Nagy időkre szóló alkotás

A Magyar Hírlap közli Szabó Palócz Attila tárcáját a budapesti Ferenc József híd százhúsz évvel ezelőtti felavatásáról.

*

Nagy időkre szóló alkotás

Minden regénynél regényesebb történetek, avagy a király és a vasszeg a Ferenc József híd avatóünnepségén

Természetesen sok más érdekessége is van ennek a remeteszerű, általában magányos, és szinte mindig elmélyült tevékenységnek, mégis elsősorban azért izgalmas dolog régi, bekötött újságévfolyamokat lapozgatni, mert úgy elevenednek meg ilyenkor az események – az egykor volt idők történései, a hétköznapi csekélységek és a kiemelt jelentőségű, különleges események mozaikkockái, a letűnt idők olyan aprócska kis mozzanatai, amelyekről egyébként semmiképp sem szerezhetnék hiteles benyomásokat –, mintha regényesen, szépirodalmi igénnyel fűzte volna össze mindezeket egy titokzatos szerző. Esetünkben persze: szerkesztő. S rögtön a nyomában a könyvkötő – egy ma már szinte kihalt, egykor pedig ugyancsak különlegesen fontos és megbecsült mesterség mívelője.

„Készen áll s kecses könnyedséggel hajlik át a hatalmas Duna fölött az a szép új híd, melyet Feketeházy János jeles hídépítő mérnökünk pályadíjnyertes tervei alapján a múlt évben kezdtek el építeni a Vámháztér és a Gellérthegy között” – így örvendezett például negyvenharmadik évfolyamának őszén, százhúsz évvel ezelőtt, 1896. október 4-i számában a Vasárnapi Ujság. A hidat aznap adták át, így az ünnepélyes ceremóniáról – amelyen a névadó uralkodó jelképesen a saját kezével verte be az utolsó vasszeget a konstrukcióba – ebben a lapszámban még nem tudtak beszámolni a szerkesztők, az előkészületekről azonban igen. Weinwurm Antal fotográfus a forgalomnak még át nem adott szerkezetet és annak szűkebb környékét örökítette meg felvételén a budai oldalról nézve. „Ujabb diadala ez a magyar műszaki tudománynak és a hazai vasiparnak, melyek az ész és kéz egyesített munkájával épen oly remek, mint nagy időkre szóló alkotást hoztak létre becses emlékművéül az ezredik évfordulónak és fontos eszközéül a Duna jobb és bal partja közötti közlekedésnek” – írta a lap az ünnepélyes ceremónia napján. Az eseményről azonban csak egy hét múlva, október 11-én tudósíthatott: a címlapon hozta a felvételt az „érkezési oldalról”, vagyis arról, amikor a király és kísérete a hídon átsétálva megérkezett a túlpartra, ezzel avatva fel a folyami átkelőt. Az újság második oldalán láthatjuk Szamosújvárnémeti báró Dániel Ernőt, a Bánffy-kormány kereskedelemügyi miniszterét – államtitkára kíséretében – a ceremónián. Ő a maga módján, talán épp a pozíciójánál fogva, az események egyik központi figurájává vált, hiszen tovább sem kell lapoznunk, a szemközti oldalon már az a jelenet látható, amikor felkéri az uralkodót a híd megnyitására. A kabinet tagjait és a kíséretüket külön sátor várta a parton, míg az egyszerű érdeklődők – a pórnép leglelkesebbjei – a budai parton, a Gellérthegy oldalában gyülekeztek, itt láthatjuk külön-külön felvételen mindkét társaságot. A negyedik oldalon épp a hídépítés vezetőit mutatják be a királynak; tiszteletteljes, alázatos kézszorítások. Sok-sok felvétel gyors egymásutánban, mintha egy film képkockái peregnének le a szemünk előtt, csak a mozivászon hiányzik ehhez…

De akárhogy legyen is, ami az egyik lapszámban még jövő idő volt, a következőben már jelen (mint a Vasárnapi Ujság 1896. október 4-i számában is), egy hét múlva pedig már dicső múlttá nemesedik. Dicső, hiszen a Ferenc József híd átadása az egész országra szóló jeles esemény volt, királyi pompával. Ez nem egyszerűen csak egy folyami átkelő volt a kor embereinek, pórnépének és minisztereinek, nemeseinek szemében, hanem a megélt jelenük, s nem kevésbé az akkor ünnepelt „ezredévi” centenárium egyik csúcspontja. S amikor becsukjuk a bekötött évfolyamokat, minden esetben nagyon jól tudjuk, hogy a történetnek távolról sincs vége – egyiknek sem a sok közül! –, mert a következő kötetben újabb fejlemények várnak ránk, mintha a furmányos szerző csak apránként akarta volna adagolni a fordulatokat, s tartogatott, meghagyott volna mindig még olvasója számára valamiféle újabb és újabb meglepetéseket. Olyan dramaturgiát azonban, mint a való élet tenmaga, csak kevés (elvetemült?) író tud produkálni, ezért hát a bekötött újságévfolyamok minden regénynél regényesebbek, minden fantáziát felülmúlnak, „kenterbe vernek”. S szépen igazolja ezt a Ferenc József híd története is, amely 1945. január 16-ig állt a helyén eredeti formájában, eredeti fémkonstrukciójával és szerkezetével – a király által saját kezűleg bevert utolsó utáni vasszeggel együtt is –, akkor azonban a visszavonuló németek felrobbantották, s a háború után Sávoly Pál tervei alapján újjáépített változatának aszfaltját, korlátait, pályaelemeit mi már Szabadság híd néven koptatjuk. Lelkünk rajta! Hiszen a lelkünket visszük át rajta. Naponta.

(Magyar Hírlap, 2016. október 1.)