit sebtében leporolt, s egyelőre csupán ezzel az egy bejegyzéssel felfrissített blogra. Így hát mostantól bárki meghallgathatja ezeket a felvételeket a Szpray.blogspot.hu/2016/10/vitaest-az-uj-symposion-cimu.html címen.

Váljék testi, lelki és szellemi épülésére!

(Hét Nap, 2016. október 19.)

Az 1983. május 30-án keltezett „napi operatív információs jelentés” miniszterhelyettesi szinten jóváhagyva, Vagyoczky Béla rendőr ezredes, osztályvezető aláírásával hitelesítve

Veszteség veszteség hátán

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila cikkét Veszteség veszteség hátán címmel, amelyben az Új Symposion 1983-as ügyével összefüggésbe hozható, most előkerült magyarországi belső elhárítási, III/III-as dokumentumokat dolgozza fel.

*

Veszteség veszteség hátán

Hogyan figyelte meg a III/III-as ügyosztály az Új Symposion folyóirat tevékenységét, és a Sziveri János vezette szerkesztőség 1983-as szétverését? (4. rész)

„Hiány viszont önbizalomittasan is van. Az idő haladtával egyre nagyobb. Hibernálódik az Ex, mint Walt Disney, a törpék rajzolója. Sziveri Jancsi olykor betüsszentett. Tudható, szendén és vigyorogva is lehet morgolódni. Veszteség veszteség hátán. Megnyerhető veszteség csak Tandorinál van. Jus murmurandi. Bár a még élő barátaimmal sem találkozok mostanság, nem érzem, hogy kevésbé becsülném őket, vagy eltávolodtam volna tőlük. Pl. évtizedek óta adós vagyok egy levéllel, amely valahogy így kezdődik: Tisztelt tanár úr, drága Mihály. A címzett Ilia Mihály lenne, aki bár egy napig sem tanított engem az egyetemen, mégis egyetlen tanárom volt, akit tiszta szívből tanár úrnak szólítok és tegezek magamban. Mégsem írom meg, mert egy levélnél többet érdemel. Sem őt, sem magamat nem akarom becsapni egy levéllel, ami azt az illúziót kelti mintha találkoztunk volna. (Naplóban leírható, ami levélben nem.)” (Kalapáti Ferenc)

Az újvidéki Szerb Nemzeti Színház 1982 októberében bemutatott Golubnjača című előadása országos botrányt kavart az akkori Jugoszláviában, s ahogy ma fogalmaznak – hiszen akkoriban nem lehetett volna az ilyesmit nyilvánosan kimondani –, „ez már csak a nyíltszíni bevallása volt a búvópatakként terjedő nacionalizmusoknak”, amelyek később a kilencvenes évek véres délszláv polgárháborúihoz és az ország széteséséhez vezettek. Jómagam tizenegy éves voltam akkor, tehát jószerivel esélyem sem volt megnézni a produkciót, Teofil Pančić, az ismert szerb publicista, akinek a témával foglalkozó cikkéből idéztem sorozatunk előző részében, valamivel idősebb, tizenhét esztendős volt az adott pillanatban. Ezért inkább olyanokat kérdeztem, akik látták is, és emlékeznek még az előadásra. Mint mondják, a Dejan Mijač rendezésében bemutatott darab alapvetően egy jó produkció volt, azonban a maga módján mellbevágó is egyben, hiszen tabutémákat feszegetett: arról szólt, hogyan gyilkolta egymást a két „testvéri nép”, vagyis a szerbek és a horvátok – ezúttal a horvát usztasákat állítva a középpontba. Habár nagyon sok korabeli előadás felvétele ma már elérhető, megtalálható az interneten, az 1982-es Golubnjačát hiába kerestem, találtam azonban Jovan Radulović drámájából egy másik változatot. A sors ironikus fintora, hogy ez pedig a prištinai Népszínházban (Nemzeti Színházban) az 1996-1997-es színházi évadban színre vitt bemutatónak a felvétele. Ennek rendezője már Jug Radivojević volt. Azt pedig talán nem nagyon kell magyarázgatnom, hogy miért látom bele a sors fintorát abba, hogy ezt a darabot az adott szezonban éppen Prištinában tűzték műsorra.

A Magyar Szó szerkesztőségében a következő év tavaszán, 1983. március 21-i datálással elkészített – nevével és aláírásával senki által fel nem vállalt – belső jelentés, amelynek már több részletét is megismerhették sorozatunk olvasói, s amelynek az anonimitásba menekülő szerzője azt a címet adta, hogy A művelődési rovat eszmei-politikai problémái, igyekezett összemosni a Golubnjača előadása körül kialakult országos botrányt az Új Symposion akkori, Sziveri János vezette szerkesztősége elleni kampánnyal, hadjárattal. De nemcsak ezzel, több más témát is idecitált: „Az eszmei áramlatokhoz való viszonyulás kérdésköréhez tartozik még néhány megnyilvánulás. Ilyen például Dobrica Ćosić könyvének megjelenése, Vuk Drašković Nož (Kés) című regénye, a Golubnjačával való további mesterkedések (Nova Gorica-i díjazása, a Sterija Játékokra való bejelentése, a belgrádi Zenit-kiállítás). Ezzel kapcsolatban a rovat (ideértve persze a Kilátót) többé-kevésbé elfogadhatóan reagált, éspedig különböző módon és mértékben. A Dobrica-könyv esetében az ezzel kapcsolatos reagálások ismertetésére korlátozódott, a Nožról részletes elemzést vett át, a Golubnjača-fejleményeket informatívan követte, ellenben a belgrádi Zenit-kiállításról csak egyszerű, mondhatni pőre informatív írást közölt (Ács J. tollából), amelyből kimaradt annak részletezése, hogy ez a mozgalom milyen nacionalista jelleget öltött.

Mindezek a dolgok nyilván arra utalnak, hogy az eszmei áramlások követésének nemcsak a puszta tényközlésben, az információk jó megválogatásában kell kimerülnie, hanem az elvszerű, elkötelezett újságírói reagálásokban is, akár kisebb jegyzetek erejéig is. Ez persze nagyobb figyelmet, éberséget, körültekintést követel mind a megfelelő területen működő újságírótól, mind pedig a szerkesztőtől is.

Az említett hiányosságok tudatosodásának pozitív következményeként néhány újabb eredmény is elkönyvelhető a szellemi harc frontján. Legelőbb is növekedett az éberség, fokozódott a tettrekészség a rovaton, ugyanakkor szorosabbá vált a kapcsolat a napi szerkesztéssel, operatívával, szerkesztőbizottsággal. Ennek jegyében készült el, illetve került a rovat hasábjaira a nagy visszhangot keltő Bori-írás a nevezetes Illyés-interjúval kapcsolatban.

Továbbá a Kilátó több teret szentel az országban zajló kulturális történéseknek, főleg azoknak, amelyek a szellemi áramlatokhoz és a negatív jelenségek eszmei bírálatához kapcsolódnak. Komoly munka eredménye a Marx-jubileumhoz kötődő írások megszerzése, s nem kevésbé a Hungarológiai Intézet rendezetlen önigazgatási helyzetének tényszerű bemutatása, bírálata.” Felemlegethető ügyekből tehát nem volt hiány a nyolcvanas évek elején…

Ha időrendi sorrendbe akarjuk rakni a sorozatunkban ismertetett dokumentumokból kirajzolódó eseményeket, akkor rövid lajstromunkat most a Golubnjača című előadás újvidéki bemutatójával kell kezdenünk.

Ez 1982. október 10-én történt.

Utána: 1983. február 20-án jelent meg a Magyar Szóban Bori Imre írása Még Illyés Gyulától sem! címmel.

1983. március 21-én kelt a Magyar Szó szerkesztőségének belső jelentése A művelődési rovat eszmei-politikai problémái címmel.

1983. május 5-én a napilap fegyelmi bizottsága nyilvános figyelmeztetésben részesítette Mák Ferencet az Új Symposion szerkesztéspolitikáját elítélő szöveg megírásának visszautasítása miatt.

1983. május 9-én a Vajdasági Szocialista Ifjúsági Szövetség (VSZISZ) tartományi választmányának elnöksége megvonta a bizalmat Sziveri János fő- és felelős szerkesztőtől, és a közvetlen munkatársait is alkalmatlannak nyilvánította feladatuk ellátására, mondván: „a folyóirat szerkesztősége az addigi összetételben nem képes eleget tenni társadalmi és programfeladatainak”. Jelezték azonban azt is, hogy a meghunyászkodókat szívesen visszafogadják: „az új szerkesztő bizottság tagjai lehetnek azok az eddigi tagok is, akik készek valóra váltani a folyóirat kijelölt koncepcióját”.

1983. május 27-én készült a magyarországi III/III-as ügyosztály „információs jelentése” arról, hogy a Magyar Írószövetség tagjai aláírásgyűjtést kezdeményeztek az Új Symposion akkor leváltott, Sziveri János vezette szerkesztőségének támogatására, mintegy tiltakozva a felsőbb hatalmi beavatkozás ellen. Ezt a dokumentumot ismertettük a múlt héten, azzal a megkötéssel, vagyis egyfajta „jövendöléssel”, hogy az utolsó mondatban jelzett névsort – „a levelet eddig az alábbi személyek írták alá:” – majd most ismertetjük.

Az ügyosztálynak az itt jelzett napon a tiltakozó levél aláírói közül az alábbiakról volt információja: „Béládi Miklós, Csoóri Sándor, Karinthy Ferenc, Képes Géza, Kiss Ferenc, Kiss Gy. Csaba, Köncöl Csaba [sic!; helyesen: Könczöl Csaba – szpa megj.], Oravecz Imre, Pomogáts Béla, Radnóti Sándor, Rónai László [sic!; helyesen: Rónay László; írói álnevén: Siki Géza – szpa megj.], Tornai József, Veres András, Szakolczay Lajos, Csalog Zsolt, Kiss Benedek, Veres Miklós [sic!; helyesen: Veress Miklós – szpa megj.], Czakó Gábor, Mészöly Miklós, Berkovits György, Bella István, Esterházy Péter, Réz Pál, Balassa Péter, Jávorszky Béla, Balázs József, Csurka István, Bernáth István.

Mezei András, Vészi Endre és Göncz Árpád azzal értenek csak egyet, hogy az írószövetség választmánya tárgyalja meg az ügyet.

Intézkedés:

Tájékoztatjuk az MSZMP Csongrád megyei bizottsága első titkárát.

Tájékoztatjuk a BM [Belügyminisztérium] III/III-5-ik osztályát.

Az információt »Szerkesztő« fn. [fedőnevű] bizalmas nyomozásban használjuk fel.”

1983. június 9-én készült el a Vagyoczky Béla rendőr alezredes, osztályvezető által jegyzett „napi operatív információs jelentés”, illetve a Mészáros Béláné rendőr alezredes, alosztályvezető által aláírt „napi jelentés” ugyanerről az aláírásgyűjtésről.

1983. június 14-én a Tanjug hírügynökség jelentést közölt az Új Symposion leváltott szerkesztőségének támogatására Magyarországon szervezett aláírásgyűjtésről, s ugyanezen a napon a Magyar Szó munkástanácsa határozott Mák Ferenc munkaviszonyának megszüntetéséről.

Vagyis ez volt az a nap, amikor Mák Ferencet kirúgták…

Ebben az esztendőben én már tizenkét éves lettem, Teofil Pančić pedig nagykorú. (Minderről egyébként fontos személyes, de legalább tárgyszerűen és alaposan dokumentált részleteket, kitételeket rejtettem el a József és a virtuózok című kisregényemben, amelyik a Teakarnevál című kötetemben jelet meg a budapesti Napkút Kiadó gondozásában az idei Ünnepi Könyvhétre.) Így zajlottak hát az események abban az évben, amelyben veszteség veszteség hátára halmozódott. Jus murmurandi. S habár Kalapáti Ferenc az Ilia Mihály „tanár úrnak” tervezett levelét tudtommal azóta sem írta meg, mégis, az említett professzor is tevékeny részese volt mindezeknek az eseményeknek. S ebből következik, hogy nemcsak naplóban, de beszervezett, ügynöki jelentésben is sok minden leírható, ami levélben nem. Márpedig, ha pontosak az információim, Ilia Mihályról akkoriban nem kevesebb, mint harmincnégy besúgó írt rendszeresen, naprakészen jelentéseket.

(Hét Nap, 2016. október 12.)

Az 1983. május 27-én keltezett információs jelentés második oldala – immár az aláírók névsorával

„3/3-nak számoltam el a statisztikában”

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila cikkét „3/3-nak számoltam el a statisztikában” címmel, amelyben az Új Symposion 1983-as ügyével összefüggésbe hozható, most előkerült magyarországi belső elhárítási, III/III-as dokumentumokat dolgozza fel.

*

„3/3-nak számoltam el a statisztikában”

Hogyan figyelte meg a III/III-as ügyosztály az Új Symposion folyóirat tevékenységét, és a Sziveri János vezette szerkesztőség 1983-as szétverését? (3. rész)

„Ezután többé-kevésbé lépést is tartottunk az eseményekkel, amelyek hordozói eleinte elsősorban a társadalmi-politikai szervezetek voltak. Részletesen beszámoltunk arról is, ami az újvidéki városi párbizottság kezdeményezésére történt, amikor is felvonultak az újvidéki közéleti-művelődési élet tényezői, hogy bíráló szavakat hallassanak. Az elvszerű, megalapozott bírálatokból sokat átvettünk, de azért többet is felhasználhattunk volna. Ezzel kapcsolatban újságírónk tolla alól három eredeti írás is kikerült, így például a Tévészem vonatkozó műsorával kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy ezt a témát még jobban ki lehetett volna használni, például a ljubljanai Delo, vagy a zágrábi Vjesnik idevágó kérdéseivel kapcsolatban, amelyek a maguk módján felemásak voltak, bírálatra szorultak, tekintettel, hogy olyasmire vonatkoztak, ami nálunk komoly eszmei-politikai megmozdulást váltott ki.

A rovat, illetve a megbízott újságíró (Bartuc Gabriella) jóllehet a főszerkesztőtől is külön utasítást kapott, késve reagált az újvidéki Szerb Nemzeti Színház körül zajló további eseményekre, amikor megkezdődött az eset szervezeti-önigazgatási intézése is. Rövidzárlat támadt a művelődési rovat, valamint az újvidéki belpolitikai rovat között is, amikor a megbeszélés hiányában a művelődési rovat munkatársai nem jelentek meg olyan székvárosi üléseken, amelyeken a többi napirendi pont között a Golubnjača problematikája is szerepelt” – így fogalmazott hát A művelődési rovat eszmei-politikai problémái című belső, céges dokumentum továbbra is anonim (de már rég azonosított…) szerzője az 1983. március 21-re datált szövegében. Mint sorozatunk előző részében, ugyanezt az iratot ismertetve már említettük is, az újvidéki Szerb Nemzeti Színház Golubnjača című előadása körül kirobbant (vagy csak művileg, szándékosan kirobbantott…) eszmei-politikai botrány azonban csak egy feleslegesen, a hajánál fogva előráncigált mellékszál volt ebben a történetben. Annak, hogy ezt is bekeverték az 1983-as eseményekbe, csupán az volt a célja, hogy elterelje a figyelmet, illetve azt a látszatott keltse, mintha a Forum kiadóházon belül, s az itt ismertetett esetben/témakörben elsősorban a Magyar Szó művelődési rovatán komoly gondok lettek volna úgy nagy általánosságban is, s nem csak az engedetlen, az Új Symposion szerkesztőségével szimpatizáló munkatársak megregulázása lett volna az alapvető cél. Vagyis a bosszú! Mindez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a kifogásolt, és igen sok szempontból inkriminált Golubnjača című előadás nem keltett volna valóban országos visszhangot a korabeli Jugoszláviában a Vardar folyótól a Triglavig, s a Vaskaputól az Adriáig…

„Mindenestre marad a tény és tanulság, hogy ez a frappáns ellenséges-nacionalista megnyilvánulás körültekintőbb, alaposabb hozzáállást követel meg a rovattól, s persze esetenként az egész szerkesztőségtől, mert voltak, maradtak kiaknázható lehetőségek ennek a visszás helyzetnek a további elvi tisztázásra” – jegyzete fel az anonim szerző. De vajon mi volt az oly nagy baj a Golubnjača című színházi előadással? Ez ma már szinte egyáltalán nincs jelen a köztudatunkban, s elsősorban a vajdasági magyarság kollektív öntudatából, köztudatából veszett el – nyugodtan mondhatjuk: végérvényesen. Négy évvel ezelőtt, a darab bemutatójának harmincadik évfordulóján Teofil Pančić publicista, a Vreme című belgrádi hetilapban írt az előadásról és annak eszmei-politikai visszhangjáról Kraška jama usred Novog Sada címmel a újság 2012. október 11-i számában. Mint mondta, „pontosan három évtized telt el a bemutató óta, amely a Tito utáni Jugoszlávia egyik legnagyobb és legkínosabb művészeti-politikai botrányát keltette, és az ország szétesésének egyik szimptómájává vált”.

A botrány tehát valóban országos hullámokat vert, s ilyen szempontból tényleg jelentős esemény volt a korabeli Jugoszláviában, csakhogy a vajdasági magyar közéletben – amelynek legfontosabb korabeli aktorai épp az összes ilyen és hasonló eseménysorból szerettek volna diszkréten kimaradni, állásfoglalás nélkül –, gyakorlatilag egy marginális politikai polémiaként nyilvánult meg. S mint ilyenről, az egyetlen magyar nyelvű napilapnak következetesen be kellett ugyan számolnia a megfelelő ideológiai elkötelezettség mentén, de az egészben igyekeztek megmaradni az „elkerülhetetlenség” szintéjén. Vagyis annyit írni róla, annyit foglalkozni vele – amennyit épp feltétlenül muszáj. „Talán napsütéses vagy épp esős nap volt az a bizonyos október 10-e 1982-ben, erre már a kutya sem emlékszik: vélhetően akkoriban is szeszélyesek voltak az októberek, amilyenek úgy nagy általánosságban az úgynevezett »mérsékelt égöv« sávjában. A Dinamo volt Jugoszlávia aktuális futballbajnoka. A Tren 2-t jelölték NIN-díjra, az a valami pedig, amit újhullámnak nevezünk, lassan megfáradt, vagy legalábbis szétáradt a szívekben és a városaink meleg, füstös, félhomályos kis kuckóiban, az akkor még épp, hogy csak megalakult Disciplina kičme mennydörgésével: »Sviđa mi se da ti ne bude prijatno«…” – fordítom most sebtében, talán hevenyészetten is, Teofil Pančić sorait, szinte csak egyfajta szinkrontolmácsolás szintjén. S teszem hozzá gyorsan az itt idézett dalszöveg magyar változatát is: „Nekem tetszik az, hogy neked ne legyen kellemes…” Hát nem volt az, valóban, nagyon sokaknak abban az esztendőben az Új Symposion háza táján.

S bizony nagyon szép hátteret fest, illetve környezetrajzot is ad mindez az Új Symposion körüli, végül aztán 1983-ban kulminálódott botrányhoz. A művelődési rovat eszmei-politikai problémái című dokumentum anonim szerzője ugyanis épp a következő bekezdésében tért át, „fordult rá” a tulajdonképpeni központi témájára: „Hasonló helyzet adódott az Új Symposion esetében is. A gyorsan összeült szerkesztő bizottsági ülésen születet meg a konkrét döntés, hogy reagálni kell az Új Symposion néhány utóbbi számában megjelent káros írásokra. Név szerinti feladatkiosztás is történt. Bálint Sándornak Tolnai Ottó Orfeusz új lantja című versére kellett reagálnia, amelyben a Tito-ellenes költemények bíróságilag is elítélt szerzőjének (Gojko Djogónak) sorsa felett siránkozik, Mák Ferencnek pedig a Symposionban nyomdafestéket látott néhány újbalos, anarcholiberalista írást kellett volna elbírálnia. A Tolnaival kapcsolatos írás kisebb huzavona után megszületett, az Új Symposionról szóló azonban mindmáig nem, a főszerkesztés néhány közbelépése ellenére sem. A történtek nyilván nem megfelelő visszhangot keltettek magán a rovaton is, felvetve az elkötelezett újságírás problémáját, illetve a káros szellemi irányzatokra való elvszerű reagálás kérdését, s még azt is, hogy vannak »engedelmes« meg »tollukat el nem adó« újságírók. A kérdés továbbra is nyitott, mivel az igényelt és szükségelt bíráló írás nem készült el, jóllehet időközben az események haladnak a maguk menetében.” Mindennek a lényege pedig röviden annyiban foglalható össze, hogy Bálint Sándor megírta a tőle megrendelt eszmei-politikai bíráló jegyzetet, Mák Ferenc pedig nem. Bálint Sándor egy lakást kapott ezért (erről később ő maga nyilatkozott egy nyílt levélben), Mák Ferencet pedig kirúgták.

Ennyire árazták be az elvtársak akkoriban a becsületet…

Az árfolyammal ugyanakkor a magyarországi belügyi szervek, és a hírhedt III/III-as ügyosztály munkatársai is tisztában voltak, hiszen figyelő szemüket Újvidéken (is…) igen élesen rajta tartották. Így például az alig néhány hónappal később keltezett – a budapesti Hamvas-intézet munkatársaitól most megkapott és köszönettel nyugtázott –, korábban titkosként minősített „információs jelentés”-ben, 1983. május 27-én így fogalmazott egy ugyancsak anonim, de mindenképp beszervezett szerző/jelentéstevő:

„Radnóti Sándor, Budapest, V. ker., Stollár Béla u. 3/a sz. alatti lakos tájékoztatja Ilia Mihály szegedi kapcsolatát arról, hogy az írószövetség elnökségének írtak egy levelet, melyben kifejtik, hogy nyugtalansággal értesültek az újvidéki Új Symposion szerkesztőségének felmentéséről. A Magyar Írók Szövetségének alulírott tagjai indokoltnak tartják, hogy szövetségük hivatalos formában mondjon köszönetet az eddigi szerkesztőbizottságnak, s ugyanakkor fejezze ki aggodalmát, hogy az anyanyelvi nemzeti irodalom ezen műhelyének irányítóit hivatalos megbízatásuk lejárta előtt adminisztratív úton eltávolították. Úgy vélik, a Magyar Írók Szövetsége alapszabályának i. 2/a és n pontjai szerint járna el, melyek kimondják: szervezetünk célja és feladatai közé tartozik az egyetemes magyar irodalom figyelemmel kísérése, illetve a határainkon túli magyar irodalmi műhelyekkel a kapcsolatok fejlesztése, ösztönzése.” A papírlap jobb felső sarkába, amelyre az itt idézett információs jelentést gépelték, egy hivatali ügyintéző macskakaparásszerű kézírással, hatalmas betűkkel odabiggyesztette még: „3/3-nak számoltam el a statisztikában”. A hivatalban tehát a jelentéstevőket is beárazták…

Mert persze mindenkor teljességgel mindegyleges az eszmei-politikai meggyőződés, ha annak feladását jó pénzzel – hiszen senki sem ellensége a saját zsebének –, vagy akár egy frissen épült, sebtében, hirtelenjében beköltözhető lakással díjazzák/jutalmazzák.

Az 1983. május 27-én kelt III/III-as dokumentum ezzel a mondattal ér véget: „a levelet eddig az alábbi személyek írták alá”. A névsort sorozatunk következő részében ismertetjük.

(Hét Nap, 2016. október 5.)

Az 1983. május 27-én keltezett információs jelentés első oldala – itt még az aláírók névsora nélkül

Eszmei felvértezettséggel a haza szolgálatában

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila cikkét Eszmei felvértezettséggel a haza szolgálatában címmel, amelyben az Új Symposion 1983-as ügyével összefüggésbe hozható, most előkerült magyarországi belső elhárítási, III/III-as dokumentumokat dolgozza fel.

*

Eszmei felvértezettséggel a haza szolgálatában

Hogyan figyelte meg a III/III-as ügyosztály az Új Symposion folyóirat tevékenységét, és a Sziveri János vezette szerkesztőség 1983-as szétverését? (2. rész)

„Azok a kulturális jelenségek, amelyek az általános társadalmi mozgások keretében az utóbbi hónapokban országszerte az eszmei-politikai küzdelem homlokterébe kerültek, elkerülhetetlenül kihatottak lapunk művelődési rovatára is, s bizonyos módon próbára tették eszmei-politikai felkészültségét.

Mindenesetre ebben a mozgalmas időszakban megmutatkozott, hogy a rovat nem mindig volt a művelődési élet élvonalbeli tényezője, már ahogyan azt tájékoztatási feladata, elhivatottsága megköveteli” – 1983. március 21-i keltezéssel készült el a Magyar Szó szerkesztőségében egy értékelés A művelődési rovat eszmei-politikai problémái címmel, amelynek egyik érdekessége például az is, hogy senki sem vállalta, hogy a nevére vegye, vagyis, hogy aláírja, szignálja azt. A szöveg végén, mintegy szerzői megjelölésként csak ezt a semmitmondó, általánosító jelzést olvashatjuk: „A művelődési rovat”. Mintegy kollektív vallomásként… Elvtársi önkritikaként! Az ismeretlenségbe burkolózó, a névtelenség mögött rejtőzködő szerző úgy fogalmazott: „Ennek egyik lényeges vonatkozása az idegen eszmei áramlatokkal szembeni eltökéltebb, megalapozottabb, céltudatosabb fellépés időnkénti hiánya. Ennek egyik magyarázata, hogy az eléggé szerteágazó és sokrétű újságírói-szerkesztői munkában nem mindig jutottunk el a dolgok gyökeréig, hogy lényegüket felfedve megfelelő módon elválasszuk a helyest a helytelentől, jóllehet ilyen jelenségekre bukkantunk a kulturális élet valamennyi területén.

Gyakran azonban megrekedtünk a puszta tény megállapításánál, továbbá az eseményeket nem követtük folyamatosságukban, elszigetelten foglalkoztunk velük, nem építettük be őket kellően a társadalmi történések szélesebb közegébe. A színházak esetében főleg csak magukról az előadásokról esett szó, s kevésbé a műsorpolitikáról, annak kialakításáról, az önigazgatási elbírálásról, továbbá a bemutatott művek eszmei vonatkozásairól” – olvashatjuk a gépírásos dokumentumban. Közben pedig eltöprenghetünk éppenséggel azon is, hogy miért maradt névtelenül, gazdátlanul ez a jelentés. Kézenfekvő válasznak tűnik, hogy éppen azért, hogy az utókor, vagyis, hogy az adott pillanatban most mi, épp harminchárom év távlatából immár ne tudjunk egy konkrét „bűnbakot” azonosítani, illetve ne tudjuk név szerint megjelölni azt, aki meghajlott a nyomás alatt. S jelzi egyúttal a névtelenség azt is, hogy egyáltalán nem biztos, hogy jószántából vetette papírra az, aki ezeket a sorokat megfogalmazta, mindazt, amiről úgy érezte, úgy tudta, hogy elvárják tőle. A dokumentum sorainak őszintesége tehát már ezen a ponton is kétségbe vonható. S egyre inkább azzá válik, ha figyelmesen továbbolvassuk: „A folyóiratokkal, könyvekkel kapcsolatban is többnyire megmaradtunk a puszta ismertetésnél, vagy valamiféle esztétikai elemzésnél, kisebb teret, figyelmet szentelve az eszmei szempontoknak. (Zárójelben itt meg kell jegyezni, hogy eben a tekintetben főleg külmunkatársi közreműködésre építettünk, ami nyilván felveti azok célszerűbb irányításának, megvalósításának, illetve az idevágó szerkesztésnek a problémáját.)

Nyilván egyáltalán nem könnyű feladat újbalos, anarcholiberalista vagy dogmatikus nézetekre, a lappangó vagy nyílt nacionalizmusra idejekorán és hathatósan reagálni, annál inkább, mert az mindenfelé, azaz széles területen jelentkezik, s gyakran fondorlatosan és eléggé burkolt formában, nemegyszer úgynevezett »társadalmi fedezékben«. Ilyenkor az éberség, beavatottság, hozzáértés, eszmei felvértezettség, gyors reagálás kívánt erény, amivel nem mindig rendelkezünk, esetenként szubjektív vagy objektív okokból is” – így szórta hát a saját fejére a hamut az ismeretlen szerző, akit persze harminchárom esztendő távlatából sem nehéz azonosítanunk, annak ellenére sem, hogy ennek az 1983. március 21-én keltezett dokumentumnak nem találtam nyomát Csorba Béla és Vékás János kötetében, A kultúrtanti visszavág című kiadványban. Az a történet azonban, amelynek ez a jelentés csak egy bohózatszerű szánalmas kis közjátéka volt, néhány hét múlva, 1983. május 9-én Mák Ferencnek az újságírói munkakör beötlésére való alkalmatlanná nyilvánításában kulminálódott: „A Magyar Szó művelődési rovata és Vukovics Géza rovatvezető úgy ítélte meg, hogy »Mák Ferenc nem alkalmas arra, hogy a Magyar Szó elkötelezett újságírója lehessen«” – jegyzi A Symposion-mozgalom krónikája (1954–1993), amely 1993. május 9-én jelent meg Újvidéken. A névtelen dokumentum immár azonosított szerzője pedig a továbbiakban konkrét esetek mentén folytatta anonim elvtársi önkritikáját: „Ennyit elöljáróban szükséges volt elmondani, mielőtt rátérnénk arra a néhány konkrét esetre, amelynek vetületében részben munkánk minősége és mibenléte is megmutatkozott.

Első helyen kell említeni a közismert Golubnjača esetét. Nem elsődleges itt az a tény, hogy a darab bemutatását követően nem jelent meg a szokásos színikritika, s a más lapok ilyen jellegű írásait sem vettük át, amelyek kezdetben egytől egyig magasztalóak voltak. Lényegesebb, hogy a Dnevnikkel együtt indultunk Bogdan Čiplić kemény hangú, leleplező írásának egyidejű közlésével” – olvasható a dokumentumban. S ez volt az az időszak, amikor a magyarországi III/III-as ügyosztály is egyre élénkebben megfigyelte az Újvidéken, a Forum-házban, az Új Symposion akkori szerkesztősége körül kialakult helyzetet. Mint a budapesti Hamvas Intézet archívumából megkapott korabeli anyagok alapján a hétrészesre tervezett sorozatunk előző epizódjában már láthattuk is, 1983. június 9-én két szigorúan titkos, de különlegesen fontos jelentés is készült a folyóirat akkor menesztett szerkesztősége melletti kiállásként a Magyar Írószövetségben Budapesten kezdeményezett aláírásgyűjtésről. Megbélyegezve ezáltal az aláírókat, de elsősorban az ötletgazdákat és szervezőket.

A dokumentum első, tehát piszkozatinak mondható változatát Mészáros Béláné rendőr alezredes, alosztályvezető fogalmazta meg. Vagy legalábbis ő írta alá. Ezt adtuk közre legutóbb. Ezt a „SZIGORÚAN TITKOS!” minősítésű, írógépen készült „napi jelentés”-t azonban kézírásos lapszéli és sorközi jegyzetek, átfirkálások, föléírások tarkítják, egyes esetekben olvashatatlanná téve az eredeti szerző cseppet sem eredeti gondolatait. Tartalmilag szinte teljes egészében megegyezik ezzel, azonban már a kézírásos, firkálásos, macskakaparásos javítások átvezetését is tartalmazza a másik dokumentum, amelyet Vagyoczky Béla rendőr ezredes, osztályvezető írt alá, s Földesi Jenő vezérőrnagy, miniszterhelyettes hagyott jóvá ugyanazzal a dátummal. Vélhetően néhány órával később…

A 114-es számú NAPI OPERATÍV INFORMÁCIÓS JELENTÉS-ben ezt olvashatjuk:

„6./ 1983. május 30-án jelentettük a Csongrád megyei RFK áb szervének információját, mely szerint a »Fiú« fn. bizalmas nyomozás célszemélye egyik fő szervezője volt annak…”

S itt egy kényszerű oldaltörés beiktatása után így folytatódik a szöveg:

„…a petíciónak, amelyet 29 aláírással megküldtek az Írószövetséghez a jugoszláviai Új Symphosion szerkesztőségének leváltása ügyében.

A petíciót az Írószövetség Titkársága megtárgyalta és egyhangúan elítélte annak tartalmát, a szervezőket és az aláíró választmányi tagokat. Úgy határozott, hogy az Elnökséget is ilyen irányban kívánja befolyásolni.

A választmány néhány tagja máris jelezte, hogy megbánta az aláírást, beismerve, hogy egy ország belügyéről van szó, amelybe nem szabad beleszólni.

Intézkedés:

– az akciót elítélő megnyilvánulásokat felhasználják az Írószövetségbe nemrégiben felvett »Fiú« fn. személy lejáratására;

– tájékoztató jelentést készítenek.”

S hát igen, az Új Symposion nevét a III/III-as ügyosztálynak csak a legritkább esetekben sikerült helyesen leírnia: Új Symphosionként (meg hasonló változatokban…) jegyezték a lapot, nem mintha ennek lenne bármi jelentősége is. Tény azonban, hogy Mák Ferencet azért rúgták ki a Magyar Szótól 1983-ban, mert nem volt hajlandó megírni egy, az Új Symposion/Sypmphosion akkori – Sziveri János vezette – szerkesztősége elleni lejárató, bíráló, megbélyegző cikket. A művelődési rovat eszmei-politikai problémái címen megfogalmazott anonim dokumentum a továbbiakban még részletesen foglalkozott ezzel is (igyekezve megmagyarázni a megmagyarázhatatlant…), s a folytatásban ezekről a részletekről sem feledkezünk majd meg. Mindezt azonban nagyon jól tudta az adott pillanatban Mészáros Béláné, Vagyoczky Béla és Földesi Jenő is. Azt pedig, hogy megfelelő – „internacionalista” – körökben mekkora jelentséget tulajdonítottak mindennek, nagyon szépen jelzi, hogy még miniszterhelyettesi szinten is foglalkoztak a témával. A jelentések pedig nem véletlenül készültek, voltak tehát a sor végén megrendelők, akik olvasták is ezeket a titkosított sorokat… S mindebben az anonim szerző által említett Golubnjača című előadás már csak egy feleslegesen, a hajánál fogva előráncigált mellékszál, amelyet ugyan bele lehet magyarázni, bele lehet erőszakolni vagy tuszkolni ebbe a történetbe, mégis csak egy halovány, jelentéktelen fogódzó marad a magyarázkodások elvtársi tengerében/tengelyében. Amely, minden más remények ellenében sem rejti el a valóságot, illetve a lényegi történéseket. Visszautalva hát a sorozatunk előző részében mottóként felhasznált, Kő Andrástól idézett sorokra, nyilvánvalóan kimondhatjuk ma már, hogy nekünk, vajdasági magyaroknak, külön bejáratú kis (vég)várunk volt a korabeli Új Symposion – az az Új Symposion! –, amelynek különleges értéke, hogy máig sem lett, és sohasem lesz belőle kőhalom.

(Hét Nap, 2016. szeptember 28.)

A SZIGORÚAN TITKOS! minősítés továbbra is megmarad: az 1983. június 9-én keltezett 114-es számú napi operatív információs jelentés Vagyoczky Béla rendőr ezredes, osztályvezető aláírásával

A művelődési rovat eszmei-politikai problémái

A Magyar Szó szerkesztőségében elkészül a senki által alá nem írt, névtelen, A művelődési rovat eszmei-politikai problémái című belső jelentés.

*

A művelődési rovat eszmei-politikai problémái

Azok a kulturális jelenségek, amelyek az általános társadalmi mozgások keretében az utóbbi hónapokban országszerte az eszmei-politikai küzdelem homlokterébe kerültek, elkerülhetetlenül kihatottak lapunk művelődési rovatára is, s bizonyos módon próbára tették eszmei-politikai felkészültségét.

Mindenesetre ebben a mozgalmas időszakban megmutatkozott, hogy a rovat nem mindig volt a művelődési élet élvonalbeli tényezője, már ahogyan azt tájékoztatási feladata, elhivatottsága megköveteli.

Ennek egyik lényeges vonatkozása az idegen eszmei áramlatokkal szembeni eltökéltebb, megalapozottabb, céltudatosabb fellépés időnkénti hiánya. Ennek egyik magyarázata, hogy az eléggé szerteágazó és sokrétű újságírói-szerkesztői munkában nem mindig jutottunk el a dolgok gyökeréig, hogy lényegüket felfedve megfelelő módon elválasszuk a helyest a helytelentől, jóllehet ilyen jelenségekre bukkantunk a kulturális élet valamennyi területén.

Gyakran azonban megrekedtünk a puszta tény megállapításánál, továbbá az eseményeket nem követtük folyamatosságukban, elszigetelten foglalkoztunk velük, nem építettük be őket kellően a társadalmi történések szélesebb közegébe. A színházak esetében főleg csak magukról az előadásokról esett szó, s kevésbé a műsorpolitikáról, annak kialakításáról, az önigazgatási elbírálásról, továbbá a bemutatott művek eszmei vonatkozásairól.

A folyóiratokkal, könyvekkel kapcsolatban is többnyire megmaradtunk a puszta ismertetésnél, vagy valamiféle esztétikai elemzésnél, kisebb teret, figyelmet szentelve az eszmei szempontoknak. (Zárójelben itt meg kell jegyezni, hogy eben a tekintetben főleg külmunkatársi közreműködésre építettünk, ami nyilván felveti azok célszerűbb irányításának, megvalósításának, illetve az idevágó szerkesztésnek a problémáját.)

Nyilván egyáltalán nem könnyű feladat újbalos, anarcholiberalista vagy dogmatikus nézetekre, a lappangó vagy nyílt nacionalizmusra idejekorán és hathatósan reagálni, annál inkább, mert az mindenfelé, azaz széles területen jelentkezik, s gyakran fondorlatosan és eléggé burkolt formában, nemegyszer úgynevezett »társadalmi fedezékben«. Ilyenkor az éberség, beavatottság, hozzáértés, eszmei felvértezettség, gyors reagálás kívánt erény, amivel nem mindig rendelkezünk, esetenként szubjektív vagy objektív okokból is.

Ennyit elöljáróban szükséges volt elmondani, mielőtt rátérnénk arra a néhány konkrét esetre, amelynek vetületében részben munkánk minősége és mibenléte is megmutatkozott.

Első helyen kell említeni a közismert Golubnjača esetét. Nem elsődleges itt az a tény, hogy a darab bemutatását követően nem jelent meg a szokásos színikritika, s a más lapok ilyen jellegű írásait sem vettük át, amelyek kezdetben egytől egyig magasztalóak voltak. Lényegesebb, hogy a Dnevnikkel együtt indultunk Bogdan Čiplić kemény hangú, leleplező írásának egyidejű közlésével.

Ezután többé-kevésbé lépést is tartottunk az eseményekkel, amelyek hordozói eleinte elsősorban a társadalmi-politikai szervezetek voltak. Részletesen beszámoltunk arról is, ami az újvidéki városi párbizottság kezdeményezésére történt, amikor is felvonultak az újvidéki közéleti-művelődési élet tényezői, hogy bíráló szavakat hallassanak. Az elvszerű, megalapozott bírálatokból sokat átvettünk, de azért többet is felhasználhattunk volna. Ezzel kapcsolatban újságírónk tolla alól három eredeti írás is kikerült, így például a Tévészem vonatkozó műsorával kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy ezt a témát még jobban ki lehetett volna használni, például a ljubljanai Delo, vagy a zágrábi Vjesnik idevágó kérdéseivel kapcsolatban, amelyek a maguk módján felemásak voltak, bírálatra szorultak, tekintettel, hogy olyasmire vonatkoztak, ami nálunk komoly eszmei-politikai megmozdulást váltott ki.

A rovat, illetve a megbízott újságíró (Bartuc Gabriella) jóllehet a főszerkesztőtől is külön utasítást kapott, késve reagált az újvidéki Szerb Nemzeti Színház körül zajló további eseményekre, amikor megkezdődött az eset szervezeti-önigazgatási intézése is. Rövidzárlat támadt a művelődési rovat, valamint az újvidéki belpolitikai rovat között is, amikor a megbeszélés hiányában a művelődési rovat munkatársai nem jelentek meg olyan székvárosi üléseken, amelyeken a többi napirendi pont között a Golubnjača problematikája is szerepelt.

Mindenesetre marad a tény és tanulság, hogy ez a frappáns ellenséges-nacionalista megnyilvánulás körültekintőbb, alaposabb hozzáállást követel meg a rovattól, s persze esetenként az egész szerkesztőségtől, mert voltak, maradtak kiaknázható lehetőségek ennek a visszás helyzetnek a további elvi tisztázásra.

Hasonló helyzet adódott az Új Symposion esetében is. A gyorsan összeült szerkesztő bizottsági ülésen született meg a konkrét döntés, hogy reagálni kell az Új Symposion néhány utóbbi számában megjelent káros írásokra. Név szerinti feladatkiosztás is történt. Bálint Sándornak Tolnai Ottó Orfeusz új lantja című versére kellett reagálnia, amelyben a Tito-ellenes költemények bíróságilag is elítélt szerzőjének (Gojko Djogónak) sorsa felett siránkozik, Mák Ferencnek pedig a Symposionban nyomdafestéket látott néhány újbalos, anarcholiberalista írást kellett volna elbírálnia. A Tolnaival kapcsolatos írás kisebb huzavona után megszületett, az Új Symposionról szóló azonban mindmáig nem, a főszerkesztés néhány közbelépése ellenére sem. A történtek nyilván nem megfelelő visszhangot keltettek magán a rovaton is, felvetve az elkötelezett újságírás problémáját, illetve a káros szellemi irányzatokra való elvszerű reagálás kérdését, s még azt is, hogy vannak »engedelmes« meg »tollukat el nem adó« újságírók. A kérdés továbbra is nyitott, mivel az igényelt és szükségelt bíráló írás nem készült el, jóllehet időközben az események haladnak a maguk menetében.

Az eszmei áramlatokhoz való viszanyulás kérdésköréhez tartozik még néhány megnyilvánulás. Ilyen például Dobrica Ćosić könyvének megjelenése, Vuk Drašković Nož (Kés) című regénye, a Golubnjačával való további mesterkedések (Nova Gorica-i díjazása, a Sterija Játékokra való bejelentése, a belgrádi Zenit-kiállítás). Ezzel kapcsolatban a rovat (ideértve persze a Kilátót) többé-kevésbé elfogadhatóan reagált, éspedig különböző módon és mértékben. A Dobrica-könyv esetében az ezzel kapcsolatos reagálások ismertetésére korlátozódott, a Nožról részletes elemzést vett át, a Golubnjača-fejleményeket informatívan követte, ellenben a belgrádi Zenit-kiállításról csak egyszerű, mondhatni pőre informatív írást közölt (Ács J. tollából), amelyből kimaradt annak részletezése, hogy ez a mozgalom milyen nacionalista jelleget öltött.

Mindezek a dolgok nyilván arra utalnak, hogy az eszmei áramlások követésének nemcsak a puszta tényközlésben, az információk jó megválogatásában kell kimerülnie, hanem az elvszerű, elkötelezett újságírói reagálásokban is, akár kisebb jegyzetek erejéig is. Ez persze nagyobb figyelmet, éberséget, körültekintést követel mind a megfelelő területen működő újságírótól, mind pedig a szerkesztőtől is.

Az említett hiányosságok tudatosodásának pozitív következményeként néhány újabb eredmény is elkönyvelhető a szellemi harc frontján. Legelőbb is növekedett az éberség, fokozódott a tettrekészség a rovaton, ugyanakkor szorosabbá vált a kapcsolat a napi szerkesztéssel, operatívával, szerkesztőbizottsággal. Ennek jegyében készült el, illetve került a rovat hasábjaira a nagy visszhangot keltő Bori-írás a nevezetes Illyés-interjúval kapcsolatban.

Továbbá a Kilátó több teret szentel az országban zajló kulturális történéseknek, főleg azoknak, amelyek a szellemi áramlatokhoz és a negatív jelenségek eszmei bírálatához kapcsolódnak. Komoly munka eredménye a Marx-jubileumhoz kötődő írások megszerzése, s nem kevésbé a Hungarológiai Intézet rendezetlen önigazgatási helyzetének tényszerű bemutatása, bírálata.

A további fölzárkózás, elmélyültebb munka érdekében nyilván nagy erőfeszítéseket kell tenni a rovat valamennyi munkatársának és szerkesztőjének, kezdve a rendelkezésre álló információk, újságok, folyóiratok jobb kiaknázásától, a gyors és elvszerű reagálástól a napi, heti munka alaposabb tervezésén át egészen a rovat káderállományának fölfrissítéséig, továbbá eszmei-politikai fölvértezéséig, jobb értesültségéig.

Az eszmei áramlatokra, főleg a pártideológiáktól, az osztályszempontokból, az önigazgatástól, a dolgozóktól idegen jelenségekre való hathatós, és gyors reagálás nyilván megköveteli a külmunkatársak ilyen szempontú közreműködését, hozzáállását. Annál is inkább, mert nem egy esetben tapasztaltuk, hogy visszautasításra talál a káros szellemi irányzatokra való reagálással kapcsolatos kérésünk.

Mindezzel kapcsolatban a rovat leszögezi, hogy az újságírás eszmeileg-politikailag elkötelezett hivatás, s nem engedi meg a tétovázást, a liberális viszonyulást a közösen meghatározott megbízásokhoz. Ezért elítéli Mák Ferenc magatartását, megállapítva, hogy nem tett eleget kijelölt feladatának.

Egyúttal a rovat elfogadta a további munkáját egyengető akciótervét, amely szerves része ennek a rövid elemzésnek.

A művelődési rovat

Újvidék, 1983. III. 21.

 

 

A Golubnjača című előadás bemutatója

1982. október 10.

Az újvidéki Szerb Nemzeti Színház bemutatta a Jovan Radulović szövege alapján készült Golubnjača című előadását.
Rendezte: Dejan Mijač.