A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila cikkét „3/3-nak
számoltam el a statisztikában” címmel, amelyben az Új Symposion 1983-as ügyével
összefüggésbe hozható, most előkerült magyarországi belső elhárítási,
III/III-as dokumentumokat dolgozza fel.
*
„3/3-nak számoltam el a statisztikában”
Hogyan figyelte meg a III/III-as ügyosztály az Új Symposion
folyóirat tevékenységét, és a Sziveri János vezette szerkesztőség 1983-as
szétverését? (3. rész)
„Ezután többé-kevésbé lépést is tartottunk az eseményekkel, amelyek
hordozói eleinte elsősorban a társadalmi-politikai szervezetek voltak. Részletesen
beszámoltunk arról is, ami az újvidéki városi párbizottság kezdeményezésére
történt, amikor is felvonultak az újvidéki közéleti-művelődési élet tényezői, hogy
bíráló szavakat hallassanak. Az elvszerű, megalapozott bírálatokból sokat
átvettünk, de azért többet is felhasználhattunk volna. Ezzel kapcsolatban
újságírónk tolla alól három eredeti írás is kikerült, így például a Tévészem vonatkozó
műsorával kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy ezt a témát még jobban ki lehetett volna
használni, például a ljubljanai Delo, vagy a zágrábi Vjesnik idevágó
kérdéseivel kapcsolatban, amelyek a maguk módján felemásak voltak, bírálatra
szorultak, tekintettel, hogy olyasmire vonatkoztak, ami nálunk komoly
eszmei-politikai megmozdulást váltott ki.
A rovat, illetve a megbízott újságíró (Bartuc Gabriella) jóllehet
a főszerkesztőtől is külön utasítást kapott, késve reagált az újvidéki Szerb
Nemzeti Színház körül zajló további eseményekre, amikor megkezdődött az eset
szervezeti-önigazgatási intézése is. Rövidzárlat támadt a művelődési rovat,
valamint az újvidéki belpolitikai rovat között is, amikor a megbeszélés hiányában
a művelődési rovat munkatársai nem jelentek meg olyan székvárosi üléseken, amelyeken
a többi napirendi pont között a Golubnjača problematikája is szerepelt” – így
fogalmazott hát A művelődési rovat eszmei-politikai problémái című belső, céges
dokumentum továbbra is anonim (de már rég azonosított…) szerzője az 1983.
március 21-re datált szövegében. Mint sorozatunk előző részében, ugyanezt az
iratot ismertetve már említettük is, az újvidéki Szerb Nemzeti Színház Golubnjača
című előadása körül kirobbant (vagy csak művileg, szándékosan kirobbantott…)
eszmei-politikai botrány azonban csak egy feleslegesen, a hajánál fogva
előráncigált mellékszál volt ebben a történetben. Annak, hogy ezt is bekeverték
az 1983-as eseményekbe, csupán az volt a célja, hogy elterelje a figyelmet, illetve
azt a látszatott keltse, mintha a Forum kiadóházon belül, s az itt ismertetett esetben/témakörben
elsősorban a Magyar Szó művelődési rovatán komoly gondok lettek volna úgy nagy
általánosságban is, s nem csak az engedetlen, az Új Symposion szerkesztőségével
szimpatizáló munkatársak megregulázása lett volna az alapvető cél. Vagyis a
bosszú! Mindez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a kifogásolt, és igen sok
szempontból inkriminált Golubnjača című előadás nem keltett volna valóban országos
visszhangot a korabeli Jugoszláviában a Vardar folyótól a Triglavig, s a
Vaskaputól az Adriáig…
„Mindenestre marad a tény és tanulság, hogy ez a frappáns
ellenséges-nacionalista megnyilvánulás körültekintőbb, alaposabb hozzáállást
követel meg a rovattól, s persze esetenként az egész szerkesztőségtől, mert
voltak, maradtak kiaknázható lehetőségek ennek a visszás helyzetnek a további
elvi tisztázásra” – jegyzete fel az anonim szerző. De vajon mi volt az oly nagy
baj a Golubnjača című színházi előadással? Ez ma már szinte egyáltalán nincs
jelen a köztudatunkban, s elsősorban a vajdasági magyarság kollektív
öntudatából, köztudatából veszett el – nyugodtan mondhatjuk: végérvényesen. Négy
évvel ezelőtt, a darab bemutatójának harmincadik évfordulóján Teofil Pančić publicista,
a Vreme című belgrádi hetilapban írt az előadásról és annak eszmei-politikai visszhangjáról
Kraška jama usred Novog Sada címmel a újság 2012. október 11-i számában. Mint
mondta, „pontosan három évtized telt el a bemutató óta, amely a Tito utáni
Jugoszlávia egyik legnagyobb és legkínosabb művészeti-politikai botrányát
keltette, és az ország szétesésének egyik szimptómájává vált”.
A botrány tehát valóban országos hullámokat vert, s ilyen
szempontból tényleg jelentős esemény volt a korabeli Jugoszláviában, csakhogy a
vajdasági magyar közéletben – amelynek legfontosabb korabeli aktorai épp az
összes ilyen és hasonló eseménysorból szerettek volna diszkréten kimaradni, állásfoglalás
nélkül –, gyakorlatilag egy marginális politikai polémiaként nyilvánult meg. S
mint ilyenről, az egyetlen magyar nyelvű napilapnak következetesen be kellett ugyan
számolnia a megfelelő ideológiai elkötelezettség mentén, de az egészben
igyekeztek megmaradni az „elkerülhetetlenség” szintéjén. Vagyis annyit írni róla,
annyit foglalkozni vele – amennyit épp feltétlenül muszáj. „Talán napsütéses
vagy épp esős nap volt az a bizonyos október 10-e 1982-ben, erre már a kutya
sem emlékszik: vélhetően akkoriban is szeszélyesek voltak az októberek, amilyenek
úgy nagy általánosságban az úgynevezett »mérsékelt égöv« sávjában. A Dinamo
volt Jugoszlávia aktuális futballbajnoka. A Tren 2-t jelölték NIN-díjra, az a
valami pedig, amit újhullámnak nevezünk, lassan megfáradt, vagy legalábbis
szétáradt a szívekben és a városaink meleg, füstös, félhomályos kis kuckóiban, az
akkor még épp, hogy csak megalakult Disciplina kičme mennydörgésével: »Sviđa mi
se da ti ne bude prijatno«…” – fordítom most sebtében, talán hevenyészetten is,
Teofil Pančić sorait, szinte csak egyfajta szinkrontolmácsolás szintjén. S
teszem hozzá gyorsan az itt idézett dalszöveg magyar változatát is: „Nekem
tetszik az, hogy neked ne legyen kellemes…” Hát nem volt az, valóban, nagyon
sokaknak abban az esztendőben az Új Symposion háza táján.
S bizony nagyon szép hátteret fest, illetve környezetrajzot
is ad mindez az Új Symposion körüli, végül aztán 1983-ban kulminálódott
botrányhoz. A művelődési rovat eszmei-politikai problémái című dokumentum anonim
szerzője ugyanis épp a következő bekezdésében tért át, „fordult rá” a
tulajdonképpeni központi témájára: „Hasonló helyzet adódott az Új Symposion esetében
is. A gyorsan összeült szerkesztő bizottsági ülésen születet meg a konkrét
döntés, hogy reagálni kell az Új Symposion néhány utóbbi számában megjelent
káros írásokra. Név szerinti feladatkiosztás is történt. Bálint Sándornak
Tolnai Ottó Orfeusz új lantja című versére kellett reagálnia, amelyben a
Tito-ellenes költemények bíróságilag is elítélt szerzőjének (Gojko Djogónak) sorsa
felett siránkozik, Mák Ferencnek pedig a Symposionban nyomdafestéket látott néhány
újbalos, anarcholiberalista írást kellett volna elbírálnia. A Tolnaival
kapcsolatos írás kisebb huzavona után megszületett, az Új Symposionról szóló azonban
mindmáig nem, a főszerkesztés néhány közbelépése ellenére sem. A történtek nyilván
nem megfelelő visszhangot keltettek magán a rovaton is, felvetve az elkötelezett
újságírás problémáját, illetve a káros szellemi irányzatokra való elvszerű
reagálás kérdését, s még azt is, hogy vannak »engedelmes« meg »tollukat el nem
adó« újságírók. A kérdés továbbra is nyitott, mivel az igényelt és szükségelt bíráló
írás nem készült el, jóllehet időközben az események haladnak a maguk
menetében.” Mindennek a lényege pedig röviden annyiban foglalható össze, hogy
Bálint Sándor megírta a tőle megrendelt eszmei-politikai bíráló jegyzetet, Mák
Ferenc pedig nem. Bálint Sándor egy lakást kapott ezért (erről később ő maga
nyilatkozott egy nyílt levélben), Mák Ferencet pedig kirúgták.
Ennyire árazták be az elvtársak akkoriban a becsületet…
Az árfolyammal ugyanakkor a magyarországi belügyi szervek,
és a hírhedt III/III-as ügyosztály munkatársai is tisztában voltak, hiszen
figyelő szemüket Újvidéken (is…) igen élesen rajta tartották. Így például az
alig néhány hónappal később keltezett – a budapesti Hamvas-intézet
munkatársaitól most megkapott és köszönettel nyugtázott –, korábban titkosként
minősített „információs jelentés”-ben, 1983. május 27-én így fogalmazott egy ugyancsak
anonim, de mindenképp beszervezett szerző/jelentéstevő:
„Radnóti Sándor, Budapest, V. ker., Stollár Béla u. 3/a sz.
alatti lakos tájékoztatja Ilia Mihály szegedi kapcsolatát arról, hogy az
írószövetség elnökségének írtak egy levelet, melyben kifejtik, hogy
nyugtalansággal értesültek az újvidéki Új Symposion szerkesztőségének felmentéséről.
A Magyar Írók Szövetségének alulírott tagjai indokoltnak tartják, hogy szövetségük
hivatalos formában mondjon köszönetet az eddigi szerkesztőbizottságnak, s ugyanakkor
fejezze ki aggodalmát, hogy az anyanyelvi nemzeti irodalom ezen műhelyének irányítóit
hivatalos megbízatásuk lejárta előtt adminisztratív úton eltávolították. Úgy
vélik, a Magyar Írók Szövetsége alapszabályának i. 2/a és n pontjai szerint
járna el, melyek kimondják: szervezetünk célja és feladatai közé tartozik az
egyetemes magyar irodalom figyelemmel kísérése, illetve a határainkon túli
magyar irodalmi műhelyekkel a kapcsolatok fejlesztése, ösztönzése.” A papírlap
jobb felső sarkába, amelyre az itt idézett információs jelentést gépelték, egy
hivatali ügyintéző macskakaparásszerű kézírással, hatalmas betűkkel odabiggyesztette
még: „3/3-nak számoltam el a statisztikában”. A hivatalban tehát a
jelentéstevőket is beárazták…
Mert persze mindenkor teljességgel mindegyleges az eszmei-politikai
meggyőződés, ha annak feladását jó pénzzel – hiszen senki sem ellensége a saját
zsebének –, vagy akár egy frissen épült, sebtében, hirtelenjében beköltözhető
lakással díjazzák/jutalmazzák.
Az 1983. május 27-én kelt III/III-as dokumentum ezzel a
mondattal ér véget: „a levelet eddig az alábbi személyek írták alá”. A névsort sorozatunk
következő részében ismertetjük.
(Hét Nap, 2016. október 5.)
Az 1983. május 27-én keltezett információs jelentés első oldala – itt
még az aláírók névsora nélkül
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése