Könyvek tengerén – könyvünnep Budapesten

A Hét Nap képes online kiadása összefoglalót közöl a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválról.

*

Könyvek tengerén – könyvünnep Budapesten

Szeptember 28-a és október 1-je között rendezték meg a 28. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivált a Millenárison.

A könyvfesztivál a világirodalom és a magyarországi szellemi élet képviselői részvételével kulturális programok sokaságát kínálta: író-olvasó találkozók, felolvasások, dedikálások, irodalmi esték, könyvpremierek, kerekasztal-beszélgetések, kiállítások várták az érdeklődőket a rendezvény négy napja alatt. (Igazodási szakmai támpontok: millenaris.hu)

Az idei díszvendég országként Hollandia mutatkozott be.

Helyszíni fotóink 2023. szeptember 30-án, az idei rendezvény harmadik munkanapján készültek.

Martinek Imre

(Hét Nap, 2023. október 2.)

Kárpáton innen, tengeren túl

A Hét Nap tudósítást közöl egy szabadkai könyvbemutatóról.

*

Kárpáton innen, tengeren túl

Magyarország és a Kárpát-medence nemzetiségei, valamint az anyaország határain túl élő magyarok és más népek is foglalkoztatják Székely András Bertalant. Az örmény felmenőkkel is bíró szerző a főszerkesztője A magyarországi nemzetiségek néprajza című kiadványsorozatnak. Székely András Bertalan nemzetiségkutató a Kárpát-medence feldolgozása mellett a tengeren túlra is kitekintett a most megjelent könyvében, két írást ugyanis az amerikai nemzetiségeknek szentelt. A könyv az elmúlt négy évben született írásokat, esszéket tartalmazza. Legújabb munkáját, a Kárpáton innen, tengeren túl című könyvét Szabadkán, a Népkör Magyar Művelődési Központban ismerhette meg a közönség.

– A kisebbségi lét, a kisebbségi kultúra, önszerveződés, megmaradás is helyet kap a könyvben. Nagyrészt határon túli magyarok és magyarországi nemzetiségek teszik ki a kötet zömét. A ’80-as évek eleje óta folyamatosan foglalkozom a nemzetiségekkel nemzetiségkutatóként, művelődésszociológusként, és egy ideig a gyakorlatba is áttettem a tudományt, tehát 1989-től, a magyarországi rendszerváltozás évétől nemzetiségpolitikában kormánytisztviselő is voltam. A most megjelent könyv felépítése a népi kultúrával kezdődik, néprajzi típusú írásokkal indul, utána következik a Sorsközösség a Kárpát karjaiban – tehát ebben együtt vannak a határon túli és a nemzetiségi ügyek. Van benne kulturális fejezet, elsősorban művészet és irodalom, de ott is van kapcsolódás a nemzetiségi kérdéshez. Pest megyében lakom, Isaszeg városában, így a helytörténeti lokálpatrióta kiemelkedő jeles személyiségeknek a bemutatása is helyet kap a könyvben. A Személyes közügyeim című fejezetben családtörténeti ügyekkel foglalkozom. Ez a rész szintén nem mentes az egykori országhatáron belüli különböző tájakon élő elődeim sorsától. Vannak erdélyi örmény kötődéseim, nem vér szerinti, de egy olyan jeles századfordulós magyar nemzetpolitikusnak a családjából származom, Báró dr. Urmánczy Nándorról van szó, aki az I. világháború előtti magyar parlamentben parlamenti képviselő volt. Ő magyar örmény, tehát Gyergyószék, Maroshévíz szülötte, kiváló, felmutatható munkássága volt az I. világháború előtt és a két világháború között is. Én nagyon vállalom ezt az ágát is a családnak. Egyébként székelynek tartom magam.
A szerzővel Papp Árpád néprajzkutató beszélgetett a Népkör Magyar Művelődési Központban megtartott könyvbemutatón.
– Székely András Bertalannal régi motorosok vagyunk a szakmában. A könyvben vannak olyan fejezetek, amelyek mindenképp felkelthetik az érdeklődését azoknak, akiknek van szemük, fülük arra, hogy a pici érzékenységeket, nüanszokat megfogják, párhuzamokat vonjanak aközött, hogy mi van például Erdélyben, mi van az örmények között, mi van a történelmi Magyarországon, mi lehetett volna másutt, és miképp alakult a sorsunk nekünk is. Természetesen egy az egyben, explicit módon nem erről szól a könyv, de ennek ellenére gondolatébresztő – hallottuk Papp Árpádtól.

Szakáll Laura

(Hét Nap, 2022. március 24.)

Asszonyok lázadása a Duna TV műsorán

Tóth Lívia a Facebookon teszi közzé ajánlóját az Asszonyok lázadása című dokumentumfilm televíziós bemutatójához.

*

Asszonyok lázadása a Duna TV műsorán

Jövőre lesz 25 éve annak, hogy Oromhegyes és a Zitzer Club a tartalékosok több mint 90 napig tartó lázadásával a háborúellenesség jelképévé vált. A történésekről számos újságcikk és több könyv is született, Kovács István, a vajdasági, zentai származású fiatal filmrendező pedig a Magyar Média Mecenatúra Program támogatásával dokumentumfilmet készített az akkori eseményekről. A forgatásról Hangulatok, érzések egy értelmetlen háborúban címmel a Hét Nap 2016. június 6-ai, 22. számában mi is beszámoltunk.

Most érkezett a hír, hogy az Asszonyok lázadása című dokumentumfilmet a Duna TV 2016. december 19-én 23 óra 10 perces kezdettel tűzi műsorára.

Az alkotást a következő szöveggel ajánlják a nézők figyelmébe:

Oromhegyes egy kétezer lakosú vajdasági falu. A délszláv háború idején, 1992 májusában egyszerre több, mint kétszáz behívó érkezett a hadköteles férfiaknak, hogy hadgyakorlat címén azonnal vonuljanak be katonának. Azonban mindenki tudta, hogy nem hadgyakorlatról volt szó, hanem egy valós háborúba hívták őket. Az oromhegyesi asszonyok úgy döntöttek, hogy nem engedik el a szerelmeiket, testvéreiket, fiaikat a háborúba és bezárták a férfiakat egy Zitzer klub nevű szórakozóhelyre, ahonnan addig nem akartak mozdulni, míg a hatalom nem teljesíti követeléseiket. Három hónapig nem mozdultak ki a Zitzer klubból, és annak ellenére, hogy a szerb vezetés nem akart tudomást venni róluk, végül elérték azt, hogy ezeket az embereket nem vitték el katonának, valamint hogy Vajdaság szerte csökkent a behívók száma.

Rendezte: Kovács István.

(Facebook, 2016. december 16.)

Hétköznapi intelligenciahányódások

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila írását Hétköznapi intelligenciahányódások címmel, ismét Visszapörgetés megjelöléssel.

*

VISSZAPÖRGETÉS

Hétköznapi intelligenciahányódások

„A lélek egy pici ember, aki az emberi testben szaladgál – akkora, mint a hüvelykujjam. Néha a gyomorban van, néha felszalad a fejbe –, előrejön, beül a szemekbe, vagy hátul, a nyúltagyvelő puha párnájára lefekszik. Néha a torokban szorul meg, s onnan beszél – néha a kezekbe szalad. Nem tud jól beszélni emberi nyelven, dadogva vonaglik, s nyugtalanul rázza kényelmetlen börtönét. De ahol befészkelte magát: legyen az kő vagy ember, annak a tárgynak mozdulnia kell.”

(Karinthy Frigyes)

„Neked mekkora az intelligenciahányódásod?” – kérdezte egykor régen az egyik kedvvel olvasgatott Facebook-csoportomban, a Sehova tanúiban Séthy Viktor. No jó, persze, alig néhány éve lehetett… Azt hiszem azonban, hogy az ismeretlenül is a barátommá fogadott csoporttárs mondatában foglalt szójátékot senkinek sem kell ennél alaposabban megmagyarázni… S azt sem, hogy mire utalt a „szerző”! Csatlós Csabát azonban sokkal inkább az foglalkoztatta, hogy aki a kocsiban szexszel, arra mondhatjuk-e, hogy ő tulajdonképpen egy közlekedési dugó. J Persze talán azt is mérlegelnünk kellene menet közben, hogy az a bizonyos jármű, amelyben az aktus megtörténik, az adott pillanatban valójában részt vesz-e a közlekedésben. Bekapcsolódott-e a forgalomba? Mert csak akkor beszélhetünk közlekedési dugóról (közlekedési dugásról…) – az autón belül –, ha az illető valóban a forgalomban halad. Parkolóban vagy garázsban nem ér! Ott nincs közlekedési dugó! Arra a testhelyzetre majd egy másik szójátékot kell alkalmasint kitalálni. Vajnágh Domokos azonban nem teketóriázott, hanem egyenesen és nyíltan feltette a kérdést:

– Melyik a világ leggusztustalanabb dallama?

Persze, a nagyesküt is le merném tenni, itt, most és helyben, hogy gusztustalannak tartott dallamokat, szerzeményeket, zenei irányzatokat mindannyian vég nélkül tudnánk sorolni napestig, az ízlésvilágok szélkakasszerű szórása/szóródása szerint… (Gondoljunk csak arra, hogy mekkora felbolydulást okozott az eurovíziós dalverseny két évvel ezelőtti nyertese, egy bizonyos Thomas Neuwirth egynémely körökben… igen, ő művésznevén nem más, mint az osztrák Conchita Wurst…) Mivel azonban értékelhető tippeket Vajnágh Domokos aznap nem kapott a kérdésére, hamarosan az általa helyesnek ítélt választ is neki kellett megadnia:

– A fülbemászó.

Hát, mi tagadás…

Kovács László a sok-sok kérdéstől elvonatkoztatva inkább apróhirdetésnek álcázta poénját: „A jövő évi bringás szezonra bomba formában szeretnék lenni, ezért TNT és C4 alapanyagokat keresek megvételre!” J No, erre azonban már én sem bírtam ki, nem fértem a bőrömbe, már megint nem tudtam befogni a pofámat, így hát a billentyűzet felett sikló karral, visszakézből sebtében, kapásból közbeszóltam: „Az al-Kaidás ellátóm nemrég belerobbant a bizniszbe.” Yani Báchi, vagyis mindnyájunk Jani bácsija pedig így kommentálta az elmondottakat, vagyis a hevenyészett és cseppet sem megalapozott beszélgetésünket: „Ha fix az időpont, akkor időzített leszel.” Hát ennyit erről, no meg persze a bombabizniszről is… Hogy a bombanőket akkor már ne is bolygassuk! Mert ha egyszer még majd ők is belerobbannak ebbe a bizniszbe, akkor annak már kiszámíthatatlan következményei lesznek… Vagy legalábbis lehetnek.

Aztán az utóbbi napokban, hetekben, vagy talán több is lehet már annál – bűnös és semmivel sem igazolható módon – kissé elhanyagoltam barátaimat a Sehova tanúi csoportban, egy ideje már rájuk sem nyitottam az ajtót. Vagyis ma már ezt talán inkább úgy kellene mondanunk: rájuk sem nyitottam a számítógépes ablakot. Nos hát, a brit Enter Shikari zenekar – amely az úgynevezett elektronicore hangzás úttörőjeként ismert –, az elmúlt néhány évben a soproni VOLT Fesztivál és persze a budapesti Sziget Fesztivál egyik rendszeresen vissza-visszajáró vendége volt, de felléptek a magyar fővárosban az A38-as hajón is… Meg mindenfelé. Az Enter Shikari is az a sok-sok együttes közé tartozik (egyebekben…), amelyet élőben szerettem meg, és zenéjüket csak azután kezdtem el itthon is hallgatni, miután koncerten már megnyertek maguknak. J Nagyjából talán tavaly február vége felé történhetett, hogy épp a furcsa című zeneszámuk, a Zzzonked szólt a fülhallgatómon, amikor Roughton „Rou” Reynolds énekes és szintetizátoros így üvöltött a dal elején:

„Mate! I’m zonked absolutely spent,

I think I’m gonna give up my eyes for lent,

I’ll use my sockets to stock stones instead,

And with an icy cold stare, I’ll hide bones in your bed.

Mate! Please accept this invitation,

So I can take you away.”

Vagy talán mégis inkább Chris Batten basszusgitáros-énekes lett volna az? J Ennyi idő után ki tudná már hitelt érdemlően megmondani… Egyikük azonban pontosan így üvöltött a fülhallgatómon, ahogyan itt és most idéztem a dalszövegüket. Ez az emlékkép vezetett most arra, hogy újra rányitottam a számítógépes ablakot a Sehova tanúira. Csécsi Szabolcs épp egy párbeszédet idézett meg a Facebook-csoportban:

– Ez a Deák Ferenc utca?

– Nem, ez az én cuccom…

S ha már a zenei ízlésvilágról volt szó egy kicsivel fentebb, akkor épp az Enter Shikari erre az egyik legjobb, legszemléletesebb személyes példám, hiszen lányom például egyáltalán nem szereti a zenéjüket. S ha van is annyi tapintat a gyermekben, hogy ne nevezze gusztustalannak vagy fülbemászónak az édesapja egyik kedvencét, egy-egy jól irányzott fintorban (de mintha szemmel verés volna…) is markánsan és kifejezően össze tudja foglalni ellenérzéseit. Én pedig már hónapok óta (de talán éveket is mondhatnék ma már erre, az sem volna nagy tévedés…), a leggyakrabban az ő felvételeiket rakom be, amikor a fülhallgatóm segítségével szeretném kizárni a világ zaját a fülemből, a fejemből. Elmenekülni a napi hírfolyam elől pontosan oda, ahol a Karinthy Frigyes által említett pici emberke toporzékol, mert sürgős randevúm van vele…

Rendez-vous…

A felettébb felmérhetetlen és felbecsülhetetlen, azonosíthatatlan és átláthatatlan hétköznapi intelligenciahányódások közepette – randevúm van a lelkemmel!

Ilyen konspirált találkozóra készülődtem épp tavaly február végén is, talán 24-e lehetett, ha nem tévedek, néhány órával korábban érkeztem haza Szigligetről, ahol a nemrég csodálatosan felújított alkotóházat néztük meg a Balaton északi partján a Magyar Írószövetség kis küldöttségével, Erős Kingával, Szentmártoni Jánossal és másokkal. Hazaérve pedig, a frissen elkészített, forrón gőzölgő kávémat szürcsölgetve be kellett látnom, hogy most már végképp nem tűr halasztást az egyre csak halmozódó újságkupacaim felszámolása. No persze, a félretett sajtó… Meg a gyűjtőszenvedély! Bekötöttem hát laptopomra a fülhallgatót, az Enter Shikari szinte mindig kéznél van, keresgélnem sem kellett, s hogy alaposan felkészüljek a munkára, feladtam még néhány röpke perc erejéig a Sehova tanúival szemben tanúsított, megengedhetetlen és semmivel sem magyarázható hűtlenségemet is. Úgyhogy Csatlós Csabának ezúton is köszönöm az élményt, azóta is hahotázva röhögök…

(Hét Nap, 2016. december 14.)

Az Enter Shikari zenekar

Szemérem híján…

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila írását Szemérem híján... címmel, s ismét Visszapörgetés sorozatcímmel.

*

VISSZAPÖRGETÉS

Szemérem híján…

„Munka! tehetség! érdem! – ugyan!

Klikkhez kell tartozni!”

(François Fénelon: Les aventures de Télémaque fils d’Ulysse)

Úgy hiszem, hogy a Biszku Béla, az ötvenhatos forradalom és szabadságharc leverése utáni megtorlásokat levezénylő, az idén márciusban, kilencvenöt esztendős korában elhunyt egykori politikus elleni bírósági eljárásban két évvel ezelőtt immár nem a vádlottnak a tisztességes eljáráshoz való joga – mint ahogy ügyvédje állította –, hanem az áldozatainak a tisztességes igazságtételhez való joga sérült. A kettő között, akárhogy vesszük is, igen nagy a különbség! Ez pedig így már nem is annyira a törvényhozói vagy a bíró gyakorlatot érinti, hanem sokkal inkább társadalmi kérdés, társadalmi mulasztás. S már csak ezért is érdemes fellapoznunk a korabeli sajtót, hogy a puszta adatsorokon – a bármikor elősorolható dátumokon és hivatalos véleményeken – túl azt is láthassuk, hogy milyen folyamatokat indított el és milyeneket akasztott meg a Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvény 1992-es alkotmánybírósági elutasítása, megsemmisítése. Hiszen fontos szem előtt tartanunk azt is, hogy mindez bizony még nagyon rövid idővel a magyarországi rendszerváltoztatás és az első szabad választások után történt. Akkor, amikor még nagyon is aktuális volt a „tavaszi nagytakarítás” kérdésköre, s amikor még – az új idők szellemében – a kezdő, az akkor induló vállalkozók is arról beszéltek, hogy muszáj tartalékolniuk, félretenniük, megtakarítaniuk, akár feketén is, mert „bármikor jöhet itt még egy visszarendeződés”. Tehát hittek ugyan az emberek a rendszerváltoztatásban, és ennek szellemében élték a mindennapjaikat, immár a megváltozott körülményekhez igazodva és azokhoz alkalmazkodva, de fel voltak készülve arra is, hogy egy – akár erőszakosan kicsikart, az ötvenhatos forradalom és szabadságharc leveréséhez hasonló brutalitással végrehajtott – visszarendeződés akár derékba is törheti az ekkor megindult folyamatokat.

Mécs Imre, az 1933-ban született, s a későbbiekben igencsak kacskaringós politikai karriert befutott egykori ötvenhatos halálraítélt volt a Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvény tervezetének egyik legnagyobb, legvérmesebb ellensége, ő már a parlamenti szakaszban is jelezte, hogy az Alkotmánybírósághoz fordul miatta: „…azt láttam a parlamentben, hogy eldurvult és eltorzult a politikai élet. S ki tudja hányadszor végiggondolva, rádöbbentem, hogy ez a törvény is a társadalom megosztottságát, az emberek félelmét és szorongását növeli. Az országnak nem erre van szüksége. A múlt megismerése csak azért fontos, hogy tanuljunk belőle, de erre a büntetőjog alkalmatlan eszköz. A harmincöt évvel ezelőtti generációnak legfeljebb a fele él, és azok, akik időközben felnőttek, értetlenül állnak a törvényesített bosszú előtt. Ráadásul nekik kell az apák adósságait kiegyenlíteni, az új gazdasági rendet és demokratikus társadalmat kiépíteni” – így nyilatkozott a Népszava 1991. november 18-i számban, amikor azt magyarázta, hogy miért támadja meg ezt a törvényt az Alkotmánybíróságnál. Tény azonban, hogy jelentős túlzás volt törvényesített bosszúról beszélnie, hiszen az itt vitatott magyar jogszabály messze elmaradt a hasonló cseh és szlovák (illetve csehszlovák…), valamint néhány más lusztrációs törvény szigora mellett. „…ez a törvény valójában közkegyelmet is ad, mert azok a verőlegények, akik »csak« maradandó testi fogyatékosságot okoztak, vagy félbolondra vertek valakit, nem büntethetők” – nyilatkozta azokban a napokban Zétényi Zsolt jogász, akkori parlamenti képviselő, a Százak Tanácsának tagja, a Nemzeti Jogvédő Alapítvány kuratóriumi elnöke, a Nemzeti Jogvédő Szolgálat tagja.

Antall József miniszterelnök az Új Ember című katolikus hetilap 1991-es összevont évzáró számának adott nyilatkozatában így értékelte a helyzetet: „A történelmi igazságtétel elkerülhetetlen. A jogállamiság keretein belül ezt meg kell tennünk. Egyetlen olyan törvényt sem hoztunk, amely ne állna ezzel összhangban, s csak csodálkozni lehet azon, hogy amikor gyilkosokról, gyilkosságban közreműködőkről vagy a hazaárulás nagyon súlyos, minősített eseteiről van szó, ezt a törvényt egyesek a jogállamisággal ellentétes döntésként fogják föl. A meghozott törvények – ismételten hangsúlyozom – nem állnak ellentétben az igazságérzettel, a jogállami keretekkel. Nagyban hozzájárult volna a békesség megteremtéséhez, ha azok, akik korábban elkövették ezeket a bűnöket, ma nem haszonélvezői lennének a múltban szerzett kiváltságaiknak, hanem lett volna bennük annyi szemérem, hogy maguktól elismerik tetteiket. Ha hajlandók lettek volna szégyenkezve, röstelkedve, de legalább bevallani, akkor a társadalom sértett csoportjai, a megpróbáltatásokat átéltek sokkal könnyebben válnának megbocsátóvá és felejtővé.”

A Sólyom László vezette Alkotmánybíróság elutasító döntése után Zétényi Zsolt néhány képviselőtársával ismét megpróbálkozott ennek a jogszabálynak egy finomított változatával, és 1992 szeptemberében egy hasonló törvénytervezetet nyújtott be a parlamentnek. Ekkor már figyelembe vették a taláros testület korábbi kifogásait is, és egy jogi kiskapu kihasználásával igyekeztek törvényesíteni az igazságtételt. A forgatókönyv ennek esetében is ugyanaz volt, mint az első alkalommal: az Országgyűlés 1993. február 16-án elfogadta a törvényt, amit Göncz Árpád köztársasági elnök ismét előzetes normakontrollra küldött, június 30-án pedig az Alkotmánybíróság kihirdette határozatát, amelyben alkotmányellenesnek mondta ki a jogszabályt. Ha egyetértünk Polgárdy Géza itt következő értékelésével, ha nem, mai szemmel nézve ezeket az eseményeket, huszonhárom esztendő – tehát csaknem negyed évszázad – távlatából ahhoz aligha férhet kétség, hogy ha „a jog állna az igazság érvényesülésének útjában, úgy a rossz jogot kell megváltoztatni, nem pedig az igazságot, annak érvényesülését háttérbe szorítani.” Ha ez idejekorán megtörtént volna, akkor ma sem szembesülnénk olyan jogi nonszenszekkel, mint például azokkal, amelyeket még tavaly januárban láthattunk Biszku Béla ügyében.

***

Csak, hogy szemléltessük a bűnök és a diktatúra mibenlétét, álljon itt még egy idézet egy interjúból. Bakosi Miklós, az egykori politikai üldözött már kórházban volt, amikor a Népszava újságírója felkereste őt, majd röviddel később csendesen meg is halt, ma már kevesen emlékeznek a nevére… A lap 1991. december 12-i számában jelent meg a vele készült beszélgetés:

„– Mikor volt börtönben?

– 1950-ben, 8 hónapig. Szovjetellenességgel vádoltak. Rettenetesen megkínoztak… A lábamat, a kezemet kikötötték, s gumibottal verték a nemi szerveimet. A fogaimból csak hét maradt. Kinyittatták a számat, csokoládét raktak bele, utána pedig sorban telepisálták. Állatok! Állatok! Férgek! Négyen voltak: ÁVH-s kommunisták, gazemberek! Könyörögtem nekik… Esdekeltem, hogy ne bántsanak, mert beteg vagyok. De csak röhögtek a képembe, s vertek, vertek… (…)

– Ön keresztény ember: miért nem bocsát meg?

– Könyörögtem nekik, hogy ne bántsanak, de csak röhögtek… Látom őket magam előtt. Borzalmas emlék. Vertek, vertek, vertek… És röhögtek. A párttitkár és a tanácselnök is, amikor bocsánatért esdekeltem. Ha megszántak volna, én is megbocsátanék… Ha csak egy kicsit is megsajnáltak volna. De kommunisták voltak, akiknek ha azt mondták, rúgjon az emberbe ötöt, belerúgtak huszonötöt… Állatok! El kell őket taposni!

– Miért nem a bíróságokra bízza az igazságszolgáltatást?

– Nem bízom bennük. Az ítélet túl enyhe lenne, legfeljebb csak ejnye-bejnye.” Úgy hiszem, itt érkezett el a pillanat, amikor bocsánatot kell kérnem, hogy cikkem legelején nem raktam ki a tizennyolcas karikát, ahogy a televízióban szokás. De mégis: hát akik ilyen állati módon képesek megalázni, megkínozni valakit – hát pont ők azok, akik minden szeméremnek híján, egyetlen bocsánatkérő szó vagy gesztus nélkül, mindenek felett igényt tartanak áldozataik bocsánatára?!

Bakosi Miklós pedig nyugodjék békében!

(Hét Nap, 2016. november 23.)

Kádár János (középen) látogatása a budapesti Medicor művekben (Váci út 48/e-f) mögötte balra Biszku Béla, „a puha diktatúra legkeményebb ökle” 1985-ben

Kádár János (jobbra) a budapesti, XIII. kerületi, úgynevezett Zöld Óvodában (Kárpát utca 25-27.) 1985-ben – Vele szemben Biszku Béla (balról a második)

A Jó Pajtás most készül megünnepelni a hetvenedik születésnapját

Lennert Géza egy Facebook-bejegyzésben reflektál egy több évvel ezelőtti cikkre: Nagygyörgy Zoltán írása 50 éves volna a Buksi címmel a Hét Nap 2008. június 11-i számában jelent meg.

*

„Ismerem ezt a cikket, tele van butasággal, én is Buksi-olvasó voltam, meg is van bekötve az egész. A Buksi (vagyis az »anyalap«, a Kekec) pont azon bukott meg, hogy túlságosan is »vonalas« lett, rátelepedett a Harcos Szövetség. A képregények viszont valóban megelőzték a szocYU-kort, de ez nem zavarta az olvasót (mást se). Azért »halt meg« fiatalon a Buksi, mert kezdett dögunalmas lenni a fárasztó partizán-dumákkal, és az olvasók elpártoltak tőle. Egyébként egy téves gyermeklapkészítési koncepció mintapéldája volt: leereszkedni az olvasó szintjére vagy még az alá, nem pedig oktatva-nevelni. Ilyen magyar nyelven kiadott, de nem magyar, hanem fordításlap volt a bukaresti Jóbarát (Cutezatori) is, csak ott nem a szerb Kekecet fordították Buksivá, hanem a román Cutezatorit Jóbaráttá. De ez már egy hosszú mese: a Buksi (sajnos) nincs, élt kb. 4 évet, a Jó Pajtás pedig most készül megünnepelni a 70. születésnapját.” (Lennert Géza)

(Facebook, 2016. november 15.)

Megméretlenül

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila írását Megméretlenül címmel. Hosszú idő után aznap jelenik meg újra a vajdasági magyar sajtóban a Visszapörgetés sorozatcím.

*

VISSZAPÖRGETÉS

Megméretlenül

Avagy: feljegyzések „a puha diktatúra legkeményebb öklének” ártatlanságáról

„The power of work, and the power of creativity, can be your salvation.”

(Nicole Kidman)

Nemrég történt… Tehát senki sem mondhatja, hogy „rég volt, talán igaz sem volt”, mintha az antik világból vett, kedvelt történeteim egyike volna… J Egy valóságos jogi nonszenszt produkált a magyarországi bírósági gyakorlatban, de – tegyük hozzá – a közéletben is, Biszku Béla (1921–2016), az ötvenhatos forradalom és szabadságharc leverése utáni megtorlásokat belügyminiszterként irányító, időközben elhunyt, s már akkor is igen idős politikusnak gyakorlatilag a haláláig húzódó pere…

De igazából az egész ügy, úgy, ahogyan volt, teljes egészében egy, a végletekig eltúlzott – elripacskodott –, fordulatoktól agyonterhelt jogi nonszenszé terebélyesedett végül, s éppen azért válhatott azzá, mert a nem is csak enyhén eltúlzott kifejezéssel élve általában csak történelmi igazságtételnek nevezett, sokak által már régóta szorgalmazott „gesztus” valójában a kilencvenes évek óta elmaradt. Kimaradt az anyaország rendszerváltoztatásából.

Az 1991-ben kidolgozott Zétényi–Takács-féle igazságtételi törvényjavaslat célja – nagy általánosításban – az volt, hogy a nyilas uralom végétől a rendszerváltásig eltelt időszakban politikai okokból elkövetett, de jogilag meg nem torolt és nem üldözött bűncselekményeket, az elévülés lehetőségének kizárásával, büntethetővé tegye. A két beterjesztő, Zétényi Zsolt és Takács Péter, akkor még mindketten a Magyar Demokrata Fórum (MDF) képviselői a rendszerváltás utáni első szabadon választott Országgyűlésben, pontos dátumokhoz kötötte, hogy mely időszakra vonatkoztatta (volna…) a jogszabályt: az 1944. december 21-e és 1990. május 2-a között elkövetett bűncselekményekre. És akkor időzzünk még egy kicsit a dátumoknál: Zétényi és Takács 1991-ben, május elején nyújtotta be a törvénytervezetet, amit a parlament 1991. november 4-én, név szerinti szavazással fogadott el a kormánypárti többség támogatásával, az ellenzék egy részének heves tiltakozása, más részének tartózkodása mellett. A végeredmény: százkilencvenhét igen, ötven nem, hetvennégy tartózkodás. A javasolt, és ekkor elfogadott megoldás három fő bűncselekménytípus elkövetőin kívül azonban az ugyanezekben a gaztettekben érintett minden más bűntársnak a büntetlenséget is jelentette volna egyúttal. Vagy, ahogy egyesek már akkoriban is fogalmaztak, felért egy „felmentéssel”. Zétényi Zsolt és Takács Péter tervezete ugyanis alapvetően a halált okozó testi sértés, a szándékos emberölés és a hazaárulás esetében zárta volna ki az elévülés lehetőségét, de így például a verőlegényeknek, pufajkásoknak és társaiknak védettséget is biztosított volna. Miután a magyar parlament megszavazta, Göncz Árpád akkori köztársasági elnök előzetes normakontrollra megküldte a törvényt az Alkotmánybíróságnak, amelyhez indítványa 1991. november 18-án érkezett meg, tehát alig néhány nap múlva lesz negyed évszázada mindennek, vagyis pontosan huszonöt esztendeje történt mindez. S elég is itt most ebben az összesítésben ennyi a dátumokból, hiszen ezzel pedig egy több hónapig tartó halogatás kezdődött meg. Egy nappal a törvény elfogadása előtt Göncz Árpád így nyilatkozott a Magyar Rádióban: „…korántsem a társadalom, hanem a politika erőszakolja ki az igazságtétel végtelen procedúráját, amely inkább csak eltereli lényegi kérdésekről a figyelmet. Pedig ehelyett a gazdasági kérdések, az ifjúság jövője, a szociális biztonság problémái, a kultúra helyzete s a mezőgazdaság szerteágazó gondjai várnának mihamarabb megoldást…” Vagyis, mint ebből az idézetből is nyilvánvalóan látható, a köztársasági elnök igyekezett lebeszélni a képviselőket a törvénytervezet megszavazásáról. Tudom, a témával összefüggésben gyakorlatilag szinte tárgytalan, persze, de személyes meggyőződésem szerint Göncz Árpád ebben nagyon is tévedett…

Zétényi Zsolt pedig már akkoriban is több alkalommal elmondta: nem a bosszú a fontos, „a lényeg a bűnök megnevezése és megmérettetése”.

Ezek a bűnök javarészt máig is megtorlatlanok, és elsősorban – kevés kivétellel – feltáratlanok maradtak. Megméretlenek. Mert megfelelő jogi keretek híján nincs megfelelő mérőműszer sem ezek értékelésére, kezelésére. S ezért történhet meg, hogy ha valakit évtizedek múltán mégis sikerül bíróság elé állítani (citálni…), ezer meg ezer kifogással, törvényi kiskapuval élve, mindenféle jogi nonszenszekbe kapaszkodva mégis megúszhatja, vagy legalábbis gátolhatja az eljárás lefolytatását. Ha nem is lenne most, ezekben a hetekben, hónapokban, röviddel az ötvenhatos forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulója után semmiféle kerek, esetleg épp negyed évszázados évfordulója, semmiféle jelentősebb jubileuma sem a Zétényi–Takács-féle törvény elfogadásának és az alkotmánybírósági megtorpedózásának, illetve a mindezekhez kapcsolódó eseményeknek, a Biszku Béla ügyében tavaly januárban történtek akkor is egyértelműen jeleznék – mint ahogy jelzik is! –, hogy nincs szükség semmiféle jeles alkalomra ahhoz, hogy az igazságtétel problematikájával foglalkozzunk. Hiszen ez maga a velünk élő történelem, ami épp a megoldatlansága miatt ugyanolyan aktuális ma is, mint amilyen volt 1991-ben és 1992-ben.

Biszku Béla és ügyvédje 2015. január 17-én elfogultsággal vádolta meg a bíróságot, mert szerinte sérült a vádlott tisztességes eljáráshoz való joga. Hogy oda ne rohanjak… A pártállami diktatúra véres kezű egykori vezetője ellen – jelentősen megkésve – azért indult eljárás, mert az ötvenhatos forradalom és szabadságharc leverése után részt vett a kegyetlen leszámolásokat végrehajtó karhatalom megszervezésében és irányításában. Nem véletlenül érdemelte ki „a puha diktatúra legkeményebb ökle” megnevezést („gúnynevet”…), hiszen intézkedéseihez köthető több, sok-sok halálos áldozattal járó sortűz, mint amilyen a budapesti is volt 1956. december 6-án, a Nyugati pályaudvarnál, majd két nappal később Salgótarjánban. Csak ennek a másodiknak negyvenhat halálos áldozata volt – köztük nők és gyerekek. Az ügyészség mindezek fényében a büntetőperben életfogytiglani börtönbüntetést kért Biszku Bélára.

Ehhez képest viszonylag enyhe verdiktnek mondható, hogy az elsőfokú bíróság 2014-ben „alig” öt és fél év szabadságvesztésre ítélte „a puha diktatúra legkeményebb öklét”, aki természetesen fellebbezett a döntés ellen. Ügyvédje a Fővárosi Ítélőtáblán benyújtott elfogultsági indítványában azzal érvelt, hogy a magyar igazságszolgáltatás rendszerében nincs esély a tisztességes elbírálásra, a pártatlansága pedig kétségbe vonható, Biszku ügyében személyre szóló jogalkotás történt még az Alaptörvény szintjén is, amikor a háborús bűntettek elévülhetetlenségét szabályozták – ez volt az úgynevezett Lex Biszku –, s a végrehajtó hatalom is jelezte igényét a vádlott elítélésre, politikai hecckampány folyt és az ügyben hadbírók járnak el. És így tovább és így tovább és így tovább és így tovább és egy tovább és egy tovább… S elhangzott mindez immár 2015-ben, „a puha diktatúra legkeményebb öklének” védelmében, mi sem igazolhatná hát szebben és képlékenyebben, hogy a Zétényi–Takács-féle törvénnyel összefüggésben huszonöt évvel ezelőtt elhangzott érveknek, az akkori megfontolásoknak, illetve az Alkotmánybíróság akkor meghozott határozatának máig ható következményei vannak. Illetve a jogalkotók által akkor rendezni kívánt problémák továbbra is rendezetlenek.

S történik persze mindez továbbra is teljességgel megméretlenül. A másodfokon eljáró bírói tanács pedig elhalasztotta a tárgyalást, amíg a védő elfogultsági kifogásáról a tábla egy másik tanácsa meg nem hozza döntését. Bingó! Biszku Béla megint időt nyert – az igazságtétel újfent elhalasztva…

Immár mindörökre. Hiszen az idén március 31-én „a puha diktatúra legkeményebb ökle” úgy hunyt el, hogy jogerős ítéletet felette egyetlen bírói testület sem mondott ki. Márpedig amíg ez nem történik meg, addig az ártatlanság vélelme jegyében mindenkit bűntelennek kell tekinteni… Az igazságtétel elmaradásban épp ez a legnagyobb igazságtalanság! Akármennyire túlzónak és hatásvadásznak is tűnjék mindezt történelminek nevezni… Az igazán nagy bűnözők, az igazán nagy gonosztevők esetében sajnos nagyon sok példát láttunk már erre. Hosszan lehetne sorolni a neveket. Csodálom, hogy a történelem hogy nem szédül bele a folyamatos önismétléseibe.

(Hét Nap, 2016. november 9.)

„A puha diktatúra legkeményebb ökle” a párttársaival: Kádár János (középen), Németh Károly (balra tőle, profilból) és Biszku Béla (a kép jobb szélén) 1960-ban

Biszku Béla (a háttérben jobbról a második) a nézőtéren: Makray Katalin olimpiai ezüstérmes tornásznő – Schmitt Pál felesége – versenyszáma az Istvánmezei út 3-5. alatt felépült Nemzeti Sportcsarnokban (ma Gerevich Aladár Nemzeti Sportcsarnok) 1969-ben

Kádár János (balra) és Biszku Béla a budapesti, XIII. kerületi, úgynevezett Zöld Óvodában (Kárpát utca 25-27.) 1985-ben

Amikor a kilencven százalék is kevésnek bizonyult

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila Sympo-sorozatának befejező részét.

*

Amikor a kilencven százalék is kevésnek bizonyult

Hogyan figyelte meg a III/III-as ügyosztály az Új Symposion folyóirat tevékenységét, és a Sziveri János vezette szerkesztőség 1983-as szétverését? (7. rész)

„Cipőmre nézek: fűző benne!

Nem lehet, hogy ez börtön lenne.”

(Parti György: Mondogatnivaló)

„1990. február 1.

Budapesten meghalt Sziveri János” – jegyzi A kultúrtanti visszavág című dokumentumgyűjteményében Csorba Béla és Vékás János. Az egyszerű, rövid, tényszerű és lényegre törő feljegyzés mellett idézik Keresztury Dezsőnek a Sziveri Jánossal készült, A forrásvizek barbársága címmel az Alföld című folyóirat 1989/11-es számában megjelent beszélgetésének egy részletét, amelyben a költő, az Új Symposion című folyóirat 1983-ban leváltott fő- és felelős szerkesztője így mesélt: „Amikor én ténylegesen bekapcsolódtam az irodalmi »életbe«, úgy 73-74 tájt, akkor ott már olyan hideg szélcsönd nyomott el minden élőt, vagyis egy olyan tetszhalott világba csöppentem, ahol a sok mellékes dolog teljesen elfedte a lényeget, és mi, akkori fiatalok keveset láthattunk a valóságból. (S ráadásul még a szemünket is igyekeztek bekötni!) Ez is volt a bürokrácia célja: írjál semleges dolgokat, esztétizálj, ne üsd bele semmibe az orrod! Éreztük, hogy valami bűzlik, de akkor még nem volt olyan kifinomult a szaglásunk – kölyökkutyák voltunk mi még! –, hogy megkülönböztettük volna a rothadás szagát a szarszagtól. Meg aztán nem is olyan egyszerű mindez, mint amilyennek első látásra tűnhet. Már a hetvenes években is a felparcellázás »ideája« dívott ezen a tájon. Ma, amikor az egyesült Európa eszméje látszik megvalósíthatónak Nyugaton, akkor a földrésznek eme felén még minden szárnyék külön irodalmat képez, külön fejedelmekkel, »udvartartással«. Nehéz egy olyan világban európainak lenni, főleg ha még a Balkán kultúraiszonyata is testközelben szuszog. Egy szó mint száz, néhány basáskodó kisisten magához ragadta a hatalmat, és ki-ki saját nemzetiségi területén igyekezett realizálni a maga kontraszelekciós politikáját. Magyar részről ez az atyavajda Major Nándor volt. (Persze, korántsem vagyok biztos benne, hogy az ő mostani túl látványos bukásával bármi is megváltozik majd a kultúrában arrafelé!) Az értelmiség java része asszisztált neki, miközben serényen sütögette szalonnadarabkáit a tűznél. Annak idején, amikor Illyés Gyula egy nyugatnémet lapnak adott interjújában figyelmeztetett erre, s a vajdasági magyarság sivár helyzetéért az ottani értelmiséget tette felelőssé, akkor az »illetékesek« Bori Imrét bízták meg, utasítsa rendre Illyést. (Ezt ő meg is tette a maga modorában.) Pedig hogy Illyésnek mennyire igaza volt akkor, mi sem bizonyítja jobban, mint a későbbi Új Symposion-botrány vagy az adai Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok lezüllesztése, a magyar jellegű Dél-bánáti Szemle megszüntetése, a Hungarológiai Intézeten belüli tragikomikus leszámolások, a kanizsai magyar ajkú középiskolai tanárok menesztése munkahelyükről egy diáklány templomi orgonahangversenye miatt, hogy csak néhány tipikus ügyet említsek. Egyszóval: nem valami apácazárda az a Vajdaság, nem bizony!” – mondta hát Sziveri János az Alföld című folyóiratban röviddel halála előtt megjelent interjúban.

Nyugodjék békében!

Sorozatunk befejező részében illene/kellene egyfajta összefoglalást adni az eddigiekben feldolgozott és tételesen ismertetett dokumentumokról, illetve azok tanulságairól. Ha valakinek feltűnt volna – és eszébe jutna kötözködni ezzel! –, bizony hétről hétre nagyon sok volt az idézet ezekben az írásokban, nem véletlenül, és teljesen szándékosan. Többször kaptam már meg ugyanis kritikaként, hogy több idézetet használtam fel a témába vágó írásaimban, mint amennyi saját, szerzői szöveget hozzátettem. Ez való igaz, soha nem is tagadtam, azonban, amikor dokumentumokat tesz közzé az ember, ez teljesen indokolt, sőt, akkor volna baj, ha nem így lenne, és inkább igyekezne ő maga előtérbe furakodni a véleményével, a nézeteivel, a politikai hitvallásával, meggyőződésével, a többé-kevésbé megalapozott észrevételeivel vagy bármijével. Ebbe tehát felesleges is volna újfent belekötni. A célom tehát valóban csak annyi volt, hogy a dokumentumokat, amelyeket ezúttal a budapesti Hamvas Intézet munkatársaitól sikerült beszereznem, köszönettel feldolgozzam, ismertessem, és elhelyezzem a megfelelő történeti/történelmi kontextusban. Ehhez pedig mintegy mankóként, szamárvezetőként használtam fel Csorba Béla és Vékás János dokumentumkötetét. Köszönet nekik is a lehetőségért!

Persze, könnyen beszélek én, így, huszonkét esztendővel a kötet második kiadásának megjelenése után, amikor már a rendelkezésemre állnak olyan iratok és dokumentumok, amelyeket ők korábban még nem is ismerhettek – mondhatja erre kapásból bárki némi rosszindulattal felvértezve.

Megfigyelhettük ezekben a dokumentumokban, hogy a magyarországi belső elhárítást, vagyis a hírhedt III/III-as ügyosztályt „csak” akkor kezdték el érdekelni az újvidéki események, amikor fennállt a veszélye annak, hogy azok esetleg átnyúlhatnak az országhatárokon. Vagyis amikor a Magyar Írószövetség – 1989-ig Magyar Írók Szövetsége – tagjai aláírásgyűjtésbe kezdtek az Új Symposion 1983-ban leváltott szerkesztőségének támogatására, a menesztett irodalmárok csoportja (a barátaik…) melletti kiállás jeléül. Beépített/beszervezett embereik révén a hatóságok megfigyelték a szervezkedést, és igyekeztek meghiúsítani azt. Másfelől azonban a szerveződésben résztvevő írók is tisztában voltak azzal, hogy „ingoványos terepen” járnak, ezért óvatosan fogalmaztak. Tudták, hogy nem adhatnak hangot nyíltan a tiltakozásuknak, nem fejezhetik ki véleményüket nyílt petícióban, ezért úgy fogalmaztak, hogy „megköszönik” a leváltott szerkesztőségnek az addigi tevékenységét. Ez így meglehetősen semlegesnek, szinte jelentéktelen gesztusnak is tűnhet, ha nem ismerjük a korabeli viszonyokat…

A belső elhárítás számára azonban már ez is sok lett volna, és az „egymás belügyeibe való be nem avatkozás” álságos kifogásának álcája mögé bújva meghiúsította a kezdeményezést. Ügy lezárva, kezdeményezők figyelmeztetve, a tervezet petíciót a Magyar Írók Szövetségének elnöksége hivatalosan soha nem adta ki.

Röviddel, talán csak néhány héttel azelőtt, hogy a fent idézett, az Alföld című folyóiratban megjelent interjú elkészülhetett volna, tehát 1989 nyarán még személyesen beszéltem – szabadkai számán – telefonon Sziveri Jánossal, és egy hasonló témájú interjút kértem tőle az akkor tervezett dokumentumfilmemhez. Ő teljesen nyitott és együttműködő volt, ezért személyes találkozóban egyeztünk meg…

Ugyancsak 1989 nyarán történt, hogy a Topolyai Rádiónak nyilatkoztam egy interjúban a tervezett filmről, ez a felvétel – vágatlan formában – nemrég került elő egy régi kazettán:

„● A videokolónia az idén is filmeket készít, pontosabban a videotáborban, amelyet július 7-től 13-ig tartanak meg, különböző dokumentum- és játékfilmeket forgatnak. Ezek egyike Szabó Palócz Attila Sympo-ügy című műve lesz. A film rendezőjét, illetve egyik társszerzőjét kérem, hogy beszéljen a tervezett alkotásról.

– Írtam egy levelet a bírálóbizottságnak, amelyben három témát javasoltam: portréfilmet Tolnai Ottóról, riportfilmet az AIOWA csoportról – ez a zentai és szabadkai fiatalok közös csoportja, amely különböző sikereket ért el a Középiskolások Színművészeti Vetélkedőjén és a Kis- és Kísérleti Színpadok Találkozóján is Pancsován –, a harmadik pedig a Sympo-ügyről forgatandó film lett volna. A Symposionról sokat lehetett olvasni-hallani az utóbbi időben, beszéltek róla a rádióban, sőt a televízióban is. Én ezt egy érdekes témának tartom, és azért beszélek most erről, mert ezt fogadta el a bírálóbizottság. Hát, hogy elkészül-e a film, azt egyelőre csak remélem, de kilencven százalék esély van rá jelen pillanatban. De talán még túl korai is erről beszélni… Én remélem!

● Milyen lesz ez a film, kik szerepelnek benne, és a Sympo-ügyről alkotott véleményed hogyan fogalmazod meg általa?

– Én nem a saját véleményemet szeretném elsősorban megfogalmazni, hanem egy tényfeltáró dokumentumfilmet szeretnék készteni. Hogy kik szólalnának meg benne? Elsősorban az érintettek: Sziveri János, Purger Tibor, és az azóta megválasztott új főszerkesztő, Beszédes István. De helyet kapnának még a filmben az akkori szerkesztőség munkatársai, az időközben menesztett csoport, de az új szerkesztőség tagjai is. Remélem, hogy sikerül rávenni egy nyilatkozatra Bányai Jánost, a Forum akkori vezetőjét, Tolnai Ottót, akinek az egyik verse kiváltotta az 1983-as incidenst, és másokat is, például Csorba Bélát stb.

● Bemutatóról még korai lenne beszélni?

– Túl korai!”

Az 1989 nyarán tervezett dokumentumfilm végül is soha nem készült el, így hát kiderült, hogy habár akkor én kilencven százalék esélyt említettem a Topolyai Rádiónak készült beszélgetésben, még ez is kevésnek bizonyult hozzá. Amikor pedig néhány héttel a telefonbeszélgetésünk után elmentem Sziveri János szabadkai lakcímére, amit ő adott meg nekem azzal, hogy szívesen lát, már hiába csengettem és kopogtattam, ott senki nem nyitott kaput. Csak később tudtam meg, hogy időközben őt a betegsége miatt átköltözették Magyarországra. S hamarosan meg is halt.

Ahogy az elmúlt hetekben egyfajta gyakorlatommá is vált, az itt idézett interjú vágatlan felvételét is elhelyeztem az erre az alkalomra leporolt, egyébként pedig már rég nem használt blogban, tehát mostantól elérhető a Szpray.blogspot.hu/2016/10/interju-sympo-filmrol-topolyai-radio.html internetes címen.

Kilencven százalék akkor nem volt elég. Mert Vajdaság már akkor sem volt, és azóta sem lett apácazárda. Sziveri Jánosnak ebben nagyon is igaza volt!

(Hét Nap, 2016. november 2.)

Amikor még együtt volt a szerkesztőség: az álló sorban Csorba Béla, Sziveri János, Losonc Alpár, Balázs Attila, Szűgyi Zoltán, Radics Viktória és Maurits Ferenc. Guggolnak: Mák Ferenc, P. Nagy István, Faragó Kornélia, Fenyvesi Ottó és Bicskei Zoltán. (A fénykép 1983 májusában készült Újvidéken, az Ifjúsági Tribünön.)

Új TV Symposion és más történetek

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila cikkét Új TV Symposion és más történetek címmel, amelyben az Új Symposion 1983-as ügyével összefüggésbe hozható, most előkerült magyarországi belső elhárítási, III/III-as dokumentumokat dolgozza fel.

*

Új TV Symposion és más történetek

Hogyan figyelte meg a III/III-as ügyosztály az Új Symposion folyóirat tevékenységét, és a Sziveri János vezette szerkesztőség 1983-as szétverését? (6. rész)

„NEM A MI UTCÁNKBAN: Ezen a bizonyos október 10-én tehát a Szerb Nemzeti Színház bemutatta Jovan Radulović darabját, a Golubnjačát, Dejan Mijač rendezésében. Nem voltam ott a bemutatón, ahogy a következő nyolc-kilenc újvidéki reprízen sem, akárcsak a több tíz belgrádi vendégjátékon sem: Mijač Golubnjačája valahogy megfoghatatlan maradt számomra, vélhetően azért, mert túl távol éltem akkoriban, még ha rendszeres vendég is voltam itt, de hát ez van, nem sikerült összeegyeztetnünk az óráinkat és a naptárainkat, vagy mi a fene történhetett. Akárhogy legyen is, a bemutató sikeres volt, és hamar megjelentek az első színikritikák, többnyire pozitívak, majd egyszeriben… egyszeriben egy Ismeretlen Valaki (a legtöbben Dušan Popovićra, az akkori kiskirályra, a tartományi kommunista élvonal mára már teljesen elfeledett üdvöskéjére gyanakszanak) megállapította, hogy ajóédesanyját, hát ebben a Golubnjačában »felélednek a nacionalizmus árnyai«, meg hát ez a mind gyanúsabb közönség is itt settenkedik körülötte, és »valami furcsa hangulatot gerjeszt«. Nem mehet ez így, elvtársak, legalábbis nem a mi utcánkban! A »szubjektív erők«, a korszellemmel összhangban, megtették a »határozott társadalmi lépéseket«, s az előadást gyorsan elmarasztalták, mint például a »legsötétebb reakciós elemek tevékenységét«; mindenkinek, aki Újvidéken és Vajdaságban kommunistának vallotta magát, rituálisan el kellett ítélnie a darabot és az előadást, megfosztva még csak annak a lehetőségétől is, hogy kifogásként arra a triviális tényre hivatkozzon, hogy nem látta/olvasta a művet. Te csak foglalj szépen állást, elvtárs, s aztán ne nagyon aggódj, van, aki nézzen is, olvasson is helyetted…” – így írt hát Teofil Pančić, az ismert szerb publicista, a Vreme című belgrádi hetilap 2012. október 11-i számában, a Kraška jama usred Novog Sada című cikkében a Golubnjača című előadás harminc esztendővel korábbi, 1982-es bemutatójáról a három évtizedes jubileum apropóján. S hála a korabeli vajdasági magyar politikai elitnek, a produkció által, vagy talán csak körülötte gerjesztett indulatokat, botrányt és felháborodást sikeresen összemosták az Új Symposion című folyóirat akkori szerkesztősége, vagyis a Sziveri János fő- és felelős szerkesztő, illetve munkatársai, közvetlen környezete ellen vezetett kampánnyal, és az ügyükben lefolytatott „kirakatperrel”.

Szépen igazolta ezt számunkra a sorozatunk korábbi részeiben ismertetett, a Magyar Szó szerkesztőségében 1983. március 21-i datálással készült belső jelentés is, amelynek anonimitásba burkolódzó szerzője ezt a címet adta: A művelődési rovat eszmei-politikai problémái. Mint egy ilyen cím már önmagában is jelzi – főleg a korabeli viszonyok ismeretében –, a politikai megbélyegzés, lejáratás, félreállítás eszköze volt ez, s felért egy feljelentéssel (talán már az ítélettel is…), hiszen az alkalmatlanság, politikai éretlenség és érzéketlenség bélyegét néhány könnyűszerrel előcitálható frázissal akkoriban a kelleténél is jóval egyszerűbb volt visszavonhatatlanul rásütni bárkire. Így járt hát az Új Symposion szerkesztősége, amelyet Sziveri János fő- és felelős szerkesztővel az élén 1983. május 9-én váltottak le, és így járt Mák Ferenc is, aki akkoriban még a Magyar Szó gyakornoka volt, s onnan 1983. június 14-én rúgták ki. Mindezt láttuk már tehát az eddigiekben is…

Időközben azonban nemcsak a tartományi pártvezetés figyelte élénken az eseményeket, hanem a magyarországi belső elhárítás, vagyis a Belügyminisztérium hírhedt III/III-as Csoportfőnöksége is, különösképp akkor, amikor Budapesten, Szegeden és más városokban a Magyar Írószövetség tagjai aláírásgyűjtést kezdeményeztek volna az Újvidéken leváltott szerkesztőség támogatására. Ez már Magyarországon is belső ügy volt, a Symposion-botrány tehát átnyúlt az országhatárokon! Intenzív megfigyelés folyt 1983 május végétől június közepéig, mire az aláírásgyűjtést, illetve a tervezett petíció hivatalos kiadását, létrejöttét sikerült meghiúsítani. A Mészáros Béláné rendőr alezredes, alosztályvezető aláírásával 1983. május 31-én kelt, kilencvenhármas számú, szigorúan titkos minősítésű, különösen fontos megjelölésű napi jelentésben az alábbiakat olvashatjuk:

„K. Csaba /»F« do./ és »FIÚ« /b. ny./ aláírattak »SZERVEZŐ«-vel /b. ny./ egy – a Magyar Írók Szövetségének szóló – levelet. A levél a jugoszláviai Uj Symphosion című folyóirat közelmúltban leváltott szerkesztőségének érdemeit méltatja, amelyeket a magyarországi kultúra megismertetésével szereztek a szerkesztők.

Intézkedés:

– az információ további pontosítása;

– az ellenőrzés folytatása”.

Ekkor tehát a megfigyelés még intenzívebbé tételéről intézkedett azoknak a korabeli dokumentumoknak az egyik aláírója, amelyeket én nemrég a budapesti Hamvas Intézet munkatársaitól kaptam meg. Ezek az ügynöki jelentések mindeddig nem voltak ismertek a nyilvánosság előtt – titkosításukat csak 2002-ben oldották fel június 29-i pecséttel –, tehát ezek tartalmát és az ügynöki, besúgói jelentések irányát, illetve az ezek nyomán foganatosított lépéseket Csorba Béla és Vékás János sem ismerhette, amikor összeállította A kultúrtanti visszavág címen közreadott, az Új Symposion történetét és elsősorban a laphoz köthető különböző botrányokat feldolgozó dokumentumgyűjteményét. Mint a kiadvány alcíme jelzi is: A Symposion-mozgalom krónikája (1954–1993). Ennek a kötetnek két változata ismert, az első 1993-ban jelent meg, a Sziveri-féle szerkesztőség leváltásának tizedik évfordulójára időzítve, tehát május 9-ére datálva, kéziratként megjelölve, sokszorosított, helyenként igencsak nehezen olvasható technikai kivitelben. „Készült száz számozott példányban.” Az enyém ennek értelmében a sorrendben nyolcadik darab Csorba Béla és Vékás János sajátkezű aláírásával. A második változat egy évvel később, 1994-ben készült, immár értékelhető nyomdai minőségben, Tóthfaluban, a Logos grafikai műhelyben. Ezzel a megjelöléssel: „Készült az 1993 májusában megjelent szamizdat-kiadvány bővített változataként az Illyés Alapítvány támogatásával”.

A Symposion története azonban ekkorra már két részre szakadt. Ahogy a kötet is jegyzi:

„1992. december 6.

Veszprémben megjelent az Ex Symposion 1-2. (október-novemberi) száma. A laphoz mellékelt röpcédulán közlik az olvasóval, hogy a szerkesztők többsége katonaszökevény, és korábban valamennyien szerkesztették az Új Symposion című újvidéki folyóiratot.

Szerkesztik: Balázs Attila (főszerkesztő-helyettes), Bozsik Péter (főszerkesztő), Horváth Ottó, Kalapáti Ferenc, Ladányi István (olvasószerkesztő). Munkatársak: Vojislav Despotov, Losoncz Alpár, Thomka Beáta, Tolnai Ottó. Tervezőszerkesztő: Fenyvesi Ottó.

1993. május

Veszprémben megjelent az Ex Symposion 3-4. (Danilo Kišnek szentelt) száma. Szerkesztette: Tolnai Ottó. […]

1993. december

Az ÚS ismét Symposionra változtatta a nevét, s hosszú szünet után a Soros Alapítvány támogatásával megjelentette az 1993. évi első, úgynevezett Anti-Európa számát.” A Forum kiadóházból kivált, s immár az „Új” előtagját elhagyva megjelent Symposion fő- és felelős szerkesztője Papp p Tibor (sic!; akkoriban még ebben a formában jegyezte a nevét), a folyóiratot kiadó civilszervezetnek, a Symposion Polgárok Egyesületének pedig – sokadmagammal – jómagam is az egyik alapító tagja voltam. Tíz évvel a Sziveri-féle szerkesztőség leváltása után tehát Új Symposion – ahogy azóta sem! – már nem létezett. Tekinthetjük ez akár hosszú távú következménynek, illetve szigorú figyelmeztetésnek is a jelenre, a jövőre nézve.

Az 1983-as ügy részleteit – ahogy a közvélemény nagy része – én is 1988-1989-ben kezdtem megismerni, amikor elkezdődött az akkor leváltott szerkesztőség úgynevezett rehabilitációs folyamata. Sajtó- és tribünviták, kínos személyeskedések és még kínosabb magyarázkodások ciklusa, másfelől pedig síri (s ma már tudjuk: a sírig tartó…) csend azok részéről, akiknek akkor már végképp meg kellett volna szólalniuk… Akkor vagy később. Vagy talán már jóval korábban is. A világra épp eszmélő, és egyre nagyobb érdeklődéssel figyelő középiskolásként pedig én akkor már olvastam az Új Symposiont, sőt publikáltam is benne, tehát, ha közvetve is, de valamilyen szinten érintett lettem akaratomon és minden jobb szándékomon kívül is.

Időközben Új TV Symposion címmel az Újvidéki Televízió 1987. október 13-án, a hasonló tematikájú művelődési műsorainak sorozatában adást sugárzott a folyóiratról. Ez még a VHS-éra hőskora volt, de ennek köszönhetően legalább így, huszonkilenc esztendő távlatából is pontosan tudhatom, hogy hol voltam és mit csináltam – még mindig csak tizenhat évesen! – aznap este. A műsort ugyanis videóra rögzítettem, tehát ott ültem a készülék előtt, s habár a szalag időközben jelentősen károsodott, az akkor készült felvételt később digitalizáltam. Biztosan megvan ez sokkal jobb minőségben is a tévé archívumában… Ahogy sorozatunk előző részéhez kapcsolódva az újvidéki Ifjúsági Tribünön 1988. november 9-én az Új Symposionról megtartott vitaesten készült hangfelvétel fájljait, úgy most ezt a tévéműsort is elhelyeztem az erre az alkalomra felfrissített blogban, s immár bárki számára elérhető a Szpray.blogspot.hu/2016/10/uj-tv-symposion-az-ujvideki-televizio.html internetes címen. A maga módján kordokumentum is ez ma már.

Jó szórakozást kívánok hozzá mindenkinek!

(Hét Nap, 2016. október 26.)

Az 1983. május 31-én kelt, 93-as számú napi jelentés Mészáros Béláné rendőr alezredes, alosztályvezető aláírásával

Vajdasági médiaháború

A Népszava kisebbfajta háttérelemzést tesz közzé arról, milyen körülmények vezettek a Szabad Magyar Szó létrehozásához.

*

A sajtószabadság korlátozásával, politikai tisztogatással vádolják a VMSZ-t

Vajdasági médiaháború

Puccs történt a vajdasági magyar sajtóban, vasárnaptól az egyetlen szerbiai országos magyar nyomtatott napilap, a Magyar Szó internetes címén egy új, Szabad Magyar Szó feliratú logó fogadta az olvasókat. Ez egy hosszú hónapok óta tartó magyar média- és kulturális háború végkifejlete, a vajdasági magyar kulturális élet szereplői ugyanis politikai nyomásgyakorlásra, a sajtó és véleményszabadság korlátozására panaszkodtak.

Nem a szerb hatalom avatkozott bele a vajdasági magyar kulturális életbe, nem belgrádi intézkedések indították el a hónapok óta dúló magyar médiaháborút és eredményezték a Szabad Magyar Szó megszületését. A kulturális és médiaharc pedig nem véletlenül esik egybe a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) szakadásával és a Magyar Mozgalom megjelenésével sem. A Pásztor István vezette VMSZ-t és a kisebbségi támogatásokat is kezelő Magyar Nemzeti Tanácsot (MNT) az utóbbi időben egyre gyakrabban és nyíltabban vádolták azzal, hogy megengedhetetlen módon korlátozzák a sajtó- és véleményszabadságot. A vajdasági magyarság rendelkezik kulturális autonómiával, az MNT pedig a vajdasági magyar országos kisebbségi önkormányzati szerve, amely törvényben szabályozott keretek között a nyelvhasználat, az oktatás, a tájékoztatás és a kultúra kérdéseiben képviseli a magyar közösséget, részt vesz a döntéshozatali eljárásokban, egyes kérdésekben – mint például a magyarok által is jelentős számban lakott települések hivatalos magyar elnevezése – döntéshozatali jogkörrel rendelkezik, valamint intézményeket alapíthat és működtethet. A szerb költségvetési forrásokat kezelő MNT irányítása alatt működik a tulajdonképpeni vajdasági magyar kulturális intézményrendszer.

Az elégedetlenségek nem újkeletűek, de idén nyáron váltak kezelhetetlenné, amikor a lapalapítói jogkörrel rendelkező MNT úgy döntött, hogy a továbbiakban nincs szükség arra, hogy az egyetlen délvidéki magyar napilapnál, a Magyar Szónál és a Hét Nap hetilapnál a főszerkesztők megválasztásakor kikérjék a szerkesztőségek munkatársainak a véleményét. Előzőleg több főszerkesztőt leváltottak, munkatársakat rúgtak ki – és nemcsak a médiában, más kulturális intézményeknél is. Tüntetésre is sor került, a tiltakozók azt állították, hogy az egyre inkább a VMSZ végrehajtó szerveként működő nemzetiségi önkormányzati testület épp a politikai nyomásgyakorlás visszaszorítását célzó új szerb médiatörvényt használta fel arra, hogy szerzett jogokat megkurtítson és kedve szerint, politikai alapon nevezhessen ki a számára megfelelő szerkesztőségi vezetőket. Olyan vélemények hangzottak el, hogy a VMSZ egyre inkább az erő jegyében politizál, elnyom és kiszorít minden más véleményt, tisztogatásokat hajt végre a magyar kulturális életben, a médiát pedig pártfaliújsággá silányítja, a használt módszerek pedig a parancsuralmi rendszerek módszereire emlékeztetnek. (A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete elnökének felszólalását az MNT ülésen például azzal utasították el, hogy „akinek ez nem tetszik, az foghatja a sátorfáját, és elmehet”.)

A Szabad Magyar Szót most tiltakozásképpen útnak indító Purger Tibor, a domain Egyesült Államokban élő tulajdonosa júliusban nyílt levelet intézett Pásztor István VMSZ elnökhöz, az MNT elnökéhez, valamint a Magyar Szó új főszerkesztőjéhez, amelyben arra kérte az érintetteket, tegyenek valamit a szakmai színvonal romlásának megállításáért. Semmi változás nem történt, ez vezetett a mostani szakításhoz. A Szabad Magyar Szó vezetősége tegnap közleményt adott ki, amelyben tudatta: a domaintulajdonos Purger Tibor azért döntött így, mert a Magyar Szó olyan mértékben vált a hatalom kiszolgálójává, amilyenre még az egypártrendszer utolsó évtizedeiben sem volt példa.

(Népszava, 2016. október 25.)

Veszteség veszteség hátán

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila cikkét Veszteség veszteség hátán címmel, amelyben az Új Symposion 1983-as ügyével összefüggésbe hozható, most előkerült magyarországi belső elhárítási, III/III-as dokumentumokat dolgozza fel.

*

Veszteség veszteség hátán

Hogyan figyelte meg a III/III-as ügyosztály az Új Symposion folyóirat tevékenységét, és a Sziveri János vezette szerkesztőség 1983-as szétverését? (4. rész)

„Hiány viszont önbizalomittasan is van. Az idő haladtával egyre nagyobb. Hibernálódik az Ex, mint Walt Disney, a törpék rajzolója. Sziveri Jancsi olykor betüsszentett. Tudható, szendén és vigyorogva is lehet morgolódni. Veszteség veszteség hátán. Megnyerhető veszteség csak Tandorinál van. Jus murmurandi. Bár a még élő barátaimmal sem találkozok mostanság, nem érzem, hogy kevésbé becsülném őket, vagy eltávolodtam volna tőlük. Pl. évtizedek óta adós vagyok egy levéllel, amely valahogy így kezdődik: Tisztelt tanár úr, drága Mihály. A címzett Ilia Mihály lenne, aki bár egy napig sem tanított engem az egyetemen, mégis egyetlen tanárom volt, akit tiszta szívből tanár úrnak szólítok és tegezek magamban. Mégsem írom meg, mert egy levélnél többet érdemel. Sem őt, sem magamat nem akarom becsapni egy levéllel, ami azt az illúziót kelti mintha találkoztunk volna. (Naplóban leírható, ami levélben nem.)” (Kalapáti Ferenc)

Az újvidéki Szerb Nemzeti Színház 1982 októberében bemutatott Golubnjača című előadása országos botrányt kavart az akkori Jugoszláviában, s ahogy ma fogalmaznak – hiszen akkoriban nem lehetett volna az ilyesmit nyilvánosan kimondani –, „ez már csak a nyíltszíni bevallása volt a búvópatakként terjedő nacionalizmusoknak”, amelyek később a kilencvenes évek véres délszláv polgárháborúihoz és az ország széteséséhez vezettek. Jómagam tizenegy éves voltam akkor, tehát jószerivel esélyem sem volt megnézni a produkciót, Teofil Pančić, az ismert szerb publicista, akinek a témával foglalkozó cikkéből idéztem sorozatunk előző részében, valamivel idősebb, tizenhét esztendős volt az adott pillanatban. Ezért inkább olyanokat kérdeztem, akik látták is, és emlékeznek még az előadásra. Mint mondják, a Dejan Mijač rendezésében bemutatott darab alapvetően egy jó produkció volt, azonban a maga módján mellbevágó is egyben, hiszen tabutémákat feszegetett: arról szólt, hogyan gyilkolta egymást a két „testvéri nép”, vagyis a szerbek és a horvátok – ezúttal a horvát usztasákat állítva a középpontba. Habár nagyon sok korabeli előadás felvétele ma már elérhető, megtalálható az interneten, az 1982-es Golubnjačát hiába kerestem, találtam azonban Jovan Radulović drámájából egy másik változatot. A sors ironikus fintora, hogy ez pedig a prištinai Népszínházban (Nemzeti Színházban) az 1996-1997-es színházi évadban színre vitt bemutatónak a felvétele. Ennek rendezője már Jug Radivojević volt. Azt pedig talán nem nagyon kell magyarázgatnom, hogy miért látom bele a sors fintorát abba, hogy ezt a darabot az adott szezonban éppen Prištinában tűzték műsorra.

A Magyar Szó szerkesztőségében a következő év tavaszán, 1983. március 21-i datálással elkészített – nevével és aláírásával senki által fel nem vállalt – belső jelentés, amelynek már több részletét is megismerhették sorozatunk olvasói, s amelynek az anonimitásba menekülő szerzője azt a címet adta, hogy A művelődési rovat eszmei-politikai problémái, igyekezett összemosni a Golubnjača előadása körül kialakult országos botrányt az Új Symposion akkori, Sziveri János vezette szerkesztősége elleni kampánnyal, hadjárattal. De nemcsak ezzel, több más témát is idecitált: „Az eszmei áramlatokhoz való viszonyulás kérdésköréhez tartozik még néhány megnyilvánulás. Ilyen például Dobrica Ćosić könyvének megjelenése, Vuk Drašković Nož (Kés) című regénye, a Golubnjačával való további mesterkedések (Nova Gorica-i díjazása, a Sterija Játékokra való bejelentése, a belgrádi Zenit-kiállítás). Ezzel kapcsolatban a rovat (ideértve persze a Kilátót) többé-kevésbé elfogadhatóan reagált, éspedig különböző módon és mértékben. A Dobrica-könyv esetében az ezzel kapcsolatos reagálások ismertetésére korlátozódott, a Nožról részletes elemzést vett át, a Golubnjača-fejleményeket informatívan követte, ellenben a belgrádi Zenit-kiállításról csak egyszerű, mondhatni pőre informatív írást közölt (Ács J. tollából), amelyből kimaradt annak részletezése, hogy ez a mozgalom milyen nacionalista jelleget öltött.

Mindezek a dolgok nyilván arra utalnak, hogy az eszmei áramlások követésének nemcsak a puszta tényközlésben, az információk jó megválogatásában kell kimerülnie, hanem az elvszerű, elkötelezett újságírói reagálásokban is, akár kisebb jegyzetek erejéig is. Ez persze nagyobb figyelmet, éberséget, körültekintést követel mind a megfelelő területen működő újságírótól, mind pedig a szerkesztőtől is.

Az említett hiányosságok tudatosodásának pozitív következményeként néhány újabb eredmény is elkönyvelhető a szellemi harc frontján. Legelőbb is növekedett az éberség, fokozódott a tettrekészség a rovaton, ugyanakkor szorosabbá vált a kapcsolat a napi szerkesztéssel, operatívával, szerkesztőbizottsággal. Ennek jegyében készült el, illetve került a rovat hasábjaira a nagy visszhangot keltő Bori-írás a nevezetes Illyés-interjúval kapcsolatban.

Továbbá a Kilátó több teret szentel az országban zajló kulturális történéseknek, főleg azoknak, amelyek a szellemi áramlatokhoz és a negatív jelenségek eszmei bírálatához kapcsolódnak. Komoly munka eredménye a Marx-jubileumhoz kötődő írások megszerzése, s nem kevésbé a Hungarológiai Intézet rendezetlen önigazgatási helyzetének tényszerű bemutatása, bírálata.” Felemlegethető ügyekből tehát nem volt hiány a nyolcvanas évek elején…

Ha időrendi sorrendbe akarjuk rakni a sorozatunkban ismertetett dokumentumokból kirajzolódó eseményeket, akkor rövid lajstromunkat most a Golubnjača című előadás újvidéki bemutatójával kell kezdenünk.

Ez 1982. október 10-én történt.

Utána: 1983. február 20-án jelent meg a Magyar Szóban Bori Imre írása Még Illyés Gyulától sem! címmel.

1983. március 21-én kelt a Magyar Szó szerkesztőségének belső jelentése A művelődési rovat eszmei-politikai problémái címmel.

1983. május 5-én a napilap fegyelmi bizottsága nyilvános figyelmeztetésben részesítette Mák Ferencet az Új Symposion szerkesztéspolitikáját elítélő szöveg megírásának visszautasítása miatt.

1983. május 9-én a Vajdasági Szocialista Ifjúsági Szövetség (VSZISZ) tartományi választmányának elnöksége megvonta a bizalmat Sziveri János fő- és felelős szerkesztőtől, és a közvetlen munkatársait is alkalmatlannak nyilvánította feladatuk ellátására, mondván: „a folyóirat szerkesztősége az addigi összetételben nem képes eleget tenni társadalmi és programfeladatainak”. Jelezték azonban azt is, hogy a meghunyászkodókat szívesen visszafogadják: „az új szerkesztő bizottság tagjai lehetnek azok az eddigi tagok is, akik készek valóra váltani a folyóirat kijelölt koncepcióját”.

1983. május 27-én készült a magyarországi III/III-as ügyosztály „információs jelentése” arról, hogy a Magyar Írószövetség tagjai aláírásgyűjtést kezdeményeztek az Új Symposion akkor leváltott, Sziveri János vezette szerkesztőségének támogatására, mintegy tiltakozva a felsőbb hatalmi beavatkozás ellen. Ezt a dokumentumot ismertettük a múlt héten, azzal a megkötéssel, vagyis egyfajta „jövendöléssel”, hogy az utolsó mondatban jelzett névsort – „a levelet eddig az alábbi személyek írták alá:” – majd most ismertetjük.

Az ügyosztálynak az itt jelzett napon a tiltakozó levél aláírói közül az alábbiakról volt információja: „Béládi Miklós, Csoóri Sándor, Karinthy Ferenc, Képes Géza, Kiss Ferenc, Kiss Gy. Csaba, Köncöl Csaba [sic!; helyesen: Könczöl Csaba – szpa megj.], Oravecz Imre, Pomogáts Béla, Radnóti Sándor, Rónai László [sic!; helyesen: Rónay László; írói álnevén: Siki Géza – szpa megj.], Tornai József, Veres András, Szakolczay Lajos, Csalog Zsolt, Kiss Benedek, Veres Miklós [sic!; helyesen: Veress Miklós – szpa megj.], Czakó Gábor, Mészöly Miklós, Berkovits György, Bella István, Esterházy Péter, Réz Pál, Balassa Péter, Jávorszky Béla, Balázs József, Csurka István, Bernáth István.

Mezei András, Vészi Endre és Göncz Árpád azzal értenek csak egyet, hogy az írószövetség választmánya tárgyalja meg az ügyet.

Intézkedés:

Tájékoztatjuk az MSZMP Csongrád megyei bizottsága első titkárát.

Tájékoztatjuk a BM [Belügyminisztérium] III/III-5-ik osztályát.

Az információt »Szerkesztő« fn. [fedőnevű] bizalmas nyomozásban használjuk fel.”

1983. június 9-én készült el a Vagyoczky Béla rendőr alezredes, osztályvezető által jegyzett „napi operatív információs jelentés”, illetve a Mészáros Béláné rendőr alezredes, alosztályvezető által aláírt „napi jelentés” ugyanerről az aláírásgyűjtésről.

1983. június 14-én a Tanjug hírügynökség jelentést közölt az Új Symposion leváltott szerkesztőségének támogatására Magyarországon szervezett aláírásgyűjtésről, s ugyanezen a napon a Magyar Szó munkástanácsa határozott Mák Ferenc munkaviszonyának megszüntetéséről.

Vagyis ez volt az a nap, amikor Mák Ferencet kirúgták…

Ebben az esztendőben én már tizenkét éves lettem, Teofil Pančić pedig nagykorú. (Minderről egyébként fontos személyes, de legalább tárgyszerűen és alaposan dokumentált részleteket, kitételeket rejtettem el a József és a virtuózok című kisregényemben, amelyik a Teakarnevál című kötetemben jelet meg a budapesti Napkút Kiadó gondozásában az idei Ünnepi Könyvhétre.) Így zajlottak hát az események abban az évben, amelyben veszteség veszteség hátára halmozódott. Jus murmurandi. S habár Kalapáti Ferenc az Ilia Mihály „tanár úrnak” tervezett levelét tudtommal azóta sem írta meg, mégis, az említett professzor is tevékeny részese volt mindezeknek az eseményeknek. S ebből következik, hogy nemcsak naplóban, de beszervezett, ügynöki jelentésben is sok minden leírható, ami levélben nem. Márpedig, ha pontosak az információim, Ilia Mihályról akkoriban nem kevesebb, mint harmincnégy besúgó írt rendszeresen, naprakészen jelentéseket.

(Hét Nap, 2016. október 12.)

Az 1983. május 27-én keltezett információs jelentés második oldala – immár az aláírók névsorával

„3/3-nak számoltam el a statisztikában”

A Hét Nap közli Szabó Palócz Attila cikkét „3/3-nak számoltam el a statisztikában” címmel, amelyben az Új Symposion 1983-as ügyével összefüggésbe hozható, most előkerült magyarországi belső elhárítási, III/III-as dokumentumokat dolgozza fel.

*

„3/3-nak számoltam el a statisztikában”

Hogyan figyelte meg a III/III-as ügyosztály az Új Symposion folyóirat tevékenységét, és a Sziveri János vezette szerkesztőség 1983-as szétverését? (3. rész)

„Ezután többé-kevésbé lépést is tartottunk az eseményekkel, amelyek hordozói eleinte elsősorban a társadalmi-politikai szervezetek voltak. Részletesen beszámoltunk arról is, ami az újvidéki városi párbizottság kezdeményezésére történt, amikor is felvonultak az újvidéki közéleti-művelődési élet tényezői, hogy bíráló szavakat hallassanak. Az elvszerű, megalapozott bírálatokból sokat átvettünk, de azért többet is felhasználhattunk volna. Ezzel kapcsolatban újságírónk tolla alól három eredeti írás is kikerült, így például a Tévészem vonatkozó műsorával kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy ezt a témát még jobban ki lehetett volna használni, például a ljubljanai Delo, vagy a zágrábi Vjesnik idevágó kérdéseivel kapcsolatban, amelyek a maguk módján felemásak voltak, bírálatra szorultak, tekintettel, hogy olyasmire vonatkoztak, ami nálunk komoly eszmei-politikai megmozdulást váltott ki.

A rovat, illetve a megbízott újságíró (Bartuc Gabriella) jóllehet a főszerkesztőtől is külön utasítást kapott, késve reagált az újvidéki Szerb Nemzeti Színház körül zajló további eseményekre, amikor megkezdődött az eset szervezeti-önigazgatási intézése is. Rövidzárlat támadt a művelődési rovat, valamint az újvidéki belpolitikai rovat között is, amikor a megbeszélés hiányában a művelődési rovat munkatársai nem jelentek meg olyan székvárosi üléseken, amelyeken a többi napirendi pont között a Golubnjača problematikája is szerepelt” – így fogalmazott hát A művelődési rovat eszmei-politikai problémái című belső, céges dokumentum továbbra is anonim (de már rég azonosított…) szerzője az 1983. március 21-re datált szövegében. Mint sorozatunk előző részében, ugyanezt az iratot ismertetve már említettük is, az újvidéki Szerb Nemzeti Színház Golubnjača című előadása körül kirobbant (vagy csak művileg, szándékosan kirobbantott…) eszmei-politikai botrány azonban csak egy feleslegesen, a hajánál fogva előráncigált mellékszál volt ebben a történetben. Annak, hogy ezt is bekeverték az 1983-as eseményekbe, csupán az volt a célja, hogy elterelje a figyelmet, illetve azt a látszatott keltse, mintha a Forum kiadóházon belül, s az itt ismertetett esetben/témakörben elsősorban a Magyar Szó művelődési rovatán komoly gondok lettek volna úgy nagy általánosságban is, s nem csak az engedetlen, az Új Symposion szerkesztőségével szimpatizáló munkatársak megregulázása lett volna az alapvető cél. Vagyis a bosszú! Mindez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a kifogásolt, és igen sok szempontból inkriminált Golubnjača című előadás nem keltett volna valóban országos visszhangot a korabeli Jugoszláviában a Vardar folyótól a Triglavig, s a Vaskaputól az Adriáig…

„Mindenestre marad a tény és tanulság, hogy ez a frappáns ellenséges-nacionalista megnyilvánulás körültekintőbb, alaposabb hozzáállást követel meg a rovattól, s persze esetenként az egész szerkesztőségtől, mert voltak, maradtak kiaknázható lehetőségek ennek a visszás helyzetnek a további elvi tisztázásra” – jegyzete fel az anonim szerző. De vajon mi volt az oly nagy baj a Golubnjača című színházi előadással? Ez ma már szinte egyáltalán nincs jelen a köztudatunkban, s elsősorban a vajdasági magyarság kollektív öntudatából, köztudatából veszett el – nyugodtan mondhatjuk: végérvényesen. Négy évvel ezelőtt, a darab bemutatójának harmincadik évfordulóján Teofil Pančić publicista, a Vreme című belgrádi hetilapban írt az előadásról és annak eszmei-politikai visszhangjáról Kraška jama usred Novog Sada címmel a újság 2012. október 11-i számában. Mint mondta, „pontosan három évtized telt el a bemutató óta, amely a Tito utáni Jugoszlávia egyik legnagyobb és legkínosabb művészeti-politikai botrányát keltette, és az ország szétesésének egyik szimptómájává vált”.

A botrány tehát valóban országos hullámokat vert, s ilyen szempontból tényleg jelentős esemény volt a korabeli Jugoszláviában, csakhogy a vajdasági magyar közéletben – amelynek legfontosabb korabeli aktorai épp az összes ilyen és hasonló eseménysorból szerettek volna diszkréten kimaradni, állásfoglalás nélkül –, gyakorlatilag egy marginális politikai polémiaként nyilvánult meg. S mint ilyenről, az egyetlen magyar nyelvű napilapnak következetesen be kellett ugyan számolnia a megfelelő ideológiai elkötelezettség mentén, de az egészben igyekeztek megmaradni az „elkerülhetetlenség” szintéjén. Vagyis annyit írni róla, annyit foglalkozni vele – amennyit épp feltétlenül muszáj. „Talán napsütéses vagy épp esős nap volt az a bizonyos október 10-e 1982-ben, erre már a kutya sem emlékszik: vélhetően akkoriban is szeszélyesek voltak az októberek, amilyenek úgy nagy általánosságban az úgynevezett »mérsékelt égöv« sávjában. A Dinamo volt Jugoszlávia aktuális futballbajnoka. A Tren 2-t jelölték NIN-díjra, az a valami pedig, amit újhullámnak nevezünk, lassan megfáradt, vagy legalábbis szétáradt a szívekben és a városaink meleg, füstös, félhomályos kis kuckóiban, az akkor még épp, hogy csak megalakult Disciplina kičme mennydörgésével: »Sviđa mi se da ti ne bude prijatno«…” – fordítom most sebtében, talán hevenyészetten is, Teofil Pančić sorait, szinte csak egyfajta szinkrontolmácsolás szintjén. S teszem hozzá gyorsan az itt idézett dalszöveg magyar változatát is: „Nekem tetszik az, hogy neked ne legyen kellemes…” Hát nem volt az, valóban, nagyon sokaknak abban az esztendőben az Új Symposion háza táján.

S bizony nagyon szép hátteret fest, illetve környezetrajzot is ad mindez az Új Symposion körüli, végül aztán 1983-ban kulminálódott botrányhoz. A művelődési rovat eszmei-politikai problémái című dokumentum anonim szerzője ugyanis épp a következő bekezdésében tért át, „fordult rá” a tulajdonképpeni központi témájára: „Hasonló helyzet adódott az Új Symposion esetében is. A gyorsan összeült szerkesztő bizottsági ülésen születet meg a konkrét döntés, hogy reagálni kell az Új Symposion néhány utóbbi számában megjelent káros írásokra. Név szerinti feladatkiosztás is történt. Bálint Sándornak Tolnai Ottó Orfeusz új lantja című versére kellett reagálnia, amelyben a Tito-ellenes költemények bíróságilag is elítélt szerzőjének (Gojko Djogónak) sorsa felett siránkozik, Mák Ferencnek pedig a Symposionban nyomdafestéket látott néhány újbalos, anarcholiberalista írást kellett volna elbírálnia. A Tolnaival kapcsolatos írás kisebb huzavona után megszületett, az Új Symposionról szóló azonban mindmáig nem, a főszerkesztés néhány közbelépése ellenére sem. A történtek nyilván nem megfelelő visszhangot keltettek magán a rovaton is, felvetve az elkötelezett újságírás problémáját, illetve a káros szellemi irányzatokra való elvszerű reagálás kérdését, s még azt is, hogy vannak »engedelmes« meg »tollukat el nem adó« újságírók. A kérdés továbbra is nyitott, mivel az igényelt és szükségelt bíráló írás nem készült el, jóllehet időközben az események haladnak a maguk menetében.” Mindennek a lényege pedig röviden annyiban foglalható össze, hogy Bálint Sándor megírta a tőle megrendelt eszmei-politikai bíráló jegyzetet, Mák Ferenc pedig nem. Bálint Sándor egy lakást kapott ezért (erről később ő maga nyilatkozott egy nyílt levélben), Mák Ferencet pedig kirúgták.

Ennyire árazták be az elvtársak akkoriban a becsületet…

Az árfolyammal ugyanakkor a magyarországi belügyi szervek, és a hírhedt III/III-as ügyosztály munkatársai is tisztában voltak, hiszen figyelő szemüket Újvidéken (is…) igen élesen rajta tartották. Így például az alig néhány hónappal később keltezett – a budapesti Hamvas-intézet munkatársaitól most megkapott és köszönettel nyugtázott –, korábban titkosként minősített „információs jelentés”-ben, 1983. május 27-én így fogalmazott egy ugyancsak anonim, de mindenképp beszervezett szerző/jelentéstevő:

„Radnóti Sándor, Budapest, V. ker., Stollár Béla u. 3/a sz. alatti lakos tájékoztatja Ilia Mihály szegedi kapcsolatát arról, hogy az írószövetség elnökségének írtak egy levelet, melyben kifejtik, hogy nyugtalansággal értesültek az újvidéki Új Symposion szerkesztőségének felmentéséről. A Magyar Írók Szövetségének alulírott tagjai indokoltnak tartják, hogy szövetségük hivatalos formában mondjon köszönetet az eddigi szerkesztőbizottságnak, s ugyanakkor fejezze ki aggodalmát, hogy az anyanyelvi nemzeti irodalom ezen műhelyének irányítóit hivatalos megbízatásuk lejárta előtt adminisztratív úton eltávolították. Úgy vélik, a Magyar Írók Szövetsége alapszabályának i. 2/a és n pontjai szerint járna el, melyek kimondják: szervezetünk célja és feladatai közé tartozik az egyetemes magyar irodalom figyelemmel kísérése, illetve a határainkon túli magyar irodalmi műhelyekkel a kapcsolatok fejlesztése, ösztönzése.” A papírlap jobb felső sarkába, amelyre az itt idézett információs jelentést gépelték, egy hivatali ügyintéző macskakaparásszerű kézírással, hatalmas betűkkel odabiggyesztette még: „3/3-nak számoltam el a statisztikában”. A hivatalban tehát a jelentéstevőket is beárazták…

Mert persze mindenkor teljességgel mindegyleges az eszmei-politikai meggyőződés, ha annak feladását jó pénzzel – hiszen senki sem ellensége a saját zsebének –, vagy akár egy frissen épült, sebtében, hirtelenjében beköltözhető lakással díjazzák/jutalmazzák.

Az 1983. május 27-én kelt III/III-as dokumentum ezzel a mondattal ér véget: „a levelet eddig az alábbi személyek írták alá”. A névsort sorozatunk következő részében ismertetjük.

(Hét Nap, 2016. október 5.)

Az 1983. május 27-én keltezett információs jelentés első oldala – itt még az aláírók névsora nélkül