A perifériára sodródás krónikája

A Szabad Magyar Szó közli Szabó Palócz Attila írását A perifériára sodródás krónikája címmel.

*

A perifériára sodródás krónikája (VIDEÓVAL)

Bakos István: Nemzetépítő kísérlet – A Magyarok Világszövetsége kronológiája 1989–2000, Antológia Kiadó, Lakitelek, 2016.

Nézegetem a fényképet: Szakolczay Lajos, az ismert magyar irodalomtörténész, aki még a rendszerváltoztatás előtti időkben, mintegy úttörő módon, az elsők között járt azok sorában, akik rendszeresen foglalkoztak az anyaországi közéletben a határon túli irodalmi-művészeti folyamatokkal; az ő kezében van a mikrofon, épp beszél valamiről, s mivel szabadtéri rendezvényről van szó, ősz haját fújja a szél (az embernek, különösképp akkor, ha régebbről ismeri, az az érzése támadhat, mintha ő mindig is ősz lett volna, talán így is született…); mellette ül Hornyik Miklós, a vajdasági magyar író, aki korábban, 1968-tól 1975-ig a Képes Ifjúság fő- és felelős szerkesztője volt, az ő balján pedig Domonkos László író, aki igen sokat bóklászik a Délvidéken (is…), így hát a neve néhány lapból szerzőként is ismert lehet az otthoni olvasó előtt, s aki legújabban Kárpátalján, és még sokkal távolabb, Ukrajna fővárosában porolja le a dokumentumokat és bújja a levéltárakat – immár nem szépírói minőségében, hanem kutatóként. Mint írja: „Szédítő belegondolni: ha úgy harminc éve azt mondja bárki, hogy alig két héttel a forradalom kitörésének hatvanadik évfordulója előtt Kijevben ülök, a KGB-levéltárban, előttem a képernyőn is, a dossziékban is egykor titkos iratokkal, habozás nélkül menthetetlen elmebetegnek minősítem. És ha valaki azt mondja, hogy alig két héttel az ötvenhatos szabadságharc vérbe fojtása után hat évtizeddel Moszkvában a forradalom előtt tisztelgő kétnapos konferencia vendége leszek – ugyanez a helyzet. »Barátom, csudákat éltünk«, írta valaha naplójába Széchenyi. Éltünk? Élünk! Napról napra.

Hétköznapok és csodák című remeklésében Szerb Antal azt fejtegeti, hogy a csoda mindig a regény középpontja is. »A regényben csodának kell lenni, mert ebben nyilvánul meg a szabadság princípiuma.« A szabadságé, bizony. »A közös minden csodában az, hogy tiltakozás a merevvé vált törvények ellen, akár a természet, akár az ember törvényeiről van szó« – folytatja Szerb. Az ember törvénytelenné vált úgynevezett törvényei Magyarországon a hétköznapokat valódi földi pokollá züllesztették – egy rémuralomban pedig igazán a legkevesebb, amit hosszú, fázós délelőttökön át borzongva nézegethettem a kijevi KGB-archívumban: hogy mindenkiről a szó legszorosabb értelmében tényleg mindent tudtak, a harkovi, a lembergi vagy a beregszászi ember sorsa pedig pontosan ugyanaz, mint a szegedié, a kolozsvárié vagy az újpestié. Amikor pedig Szerb Antal arról beszél, hogy a huszadik század regényeinek közös ismertetőjegye, hogy a csoda lép előtérbe, átveszi az őt megillető helyet – egyáltalán nem csak a világirodalomról van szó. A hétköznapokba befurakodott csodák így érnek el a máig, a jelen magyar életében pedig mostanában már az ünnepnapok és csodák idejét is éljük. Tegyük hozzá: végre-valahára. Már nagyon ideje volt.” (Domonkos László: Ünnepnapok csodái, Magyar Hírlap, 2016. október 22.) Ők hárman ülnek hát a kép középpontjában (mellettük két oldalt még mások is, de róluk majd máskor… máshol… más alkalommal… más apropóján…), az alatta olvasható félsornyi jegyzetből pedig megtudhatjuk, hogy ezúttal a Világszövetség című lap szerkesztőiként voltak jelen egy rendezvényen. Az újság 1992-ben indult, első, s rögtön duplaszáma augusztus 15-én jelent meg, s különleges vajdasági vonatkozása volt, hogy Hornyik Miklós lett a főszerkesztője.

Hornyik kedvelte az egykori Napló című hetilapot, rendszeresen küldte a világszövetség lapját, kérnünk sem kellett, a kilencvenes évek első felében a szerkesztőségben mindig megtalálható, hozzáférhető volt, néhány régi példányát máig is őrzöm. S így hát élénken él bennem annak a lapnak a hangulata, jellegzetességei, habitusa, szellemisége, és persze a grafikai külleme is…

A másik vajdasági szál ugyanis a Világszövetség című újság szerkesztőségének történetében a művészeti szerkesztő, Baráth Ferenc személye.

Főszerkesztő-helyettes: Nácsa Klára. Tördelő: Csánki János és Mikola Péter. Munkatársak: Domonkos László, Endrődi Szabó Ernő, Győrffy László, Szilágyi Károly és Tóth László. Szakolczay Lajos neve tehát nem szerepelt az impresszumban… Az induló, 19992. augusztus 15-i kettősszám pedig a Magyarok III. Világtalálkozójának apropóján, és annak tiszteletére készült. Jó, hatásos indulás egy ilyen kiadványnak, szó se róla!

Bakos István jegyzi szerzőként azt a vaskos – négyszázhatvan oldalas – és valóban jelentős dokumentumgyűjteményt, amely nemrég jelent meg a lakiteleki Antológia Kiadó gondozásában, s amely a Magyarok Világszövetségének rendszerváltoztatás utáni történetét dolgozza fel egészen az ezredfordulóig. Ebből szemezgetek most én is vajdasági vonatkozásokat, s így akadt meg a szemem a Szakolczay–Hornyik–Donomkos-trió fényképén egy régi, csaknem negyed évszázados, huszonnégy esztendővel ezelőtti élőújságról, a száznegyvenharmadik oldalon. De továbblapozva aztán itt van a háromszáztizennegyediken egy beszámoló 1997. január 26-áról – nosza, ennek is tizenkilenc éve már! –, amelyből megtudhatjuk, hogy ekkor alakult meg Újvidéken a Vajdasági Magyarok Kereszténydemokrata Mozgalma (VMKDM), amely elnökének Papp Ferencet választotta meg. Nem akarom itt a hülyét játszani (hiszen megy az nekem különösebb játékkedv nélkül is…), de hallott erről a szervezetről bárki is? Még ugyanebben az évben, februárban, a Világlap II/2-es számában – Fejér Dénes főszerkesztése mellett – Hódi Sándor „alapos, a történelmi előzményeket áttekintő Megmérettetés. Választások Kis Jugoszláviában 1996 novemberében c. politológiai elemzésében kritikusan bemutatja a VMDK-VMSZ ellentétek kiéleződésének folyamatát és a lejárató kampányt gerjesztő, az együttműködést elutasító VMDK csúfos választási vereségét, amelynek vezetése megmérettetett…” Eddig tart az idézet, s tegyük hozzá akkor immár mai szemmel, 2016-ból nézve azt is, hogy könnyűnek találtatott.

A kötet kezelését megnehezíti, használhatóságát kellemetlenné teszi, hogy a négyszázhatvan oldalhoz nem mellékeltek név- vagy tárgymutatót; semmit… Így a kutató, aki esetleg felhasználhatná munkájához, vagy az egyszerű „mezei” olvasó is, mint, amilyen most én vagyok ebben az esetben, csak zavartan bolyong, lapozgat, keresgél, de igazából sokkal több időt veszteget el feleslegesen, mint amennyi hasznát tudja venni a kiadványnak. Így hát a kötet ebben a formájában elsősorban arra jó, hogy a Világszövetség illetékesei kitegyenek belőle az irodai polcra másfél méternyit, vagy megkeressék magukat benne és mutogassák fényképeiket az unokáknak, esetleg reprezentációs alkalmakkor ajándékba adják vendégeiknek vagy vendéglátóiknak. Szerkesztése/szerkezete ellenben jó, szépen követi lineárisan az eseményeket – sajnos, helyenként pontatlanul is! –, amelyek a Magyarok Világszövetségének életét meghatározták 1989 és 2000 között.

Sajnálatos azonban ezt itt így megállapítani – és keserű szájízzel is mondom ki –, hogy egy valaha rangos szervezet eljelentéktelenedésének, perifériára sodródásának dokumentuma is egyben ez a négyszázhatvan oldal. S különösen azon a ponton kezd egyre igazabbá válni ez, ahol a kiadvány véget ér: mióta 2000-ben Patrubány Miklóst a szervezet elnökévé választották. Tehát ha összefüggő történetként, ne adj’ Isten, egységes, vagy legalábbis a kötet által egységbe foglalt cselekményként szemléljük az itt feldolgozott eseményeket, akkor bizony ez egy lefelé haladó íven megrajzolt história. Kár, nagy kár ezért a szervezetért. Is. Ahogy sok másikért is, persze, amely időközben felmorzsolta, felőrölte önmagát. S azt mutatja a sokéves tapasztalat, hogy az ilyen megrázkódtatások után kevés kivétellel már képtelenek is talpra állni az ilyen és hasonló szervezetek; ami persze nem jelenti azt, hogy nem vegetálgathatnak el akár még évekig is a végleges felszámolásuk, megszűnésük előtt…

Akárhogy nézzem is, vannak vajdasági magyar vonatkozások is Bakos István kötetében, és valójában a Magyarok Világszövetségének történetében is, attól az érzéstől azonban nem tudtam szabadulni a négyszázhatvan oldal végéig sem, hogy bennünket csak amolyan „futottak még” kategóriaként kezelnek; nem mondják ki ugyan, hogy nem vagyunk jelentősek, nem vagyunk fontosak nekik, de igazából a szervezet csúcsvezetésének magatartása, viselkedése érezteti velünk ugyanezt. Érdemes lehet hát még néhányszor elővennünk és átnyálaznunk ezt a kiadványt, hogy egyfajta mérleget is vonjunk, hol tartunk, illetve mit lát belőlünk egyáltalán ez a szervezet, amely ugyan világraszólónak hirdeti magát, de különösképp 2000 óta, hát, hogy is mondjam csak, hogy ne fájjon, de talán egy kocsisorra, egy tanyaközösségre sincs rendes és megbízható rálátása. „Amint elhaladok a Kossuth téren az október 25-ei mészárlás áldozatai előtt tisztelgő, nemrégiben elkészült emlékhely előtt, amint a Széna téri vagy a Móricz Zsigmond körtéri házakra pillantok, ha egy kamaszkorom óta rajongva szeretett hős város régi-új sebeit látom: a hétközna­pok mindig kifényesednek, tündöklőbe fordulnak. Miközben ünnepeket élünk, már október közepe óta, rengeteg rendezvény, program, emlékezés, kicsi és nagyobb, helyi és országos, ezerféle-fajta és mind-mind egy, egyetlenegy irányba mutat; a hétköznapok és csodák már ebben a szimbiózisban állanak előttünk. S az ünnepnapok – mert most folyamatosan ezekben élünk – telítve vannak az enyémekhez hasonló csodákkal, a KGB-s dokumentumoktól a legújabb kori magyar történelem legdicsőségesebb, máig felbecsülhetetlen jelentőségű eseményének megannyi drágakődarabkájáig. Kijevben a világ legtermészetesebb módján beszélgetett velem ötvenhatról a fiatal – az Egyesült Államokból éppen hazaérkezett – levéltár-igazgató, Moszkvából magyarul ír levelet a jó két évtizede a mi szabadságharcunkkal foglalkozó kiváló orosz kutató. És ha éppen az oly régóta tisztelt-szeretett Wittner Marikával beszélek telefonon, furcsa, nehezen megfogalmazható érzés fog el, főleg, ha arra gondolok, hogy már hetek óta háztömbnyi nagyságú képét láthatom a Corvin közi tűzfalon, halhatatlan barátnőjével, Havrila Béláné Sticker Katival az oldalán, az elmaradhatatlan dobtáras PPS-davajgitárokkal, kissé kócosan és örök fiatalon.

Ünnepnapok és csodák, regények és tanúvallomások, képek a metróban és zászlók mindenfelé, talán majdnem annyi, mint akkor. És valami titkos, megbízható, csakis szabad szemmel látható ragyogás a pesti háztetők fölött, ami valószínűleg már soha nem fog elmúlni” – írta hát Domonkos László most, az ötvenhatos forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulóján, de ezeket a sorait Hornyik Miklós, a mi Hornyikunk már nem olvashatta. Nyugodjék békében! Én pedig egy konkrét dátumhoz lapozok most sebtében Bakos István kötetében, 1992 augusztusához. Meglepetésemre azonban csak egy sornyi bejegyzést találok a keresett rendezvényről, s azt is 1992. augusztus 26-ánál: „Gödöllő: Magyar Diákok I. Világtalálkozója.” Nem tudom, ezt még majd ellenőrizni kell… Mi akkor egyetemisták voltunk, tehát a magunk módján diákok, így hát huszonegy esztendősen belefértünk a meghatározott kategóriába, ugyanakkor pedig az Újvidéki Rádió honorárisan dolgozó külmunkatársaiként igyekeznünk megkeresni valami aprópénzt, legalább egy kis lakbérre valót. Buszpénz nem nagyon kellett, mert nem is lett volna mire elkölteni, hiszen azok akkor már nem is igen jártak… Még Gion Nándor volt a rádió magyar részlegének a főszerkesztője. Kezdetben elsősorban a Szombati Találkának, vagyis az egykori, szép emlékű ifjúsági műsornak készítettünk anyagokat, leggyakrabban interjúkat. Az orsós Uher-magnók régi szép világa…

Szóval a Magyar Diákok I. Világtalálkozója egy többnapos rendezvény volt, a kötetben közölt dátum már csak ezért sem lehet pontos. Másfelől pedig a rendezvény zárónapja 1992. augusztus 17-e volt, akkor lépett fel a világ minden tájáról összesereglett magyar fiatalok előtt Berecz András, a Kossuth-díjas énekes, mesemondó, népmesegyűjtő, folklórkutató és előadóművész. Én akkor hallottam őt először élőben, és valóban lenyűgözött nemcsak az előadásmódjával, de a különleges habitusával, a kisugárzásával. Az esti órákban, a tábortűz mellett, szabad téren (neki nem volt ősz haja, de igazából szél sem fújt aznap este, amely esetleg belekaphatott volna…) adta elő meséit, majd – mivel a közönsége nem akarta elengedni – elénekelt még egy bokrétára való népdalt. Egyszerű, érdeklődő hallgatókként telepedtünk le a fűre, lássuk, kit hoztak el nekünk… Aztán, amikor már az első mondatok után láttuk, hogy ez mennyire különleges, mennyire csodálatos, hamarosan a magnónkhoz kaptunk. Akkor épp egy kazettás diktafon volt nálunk, a külföldi utazásra „kiutalták” nekünk a rádiónál a „modern technikát”, s a Szombati Találka számára rögzíteni kezdtük az estet, de később aztán, ha jól emlékszem, több Éjszakai műsorban is felhasználtuk. Berecz András meséit tehát Mihájlovits Klára vette kazettára, s ezzel talán le is zárhatnánk itt ezt a történetet. Ha!

Köztudomású rólam, hogy én bezzeg mindent megőrzök, ezért is halmozódott fel a minden költözködést megnehezítő, sőt a maga módján lehetetlenné is tevő archívumom. Eltettem hát ezt is! Most találtam meg, alig néhány hete a kazettát Berecz András gödöllői estjének felvételével, gyorsan bejátszottam hát a laptopomra, vagyis sebtében digitalizáltam. Mivel azonban az internetes audio tárhelyek nem működnek a legjobban (vagy csak én nem találtam még meg a megfelelőt…), minden ilyen hangfájlt át szoktam alakítani videóba. Hozzáadok egy kis automatikusan generált animációt, amit a szoftver magától is megcsinál, dolgom tehát nincs vele, és már megehet is fel a netre, hogy közkincs legyen belőle. Kedvenc világhálós videotárhelyem, a Videa.hu pedig nyeli az ilyesmit, mint kacsa a nokedlit. Huszonnégy esztendő távlatából tehát most az így feldolgozott formájában szeretném ezt megosztani a Szabad Magyar Szó nyilvánosságával. Ez volt az első meserészlet, amit 1992. augusztus 17-én este, a tábortűz mellett rögzítettünk, akkor szaladtunk fel szállásunkra, a kollégiumi szobába a kazettás diktafonért, tehát az elejéből egy kevéske hiányzik ugyan, de ennek nem lenne szabad zavarónak lennie, hiszen a történet, ha figyelmesen hallgatja az ember, így is teljes értékűen összeáll a végére. A hangfelvétel minőségével meg ne kötözködjön senki, hiszen negyed évszádot hevert ez a rögzített anyag egy magnószalagon…

Berecz András szuggesztív előadásmódja pedig úgyis minden technikai hiányosságot ellensúlyoz.

A felvételnek a Buba születik címet adtam, de ez még vita tárgy lehet, mert csak kapásból, a felvétel meghallgatása alapján tettem. De akárhogy is legyen, ez legalább nem sodródik a perifériára…

(Szabad Magyar Szó, 2016. október 27.)

Bakos István: Nemzetépítő kísérlet – A Magyarok Világszövetsége kronológiája 1989–2000, Antológia Kiadó, Lakitelek, 2016.

Szakolczay Lajos, Hornyik Miklós és Domonkos László a Világszövetség című lap 1992-es élőújságján