Veszteség veszteség hátán

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila cikkét Veszteség veszteség hátán címmel, amelyben az Új Symposion 1983-as ügyével összefüggésbe hozható, most előkerült magyarországi belső elhárítási, III/III-as dokumentumokat dolgozza fel.

*

Veszteség veszteség hátán

Hogyan figyelte meg a III/III-as ügyosztály az Új Symposion folyóirat tevékenységét, és a Sziveri János vezette szerkesztőség 1983-as szétverését? (4. rész)

„Hiány viszont önbizalomittasan is van. Az idő haladtával egyre nagyobb. Hibernálódik az Ex, mint Walt Disney, a törpék rajzolója. Sziveri Jancsi olykor betüsszentett. Tudható, szendén és vigyorogva is lehet morgolódni. Veszteség veszteség hátán. Megnyerhető veszteség csak Tandorinál van. Jus murmurandi. Bár a még élő barátaimmal sem találkozok mostanság, nem érzem, hogy kevésbé becsülném őket, vagy eltávolodtam volna tőlük. Pl. évtizedek óta adós vagyok egy levéllel, amely valahogy így kezdődik: Tisztelt tanár úr, drága Mihály. A címzett Ilia Mihály lenne, aki bár egy napig sem tanított engem az egyetemen, mégis egyetlen tanárom volt, akit tiszta szívből tanár úrnak szólítok és tegezek magamban. Mégsem írom meg, mert egy levélnél többet érdemel. Sem őt, sem magamat nem akarom becsapni egy levéllel, ami azt az illúziót kelti mintha találkoztunk volna. (Naplóban leírható, ami levélben nem.)” (Kalapáti Ferenc)

Az újvidéki Szerb Nemzeti Színház 1982 októberében bemutatott Golubnjača című előadása országos botrányt kavart az akkori Jugoszláviában, s ahogy ma fogalmaznak – hiszen akkoriban nem lehetett volna az ilyesmit nyilvánosan kimondani –, „ez már csak a nyíltszíni bevallása volt a búvópatakként terjedő nacionalizmusoknak”, amelyek később a kilencvenes évek véres délszláv polgárháborúihoz és az ország széteséséhez vezettek. Jómagam tizenegy éves voltam akkor, tehát jószerivel esélyem sem volt megnézni a produkciót, Teofil Pančić, az ismert szerb publicista, akinek a témával foglalkozó cikkéből idéztem sorozatunk előző részében, valamivel idősebb, tizenhét esztendős volt az adott pillanatban. Ezért inkább olyanokat kérdeztem, akik látták is, és emlékeznek még az előadásra. Mint mondják, a Dejan Mijač rendezésében bemutatott darab alapvetően egy jó produkció volt, azonban a maga módján mellbevágó is egyben, hiszen tabutémákat feszegetett: arról szólt, hogyan gyilkolta egymást a két „testvéri nép”, vagyis a szerbek és a horvátok – ezúttal a horvát usztasákat állítva a középpontba. Habár nagyon sok korabeli előadás felvétele ma már elérhető, megtalálható az interneten, az 1982-es Golubnjačát hiába kerestem, találtam azonban Jovan Radulović drámájából egy másik változatot. A sors ironikus fintora, hogy ez pedig a prištinai Népszínházban (Nemzeti Színházban) az 1996-1997-es színházi évadban színre vitt bemutatónak a felvétele. Ennek rendezője már Jug Radivojević volt. Azt pedig talán nem nagyon kell magyarázgatnom, hogy miért látom bele a sors fintorát abba, hogy ezt a darabot az adott szezonban éppen Prištinában tűzték műsorra.

A Magyar Szó szerkesztőségében a következő év tavaszán, 1983. március 21-i datálással elkészített – nevével és aláírásával senki által fel nem vállalt – belső jelentés, amelynek már több részletét is megismerhették sorozatunk olvasói, s amelynek az anonimitásba menekülő szerzője azt a címet adta, hogy A művelődési rovat eszmei-politikai problémái, igyekezett összemosni a Golubnjača előadása körül kialakult országos botrányt az Új Symposion akkori, Sziveri János vezette szerkesztősége elleni kampánnyal, hadjárattal. De nemcsak ezzel, több más témát is idecitált: „Az eszmei áramlatokhoz való viszonyulás kérdésköréhez tartozik még néhány megnyilvánulás. Ilyen például Dobrica Ćosić könyvének megjelenése, Vuk Drašković Nož (Kés) című regénye, a Golubnjačával való további mesterkedések (Nova Gorica-i díjazása, a Sterija Játékokra való bejelentése, a belgrádi Zenit-kiállítás). Ezzel kapcsolatban a rovat (ideértve persze a Kilátót) többé-kevésbé elfogadhatóan reagált, éspedig különböző módon és mértékben. A Dobrica-könyv esetében az ezzel kapcsolatos reagálások ismertetésére korlátozódott, a Nožról részletes elemzést vett át, a Golubnjača-fejleményeket informatívan követte, ellenben a belgrádi Zenit-kiállításról csak egyszerű, mondhatni pőre informatív írást közölt (Ács J. tollából), amelyből kimaradt annak részletezése, hogy ez a mozgalom milyen nacionalista jelleget öltött.

Mindezek a dolgok nyilván arra utalnak, hogy az eszmei áramlások követésének nemcsak a puszta tényközlésben, az információk jó megválogatásában kell kimerülnie, hanem az elvszerű, elkötelezett újságírói reagálásokban is, akár kisebb jegyzetek erejéig is. Ez persze nagyobb figyelmet, éberséget, körültekintést követel mind a megfelelő területen működő újságírótól, mind pedig a szerkesztőtől is.

Az említett hiányosságok tudatosodásának pozitív következményeként néhány újabb eredmény is elkönyvelhető a szellemi harc frontján. Legelőbb is növekedett az éberség, fokozódott a tettrekészség a rovaton, ugyanakkor szorosabbá vált a kapcsolat a napi szerkesztéssel, operatívával, szerkesztőbizottsággal. Ennek jegyében készült el, illetve került a rovat hasábjaira a nagy visszhangot keltő Bori-írás a nevezetes Illyés-interjúval kapcsolatban.

Továbbá a Kilátó több teret szentel az országban zajló kulturális történéseknek, főleg azoknak, amelyek a szellemi áramlatokhoz és a negatív jelenségek eszmei bírálatához kapcsolódnak. Komoly munka eredménye a Marx-jubileumhoz kötődő írások megszerzése, s nem kevésbé a Hungarológiai Intézet rendezetlen önigazgatási helyzetének tényszerű bemutatása, bírálata.” Felemlegethető ügyekből tehát nem volt hiány a nyolcvanas évek elején…

Ha időrendi sorrendbe akarjuk rakni a sorozatunkban ismertetett dokumentumokból kirajzolódó eseményeket, akkor rövid lajstromunkat most a Golubnjača című előadás újvidéki bemutatójával kell kezdenünk.

Ez 1982. október 10-én történt.

Utána: 1983. február 20-án jelent meg a Magyar Szóban Bori Imre írása Még Illyés Gyulától sem! címmel.

1983. március 21-én kelt a Magyar Szó szerkesztőségének belső jelentése A művelődési rovat eszmei-politikai problémái címmel.

1983. május 5-én a napilap fegyelmi bizottsága nyilvános figyelmeztetésben részesítette Mák Ferencet az Új Symposion szerkesztéspolitikáját elítélő szöveg megírásának visszautasítása miatt.

1983. május 9-én a Vajdasági Szocialista Ifjúsági Szövetség (VSZISZ) tartományi választmányának elnöksége megvonta a bizalmat Sziveri János fő- és felelős szerkesztőtől, és a közvetlen munkatársait is alkalmatlannak nyilvánította feladatuk ellátására, mondván: „a folyóirat szerkesztősége az addigi összetételben nem képes eleget tenni társadalmi és programfeladatainak”. Jelezték azonban azt is, hogy a meghunyászkodókat szívesen visszafogadják: „az új szerkesztő bizottság tagjai lehetnek azok az eddigi tagok is, akik készek valóra váltani a folyóirat kijelölt koncepcióját”.

1983. május 27-én készült a magyarországi III/III-as ügyosztály „információs jelentése” arról, hogy a Magyar Írószövetség tagjai aláírásgyűjtést kezdeményeztek az Új Symposion akkor leváltott, Sziveri János vezette szerkesztőségének támogatására, mintegy tiltakozva a felsőbb hatalmi beavatkozás ellen. Ezt a dokumentumot ismertettük a múlt héten, azzal a megkötéssel, vagyis egyfajta „jövendöléssel”, hogy az utolsó mondatban jelzett névsort – „a levelet eddig az alábbi személyek írták alá:” – majd most ismertetjük.

Az ügyosztálynak az itt jelzett napon a tiltakozó levél aláírói közül az alábbiakról volt információja: „Béládi Miklós, Csoóri Sándor, Karinthy Ferenc, Képes Géza, Kiss Ferenc, Kiss Gy. Csaba, Köncöl Csaba [sic!; helyesen: Könczöl Csaba – szpa megj.], Oravecz Imre, Pomogáts Béla, Radnóti Sándor, Rónai László [sic!; helyesen: Rónay László; írói álnevén: Siki Géza – szpa megj.], Tornai József, Veres András, Szakolczay Lajos, Csalog Zsolt, Kiss Benedek, Veres Miklós [sic!; helyesen: Veress Miklós – szpa megj.], Czakó Gábor, Mészöly Miklós, Berkovits György, Bella István, Esterházy Péter, Réz Pál, Balassa Péter, Jávorszky Béla, Balázs József, Csurka István, Bernáth István.

Mezei András, Vészi Endre és Göncz Árpád azzal értenek csak egyet, hogy az írószövetség választmánya tárgyalja meg az ügyet.

Intézkedés:

Tájékoztatjuk az MSZMP Csongrád megyei bizottsága első titkárát.

Tájékoztatjuk a BM [Belügyminisztérium] III/III-5-ik osztályát.

Az információt »Szerkesztő« fn. [fedőnevű] bizalmas nyomozásban használjuk fel.”

1983. június 9-én készült el a Vagyoczky Béla rendőr alezredes, osztályvezető által jegyzett „napi operatív információs jelentés”, illetve a Mészáros Béláné rendőr alezredes, alosztályvezető által aláírt „napi jelentés” ugyanerről az aláírásgyűjtésről.

1983. június 14-én a Tanjug hírügynökség jelentést közölt az Új Symposion leváltott szerkesztőségének támogatására Magyarországon szervezett aláírásgyűjtésről, s ugyanezen a napon a Magyar Szó munkástanácsa határozott Mák Ferenc munkaviszonyának megszüntetéséről.

Vagyis ez volt az a nap, amikor Mák Ferencet kirúgták…

Ebben az esztendőben én már tizenkét éves lettem, Teofil Pančić pedig nagykorú. (Minderről egyébként fontos személyes, de legalább tárgyszerűen és alaposan dokumentált részleteket, kitételeket rejtettem el a József és a virtuózok című kisregényemben, amelyik a Teakarnevál című kötetemben jelet meg a budapesti Napkút Kiadó gondozásában az idei Ünnepi Könyvhétre.) Így zajlottak hát az események abban az évben, amelyben veszteség veszteség hátára halmozódott. Jus murmurandi. S habár Kalapáti Ferenc az Ilia Mihály „tanár úrnak” tervezett levelét tudtommal azóta sem írta meg, mégis, az említett professzor is tevékeny részese volt mindezeknek az eseményeknek. S ebből következik, hogy nemcsak naplóban, de beszervezett, ügynöki jelentésben is sok minden leírható, ami levélben nem. Márpedig, ha pontosak az információim, Ilia Mihályról akkoriban nem kevesebb, mint harmincnégy besúgó írt rendszeresen, naprakészen jelentéseket.

(Hét Nap, 2016. október 12.)

Az 1983. május 27-én keltezett információs jelentés második oldala – immár az aláírók névsorával