Mikojan a Balatonon

A budapesti Magyar Hírlapban megjelenik Szabó Palócz Attila publicisztikája Mikojan a Balatonon címmel.

*

„Telefonálni Mikojannak, hogy menjen üdülni a Balatonhoz” – ilyen jelentős és fontos döntést hozott a szovjet pártelnökség Moszkvában, 1956. július 9-i ülésén. Ami egy kicsit meg is kérdőjelezi a testület komolyságát. Persze – szigorú megszorítással! –, csak az adott esetben, ugyanis a következő hónapok, és elsősorban az októberi– novemberi események bizony véresen komolyra fordították a történteket. Az úgynevezett Politbürót hívták elnökségnek 1952 és 1966 között ebben a kopogósan hangzó, a korszellemhez illően rövidítésektől agyonterhelt változatban: az SZKP KB Elnöksége. Az iratok kutatója és a magyar kiadásuk szerkesztője, Vjacseszlav Szereda jegyzi meg, hogy az írnok eredetileg úgy jegyezte fel a határozatot: Anasztasz Ivanovics Mikojan menjen csak szépen nyaralni a „Balatonba”. A párt élvonalából pontosan tucatnyian gyűltek össze aznap este, s köztük volt Kliment Jefremovics Vorosilov, Lazar Moiszejevics Kaganovics, Vjacseszlav Mihajlovics Molotov, és természetesen Nyikita Szergejevics Hruscsov is.

Ez az ülés azonban nem Mikojan elvtárs balatoni nyaralása miatt érdekes most számunkra, hanem sokkal inkább azért, mert ekkor ismertették az SZKP KB Elnökségével Jurij Vlagyimirovics Andropov rejtjeltáviratát, amelyben a budapesti nagykövet a Gerő Ernővel 1956. július 6-án folytatott megbeszéléseiről tájékoztatta a szűk grémiumot: „Ma találkoztam Gerő elvtárssal, aki előzetesen jelezte, hogy szeretné megosztani velem aggodalmát a Magyarországon kialakult belpolitikai helyzettel kapcsolatban. Ahogy Gerő elvtárs elmondta, a magyarországi belpolitikai helyzetet »nagyon, de nagyon komolynak« ítéli. A munkások és a tsz-parasztság kedvezően fogadták az MDP KV ez évi, június 30-án született határozatát, amely elítélte a különböző gyűléseken az utóbbi időben tapasztalható pártellenes megnyilvánulásokat. Mégsem lehet szemet hunyni afölött, tette hozzá Gerő elvtárs, hogy az ellenzéki és ellenséges elemek nyílt harcot folytatnak az említett határozat ellen, arra törekedve, hogy úgy állítsák be, mint még egy lépést a magyar vezetőség részéről, amely a demokratikus kibontakozás, az SZKP XX. kongresszusának döntései ellen irányul. Figyelemre méltó ilyen szempontból a reakciós érzelmű értelmiség azon részének viselkedése, amelyik az említett KV-határozatok nyilvánosságra hozatala után nem éri be saját elégedetlenségének kifejezésre juttatásával, hanem aktívan próbál befolyást gyakorolni a dolgozók széles rétegeire is” – ennyit tudtak hát a nyár elején Moszkvában a magyarországi helyzetről, és ilyen körülmények között, Gerő elvtárs aggodalmai ellenére küldték megérdemelt pihenőre Mikojant. Bele a Balatonba.

Andropov jelentésének szövegét (a függelékben), illetve az SZKP KB Elnökségének üléseiről készült jegyzőkönyveket magyar változatban Vjacseszlav Szereda adta közre (Gál Éva fordításában) a budapesti 1956-os Intézet gondozásában 1996-ban megjelent kötetben. Ezzel a címmel: Döntés a Kremlben, 1956 – A szovjet pártelnökség vitái Magyarországról. S bizony a következő hetekben-hónapokban már nem is voltak ilyen kedélyesek ezek az ülésezések, hogy bárkinek a nyaralása, üdülése, pihenése „napirendre” kerülhetett volna. Október 23-án például Hruscsov már egyértelműen a katonai beavatkozás mellett volt. Nyikolaj Alekszandrovics Bulganyin – aki akkor épp a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke volt – támogatta őt ebben, Molotov pedig szorgalmazta ugyan, hogy Nagy Imrére támaszkodva állítsák helyre a nyugalmat, de ő is elkerülhetetlennek látta a bevonulást. Ezt az álláspontot képviselte Mihail Georgijevics Pervuhin, Georgij Konsztantyinovics Zsukov és Kaganovics is. „A helyzet különbözik a lengyelországitól” – jegyezte fel a moszkvai írnok Mihail Andrejevics Szuszlov akkor elhangzott szavait, aki ezzel ugyancsak a beavatkozás fontosságára igyekezett felhívni a figyelmet. Az SZKP KB Elnökségének másik tagja, az önmagát az ukrajnai vörös partizánmozgalom egyik szervezőjéből és vezetőjéből a második világháború után egy belügyminisztériumi főosztály vezetői pozíciójáig felküzdő Alekszandr Nyikolajevics Szaburov ugyancsak a katonai megoldást támogatta, akárcsak a türkmén származású Dmitrij Trofimovics Sepilov és A. I. Kiricsenko is. „Nagyot vonjuk be a politikai tevékenységbe. De egyelőre ne tegyük meg [miniszter]elnökké. Budapestre Mikojan és Szuszlov elvtárs repüljön” – összegezte végül a csaknem egyhangúlag meghozott döntést Hruscsov.

Érdemes azonban megfigyelnünk a neveket, az ülésen a jegyzőkönyvek alapján megszólalókét. A szovjet pártelnökség összejövetelén ugyanis ugyanaz a Mikojan volt az egyetlen, aki nem támogatta teljes mellszélességgel a katonai bevonulást, akinek a balatoni üdüléséről néhány hónappal ezelőtt még testületileg döntöttek ugyanitt. Ő így fogalmazott: „Nagy nélkül nem lehet úrrá lenni a mozgalmon, így nekünk is olcsóbb.” Kifejezte kételyeit a csapatok bevonulásával kapcsolatban: „Mit veszíthetünk? Végezzék el a rendcsinálást maguk a magyarok. Ha bevonulnak csapataink, elrontjuk magunknak a dolgot. Próbálkozzunk politikai lépésekkel, és csak azután vonultassuk be csapatainkat” – így érvelt Mikojan, de társait az elnökségben nem sikerült meggyőznie.

Talán tetszett neki a júniusi balatoni üdülés, talán jól érezte magát a tóparti strandok valamelyikén, s talán ezért is szerette volna rávenni a többieket, hogy békésen oldják meg a helyzetet.

Vele ellentétben Molotov nagyon is harcias álláspontot képviselt: „Nagy útján csak aláássuk Magyarországot” – mondta. S akkor még nem is sejthette, hogy hamarosan a róla elnevezett koktél válik majd az aznap elkezdődött események egyik legfontosabb kellékévé és eszközévé, egyszersmind az egyik legjellegzetesebb jelképévé.

(Magyar Hírlap, 2016. október 24.)