2016. október 26., szerda

Tom Hanks fojtogatója

A Szabad Magyar Szó közli Mihájlovits Klára interjúját Nagypál Gábor színművésszel.

*

TOM HANKS FOJTOGATÓJA

A budapesti Stúdió K színház művészeti vezetője, számos emlékezetes színházi alakítás megformálója, rangos magyar film főszereplője – a média érdeklődésének középpontjába Nagypál Gábor mégis akkor került, amikor Tom Hanks mellett jelent meg az isztambuli víztározóban a Ron Howard rendezte Inferno című filmben. Sorra jelentek meg a vele készített interjúk, egyetemista színjátszók vele példálódznak egymásnak – egyszóval sztár lett egy pillanat alatt.
Beszélgetésünket a vajdasági származású művésszel így éppen azzal a kérdéssel kezdtük, hogy nem érzi-e kissé különösnek ezt a hirtelen jött népszerűséget.

– Nem tudom, mi a sztárság, meg mi a fokmérője, de tény, hogy hirtelen mindenkinek érdekes lett ez a dolog. Amerikai megaprodukcióról van szó, amelyben Tom Hanks játssza a főszerepet, s én, magyar színészként kaptam egy kis szerepet ebben a filmben – ez mindenkinek felcsigázza az érdeklődését. Valójában kicsit tudathasadásos ez a helyzet: amikor egy film a mozikba kerül, és amikor annak kapcsán kérdezgetni kezdik a színészt, akkor az érdemi munka óta már eltelt egy-másfél év, a forgatás tapasztalata, az ott szerzett élmények elhalványulnak, az érte kapott pénz is már az adóhivatal számláján van… Nagyon régi emlékeket kell előkaparni tehát, s hogy őszinte legyek, nem gondoltam volna, hogy az embereket ilyen apróságok ilyen részletességgel érdeklik, mint hogy milyenek voltak a forgatási körülmények… Nem igazán tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel – de valószínűleg még egy-két nap, és kifúj ez a történet, visszatér az élet a normális kerékvágásba.
● Az a különös, hogy amikor a Nincs kegyelem című film főszerepét játszottad, messze nem kapott ennyi figyelmet az alakítása, mint az Infernóban előadott, másfél perces verekedős jelenet…
– Ez a teljes nonszensz. De a nagy számokkal nem lehet vitatkozni: nagyon nagy piacnak készült ez a film, nagyon sok ember látja, nagyon nagy a hírverés körülötte, hatalmas a marketingértéke és emiatt nagyon sok emberig eljut. Nem azt mondom, hogy érthetetlen a helyzet, hiszen értem, hogy mitől működik, de azzal együtt is felfoghatatlan.
● Nem bánt valahol ez a hirtelen jött figyelem?
– Nem. Ez műfaji sajátosság, nem kell rajta meglepődni. Már amikor a szerzők leülnek beszélgetni egy ilyen típusú filmről, mint amilyen az Inferno, azzal számolnak, hogy a potenciális nézőszám kétmilliárd ember, s csak az a kérdés, hogy abból mennyit lehet elérni. Amikor elkészül egy magyar játékfilm, azt mondják az alkotók: ha kétszázezer embert sikerül elérni, az már maga a csoda.
● Mennyire más az a reggel, amikor az ember arra ébred, hogy forgatni kell menni valami amerikaiakkal és az, amikor arra eszmél, hogy bemutatója van aznap a színházban?
– Nagyon más élethelyzetek ezek. Mindkettőnek van valamiféle izgalmi állapota. A színházi bemutató egy aránylag hosszú folyamat vége, több hét, esetleg több hónap alatt épül fel a pánik az emberben. A bemutató utáni reggel az, ami egészen elképesztően üres: nincs próba, nincs hajtás, és hirtelen nem tud mit kezdeni magával az ember. A forgatás egészen más, az afféle helyből magasugrás: kimégy a helyszínre, belecsapsz a lecsóba és azonnal felpörgeted magad. Olyan, mintha tripla kávéval indítaná az ember a napot, tizenkét órán át tart a feszültség és maximumon van a fordulatszám, aztán az ember este hazamegy, megiszik egy pohár bort és minden elcsitul. Mások az időintervallumok és így a feszültségi szintek is.
Borzasztóan más műfaj a színház. A film sprintműfaj, beleállsz a rajtgépbe és kifutod a lelked, de belátod a távolságot. A színház ehhez képest a hosszútáv, másként kell gazdálkodni az energiákkal, máshol vannak a csúcspontok. Mire megszületik valami a színházban, mire az lecsapódik, mire elér a nézőhöz, mire a néző reagál, mire kiderül, hogy megbuktál, eltelik öt hónap. Ott minden fázisában benne van a színész. A film esetében pedig csak egy szegmensben van jelen az ember: belepakolod egy pici részébe a sajátodat és rábízod magad a rendezőre, a vágóra, akárkire, hogy beillesszenek a kirakósba. Aztán a végén nézel, hogy jé, ez ilyen?!
● Nem ez az első külföldi produkció, amiben részt veszel. Melyik volt a legizgalmasabb?
– Nem az izgalmas kifejezést használnám. De az Inferno forgatását olyan elképesztő profizmus jellemezte, hogy az valami döbbenet. Az ember azt hinné, hogy a profizmus feltétlenül lélektelenséggel fog párosulni – de nem. Egy elképesztő méretű apparátus olyan hajszálpontos működését láttam, ami egyszerűen felfoghatatlan. Ott állsz Isztambulban a Hagia Sophia meg a Kék Mecset között, ahol egy átlagos kedd éjszaka is van több tízezer ember. És akkor el lehet képzelni azt, hogy egy hétvégi délutánba beleáll egy stáb és lezárja a környéket, de úgy, hogy azért közlekedni lehessen még és három-négyszáz mellényes emberke tereli a koreai turistákat, hogy a sárga vonalon kívül maradjanak. Mindeközben egy tizenegynéhány hatalmas autóból álló konvoj érkezik rendőri felvezetéssel, két helikopterrel, fogalmam sincs, hány kamerával és hosszú percekig áll Isztambul, a tizenöt milliós város kellős közepe. Majd azt mondják, hogy „cut”, gyors visszanézés és közli a rendező, hogy „Nagyon jó, még egyszer!” És ezt megteszik többször egymás után… Iszonyat sok ember dolgozik azon, hogy az utolsó kábeltől kezdve a helikopterbe került kerozinig minden passzoljon arra a néhány percre. Lenyűgöző. És megcsinálják, és passzol és a nap végére kész és azt mondja Ron Howard: remek, megcsináltuk a napi penzumot, köszönöm mindenkinek, találkozunk holnap reggel hatkor… Őrült élmény.
● A tizenöt milliós Isztambulban tényleg nem volt senki, aki eljátszott volna egy török szereplőt?
– Na igen, ez is teljes nonszensz: egy török egyetemistába bújtatott terroristát játszom. És igen, elvittek Budapestről három napra Isztambulba töröknek – adai indulással, pesti átszállással. Persze, a háttér ismeretében ez nem annyira furcsa: a film nagyrészt Firenzében és Budapesten készült, az isztambuli három nap volt a hozzáforgatás, a produkciónak olcsóbb volt Pestről vinni a színészt Isztambulba, hiszen a magyar fővárosban volt a stáb 25 napot, Törökországban pedig hármat. Így aztán olcsóbb volt három napra törököt vinni Magyarországról Törökországba, mint onnan hozni Budapestre valakit huszonöt napra.
● Tom Hanks milyen ember?
– Nagyon rendben van, teljesen normális figura. Nyilván teheti, van mire szerénynek lennie, de ugyanezzel az erővel lehetne egy óriási tulok is. Nagyon közvetlen, nagyon normális, semmiféle szempontból nem hozza a másikat rossz helyzetbe sem úgy, hogy megjátszaná a megközelíthetetlen monolitot, sem úgy, hogy indokolatlanul „bratyizzon” az emberrel, amivel ugyancsak nem igazán lehetne mit kezdeni. Profi munkakapcsolatban voltunk, mindketten tudtuk, hogy három napig együtt fogunk dolgozni, nem játszhattuk folyamatosan a köztünk lévő áthidalhatatlan különbségeket, hiszen nem ez volt a dolgunk. Különben is, a szerepem szerint vízbe kellett volna fojtanom, tehát nem igazán lehettem tekintettel az Oscar-díjakra… Ő is jó akar lenni a szerepében és tudja, hogy ahhoz az kell, hogy én is jó legyek. És mindent megtesz ezért.
● Nézted az Infernót?
– Persze. Nagyon izgalmas volt. Tök profi munka, tudja teljesíteni azt, amit vállal. Volt két előzménye (az Angyalok és démonok, illetve a Da Vinci-kód), s Hollywoodban is tudják, hogy ha valaminek van előzménye, akkor mire lehet számítani… Nagyon profin, nagyon okosan végigzongorázzák az egészet, itt-ott egy kicsit meglepő, furmányosan csavarja a történetet, némileg el is tér a regény folyamától…
● Miről fogunk másfél év múlva beszélgetni? Milyen filmek forognak most?
– A filmszerepeket én akkor szoktam elhinni, amikor a kész anyag megjelenik DVD-n, vagy fenn van a neten. A megkeresések ugyan tartják az emberben a parazsat, meg a reményt, hogy hátha… De arról nem beszélünk. Az biztos, hogy az Aranyélet második évadában játszom, benne vagyok a Pacskovszky József rendezte Tökéletes gyilkosban, amit a tavasszal forgattunk, s amit januárban kellene bemutatni. Közben meg vannak castingok, megkeresések, ilyen-olyan előkészítések… De ezekről nem beszélünk. Meg hát a színházzal is össze kell hangolni a dolgokat.
● Az amerikai és egyéb nemzetközi filmes produkciókban való részvétel számodra szakmai, művészi vagy megélhetési kérdés?
– Is-is. Az ember mindent hittel és szenvedéllyel, meggyőződéssel csinál, lehetőleg pénzért. Fontos a szakmai tapasztalat, akkor is, ha rossz az a film, fontos minél többet forgatni, rutint szerezni. Rengeteget lehet tanulni egy jó operatőrtől, egy jó fővilágosítótól… A megélhetési szempont ugyancsak fontos: egy-egy ilyen produkciótól én nem leszek gazdag, nem fogja jelentősen befolyásolni az életminőségemet, de arra jó, hogy kipótoljam azokat a rohadt nagy lyukakat, amelyeket év közben óhatatlanul csinál az ember a zokniján…
● Szeretsz veszélyesen élni? Elvégre egy független színház művészeti vezetője vagy, amelynek még saját épülete sincs…
– Dehogy szeretek! Én egy konformista alak vagyok, semmi mást nem szeretnék csinálni, mint békésen olvasgatni naphosszat és néha bemenni próbálni meg este játszani. Nem akarom én túltolni ezt az izgalmi állapotot… Nem hiányzik ez az állandó izgalom, de nyilvánvalóan olyan dolgokat hívtam be az életembe, amelyekbe most aztán bele kell állni és meg kell felelni. De nem zokognék, ha eggyel kiszámíthatóbb lenne az életem és a színház működtetése. Öt éve vagyok a Stúdió K művészeti vezetője és tény, hogy van egy folyamatos létbizonytalanság, amely billegteti az embert, ami erodálja a lelket. Ezt már érzem is magamon: nem hálás és nem szerencsés dolog sokáig vezetői helyzetben lenni sehol sem. Ez nem egészséges, a vezetői helyzet egyszerűen átformálja a személyiséget, erodálódik tőle az ember.
Vállalt helyzetek ezek, senki nem véletlenül került ide, ebbe a színházba, amely kicsi, független, állandó gondokkal küzd. Mindenki tudja, mit vállalt. Azt is, hogy ezt a színházat gazdaságosan működtetni nem igazán lehet. Szembejön a matek és azt nem nagyon lehet cáfolni a jelenleg ismert univerzumban. De ezek vállalt kompromisszumok. Én abban bízom, hogy mindig meglesz az a nézői réteg, amely vevő arra, amit csinálunk. De mást meg nem akarok csinálni. Nem is biztos, hogy tudnék.
Most Jeles Andrással dolgozunk: Ibsen Noráját csináljuk, teljesen szürreális helyzet, nem is értem, mit keresne Ibsen ebben a színházban, ha nem Jeles rendezné.

(Szabad Magyar Szó, 2016. október 26.)

 Nagypál Gábor: Elvittek Budapestről három napra Isztambulba töröknek






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése